Isteni színjáték/Purgatórium

PURGATÓRIUM

PURGATORIO

Első ének

Az óceán szigete

Immáron jobb vizek fölé evezni
emel vitorlát elmém kis hajója,
s szörnyü Tengert maga mögé veszti;
második Ország kerül íme szóra,
ahol kitisztul az emberi szellem
s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója.
De itt a holt Poézis élni keljen,
ó, szent Muzsák, mert tietek vagyok,
és Kalliope valahára merjen
kisérni hangján, melytől sápadott
egykor a kilenc Pierída bűne,
hogy nem reméltek bűnbocsánatot.
A napkeleti zaffir enyhe színe,
amely a tiszta lég arcán elömlött
egész az ég első köréig: íme
e szín most szemeimnek új öröm lett,
hogy a halálos ködtől elbucsúztak,
amelytől szembe-szívbe bú gyülemlett.
A szép planéta, mely szeretni biztat,
mosolyba vonta Keletet s homályba
a Halakat, melyek mögötte úsztak.
Én jobbfelé, e másik sarki tájra
figyeltem: itt négy csillag fénye játszott:
nem látta más még, mint Ádám s párja.
Sugáruknak az ég örülni látszott.
Ó, milyen özvegy Északunk vidéke,
mert ehhez mérhetőt sohase látsz ott!
De látásuktól visszaválva végre
szemem az észak-sarknak forditottam,
honnan letünt a Szekér égi képe,
s im egy magányos agg állt közel ottan,
akit ránézve már tisztelni kelle:
apát fiúnak nem kellene jobban.
Hosszú szakálla félig őszbe telle,
mint haja is már s hullt, két ágra bomló:
lehullt kettős sorát nyugtatta melle.
És arcát ama négy szent lángból omló
sugárok úgy feldísziték sugárral,
hogy szembenézve naphoz lőn hasonló.
"Kik vagytok itt, kik szemben a vak árral
futtok az örök tömlöcöt kerülvén?"
szólt, rázva haját a komoly szakállal.
"Ki volt lámpátok és ki volt az Ösvény,
s vezére a mély éjben lábatoknak,
amelytől oly sötét az örök örvény?
Hát a Pokol Törvényi úgy inognak?
vagy változott a Végzés fönn a Mennyben,
hogy barlangomhoz juttok, kárhozottak?"
Vezérem akkor kézenfogva engem
kézzel és szóval, s jellel inte, porba
hajtani térdet, arccal egyetemben.
És: "Nem magamtól jöttem!" - válaszolta -
"Egy égi hölgy szállt kérni, hogy ne hagyjam
egyedül ezt utján, a mély pokolba.
S mert akaratod az, hogy bőven adjam
elédbe, mint volt, esetünknek estét,
nem lehet az enyém, hogy megtagadjam.
Hát halljad: ez nem látta még az Estét,
de oly közel volt ahhoz balgaságban,
hogy perce volt csak, elkerülni vesztét.
Azért hogy őt e vészektől kivágjam
küldtek, amint már értésedre adtam;
és nem volt más út, mint amelyre hágtam.
A bűnök népét néki megmutattam
s most megmutatom még e másik népet,
mely itt tisztúl és kormányod alatt van.
Hogy' hoztam eddig, hosszu lenne néked
végig beszélni: föntről jött erőm,
hogy vezessem hallani s látni téged.
Nézd el hát, hogy idejött vakmerőn:
Szabadságért jött, s édes a Szabadság:
tudhatja, kinek holta Értte lőn:
tudhatod, kinek nem drága mulatság
volt egykor Uticában Értte veszned,
hol ruhád dicsőülni várja napját.
Az örök Törvényt nem sérthette ez meg,
mert társam él még, s Minos nem köt engem,
mert onnan jöttem, hol szüz árnya reszket,
ó, nagy szív, Marciádnak, s sírva leng lenn,
s bús szeme most is kér, hogy tartsd tiédnek;
az ő szerelméért hallgass meg engem
s hét országodon hagyj átmenni, kérlek:
viszek tőled köszöntést néki, ha
nem átallod, hogy rólad ott beszéljek."
"Ó, drága volt szememnek Marcia,
míg földön éltem, s amit ő" - felelte -
"tőlem kivánt, meg kelle kapnia:
de most a rossz folyón túl leng a lelke
és Törvény áll, mióta itten élek,
hogy többé rám nem hathat a keserve.
De hogyha szent Hölgy küldött, égi lélek,
mint mondod: ennyi szót nem kéne tenned,
elég már, hogy amit kérsz, Értte kéred.
Menj hát, s övezd a derekát fel ennek
sima kákával, arcát mosd le szépen,
de úgy, hogy meg ne hagyj rajt semmi szennyet:
mert legparányibb ködfolttal szemében
nem illenék, hogy bár a legkisebbnek
Éden szolgái közt elébe lépjen.
Köröskörül, hol e kicsiny szigetnek
az ár veri alját, a lágy iszapban,
nád, káka, sás nőtt buja zöld keretnek.
Egyéb növény nem is terem meg abban,
se fás, se lombos: mert a habtörésnek
nem állja erejét, mely sohse csappan.
S vissza se jőjj már erre, hogy ne késs meg:
most kel a nap, az megmutatja rögtön
szelídebb útját az emelkedésnek."
Szólt, azzal eltünt: és én talpra szöktem,
szótlan huzódtam közelebb azonban
vezéremhez, s szememmel rajta csüggtem.
És ő így kezdte: "Fiam, jőjj nyomomban:
forduljunk vissza, mivel ott az aljjal
egy szint felé hajlik a lanka nyomban."
A szürkületen győzött már a hajnal:
futott az; és én sejthetném a tenger
vizét remegni messze, halk morajjal.
Mentünk a sík magányon, mint oly ember,
kit tévesztett útjára visszacsal vak
reménye - s csügged, míg csak rája nem lel.
S midőn elértünk oda, hol a harmat
harcol a nappal, s oszlik bár, de lassan,
oly részen, melyet árnyékok takarnak:
láttam, hogy bölcs Vezérem óvatossan
két kézzel a friss fűbe mártogat;
s én, hogy szándékát, sejtve, támogassam,
felé nyujtottam könnyes arcomat:
és harmatos ujja föltárta mélyen
rejlő szinét a pokolszín alatt.
S mentünk aztán a puszta partszegélyen,
amely hajózni sohse lát iránta
hajóst, ki megérné, hogy visszatérjen.
Ott megövedzett, mint amaz kivánta.
Csodák csodája! - hogy a sást kitépte,
ujra kihajtott a szerény palánta
és helybe, nyomba, felnőtt rögtön épre.

Második ének

A mennyei révész

Elérte már a nap a horizontot,
melynek délkörén Jeruzsálem épül,
jegyezve ívén a legfelső pontot:
s az Éj - mely szembe forg - kikelt vizébül
Ganges folyónak, és vele a Mérleg,
amely fölérve kiesik kezébül;
s a Hajnal arca, mely piros-fehérnek
született, fonnyadván az égi tájon,
látszott már, ahol álltam, sárga-vénnek:
ott voltunk még a partmenti lapályon,
mint útas ember, ha, útján merengvén,
a lelke száll már, bár a teste álljon:
és íme, mintha, szürkület derengvén,
vörösen izzik Mars a sűrü ködbe,
a tenger színén, napnyugatra lengvén:
olyan fényt láttam a vizen kilökve
futni felénk (ó, csak majd újra lássam!):
nincs madár, melynek oly gyors volna röpte.
Szemem csak pillanatra függe máson
(költőmre néztem kérdve) s máris íme
dupla fényesség gyúlt, és nőtt csodássan.
S két nem-tudom-mi tűnt - fehér a színe -
föl kétfelől mellette, s harmadiknak
felelt aztán alább fényükre fénye.
S láttam, hogy Költőm némán nézi, mig csak
hogy a két első: szárny, ki nem világul;
ekkor fölismervén a szent ladiknak
kormányosát az Isten angyalául,
szólt: "Térdre! térdre! és két kezedet kösd
imára! Ily szolga szolgál ki mátul!
Nézd, hogy száll! megvet minden földi eszközt!
Evező nem kell néki, sem vitorla,
szárnyán kivül, ily messzi tengerek közt!
Nézd, egyenessen az egekbe tolja
örök tollát, a szeleket seperve;
s az nem hull, mint a földi szárnyak tolla."
Majd amint hozzánk mindinkább közelre
ért az isteni madár: nőtt a fénye,
s már több volt, mint hogy szemem elviselje:
azért leszegtem; s már a parthoz ére;
csónakja gyors volt, s ollyan könnyű, lenge.
hogy barázdát se vont a víz szinére.
Farán a Szent Révész alakja lenge;
(a Szentség jele homlokán vakító);
s több mint száz lélek ült zsufolva benne.
"In exitu Israel de Aegypto" -
egy hangon így mindnyájuk ajka zengett,
s tovább mint irja a zsoltáros író.
Akkor szent kereszt jelét vetve hintett
áldást reájuk; mire partra szöktek;
s ő gyorsan, mint jött, újra tovalengett.
Parton maradva, idegen nyüzsögtek
amazok, és mint aki csupa ujjat
lát maga körül, szerte nézelődtek.
Mindenfelé már nap nyilai hulltak,
melyek vadászva a Bakot lehajták
közepéről a mennyei azurnak,
midőn e nép felénk emelte arcát
és: "Mondjátok, ha tudtok róla" - kérlelt -
"merre érhetjük a hegyi ut alját?
S Vergiliusz szólt: "Járatosnak véltek
minket e tájon? Új táj ez minékünk:
vándorként értünk ide, mint ti értek.
Csak alig előbb volt, hogy ideértünk,
más úton, oly vad úton, mely után csak
játék lesz itt már szirtről-szirtre lépnünk."
Eközben mivel meglátták az árnyak
lélekzésemről, hogy még testben élek,
a bámulattól lettek haloványak;
s mint hirnök, aki olajággal tér meg,
vonzza a népet, hír hallója lenni,
(köré gyülnek, s tolongástól se félnek):
úgy csüggve arcomon ott valamennyi,
gyültek a boldog szellemek körém is,
szinte feledve tisztulásra menni.
S közelebb jutva, túl a többijén is,
átölelt egy, oly forrón, s nem kimérten,
hogy rábirt, hogy hasonlót tegyek én is.
Ó, hiu árnyak, csak látszatnyi létben!
Karommal őt háromszor átkaroltam,
s mindannyiszor csak ennen keblem értem.
A bámulattól én is sápadt voltam,
mire az árny mosolygott s visszalépett,
és én, követve, közelebb hatoltam.
Szelíden intve szólt, hogy állanék meg.
Ekkor megismervén: ki? - könyörögtem,
ne szánjon egy kis pihenőt s beszédet...
"Mint rég a romló testbe nyűgözötten" -
felelt - "ma úgy szeretlek oldozottan:
álljunk meg hát; - de merre jársz te itten?"
"Megyek, Casellám" - választ ígyen adtam -
"ahol vagyok, még egyszer újra lenni:
de téged máig mi gátolt utadban?"
Felelte: "Nincs rám sértő benne semmi,
hogy ki áthoz kit-mikor akar,
többször megtagadt csónakába venni,
mert néki mindent Igazság sugall;
de most fölveszi három hosszu hónap
óta, akit csak könyörögni hall.
Lelkemet is, mely, Tiberis folyónak
hol vize sóssá lesz, bolyongva várt már,
végre nyájassan fogadá a csónak
a toroknál, hova most visszaszállt már,
hol minden holtak együvé verődnek,
kivéve kiket acheróni gát vár."
S én: "Ha új törvény el nem vette tőled
szerelmes ének emlékét s hatalmát,
mely annyiszor hatott rám enyhitőleg:
egy dallal most is enyhülésre csalnád
lelkemet, mely mig így kell hogy cipeljem
vele e testet, nem leli nyugalmát!"
"A Szerelem, mely szólogat szivemben..."
kezdte, s úgy zengett drága dalolása,
hogy még visszhangzik édessége bennem.
Mi ketten s az ő valamennyi társa
hallgatva, boldog füleink betelltek,
mintha nem volna gondunk semmi másra.
Mind zengő hangján csüggtek és figyeltek;
mig az aggastyán szólt, a tisztes aggság
tekintélyével: "Mi lelt, lanyha lelkek?
Mely ácsorgás ez itten? mely hanyagság?
A hegyre már, a hályogot levetni,
mellyel látnotok Istent, tiltja vakság!"
Mint a galamb, ha magot csipegetni
sereglik szét a szérün, szinte kezdi
szokott begyeskedését elfeledni:
de ha valami akkor elijeszti,
fölrebben, s földön hagyja az ebédet,
mivel éhségét nagyobb gondba veszti:
úgy láttam én ott ez ujjonjött népet,
dalt abbahagyva, hegyi útra hágni,
(mint aki megy, s nem tudja, hova érhet):
és nem lassabban követtük nyomát mi.

Harmadik ének

A kiátkozottak

Bár hirtelen szökésük szétszalajtá
egyenként futni az emelkedőhöz,
hová okosság sarkantyúja hajtá:
én ragaszkodtam a hű Vezetőhöz; -
hogy küzdtem volna nélküle az úttal?
ki más vitt volna föl a hegytetőhöz?
Olyan volt, mint kit önhibája furdal.
Ó, tiszta, kényes lelkiismeret!
kis vétség mily kínnal gyötörve szurdal!
Amint láttam, hogy lassabban siet,
s méltóságát nem veszti, futva, lépte,
eddig bilincsbe vert figyelmemet
tágulni érzém s nyilni, nézni végre
s szemem a messze csúcs felé vetettem,
mely legfölül szökött föl ott az égre!
A nap, mely ízzón vöröslött mögöttem,
árnyékká tört előttem, oly alakban,
amint testemmel ellenzője lettem.
Megijedtem, hogy egyedül maradtam,
s vissza is néztem, mert riadva láttam,
hogy nincs több árny a földön, csak alattam.
De akkor: "Mért nem bízol a barátban?
Nem hiszed, hogy veled vagyok s vezetlek?" -
kezdte, akiben vigaszom találtam.
"Este van most Nápolyban. Ott vetettek
tagjaim egykor árnyat; ott nyugosznak,
(mert Brindisiben halván, ott temettek):
azért ha áthat rajtam a magas nap
sugára, ne csodáld, mint nem csodálod,
hogy az egek árnyékot nem okoznak.
Hogy mégis érzünk, mint eleven állat,
kínt, fagyot, és hőt, az Erő müvelte,
mely mit hogyan tesz, azt ki nem találod.
Bolond reméli csak, hogy gyenge lelke
át tud a végtelenségen röpülni,
mely három személyt egy lényegbe rejte.
Ne várd hogy a quián túl tudj kerülni,
halandó! mert ha mindent látni tudnál,
Máriának nem kellett volna szülni,
sem annyi szomjnak epedni a kutnál:
mert minden vágyók lettek volna látók,
kiknek ma vágyuk örökös kinuk már:
Aristotelest értve, s értve Plátót,
és értve sok mást..." - Itt fejét leszegte
s elnémult, és ez zavart némaság volt.
Már ott valánk, hol út ered a hegyre;
de lábunkat hiába gyorsitottuk,
oly szörnyű volt a szikla meredekje.
A legvadabb, leginkább elhagyott út
felől könnyebben jutna át az ember
Lerici s Turbia közt, mintsem ott jut.
Itt, léptét megrekesztve; szólt a Mester:
"Merre lehet a lejtős rész, ki tudja,
amely felé szárny, fellebbjutni, nem kell?"
És míg szemét ő leszegé az útra,
mintha eszével tartana tanácsot,
én pedig fölnéztem a sziklacsúcsra,
balról lábát felénk mozgatni látszott
egy árnycsapat, lassan, hogy azt hihetted,
egyhelytt állnak, kiket föltűnni látsz ott.
"Emeld föl" - mondtam - "pilláját szemednek:
útba fognak már igazítni minket,
ha te magadtól, Mester, nem tehetted!"
Akkor szabad szemekkel föltekintett
s szólt: "Lassan jönnek, menjünk hát elébük!"
s: "Légy, édes fiam, jó reménnyel!" - intett.
Oly messze cammogott még lomha népünk,
mint egy jó dobó dárdát dobni tudna
- holott már ezer lépésünk kiléptük -,
mikor a part szikláihoz lapulva
megálltak, mint ha vándorok megállnak
s bús csapatjuk kétkedve néz az útra.
"Ó, boldogan holt, ó, választott árnyak!
a Békére, melynek üdvei" - kezdte
költőm - "hiszem, mindnyájatokra várnak:
mondjátok meg, hol visz a szirtövezte
hegyre az út? mert annak, aki többet
tud, jobban fáj minden percecske veszte."
Mintha juhocskák aklukból kijöttek
egy, kettő, három... míg a többi reszket
gyámoltalan, s csak nézdeli a földet:
s mint az első tesz, mind utána tesznek;
ha ez megáll, mind rádülöng, s megállnak,
nem tudva, miért, bárgyumódra, veszteg:
úgy láttam én fejét a boldog nyájnak
jönni felénk; és láttam, hogy szerényen
néznek és méltóságot tartva járnak.
S észrevevén, hogy megtöré személyem
ott a barlang előtt a nap sugárát,
és jobbfelől árnyam maradt a fényen:
megálltak, kissé megvonulva, hátrább;
s a többiek, kik jöttek nyomaikba,
nem tudva, miért, ugyanazt csinálták.
"Kérdés nélkül megvallom, mi a titka:
emberi test ez, melyet láttok itt,
mely a napfényt a földön meghasítja.
Ne csudálkozzatok, mert jobb a hit:
higyjétek, hogy nem Ég ereje nélkül
mássza meg ez e szikla falait." -
szólt Költőm; s hang kelt e Méltók körébül:
"Forduljatok meg!" - s: "Menj előre!" - mondták,
kezük hátával jelet adva végül. -
"Akárki vagy te, kinek így bolyong át
lábad e földön: fordulj énfelém,
és mondd, láttál-e már valaha? mondd hát!" -
szólt egy; és ekkor jól megnéztem én:
szép szőke arc volt, megnyerő tekintet,
de seb vágott át fél szemöldökén.
Udvarias szó mihamar kimentett,
hogy: sohse láttam. - "Nézz hát" - válaszolta
s föllül a mellén egy mély sebre intett.
"Én vagyok Manfréd" - mondta és mosolyga; -
"Konstancia császárné unokája;
és kérlek, majd ha visszatérsz honodba,
menj szép lányomhoz, ki Sziciliára
s Aragónára dísznek szülte sarját,
s mondj igazat, ha más hír szálldogálna.
Mikor két sebbel életem hatalmát
megtörve érzém; lelkemet megadtam
Annak, ki irgalomra nyújtja karját.
Sok s szörnyű bűn volt, amit én sirattam;
de tág a Kar, hogy várja kegyelem
mind, ki hozzá tér bűnbánó tudatban.
S Cosenza Papja, kivel Kelemen
testem keresteté, ha ez igéket
jól olvassa az égi levelen:
még Benvenutónál a híd fölé tett
jelek alatt csontom ma is nyugodna,
hol nagy köveknek súlyos halma védett.
Most zápor mossa, vihar hányja, dobja,
hol, Verde mellé, kívül a határon
kivitte, oltott gyertyákkal, titokba.
De nincs átkuk, mely üdvbül úgy kizárjon,
hogy, míg csöpp zöldje van csak a reménynek,
az Úr szerelme reánk ne találjon.
Való igaz, hogy kik titokban élnek,
Egyház átkában, bár bűnbánva holtak,
ezen a parton addig túl nem érnek,
míg harmincannyi évig itt nem bolygtak
mint amig élve konokságban jártak,
ha szent imák ily sorsot föl nem oldnak.
Megértheted most, mily javamra válhat,
ha majd jó Konstancám elébe vitted
a hírt, hogy láttál, s hogy még tart a zárlat:
mert aki ott van, itt sokat segíthet."

Negyedik ének

A várakozás szikláján

Ha gyönyörűségtől vagy fájdalomtól,
mely egyik érzékünket megragadja,
lelkünk csak arra, csak az egyre gondol,
s egészen abba gyűlik öntudatja; -
s megbizonyul, mily tévedés a tétel,
mely elménk égő egységét tagadja.
S ha látás, hallás, vagy más észrevétel
eszed magába veszti: múl a perc,
s te mitse gondolsz az időnyi léttel:
mert más képesség, amivel figyelsz,
és újra más az értelem egésze:
ez rab, míg azzal szabad útra kelsz.
Van itt alkalmam ily elmélkedésre,
mert míg füleim ott ez árnyra lestek,
ötven fok volt a nap emelkedése
s észre se vettem; míg riadni kezdett
az egész csapat egy-huron-szökellő
ütemre szólva: "Itt, amit kerestek!"
A vincellér egy vasvillára tellő
tüskével nagyobb nyílást töm be sokszor
tolvaj ellen, ha tarkul már a szőllő,
mint az a rés, hol én s vezérem akkor
a szikla közé hágni, elbúcsúztunk,
magunk maradva, a szives csapattól.
Noliba szállnunk, San Leóba kúsznunk
könnyen lehet, vagy Bismantova-csúcsra,
gyalog - de itt szárny kelle, hogy kijussunk
- értem a vágy szárnyát - a hegyi útra;
azért követtem a Vezért, ki lámpa
volt lépteimnek és biztatni tudta.
Két fal közé szorultunk, hol haránt a
szirt meghasadt, és fogózva a parton
az út kéz és láb segélyét kivánta.
De mikor följutánk a sziklabalkon
partján a magas párkány peremére:
"Mester" - kérdém - "most útunk merre tartson?"
S ő: "Vigyázz, ne lépj egy lépést se félre,
csak tarts mögöttem, egyenest a hegynek,
míg nem találunk más okos vezérre!
Túl volt a csúcs már erején szemeknek,
s hágója hágóbb, mint kör centrumából
sugár-iránya egy fél körnegyednek.
S érezvén, hogy lábam lankadva lábol,
"Jó atyám" - kezdtem - "fordulj vissza percre,
mert elmaradok itt, magamba, távol."
"Fiam, csak addig vond magad!" - felelte
s egy kiugrást mutatott, mely e részen
az egész hegyet körben átölelte.
Úgy hatott reám szava, hogy merészen
fogóztam a nyomába, újra bízva,
míg lábam nem volt a kiszögelésen.
Ott ülni-csuklott térdeinknek izma;
s megtett utunkra néztünk, (napkeletre),
melyre örömmel néz mindenki vissza.
Szemem előbb a lapos partra vetve,
később a Napra emelém, csodálván,
hogy sugara bal oldalunkat verte.
Látta költőm, hogy nézek, mint a bálvány
a sugarakra s égi szekerükre,
hogy fénylenek, észak közt s köztem állván:
s szólt: "Ha Castor s Pollux, az égnek ikre,
volna a Nappal, amelynek sugárát
föl és le folyton forogtatja tükre:
a Medvékhez még közelebb csudálnád
az Állatövnek napsütötte részét,
ha el nem hagyta még a régi pályát.
Hogy ezt megértsd, a Földgolyó egészét
gondold magadban, s gondolj rá Sionra,
s e hegyig onnan képzeletbe' nézz szét:
lásd, mindkettőnek egy a horizontja,
de más a féltekéje; s így a pálya,
melyen kocsizni vész volt Phaetonra,
olyan, hogy kell, hogy ettől balra járja
a Napszekér, s amattól járja jobbra,
ha tiszta ésszel tekintesz reája."
"Mester, bizony, soha világosabbra
nem gyult fény bennem; most belátja elmém,
mely mostanig vakságnak vala rabja,
hogy mely Aequator a tudósok nyelvén,
és nap és tél közt örökös határ,
a közép kör a nagy forgások tervén
innen, mitőlünk, északtájon áll,
a mondtad okból; míg Palesztinától
azon égtájra, hol tanyáz a Nyár.
De tudni vágynám (ha semmise gátol
szólnod), meddig megyünk még? mert a csúcsra
szemem nem ér, mert födi sűrű fátyol."
És ő felelt: "Olyan e hegynek útja,
hogy itt lenn a láb csak kínlódva mászni,
de föllebb mind könnyebben hágni tudja.
Azért ha később meg fogod vigyázni,
hogy könnyül útad, s olyan könnyű lesz már,
mint lenn folyam sodrában csónakázni:
akkor, tudd meg, végéhez közelegsz már;
ott várhatod, hogy vágyad megpihenhet.
Ez mind igaz; s elég is legyen ez már!"
Amint szavát elmondta, közbe csengett
egy hang, közel: "Majd kényszerülsz te itten
előbb keresni pihenésben enyhet!
E hangra megfordultunk mindaketten,
s ím, feljebb egy nagy szikla nyúlt ki balra,
melyet még észre ő sem, én se vettem.
Odáig másztunk. S ott a sziklafalra
támaszkodott sok árnyalak az árnyban,
mint hanyagúl ha falnak dől a lajha.
S az egyik, fáradságtól haloványan
ült, s térde között, térdét átkarolva
nyugtatta fejét, mint valamely ágyban.
"Jó mester" - mondtam - "nézz ama Komolyra,
ki leglomhábban támasztja a sziklát,
mintha a Lustaság testvére volna!"
Szemét az árny fölveti erre, míg lát
kissé; de arcát nem mozdítja combján;
s szól: "Oly derék vagy? Fuss te a csucsig hát!"
Most ráismertem, hogy ki; s bárha tompán
szorúló mellel sebesen lihegtem,
nem tehetém hogy egyszer itt bolyongván,
hozzá ne lépjek. Most kényszeredetten
fejét emelte: "Jól láttad valóban," -
csufolt - "hogy balfelől jár a Nap itten?"
Lomha volt mozdulatban, kurta szóban;
hogy nékem kissé mosolyogni kellett.
"Már nem siratlak, ó, Belacqua!" - szóltam. -
"De mondd, mért ülsz ép itt a szikla mellett?
Tán vezetőt vársz? Vagy csupán a régi
nagy lomhaságod tiltja menni fellebb?"
"Testvér, mit érne itt fellebbre lépni?
Úgysem engedne vezeklésre mennem
Isten madara, ki a kaput védi.
Annyi évig kell, hogy az ég kerengjen
s én künn maradjak, mint amennyi évig
a jó sóhajok késtek élve bennem,
ha szent imák utamat nem segélik:
eleven kegyben élő szív imái:
mert más mit ér? nem hallatik az égig."
De már a Költő föllebb kezde hágni
s szólt: "Jőjj utánam! Már a Nap korongja
mindjárt a délkör tetején fog állni,
s az Éj, lábával, Maroccót tapodja!"

Ötödik ének

Halál az iszapban

Elhagyva már ez árnyakat, követtem
vezérem nyomát, és tovább haladtam,
midőn egy, ujjal, rám mutat mögöttem
s szól: "Nézzétek, aki alább megy ottan,
baloldalán nincs fénye a sugárnak,
s élőnek látszik minden mozdulatban!"
S láttam akkor, hogy engemet csudálnak,
láttam, szavára visszanézve, mondom,
csak engem, engem, hogy' vet testem árnyat.
"Mért csügg szemed egyetlen árva ponton?
miért lassítod lépted?" - szólt Vezérem. -
"Csacsogjanak! Mi gondod és mi gondom?
Kövess, s ne bánd, akárki mit beszéljen!
Állj, mint a torony, mely meg se remeg s lásd:
ormával így vesz diadalt a szélen.
Mert akiben minden gondolat egymást
kergeti, célját egy sem érheti,
mert egy a másikat gyengíti folyvást."
"Jövök már?" - mi mást mondhaték neki?
s amely méltóvá tesz a Kegyelemre,
érzém, hogy arcom az a szín lepi.
Eközben új csapat tün íme szembe
kissé előttünk, a lejtőn levágva
s a Misererét versről-versre zengve;
mely észrevevén azt, hogy nem bocsátja
testem a fényt át, dalát abbahagyja,
s hosszú "Ó"-k hangját kiáltja.
És követségben, tőlük elszakadva
ketten: "Valljátok meg nekünk, mifélék
vagytok?" - kérdezték, elibénk szaladva.
És Mesterem: "Menjetek és beszéljék
el ajkaitok annak, aki küldött,
hogy valódi hús ennek teste s él még.
S ha, mint hiszem; az ő láttára gyűltök
torpant csoportba: olyan ő, kit, eljő
a nap, hogy megfizet, ha megbecsültök!"
Derűs éjjel az eget fénylövellő
megízzott gőz gyorsabban nem hasítja,
sem alkonyatkor augusztusi felhő,
mint ezek tértek csapatukba vissza,
aztán felénk rohantak a csapattal,
mint lovashad fut, fékét meglazítva.
"Egész raj jő feléd, tolongva, nagy raj
és kérni jönnek téged" - szólt a Mester -
"te menve hallgasd, föl ne hagyj utaddal!"
"Ó, lélek, aki üdvöd ama testtel
keresed itten, amelyben születtél!
léptet csitítni egy kissé ne restellj!
Nézd meg" - kiálták - "kiről hírt vihetnél,
nincs-e közöttünk régi ismerősöd?
Ó, mért nem állsz meg? Ennyit megtehetnél!
Minket erőszakos vég megelőzött;
utolsó óránkig bünökben éltünk;
akkor lelkünkben az Úr fénye győzött
s megbánva, s másnak megbocsátva, tértünk
sirunkba, megbékélt velünk az Isten,
ki most, Őt látni, ösztökéli léptünk."
S én: "Bárhogy nézlek, nincsen egy sem itten,
akit ismernék; - de ha, nemes árnyak,
kitellhetőt kértek, hogy teljesítsem,
mondsza, s ígérem a Békesugárnak
nevében, amely világról világra
vonz, hogy vezéremet követve járjak!"
"Mindnyájan bízunk!" - kezdte, közbevágva
az egyik - "jóságodban, eskü nélkül:
csak szándékodat a Sors át ne vágja.
Én hát, ki első szólok követségül,
kérlek, ha eljutsz, hol Romagna s Károly
földje közötti földek ege kékül:
ne feledkezz meg irgalmas imáról
mondatni értem Fanóban; lemossa
bününk az ima, s tisztává sikárol.
Fanói voltam; de sebek pirossa
Antenor földjén festett; s ott folyott el
a nedv, melynek e lélek volt lakossa,
hol leginkább vártam, hogy vár nyugodt hely;
az Estéi tétette, kit irántam
jogosnál túlzóbb gyűlölet fogott el.
Ó, ha Mirába szaladt volna lábam,
mikor Oriacóban utolértek,
ma is még élnék, lélekzet honában.
De láp közt futva iszap és temérdek
zsombék keverte combom; míg eredni
láttam eremből tavait a vérnek."
S szólt most egy másik: "Ó, ha fölmehetni
unszoló vágyad teljesedni fog:
enyémet is segítsed teljesedni!
Feltrói voltam, Buonconte vagyok,
s itt járok csüggedt fővel, mert felednek
a földiek, s Johannám elhagyott...
És én: "Milyen sors folytán eshetett meg,
Campaldinótól mi dobhatta távol
tested, hogy nyoma sincs ma sírhelyednek?"
"Ó", - szólt ő - "Casentino oldalán foly
az Archiano, kis patak, eredvén
Ermo fölött Appenin hegyfalából.
Hol Arnóba foly, a nevét levetvén,
gyalog futottam addig - vérem átszúrt
torkom sebéből az utat belepvén.
Ott szemem elhalt, szavam beleájult
Mária szent nevébe - ott elestem -
és húsom maga maradt és elárvult.
Valót mondok: s te mondd tovább a testben
élőknek: angyal jött értem; s az ördög
szólt: "Mért viszed el, amire én lestem?
Jó! halhatatlan részét te öröklöd,
egyetlen könnye elragadta tőlem:
de testével én bánok el!" - süvöltött. -
Tudod, hogy gyűlnek össze a felhőben
a nedves gőzök, s újra lecsapódnak,
megalva fönn a hideg levegőben.
Nos hát: a Rosszakarat kapcsolódhat
ésszel - s természet-adta erejével
szelet és párát vad játékra nógat.
A völgyre vak köd ült és sűrű éjjel
Pratomagnótól föl a hosszu bércig
s az eget összeállott gőz tömé el,
hogy a megtelt lég vízcseppekké vérzik:
zuhog a zápor; s mit a föld be nem vesz,
kis patakokba gyűl, dagad, kövérszik,
és nem nyugszik, míg nagy folyót ki nem tesz,
és úgy ömlik az igazi folyóba,
hogy semmi gátja, semmi partja nem lesz.
Igy kapta testem, vérbe fagylalódva,
bősz Archiano; - és feloldva nyomban
mellem keresztjét, vitt a gyors Arnóba
(mert végkinomban karom összefontam);
és megforgatott parton és fenéken,
s elszőtt a zsákmányolt homokhalomban."
"Ha újra túl jársz, otthoni vidéken,
a hosszu útból megpihenni térve", -
harmadik árny most így kezd szólni nékem -
"gondolj reám, én Pia voltam élve;
Siéna szült engem, Maremma ölt meg;
tudja az, aki, feleségül kérve,
gyöngyös gyürűvel övének jelölt meg."

Hatodik ének

Óda Itáliához

Amikor véget ért a kockajáték,
a vesztes árván, béna hangulatban
ül, s próbálgatva, dacosan dobál még;
de a nyertes már indul víg csapatban;
(egy előtte megy, más nyomon kiséri,
harmadik oldalt bök, hogy ő is ott van):
oda se fordul, míg ez s az dicséri;
hogy szabaduljon, markukba dug olykor,
a tolongástól magát úgy kiméli:
akként forogtam, e sürű csoporttól
övezve én is; és igérgetéssel
menekedtem a tolongó sodortól.
Ott volt az arezzói, durva kézzel
kit Ghin di Tacco ölt meg; ott a másik,
ki futva nem sejté, hogy vízbe vész el;
emelt kezekkel láttam, ott imázik
Novello és a pizai, ki tette,
hogy a jó Marzucco ma hősnek látszik;
Ott Orso gróf; s ki folyton azt rebegte:
nem bűne volt, de bosszu és irigység,
mi testét s lelkét elkülönitette:
Pier della Broccia; kiért nedvesítsék
jó könnyek, míg él, Brabant asszonyát,
mert rosszabb nyájba jut, hol nincs segítség!
Kibontakozva a sok árnyon át,
ki mind könyörgött, hogy könyörgjek érte,
hogy előbb érje a szentek honát,
"Ó, fényességem" - ajkam esdve kérdte -
"könyved egyhelytt tagadja, hogy a sorson
ima hajlíthat, ha az Ég kimérte:
s ez a nép mégis azt könyörgi folyton;
az ő reményük volna hiuságos?
vagy én szavadat nem jól értve mondom?"
És ő felelte: "Irásom világos;
és mégis az ő reményük se csalfa:
csak józanul nézz, s ne vakon csodálkozz!
Mert nem csorbul az Itélet hatalma,
ha tűz-szeretet perc alatt megadja,
miért itt hosszan kell éveim halva:
de ottan, ahol versem ezt tagadja,
nem menthet ima többé, mert az Isten
onnan az imát többé nem fogadja.
De ily magas kételynek helye nincsen,
mig nem szól hozzád Az, ki az Igazság
s elméd közt lámpa lesz, hogy fényt derítsen:
értesz-e? Beatrice. - E magasság
csucsára érve őt leled nevetni,
ülvén szent arcán örökös vigasság."
S én: "Uram, jobban szeretnék sietni!
ne vagyok már oly fáradt, mint idáig!
S látom, a hegy már árnyát kezdi vetni!"
"Megyünk mindaddig, míg a nap világít;
megyünk mindaddig, míg lehet" - felelte -
"de máskép lesz majd, mint te jóslanád itt.
Mert a Nap, mellyet most homályba rejte
a hegy, s nem tör meg tested rajzolatja:
megtér előbb, mint a csucson leszel te.
De nézd, egy árny ott szemével kutatja
lépéseinket, egyes-egymagán,
ki tán kurtább utunkat megmutatja."
S feléje mentünk. Ó, lombárdi árny!
Lassú szemében gőgje dagadozván
hogy állt ott, megvetés a homlokán!
Egy szót se szólt, se költőmhöz, se hozzám;
menni hagyott, csak szemeit vetette
ránk, nyugton, mint a pihenő oroszlán.
Vergiliusz kérve közelítette,
hogy a jobb grádicsot jelezze nékünk;
de ő, nem is méltatva feleletre,
hazánk kérdezte rögtön, s földi létünk;
"Mantova..." - kezdte költőm; és az árny, ki
oly zord-csukott volt, amidőn elénk tünt,
fölugrott s ajkán szárnyas ige szállt ki:
"Földid vagyok: Sordello" - mondta szája
- "ó mantovai!" - s kart repesve tárt ki.
Rab Itália, hajh, nyomor tanyája,
kormánytalan hajó vad förgetegben,
világnak nem úrnője, csak rimája:
lám, alig földed szent neve kirebben
s honfitársát holtan e drága szellem
fogadja testvérénél melegebben,
míg élve benned testvér testvér ellen,
kit egy fal övez és egyazon árok,
nincs hogy egymással hadat ne viseljen.
Nyomorult! bár szemeddel körbejárod
tengered partját, s mély öledbe nézel,
békével boldog pontod nem találod.
Mit ér, hogy féket tett rád gondos ésszel
Justinianus, ha üres a nyerged?
neved annál nagyobb szégyenbe vész el.
Aj, bitang nép, ma is hű lenne lelked,
és hagynád Caesart ülni az ülésben,
ha az Isten szavait nem felejted.
Nézd, milyen bokros a paripa! nézd, nem
tűri fékét, mert nincs sarkantyuzója,
mert te tartod kantárát gyenge kézben!
Ó Német Albert, mért szálltál le róla?
Tenéked nem szabadott volna félned
nyerget vetni a bús vadságu lóra.
Hulljon ezért véredre bölcs itélet
a csillagokból, új s előre-biztos,
melytől utódod borzadozva félhet.
Mert vén apáddal csak otthoni piszkos
ügyleteidre gondolván, feledted,
hogy a császár-kert útja sárral iszkos.
Jőjj, nézd, a Montaguok s a Capulettek
s Mondaldi s Filippeschi, búval ottan
- te gondtalan! - s gyanúval tellve retteg!
Jőjj, nézd, kegyetlen, hogy nyög elnyomottan
a hű nemesség: légy bajukra balzsam!
lásd, Santafiorban milyen állapot van.
Jőjj, nézz Rómádra, hogy sir, csupa jajban,
özvegyen, árván; s ezt zokogja folyvást:
"Cézárom, miért nem vezetsz a bajban?"
Jőjj, nézd e népet, hogy szereti egymást!
s ha már részvétre nem költ szörnyü kórunk,
jőjj legalább, hogy tennen szégyened lásd!
Ó, nagy Istenség, ha nem bűn, hogy szólunk,
aki szenvedtél a kereszten értünk,
elfordítottad szemedet mirólunk?
Avagy, mély terved, melyet mi nem értünk,
teszi hogy a sok rosszból magasabb jó
készül nekünk, milyet nem is reméltünk?
Itália minden várossa apró
zsarnokkal tellve, s új Marcellussá lesz,
ha pártot gyüjthet, minden apró rabló.
Örülj, Firenzém, terád nem áll ez,
hála népednek, mely épígy beszélvén
nyugodtan hallhat; csak diszedre vál ez!
Soknak van az igazság szíve mélyén,
de mindig későn pattan el az íjrul:
csak a te néped hordja szája szélén.
Tehertől félve sok lemond a díjrul:
de a te néped: "Vállalom!" - kiáltja,
és hívás nélkül vállal, erejin tul.
Örülj, mert van okod, mert Béke áldja
és Bőség áldja földed és Okosság;
valót mondok, s az eredmény beváltja.
Kik az antik föld törvényeit hozták,
Athén s Lacedaemon: csak keskeny útat
törtek kultúra felé, boldog ország;
hozzád képest, ki folyton annyi újat
szősz, hogy amiket októberbe szőttél,
november közepéig elavulnak.
Csak már amennyi emlékem előtt él,
kormányt, szint, törvényt, pénzt hányszor cseréltél
s polgáraidban is kicserélődtél!
Gyujtsd meg emléked, s lásd magad' e mécsnél:
beteg asszony vagy, aki nem lel enyhet,
kit tollas ágyán ébren ér az éjfél,
s csak vánkosát forgatja - s nem pihenhet!

Hetedik ének

A virágos völgy

Amint egymást három-négy ízben újra
köszöntenők: "Kik vagytok?" - kérdezett
Sordello, kissé távolabb vonulva.
"Augustus nékem előbb rendezett
végtisztességet, mint e hegyre szellem,
Istenhez jutni méltó, érkezett.
Vergiliusz vagyok; s hogy el ne nyerjem
a mennyet, csak hitem hiánya volt ok" -
szögezte Költőm szavát szava ellen.
Mint ki váratlant lát, bámulva boldog,
s: "Ő az... nem ő az..." - váltogatva hajtja,
egyszerre hívén s nem hivén a dolgot:
olyan lesz most amaz! fejét lehajtva
szerényen ott öleli, hol a gyermek
atyját ölelni szokta, s csüggni rajta.
És: "Ó, latinság kincse!" - így felel meg -
te, kiben nyelvünk erejét kitárta:
hol éltem, örök dísze léssz a helynek!
Kegy ez, vagy érdem, hogy a Sors megálda,
hogy látlak? És ha hangod hallhatom: mely
pokol bocsátott föl, mely szörnyü Zárda?"
S felelt: "Be kelle bolyganom a Zord Hely
minden körét, míg ide följöhettem:
ég erejével jöttem, az hozott fel.
Nem amit tettem; amit sohse tettem,
zárja el tőlem várt Napod sugárát,
amelyről tudomást is késve vettem.
Van egy hely ottlenn, melynek csak homályát
s nem kínjait kesergik, egy kerek hely,
hol nem nyögés, csak sóhaj szele száll át:
ott lakom az ártatlan kisdedekkel,
akiket foga harapott halálnak,
mikor még ős bünük sem vétetett el.
Lakom azokkal, kik az első Hármat
erényekből nem öltözék magukra,
bár bűntelen hordták a többi jármot.
De hogyha tudsz és bírsz, most adj az útra
jelet, hogy lábunk tévelygéstelen
Purgatórium kapujába jutna!"
Felelte: "Nékem nincs szabott helyem;
mi itt szabadon föl és körbe járunk;
míg mehetek hát, jertek énvelem!
De hajlik már a nap, míg itten állunk
és nem lehet éjjel hatolni feljebb;
keressünk szállást, ahol éjre szálljunk.
Lelkek itt laknak, kissé jobbra, lejjebb:
közéjük viszlek; nem lesz kedved ellen,
hiszem, hogy őket lássad és figyeljed."
"Hogy?" - szólt a Költő - "Ha egy hegyre szellem
éjszaka vágynék, önnön gyenge volta,
vagy más is, gátlaná, hogy vágya telljen?"
S a jó Sordello vonást vont a porba;
s szólt: "Látod? Ezt a kis vonást se hágod
keresztül, ha megvolt a Naplehullta.
Nem mintha más valami vetne gátat,
mint az éjnek sötétje, hogy ne hágj föl:
de az bénulással zavarja vágyad.
Csak lefelé kerülhetsz, vagy a tág kör
partján ha jársz és azt körülbolyongod.
míg zárva tartja a napot a látkör."
Úgy nézve rá, mint csodát ki mondott:
"Vezess hát" - szólt vezérem - "oda minket,
ahol öröm leszen megszállni, mondod."
Nem sokkal vittük messzebb lépteinket;
s elláttam a hegy horpadt hajlatáig,
(mint nálunk völgy ha vájja a gerincet).
"Elmegyünk" - szólott amaz Árny - "odáig,
ahol a part magábul öblöt alkot,
s ott várunk az új nap pitymallatáig."
A bérc és sík közt egy ösvény kanyargott
útnak a vájás homorúlatán át,
hol több mint félig ette már a partot.
Aranyt, ezüstöt, égő pomagránát
vérét, smaragdon frisstörésű színt,
kék indigót, s az ind csillámfa hámát
fű és virág épúgy legyőzte mind
színnel a partöbölt tarkázva ottbent,
miként a nagy legyőzi a kicsinyt.
De a Természet nemcsak színeket kent
e rétre, hanem ezer illatából
kevert egy mondhatatlant, ismeretlent.
"Salve Regina" - így dalolva távol
láttam ott lelkeket a fűben ülni
elfedve eddig a völgy hajlatával.
"Míg nem fog e gyér nap fészkébe dülni" -
így kezdte szóval mantován vezérünk -
"ne vágyjatok le, közibük kerülni.
Ha célunk: látni, jobban célhoz érünk
e dombról lesve arcra, mozdulatra,
mint lenn a völgyben; ha velük beszélünk.
Aki legfelül ül - meglátni rajta,
hogy elmulasztá, amit tenni kellett -
s nem mozdul a többi dalára ajka:
Rudolf császár volt, ki a holtra dermedt
Itáliát meggyógyíthatta volna;
míg más orvossa már csak késve kelhet!
Az akit néz (tán látásával oltva
búját), a víz honának úra, mellyet
tengerbe Elba hajt, Elbába Moldva.
A neve Ottokár volt, gyönge gyermek,
s különb már, mint a fia nagy szakállal,
Vencel, ki kéjre és henyélni termett.
S a Pisze ott (ama szelíd királlyal
páros, komoly beszédben) futva halt
a liliomot hervasztó halállal.
Nézd, mellét tépi, verve, dúlva rajt!
és nézd, a másik! tenyerébe csapja
mint könnyes ágyba, arcát s fölsohajt!
Frankhon átkának ők az ipja s apja.
Tudva előttük élte ronda volta,
és innen szívük búja és haragja.
Aki mögöttük testes áll dalolva
(a horgasorrú énekét kisérve)
övét minden erényből kötve hordta.
S ha (mint király-utódja) ma is élne
az ifju, aki háttal ül mögötte,
csupán edényt cserélt volna erénye:
ami nem áll a többi örökösre:
országa szállt Frigyesre és Jakabra,
de legszebb kincsét egy sem örökölte.
Ritkán jut ágrul-ágra, ifiabbra
ember erénye; így akarta Isten,
hogy Tőle kérje mind, és Tőle kapja.
A Horgasorruról is szó van itten,
(akinek Péter énekét kíséri)
érte Provánsz és Apulia sir fenn.
A plánta magvát még el sem is éri;
pedig Konstanza Margitnál a férjét
s Beatrixnál ma is jobban dicséri.
Angol Henriket látod ülni félrébb,
egyszerü királyt, jámbor-egymagában:
- ennek a földön jobb hajtása él még.
Hever legallul ezek csapatában
Vilmos, az őrgróf, a magasba érve;
kiért s hadáért Alexandriában
ma is sír Monferrato s Canavese."

Nyolcadik ének

A kígyó

Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli, s könnyeit folyatja,
ki érzi még izét a búcsucsóknak;
s mely tűnt szerelme tőrével szuratja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja:
s én kezdtem már a dalt, kezdtem a hangot
nem hallani, csak egy lelket figyelve,
ki felkelt, s újjal inte csitt-parancsot.
S kezét kulcsolta ég felé emelve
s Keletre nézett, mintha szólana:
"Isten: szivemnek nincs más célja, terve!"
"Te lucis ante" - tört ki dallama
ajkárul ollyan édes győzelemmel,
mintha magambul kiszakítana.
S a többi lelkek ájtatós ütemmel
kísérték végig himnuszát egészen
a forgó egekre tapadva szemmel.
Itt élesítsed, olvasó, merészen
szemed az Igazságra: gyenge fátyol
borítván, áthatolnod könnyü lészen!
Láttam, hogy akkor ez a szende tábor
egy pontra néz fel, elsáppadva, csendbe,
alázattal, valamit lesve távol:
s láttam, hogy jő magasbul és kerengve
leszáll két angyal, izzó kard kezökben,
de csonka kardjuk és az éle csempe.
Friss lombok színe zöldellett mezökben,
amelyet láttam, hogy zöldtollu szárnyak
verdesnek és a szélben hátraszökken.
S láttam, hogy akkor röptükben megállnak,
egyik fölöttünk, másik szembelebben,
úgyhogy középen maradtak az árnyak.
Fejüknek szőkeségét jól kivettem,
de arcuk látásomban megzavart,
mert soktól minden erő visszaretten.
"Jönnek, e völgyet védelmezni majd"
- mondta Sordello - "Mária ölébül,
a Kígyó ellen, mely most erre tart."
Jaj, körülnéztem: mely égtáj körébül?
s érzém, miközben fázva borzadoztam,
hogy fejem a meghitt vállakra szédül.
"A nagy Árnyak közé szálljunk le mostan!"
- szólt Sordello még - "egy kevés beszédre;
örülnek látni majd, akit lehoztam."
S alig csupán három lépést ha lépve
lenn voltam, s láttam, hogy felém szögezte
szemét egy árny, mintha ismeri vélne.
Sötétedett a lég, eljött az este,
mégis szememtől szeméig a vak közt
látásunk lassan áthatolni kezdte.
Felém jött, s én feléje, a tömeg közt:
ó, Nino, nemes bíró, mily öröm volt,
itt lelni téged, s nem a rossz sereg közt!
Semmi szép köszönésnek híjja nem volt.
S kérdé: "Mikor érted el e hegyaljat
az úton, mely a messze tengeren hord?"
"Ma reggel hagytam el a Nagy Siralmat:
azon át jöttem régi életemben,
bízván, hogy az új, utamból kisarjad" -
feleltem, s ő is erre, s nemkülönben
Sordello kissé elvonulni látszik,
mintha zavarban volna, s félelemben.
S egyik Vergiliuszra néz, a másik
egy lenn ülőhöz ezt kiáltja: "Konrád,
kelj fel, mert felsőbb kegy, amit ma látsz itt!"
És hozzám: "Amit az Úr keze nyom rád,
terhül, kinek első miértje rejtve,
a szent Hálára kérlek és bizom rád,
ha túl léssz a tág habon, nem felejtve
szómat, kérd értem Giovannám, hogy esdjen
ott, hol szent ima sohse lesz elejtve.
Az anyja már nem hiszem, hogy szeressen,
mert elvetette a gyász fehér fátylát
(hejh, szegény újra fölvenné szivessen)!
Kik példáját nézik, könnyen belátják
hogy milyen múló az asszony szerelme,
ha szem s tapintás föl nem szítja vágyát.
Pedig nem lesz oly díszesen temetve
a Milanót vezérlő viperával,
mint Gallura kakassával lehetne."
Szólt, s észrevettem, hogy a szeme rávall
a jogos hévre, amit szíve érez,
belső tüzének égve sugarával.
S én mohó szemem fölvetém az Éghez,
hol csillagai lassabban keringnek.
(mint küllő, hol közel a tengelyéhez.)
S vezérem szólt: "Szemed hová tekinget?"
"Ama három fényt nézem" - mondtam erre -
"hogy fényli át itteni sark-egünket."
S ő: "A négy fényes csillag már, amelyre
reggel figyeltél, leszállt odatúlra:
s ez újak jöttek ím a régi helyre."
Most félrevonva és hozzásimulva
szóla Sordello: "Nézd az ellenséget!"
s hogy merre nézzen, megmutatta ujja.
Amerre nem volt a völgy öle védett,
egy Kígyó látszott: ílyen adta hajdan
Évának a keserves eleséget.
Fű és virág között, baljós vonalban
csúszott, a nyelve visszanyalva folyton,
mosódni tán, hogy szebb legyen kinyaltan.
Nem láttam, s le sem írhatom, mi módon
mozdult, de láttam, hogy helyébül erre
kimozdult íme mindkét égi Sólyom,
zöld szárnyaikkal a leget seperve;
mit meghallván, a Kígyó tovasurrant,
s ők visszaszálltak az előbb helyre.
Az árny, ki előbb a Bíróhoz illant,
mikor az hítta, ezalatt csak engem
vizsgált, s a szeme másra rá se villant.
"Ha arra vágysz, hogy ne pislogva tengjen,
de leljen lámpád lelkedben olajra,
hogy lángja égig út-mutatva lengjen" -
kezdé - "ha tudsz a Magra völgyes alja
felől igaz hírt, oltsd a lelkem szomját:
lásd, egykor én nagy ember voltam arra,
és a nevem volt Malaspina Konrád,
fia a vénnek; családom imádtam,
s ez az imádás hányja itt le kormát."
"Ó," - mondtam - "én hazádat sohse láttam,
de van-e aki, - bármely föld lakója, -
nem tudna róla nagy Európában?
A hír, amely nevetek hordozója,
urával együtt zengi ama völgyet;
ki sohse volt ott, az is hallott róla.
S amint remélem látni még a Földet,
éppúgy hiszem, hogy kard- és erszény-adta
jó hírét törzsed el nem játssza többet.
Természet és Erkölcs úgy fölavatta,
hogy, hol mindenkit félrevitt a Rossz Fej,
maga nem nézett a gonosz utakra."
S ő: "Hétszer a Nap nem pihen a Kosjel
alatt ágyába, hol ez égi Lény
a Kos, négy lábbal nyujtózkodik most el:
s megéred, hogy ez a jó vélemény
nagyobb szögekkel lesz fejedbe verve,
mint mások szava, vagy akár enyém -
ha el nem akad a Végzetnek terve!"

Kilencedik ének

A kapusangyal és a hét P.

Immár az ős Tithónus szeretője
fehérben Kelet balkonára lépett
karjaiból, és elbucsúzva tőle;
homlokán gyöngyök diadémja égett,
a Hideg Állat formájába rakva,
mely farkával veri a földi népet;
s az Éj, útjában fölfelé haladva,
két lépést tett meg már, amerre voltam:
harmadik lépte szárnyait lóggatta:
és én, ki Ádám örökségét hordtam,
öten hol ültünk a rét pázsitának
ölén, álomba győzve, elhajoltam.
És amely óra tájban sírva támad
a fecskének keserves dala reggel,
tán emlékére régi bánatának;
mikor a testből nagy utakra leng el,
s önnön álmának jósa lesz a lélek,
nem bilincselve földi képzetekkel:
egy aranytollu sast láttam, kevélyet,
álmomban az égen lebegni széttárt
szárnyakkal; és épen leszállni mélyedt,
s úgy láttam, ama hegyre szállva sétált,
hol övéitől hajdan elragadva
Ganymédes a magas ég felé szállt.
"Megszokta talán" - gondolám magamban -
"hogy prédát lesni mindig erre lengjen,
és restell már másutt vadászni karma."
Alig tellt pár perc, hogy párat kerengjen,
és újra ím, lecsapott mint a villám,
s a tüzes égig ragadott föl engem.
Ott én is, ő is, fényes lángra gyúlván,
az álmodott tűz testem úgy sütötte,
hogy álmaimból fölrezzent a pillám.
Mint Achilles hogy szemét fölütötte,
és csodálkozva hordta szerte körben,
nem tudva, hol van, és mi van körötte,
amikor anyja megszöktette bölcsen,
ahonnan a görögök visszavitték,
Chirontól Scyrus szigetére ölben:
rezzenve én oly szemeket feszíték
sápadtan amint elhagyott az álom,
mint kit dermesztve kiver a veríték.
Csak maga volt ott Vígaszom hogy álljon
mellettem; a nap két órája fenn már;
s szemem csüggött a tengerparti tájon.
És Mesterem szólt: "Félelemtelen várj!
Szedd össze inkább, ne veszítsd erődet
és ne aggódj, mert lábunk jó helyen jár!
Itt már a Purgatórium előtted!
Látod a párkányt, amely körbezárja,
s a bejárást, hol nyílást hagy a kőzet.
A szürkületben, mely a Nap futárja,
előbb, míg lelked, mit egy sűrü pólya,
nyomta el lenn a virágágyon álma:
egy Nő jött, s: "Én vagyok Lucia" - szóla -
"Hadd vigyem ezt el, aki szunnyad itten,
s legyek útjának könnyebb mozgatója!" -
Sordello lenn maradt s a többi ketten;
és jött a Nap; - s ő, téged fölemelve,
idehozott - és én nyomon követtem.
És itt letett; - még ráintett a helyre
szép szemével, hol a kapunyilás van:
"s ő és az álmod együtt tűnt el erre."
Mint aki kétkedésben s kábulásban
az igaz útat fölfödözi végül,
s félelme elful a vigasztalásban:
úgy én; s amint aggódás gondja nélkül
látott vezérem: megindult a párkány
lejtőjén, ahol a Kegy hegye kékül.
Látod, olvasó, hogy száll, mint a sárkány,
dalom: azért ha köntösét ezentúl
több mesterséggel varrom, ne csodáld ám!
S mind közelebb, s az első lépteken túl,
hol imént csak repedést gyanitottam,
(mint fal, ha nyilva, szakadásnak indul),
egy kaput s három lépcsőt láttam ottan,
más-más szinűt, a kapuig vezetve,
s egy kapust, ki még némán ült s nyugodtan.
Mind nyiltabb tekintettel nézegetve
a felső lépcsőn láttam ülni, s arca
sugarát, tűrhetetlen, rámvetette;
és meztelen volt kezében a kardja
tükrözve fényét, hogy szemem a lángot
nem nézheté, bár egyre azt akarta.
"Szóljatok onnantúl, hogy mit kivántok!
A vezetőtök hol van?" - kezdte. - "Könnyen
lehet, hogy íly utat majd sírva bántok!"
"Egy égi Hölgy mondta hogy erre menjen
utunk, ki jártas ebben" - szólt vezérem
"Menjetek" - mondta - "kapu nyílik innen!"
"Vezessen hát, hogy kívánt célhoz érjen
léptetek: jertek lépcsőnkig előre!" -
szólt a Kapus most biztatva, ne féljen.
S így följutottunk az első lépcsőre:
fehér márvány volt, és hogy benne lássam
arcomat, megcsiszolva tükrözőre.
A második sötétebb, mint a bársony,
kiégett, durva szikla; és keresztben
s hosszában rajta végig hasadás-nyom.
S a legfelső oly lángoló veressen
látszott porfirból súlyosodni rája,
mint vér, amely az erekből kifeccsen.
Ezen pihent a Kapus-angyal lába;
s a küszöbön ült, melynek deszkafáját
szemem gyémántból sugarazni látta.
Költőm a lépcső három grádicsán át
kedvemre vonva, mondá: "Kérjed itten
alázatossan, hogy nyissa ki zárát!"
Testem a szent lábak elé vetettem;
nyissa ki, kértem édes irgalomra,
s előbb háromszor mellemet ütöttem,
S ő akkor hét P-t írt a homlokomra
kardja hegyével, s: "E sebeket újra
le kell, vigyázz, majd ottbenn mosni!" - mondta.
Száraz homok, vagy holt tüzek hamúja
amilyen színű, köntöse olyan volt;
és most két kulcsot vett elő alúla.
Egyik ezüst volt, a másik arany volt,
s előbb a fehér, azután a sárga
forgott meg akként, hogy örömre hangolt.
"Ha valamelyik nem megy jól a zárba,
vagy nehéz benne s elakad a forgás:
akkor a kapu zárva marad, zárva!
Az egyik drágább," - szólt az Égi Portás -
"de több mesterséget kiván a másik,
mivelhogy ebben rejlik a nagy Oldás.
Pétertől kaptam; - s, jobb, ha ugy hibázik
kezem, azt mondta, hogy nyit, mintha zárna
olyan előtt, ki térdein imázik."
És aztán, míg a szent kaput kitárta,
szólt: "Lépjetek be! de ki hátrafordul,
az visszamegy és nem jut be a várba!"
És ím, az égi ajtó szárnya kordul,
és megforogva súlyos sarkvasában,
amely ércből van, zengve megcsikordul.
Tarpeii vára nem zengett csudábban,
mikor, a jó Metellust elragadva,
őrtelen fosztották ki hajdanában.
Én megfordultam a legelső hangra,
s Te Deum szólalt hirtelen, amelynek
édes zenébe vegyült tiszta hangja.
És épolyan volt ez a hang a fülnek,
hangja ennek a Te Deum-zenének,
mint mikor orgonához énekelnek
és majd hallatszik, majd meg nem, az ének.

Tizedik ének

Az eleven Kariatidák

Mikor elhagytuk az ajtó küszöbjét,
mely árva, mert a lelkek rossz szerelme
egyenes útnak mutatja a görbét:
zajjal csukódott, nagy visszhangot verve;
de ha visszanéztem volna a zajra,
méltó mentségem hol lett volna erre?
Egy hasadás vitt föl a sziklafalra
és mint a hab tolong előre-hátra,
úgy kanyarogtunk benne jobbra-balra.
S szólt vezetőm: "Itt legény kell a gátra
úgy kanyarodni erre-arra folyton,
ahogyan útja nyíl a sziklahátra!"
Ez megritkítá lépteink a zordon
köveken, és előbb feküdt a csempe
hold az ágyába, hogy ott megnyugodjon,
mintahogy mi, e tűfokán kimenve,
hol összezárul a hegy egy tömegben,
felhághattunk a nyilt, szabad peremre.
De akkor, én fáradtan, s mindaketten
bizonytalan néztünk a fensikon szét,
oly árván, mint utak a rengetegben.
Partjától, ahol a semmivel szomszéd,
a lábáig magasságát ha mérném,
három embernyit legalább kihoznék.
S ameddig, szemem szárnyával, elérém,
ha jobbra néztem, e párkányt, ha balra,
mindenfelől egyformának ítélém.
S alig nyomtuk meg lépteinket arra,
mikor megláttam, hogy beljebb a szikla,
amely utat zár fenn a hegytarajra,
fehér márványból van, és elborítva
domborművekkel, hogy nemcsak Poliklét,
de a Természet szégyenben maradna.
Az angyal, ki a hírt, hogy az öröklét
kapui tárva, hozta embereknek,
s hogy a rég sírva várt békét öröklék:
mint élő, kinek tagjai remegnek,
volt ott kivésve, annyi édes bájjal,
hogy nem is néznéd néma kőremeknek.
"Ave!" - látszott mondani néma szájjal,
mert melléje volt az a Nő faragva,
ki Menny szerelmét nyitja égi zárral,
s mozdulata rávallott e szavakra:
"Ecce ancilla Dei" - s oly találón,
mint viasznyomás valamely alakra.
"Ne csak egy helyre figyelmezz kizárón" -
szólt, kinek jöttem azon oldalánál,
merről a szív van, édes Elüljáróm.
Megfordulék, s megláttam Máriánál
egy kissé hátrább, abban az irányban,
hol, jobbra tőlem, drága Poétám áll,
egy más képet, mely a hegy jobb falán van
kivésve, s túlra Bölcsem oldalától
kerülve közel látszék, s jobb arányban.
Ott márványökrök vonják ponyvasátor
alatt; szekéren, ládáját az Úrnak,
mely int, hogy ne légy hivatlan prókátor.
S a kísérők hét kórusra oszolnak;
s ott két érzékem küzködött; az egyik
szólt: "Nem!" - a másik: "De igen, dalolnak!"
S a tömjénfüstöt is, mely föltüremlik
köröskörül, sok jól utánzott ránccal,
az orr tagadja, s a szemek igenlik.
S lám, a Zsoltáros föltürkőzve táncol
a szent Szekrény előtt alázatosan;
s több volt királynál, s kevesebb, e tánccal.
S egy palotának erkélyén magassan
Mikhál látszott, a menetet csodálván,
szomoruan, és kissé haragossan.
De én közel már új képet találván
néztem, helyemről másik helyre hágva,
hol Mikhál mögött ragyogott a márvány.
Itt a császár alakja volt kivágva
dicsőn a sziklából, kinek erénye
indítá Gergelyt a győztes imákra.
Traján császárról szólok; büszke ménje
előtt egy özvegy állt; az özvegy arcán
mély fájdalom, s szemében könnyek fénye.
Körötte tiprat sok, csaták piarcán
edzett vitéze s leng arany mezőben
a Sas, amely kisérni szokta harcán.
S a nő, maga a búbánat merőben,
szólni látszék: "Uram, fiam halott,
s tebenned bízom, mint védelmezőben!"
És ő: "Legalább azt megvárhatod,
míg megjövök." S a nő most csüggedettebb
hangon, mint kit a bánat áthatott;
"S ha meg nem jönnél?" "Őrködik feletted,
ki helyemen lesz." S ő: "A más erénye
mit ér neked, ha magadét feledted?"
S a császár szólt: "Légy megnyugodva, néne:
nem mehetek, mig lelkemen adósság
súlya van; itt tart a Könyör törvénye." -
És míg igy én itt az alázatosság
képeit néztem, mellyek Mesterükre
vallván a lelket szent gyönyörbe hozzák,
s melyeket a valóság égi tükre
és látható beszéd gyanánt teremtett,
kinek nincs új - nekünk mind új, örökre -,
"Im," - szólt a Költő, és kezével intett -
"egy nagy sereg jön ott, gyéren topogva:
tán föllebb tudnak igazítni minket."
Szemem szomjassan nem sejtett dologra,
szemlélni folyton új csodát mohón,
nem volt, keze iránt fordulni, lomha.
Nem akarom, hogy elcsüggedj bohón
jó szándokodban, hallva ezt a szörnyű
fizetségét a bűnnek, olvasóm.
Azért ne a kin módját nézd, ha könnyű
szivvel akarod nézni: nézd a végét:
csak itéletnapig hull itt a könnyü!
"Mester" - kezdém - "a kínnak ezt a népét
alig tudom kivenni jól, hogy ember:
most érzem földi szemem gyöngeségét."
S felelt: "Gyötrelmük, annyi mint a tenger,
nagy súllyal úgy lenyomja mind a földre:
hogy jól lássam, nekem is kűzdenem kell.
De nézd meg jól csak: mint megannyi törpe
jön mind a kő alatt görbülve kétrét;
már látni: mellüket verik gyötörve."
Ó, gőgös keresztények, balga népség,
kinek elbízott, nyavalyás elmétek
a visszás útban veti reménységét!
Nem látjátok, hogy az ember mi? Féreg,
mely majd formáland angyali pillangót,
s az Itéletre pajzsa nélkül tér meg.
Mért úszkál fönnen lelketek, ti bangók?
Hisz férgek vagytok, férgeknek se készek,
még pillangóvá eztán változandók.
Mint gyámkő gyanánt gyakran a müvészek
szobrot tesznek, hogy a párkányt emeljék;
de rosszul esik, hogyha arra nézek,
mert oly görnyedt, hogy térde éri mellét
s félős, hogy megszakadhat: nem külömben
cipelte itt e sereg szörnyü terhét.
De nem egyformán voltak gyötrelemben:
más-más követ vitt minden kárhozott váll;
s ki még leginkább vala türelemben,
sírva látszék mondani: "Nem birom már!"

Tizenegyedik ének

A művészek gőgje

"Ó, Miatyánk, ki lakozol a mennyben,
nem határokba szorítva, csak első
magasságodhoz vonzó szerelemben:
szenteltessék meg neved. Áldja felső
erődet minden teremtmény beszéde,
s fuvalmad, mely a szívbe édesen jő.
Jöjjön el a Te országod, a Béke:
mert ha nem jön, mi minden képességet
összeszedve sem érünk közelébe.
Mint angyalaid áldozzák Tenéked
akaratukat, dalolván: »Hosanna!«:
úgy áldozzák az emberek övéket.
Hulljon elénk a mindennapi manna,
mely nélkül e vad pusztán hátracsügged,
aki leginkább előrerohanna.
Mikép mi annak, aki ellenünk tett,
bocsáss meg nékünk; légy irgalmas ostor
bününk számára; ne nézd érdemünket.
Erőnket, mely oly könnyen rosszbakóstol,
ne hadd, hogy az ős Ellenség kisértse:
de szabadíts meg minket a Gonosztól.
A végső kérést nem magunknak kérte
ajkunk, Uram, mert nem kell; hanem annak,
kinek még földi húsban cammog élte."
Igyen könyörgött a sok árny utamnak
könnyebbségéért; s nyomva súlyaiktúl,
milyenek olykor álmainkba' nyomnak,
más-más mértékben gyötrődnek a kíntul
járván körét az első partszegélynek,
míg a világ köde róluk letisztul.
S ha ők ott folyton javunkra beszélnek,
mit nem kell itt az ő javukra tenni,
kiben jó szándék jó gyökéren éled?
Segítsük őket foltjaik levenni,
mik itt szennyezték, hogy tisztulva, könnyen
tudjanak csillagos körökbe menni.
"Igazság és Kegy úgy emelje fönnyen
lelketek égbe, szárnyatok megoldva,
hogy vágyatok szerint suhanva menjen
veletek föl, föl: amint itt a kurta
utat megmutatjátok; és ha több van,
azt mely lejtésben legkevésbbé durva:
mert itt e társam még azok között van,
kiket Ádám husa ruház, s röpülni
vágya szerint, de ereje fölött van."
Ami szót kaptunk most feleletül mi
azokra, miket szólt a Bölcs Kisérő,
hogy kitől jöttek, nem akart kitünni;
csak hogy azt mondták: "Aki jobbfelé jő
velünk a parton, rálel a kapúra,
melyen fölhághat az is, aki élő.
S ha nem gátolna ez a szikla-súlya,
amely itt gőgös nyakamon kemény fék
s amelytől arcom földre lekonyúla,
ezt, aki nem mondja nevét, de él még,
jobban megnézném, hogy nem ismerős-e?
s részvétet tőle kínjaimra kérnék.
Én latin voltam, és fajomnak őse
- nem tudom, hogy hozzátok ért-e híre -
Aldobrandesco volt, Toscana hőse.
Elődeim nagy lelke, régi vére
szívemet úgy megduzzasztotta gőgben,
hogy nem gondolva közanyánk bünére,
magam' becsültem, mással nem törődtem;
s ez lett halálom, mint Siéna tudja,
s minden gyermek campagnai mezőkben.
Omberto vagyok; s gőgöm a bal útra
nemcsak engem vitt; megszenvedte minden
barátom, vélem bús romlásba jutva.
S ezért kell ezt a súlyt most, íme, vinnem;
s mert az életből, vezeklést se tartva
távoztam, most nem távozhatok innen."
Szólt, s én hallgattam, fejemet lehajtva;
s egy árny, ki eddig velünk szót se váltott,
a nagy súly alól arcát fölcsavarta
s megnézett és megismert s fölkiáltott,
s rám, ki hozzájuk legörbülve jártam,
fáradságos tekintetet bocsájtott.
"Ó," - szólék - "te vagy Oderisi, látom:
Agobbio s a művészet dísze, melynek
neve fényfestés Páris városában."
"Testvér" - szólt - "vígabb színeket viselnek
bolognai Franco rajzai; nékem
részem van dicsőségből: ő betellhet.
Nem voltam íly szerény ám én se régen,
míg éltem; lángként lobogott e szívben
és csak kitűnni vágyott, büszkeségem!
És ennek árát fizetem ma itten;
s még itt se volnék, ha, még bűnre képes
testtel, Hozzád nem tértem volna, Isten!
Ó, embergőgök hiúsága! véges
hír, mely mindjárt meghal, ha elhanyatlott
barbár kor nem tér vissza kútfejéhez!
Lám, festészetben Cimabue tartott
minden teret, és ma Giottót kiáltják;
s amannak híre éjszakába hajlott.
Igy Gídó Gídót, egymást sorba váltják
a költők; - s él már tán, ki úgy kinyomja
mindkettőt, mint fészekbül a madárkát.
Szélre hasonlít, lenge fuvalomra
e földi hírnév - mely nevét cseréli
a tájjal, amint erre fúj vagy arra.
Több híred lesz tán, ha vénségben éri
húsod a halál, mint ha amídőn még
ajkad a pacit és papit beszéli,
ezer év múlva? mely oly kis idő még
az örökhöz, mint a leglassubb égkör
forgásához, míg pillád emelődnék.
Ennek, ki lassan leng el e vidékről
előttem, zengett nagy Toscana régen,
ma Siéna sem zeng nagyon nevétől.
Siéna, ahol úr volt, mikor épen
állt még Firenze gőgje, ki ma ríma,
de büszke hölgy volt annakidejében.
Mint a fü színe, mit a nap kihína
a földbül, a ti dicsőségtek olyan:
aki kihíja, ugyanaz kiszíja."
És én: "Igaz szód int, hogy fölcsatoljam
alázat övét, s gőgömből leszállni;
de most, kiről szóltál? hadd tudakoljam."
"Ez itt" - felelt ő - "Provenzan Salvani
s azért van itt, mivel minden hatalmat
Siénában magának mert kivánni.
Azért jár így most; és nem lel nyugalmat,
mióta meghalt; íly pénzzel fizet meg,
kiben merész vágy szertelen kisarjad."
S én: "Ha oly lelkek, akik életüknek
bűnbánat nélkül éltek alkonyáig;
ott lenn maradnak, ide nem jöhetnek,
ha ima nem száll, nem üdvükre válik,
annyi ideig, mint ameddig éltek:
hogy engedhette őt az ég idáig?"
"Mikor még híre-kincse volt tömérdek,
koldulni, minden szégyent félretéve
kiült Siéna piacára, féltett
barátja váltságát hogy összekérje
- (mert akkor Károly börtönében élt ez) -,
bár reszketett erében büszke vére.
Nem mondok többet, és talán nem értesz;
de városod majd veled nemsokára
úgy bán, hogy sorsod szavaimra fény lesz.
E tette által lőn föloldva zára."

Tizenkettedik ének

Képek a márványpadlón

Párossan, mint az ökrök az igában,
míg tűrte lelkem drága vezetője,
mentünk (az árny a súllyal a nyakában):
de mikor így szólt: "Hagyd őt, törj előre!
itt kiki vitorlával és lapáttal
hajtsa hajóját, ahogy tellik tőle!" -
megindulék, kiegyenesedve háttal
- mint járni szoktunk -; csak belül maradtam
lenyomva és terhelve, tele váddal.
Mesterem nyomán örömmel haladtam;
s most megmutattuk, hogy köztünk s az árnyak
közt nem mi voltunk nyomva súlyosabban.
S szólt költőm: "Nézz le, hol lábaid járnak;
talán könnyebbségére lesz utadnak
talpaid ágyát itten megcsodálnod."
Mint földbeásott sír a burkolatnak
kövén, hogy emlék maradjon, kivésve
földi mivoltát hordja a halottnak,
s sokak szemébe könnyeket igézve
emlék-fulánkkal szurdogál - azonban
csak hű szivet sarkantyuz szenvedésre:
úgy, s több hűséggel minden csöpp izomban
több művészettel - láttam ott faragva
a hegyből ugró útat egy huzamban.
Láttam egyrészt, legékesebb alakja
a Teremtésnek hogy zuhan az égbül,
mint a villámok lecsapó szalagja.
Láttam másrészen, mennyek fegyverétül
nagy Briareust hanyatt sujtva földre,
s hogy teste súlyán a halálos jég ül.
Láttam Apollót, s Pallast, még vas-öltve,
atyjuk körül, csodálni szórt gigászok
tagjait Marssal, kiket karjuk ölt le.
Láttam Nimródot, zavarba-alázott
szemekkel tornya alján nézni népét,
amely Sennaarban vele gőgbe vásott.
Niobe! sírva láttam sírni képét
s hogy a nyilt utcán szégyenkedve gyászol,
körötte holtan fia-lánya, hét-hét.
Ó, Saull saját fegyvered vasától
láttalak hullni Gilboa-mezőre,
melyet nem ért több se harmat, se zápor.
Bolond Arachne! láttalak, te dőre,
már félig pókká válva, oldhatatlan
saját, vesztedre font, hálódba szőve.
Ó, Roboám! nem-rettentő alakban
láttam ott vésve képed: bús szekéren
üzetlen szöktél, félve, szívszakadtan.
Mutatta még a padló rajza, véren
a baljós ékszert Alkmeon miképen
fizetteté anyjával, drága béren.
Mutatta, hogy a templom rejtekében
Sennacheribet fiai halálra
hogy sebezték, és hagyták ott sebében.
Mutatta, Tamyrisnek lakomája
mily szörnyü volt, mikor Cyrushoz így szólt:
"Vérre szomjaztál, vérrel tellsz be márma!"
Mutatta, asszírok csapatja mily szórt
futásban, mikor meghalt Holofernes,
s mily vér-ereklyét hátrahagyva, iszkolt.
Láttam, vadaknak milyen üszkös-vermes
tanyája Trója; láttam büszke várad,
ó, Ilión! mily pusztulással terhes!
Hol van a véső, hogy vonalat-árnyat,
vagy ecset, ílyet, hűn utánna húzzon,
milyet bármely nagy művész megcsudálhat?
Élő az élő, holt a holt a rajzon;
többet valóság látója se lát,
mint én, ki rajt járok, s fejem lehajtom.
Csak hadd emelje gőgje homlokát
más Éva-fi, s a földre le se nézzen,
ahol meglátná útja nyomorát! -
Az én figyelmem ráveszett egészen;
a Nap nagy útat bírt azóta tenni,
s mi megkerültük a kört java-részen,
midőn az, aki mindent észrevenni
előttem járt, szólt: "Föl a fejjel; nézz szét!
most nincs idő tovább mélázva menni!
Nézd, ott egy angyal közelíti léptét!
s nézd, észrevétlen múlik már a Nappal:
ép elbocsátja hatodik cselédjét.
Ékesítsd illő arccal s mozdulattal
magadat, hogy szivesen fölvezessen:
gondold, hogy a tünt perc örökre meghal!"
Hogy az időt hiába ne veszessem,
annyiszor mondta, hogy nem szólhatott már
olyan homályosan, hogy ne kövessem.
De a Szép Teremtmény elénk jutott már
fehér ruhában, és az arca, mint a
hajnali csillag, messze ragyogott rám.
A karja nyitva és a szárnya nyitva;
és mondta: "Jertek, itt közel a lépcső,
és könnyü, könnyü lesz feljutni itt ma!
Kevés, ki a hivást meghallja és jő:
Ó, Emberfaj! pedig röpülni lettél:
mért lesz kis széltől röptöd rögtön késő?"
Odáig vitt, hol megtörött a szirt-él;
ott homlokom szárnyával megsurolta,
s hallám, hogy ajka biztos útat ígér.
Mint ahol jobbról megy az út a Dombra,
hol a Templom ül, mely a jól-vezérlett
város fölött lenéz a Rubacontra;
lépcsővel szelidűl a meredélynek
lejtője (még azt akkoriba vágták,
mikor tiszta volt a Főkönyv s a Mérleg)
úgy szelidűl a part, mely ottan áthág
a másik körbe; míg el jobbra-balra
minden utat két magas sziklagát vág.
Alig fordítók lépteinket arra,
hangok: "Spiritu pauperes beati" -
kezdtek mondhatlan édességü dalra.
Ah, mily különbözők az alvilági
szurdékok ettől! Vad jajok fogadtak
ott lenn - itt édes örömök danái:
Lábaink már a szent lépcsőn haladtak
s oly símán mentek rajta, könnyü testtel,
hogy sík uton sem tudtak úgy, alantabb.
Azért megkérdém: "Mondd meg, drága Mester,
milyen súly hullt le rólam, hogy ma lábam
fájást sem érez, fáradást se restell?"
Felelt: "Még hat P, bárha haloványan
homlokodon ég; egy le van törölve!
Ha le lesznek törölve mindahányan,
akkor majd nem hogy fáradság gyötörne,
de oly rabja lesz vágyadnak a lábad,
hogy ép a járás ringat majd gyönyörbe."
Mint ki valamit, amit bárki láthat,
csak maga nem sejt, cipel a fején;
mikor odamutat valaki, rákap
kezével, úgy keresget a helyén,
hogy megtudhassa, mi az? s megtalálja,
mit szeme el nem ér: - úgy tettem én
s jobb kezem újja homlokom husára
tapintva: lám, már csak hat betü volt ott,
miket a Kulcsos Angyal jegyze rája.
Amit Vezérem meglátván: mosolygott.

Tizenharmadik ének

A vakok erkélyén

Elértünk a lépcső felső fokáig,
ahol másodszor van a Hegy bevájva,
mit megmászni sokak üdvére válik,
maga körűl époly erkélyt csinálva,
mint az első; - (bár görbébb görbülése,
mert kisebb kör van általa bezárva):
sem árny nem látszik, sem a kőbe vésve
képjel itt; némán hull a síma útra
a halvány márvány fakó fényverése.
"Ha valakit, ki itt vezetni tudna,
bevárunk, jó soká lesz" - szólt Vezérem, -
"félek, mig kétségünk döntésre jutna."
És szemét a napba szögezte mélyen;
és jobb felét szilárd centrumba fogva,
hogy bal felével egy félkört lemérjen:
"Ó, édes fény, te kiben bízakodva
lépek ez új ösvényre, te vezérelj,
úgy mint itt kell vezetve lenni!" - mondta.
"Te ragyogsz s égetsz nagy szemed tüzével;
s ha nem vezet más, arra kell hogy menjünk,
merre Te mutatsz sugarad kezével."
S már annyi útat sikerűle tennünk,
amennyit nálunk mérföldnek neveznek,
- hamar, mert égett a vágy lángja bennünk: -
s éreztük, hogy köröttünk szárnya reszket
látlan lelkeknek, akik nyájas szóval
hivnak asztalához a szeretetnek.
Az első hang, röptében szállaló dal,
"Vinum non habent" - mondja messze zengve,
és elszállván, mögöttünk újra szólal;
s hogy távolodván, belehalt a csendbe:
"Orestes vagyok, Pylades barátja!" -
kezdi egy másik, s elszáll, tovalengve.
"Mily hangok ezek?" - kérdi lelkem vágya;
s még ki se mondom, már egy harmadik:
"Szeressed azt is, ki bánt!" - kiáltja.
"Irigység bűnét korbácsolja itt
a nagy Korbács; s azért van" - szólt Vezérem -
"hogy szeretet suhintja szijjait.
A gyeplő másként kell majd hogy beszéljen:
meghallod azt is; nem hiszem, hogy addig
lábad bocsánat ajtajához érjen.
De szögezd szemed, ha elláthat addig,
azokra, akik szemben ülnek ottan,
egy sorban, hol a szirt barlanggá hajlik."
S hogy szemem erre jobban kinyitottam,
árnyak ültek ott, kiknek köpönyegje
előnkbe sápadt, a kőnél fakóbban.
És hangot is hallottunk közelegve,
"Könyörögj értünk Máriá"-t - s Mihályt,
Pétert, és minden szentet, sorba szedve.
Én nem képzelem, hogy valaha járt
a földön oly gonosz, kit meg ne hatna
a látvány, mely ott látásunkra várt.
Mert, amint mindenkinek mozdulatja
tisztán kitetszett, éreztem azonnal,
hogy a mély részvét könnyemet folyatja.
Szőringgel voltak fedve, durva ronggyal,
s egyik a másikat támasztva vállal,
támasztotta mindannyit az oromfal;
mint vakok, búcsuban, motyogó szájjal
koldulva állnak, és egyik a másik
vállára ejtve fejét, bamba nyájjal:
remélve, hogy igy majd részvét csirázik
nemcsak imájuk, de a bús alaknak
látta nyomán már, mely némán imázik.
És mint a napfény nem használ a vaknak,
úgy itt az árnyak, kikhez most jutottam,
az ég fényéből egy szikrát se kapnak:
mert mindeniknek levarrva csukottan
pillája (s vasfonállal!) - mint levarrják
vad sólymét, máskép nem marad nyugodtan.
Én úgy éreztem, hogy sértik és csalják
szemeim, akiket nem-látva látnak, -
s Tanácsadómnak vártam bölcs sugalmát
s megértve ő hangját a némaságnak,
szavai ("Szólj, de tiszta, kurta szóval!")
mondatlan kérdésemmel összevágtak.
Vergiliusz mellettem azon oldal
felől jött akkor, hol lebukni könnyű,
nem lévén ott korlátot alkotó fal:
másik oldalon ültek volt a szörnyű
varrással varrt ájtatos árnyak; sirtak,
s a varráson át nyomódott a könnyű.
"Ó, boldog nép, mert biztosan kinyilnak
szemeid" - szóltam ekkor - "ama fényre,
amely egyetlen gondja vágyaidnak:
lelked salakját a Kegyelem ténye
úgy oldja föl, és úgy folyassa tisztán
elméd patakját megtisztult edénye,
amint megmondod, nincs-e latin is tán
köztetek, akit megismerni nékem
kedves lesz, s néki is javára lesz tán?"
"Mind egy hazában polgár ez: az Égben;
de úgy hiszem, testvér, hogy ollyat értesz,
aki volt latin, vándor eletében."
Igyen tetszett, hogy egy hang visszakérdez;
akinek én hangosabban feleltem,
mivel helyemtől távolabb beszélt ez.
(Ugyanis egyik árnyon megfigyeltem,
hogy vár szavamra, mert vakok gyanánt
fölnyujtá állát, egy kissé emelten.)
"Ó, szellem, ki itt gyötrődsz, csúcs iránt
szállani, ha te szólítottál" - mondtam -
"mondj jelül egy nevet vagy tartományt!"
"Siénát mondom" - válaszolta nyomban -
"mert onnan jöttem Ahhoz tisztulásra,
ki magát osztja a Paradicsomban.
Sapia voltam, nem bölcs semmi másra,
csak névre; oly bolond, ki önjavának
nem örül úgy, mint kárt ha lát a társa.
S hogy ne tartsd szavam nagyítás szavának,
de lásd, mily balga voltam igazán
már lejtős ívén éveim javának:
Colléban álltak harcolva hazám
polgárai az ellenséggel; Isten
azt adta, miért én imádkozám:
keservesen szétverve, szégyenüzten
futottak; s reám úgy hatott e hajsza
hogy sohsem izlelt vad örömbe estem,
és ajkamat az Isten ellen ajzva
égre kiáltám: »Már Tőled se félek!« -
(mint a rigó, ha kisüt a nap arca).
Mikor láttam, hogy már végéhez érek
éltemnek, békét akartam az Éggel:
mégsem lennék még itt-vezeklő lélek,
ha meg nem sajnál Pettignano Péter,
s meg nem emlékszik rólam szent imája
szent szeretetből, részvevő igékkel.
De ki lehet, ki méltónak találja
kérdeni sorsunk, s szemét nyitva tartja,
s mikor beszél, még lélekzik a szája?"
"Az én szemem is lesz még itt bevarrva,
de nem soká: mert nem forgatta" - mondtam -
"sokszor el a rút irigység hatalma.
Más bűnért égek én aggodalomban,
az alábbi kör kínjaitól félve,
miért szivemben már előre gond van."
S ő: "Ki vezetett ide fölkisérve,
hogy még lejutni lehetőnek véled?"
S én: "Ez, ki itt jön egy szót sem beszélve.
És élek még; azért hát bízva kérjed,
választott lélek, ha kivánod, ott túl
hogy földi lábaim fárasszam érted!"
"Ó, ez" - felelte - "soha nem hallott új
dolog, és nagy jel, hogy az Úr szeret:
hát néha Hozzá érttem esdve fordulj!
S mire legjobban vágyik a szived,
arra kérlek: ha eljutsz Toscanába,
rokonaimnál mentsd meg híremet!
Meg fogod lelni őket ama kába
nép közt, mely Talamónért úgy bolondul,
mint fúrva hajdan Diánát hiába:
s több admirálja vész el ott bolondul."

Tizennegyedik ének

Az elátkozott folyó

"Ki az, kinek hegyünk körül visz útja,
mielőtt szárnyra kapna a halálban,
és szemeit kedvére nyitja, csukja?"
"Ki, nem tudom; de tudom, nincs magában.
Te közelebb vagy, te kérdezzed őtet:
de nyájasan szólítsd, hogy szóba álljon."
Szellemek ketten ily beszédet szőttek
rólam ott jobbról, egymáshoz hajolva,
és arcaik már szóra emelődtek.
S szólt egyik: "Ó, te, ki föl sem bomolva
test köteléből, törsz az ég csucsára,
vigasztalj meg bennünket válaszolva:
honnan jössz és ki vagy? mert oly csudára
indít a Kegy, mely neked itt kijut,
mint oly Kegy, melynek nem volt soha párja."
És én: "Toscanán egy folyócska fut
keresztül, melynek anyja Falteróna:
s el nem fárasztja száz mérföldnyi út.
Amellett szült engem a parti róna;
nevem mért mondjam? mit tudsz meg te róla?
hisz még nem nagyon messze hallható ma."
"Hogyha értelmem jól értette" - szóla
most az előbbi - "sejtem már, miféle
folyóra gondolsz: az Arno folyóra."
"De mért nem mondta nevét?" - szólt a véle
jött társ - "mért nem akart rá nyílni szája,
akár valami borzalom nevére?"
S a kérdezett árny ezt felelte rája:
"Azt nem tudom; de hogy nevét befedné
feledés átka, méltó volna tája.
Mert kezdetétől, ahol oly tömeggé
duzzad az Alp-lánc, melynek elszakított
vége Pelórus, mint seholse többé,
odáig, ahol az égtől kiszívott
vizet az Óceánnak visszaadja,
melynek esőjétől folyóvá hízott -
az erényt ellenség gyanánt riadja
s kígyóként űzi - mintha átka lenne
- vagy csak a rossz szokás az átok atyja.
És ezért van úgy elváltozva benne,
gonosz völgyében, valahány lakója,
mintha a Circe tányérjárul enne.
Előbb rút disznók közt eredve rója
szegény pályáját, kiknek emberétel
helyett makk méltóbb tápláléka volna.
Később találkozik a kutya-néppel,
melynek ugatni torka sohse fárad,
és megvetőn fordítja bús vizét el.
Völgynek szalad; s mind több farkast talál ott
kutyák helyett, amint tágítja ágyát
az átkozott és szerencsétlen Árok.
Még lejjebb száll, még mélyebb ágyba vág át
s rókákra lel, oly ravaszakra, kiknek
ész nem múlhatja föllül csalfaságát.
Nem hallgatok: hadd hallja más is itt meg,
amit sug az Igazság lelke nékem:
nem vál kárára megszivlelni, hidd meg!
Kel unokád már, hogy vadásza légyen
majdan e vad víz menti farkasoknak,
és mindannyit fölverni rejtekében!
Fölszedi árát eleven husoknak
s megöli őket; vén vad módra tombol;
s vész jó hírneve néki, élte soknak.
Véressen lép ki a borús vadonból
s úgy hagyja azt, hogy a lefoszlott galyra
ezer évig nem nő ki dísze lombból!"
Mint nagy veszélyek jósát aki hallja,
zavart borúból hull arcára mély árny,
bármely égtájnak fenyeget viharja:
úgy láttam én ott, megzavarva, mélán
a másik lelket, elbusúlva rajta,
amint a szókat fontolgatta némán.
Egynek beszéde, a másiknak arca
vágyra költött, hogy nevük tudakoznám,
s ajakam kérdést és kérést sóhajta.
S a szellem, aki előbb szóla hozzám:
"Olyat kérsz, mit te az imént" - felelte -
"nem tettél meg nekem, hogy viszonoznám.
De mert átlátszik, hogy az ég kegyelte
utadat, fösvény nem leszek irántad;
halld: én vagyok Guido del Duca lelke.
Irigység vetett a vérembe lángot:
hogy aki látta társaim vigalmát,
látta, hogy arcom ólomszínbe rángott.
Vetésemből itt aratok ma szalmát:
Ó, Ember! mért az szíved fő reménye,
min írva látod osztozás tilalmát?
Ez itt Rinieri; hajdan dísze-fénye
Calboli-háznak; honnan ide szállva
nem hagyott senki örököst erénye.
De nemcsak az ő vére marad árva
tenger és Reno, s a Hegy és a Pó közt
igaz kedv s szív kincsétől messzeválva:
mert mérges hajtás az egész folyó-közt
belepte úgy hogy soká kéne írtó
kézzel mívelni, míg kiírtanók ezt.
Hol a jó Lizio, s Carpigna Gídó?
Manardi Henrik, s Traversaro Péter?
Korcs lett Romagna vére, s faja kígyó.
Ki foglalhatja Fabro örökét el
Bolognában? S Faenzában mikor kel
új Fosco, törpe törzsön szép kivétel?
Ne csodáld, toszkán, hogyha könnyben old fel
szemem ily bút! Hol van Guido da Prata?
S d'Azzo, ki vélünk egy időbe holt el?
S Federigo Tignoso s társasága?
a Traversara- s Anastagi-házak?
mindakét törzsnek fája rég kivágva.
Lovagok, hölgyek, gondok, vígadások!
Hajdan nyájasság inte s víg szerelmek,
hol ma a szívek ilyen nyavalyások!
Ó, Brettinoro, hova kéne lenned!
Hisz fut már szerte néped és családod,
hogy a nagy romlást elkerülje benned!
Bagnacaval jól tesz, nem hajt uj ágot;
de rosszul Conio, rosszul Castrocaro,
grófokkal szaporítván e világot.
Pagan-ház jobbúl, ha a közte járó
ördög elmegy belőle; ámde tiszta
hírnévre nézve sohse lesz kiváló.
Ó, Ugolin Fantoli, biztosítva
van jó neved, mert nincs fiad, se lányod,
ki elfajzással elhomályosítsa.
De menj már, toszkán! mert inkább kivánok
sírni mint szólni; a beszéd zavarja
szegény elmémet; jobb a néma bánat."
Mentünk. Tudtuk, hogy a két lélek hallja
léptünk neszét, és ajkuk hallgatása
választott útunk szótalan javallja.
Egyedül törtünk tovább, új csapásra
s egyszerre hang zendült fülünkbe, szemben,
mint leget tépő villám villanása:
"Aki elül talál, öljön meg engem!"
s aztán elzengett, mint az égi zengés,
ha hirtelen a felhő szerterebben.
Amint fülünkben elpihent a csengés,
másik hang robbant, oly fülrengetően,
mintha kirobban egetrázó rengés:
"Aglaurus vagyok, szikla lett belőlem!" -
S én, Mesteremhez közelebb simúlva
egy lépést hátra tettem, nem előre.
S a lég csendes lett minden részen újra.
S ő mondta akkor: "Ez volt a kemény fék,
mely bár határon ne engedne túlra!
De bekapjátok a horog csalétkét,
mellyel az ős ellenség von magához;
és megvetitek a hívó szó fékét.
Hív a forgó ég, és körülsugároz,
szent szépségeit szemetekbe szórja:
de az vakon tapad a föld porához.
Azért vert meg a Mindenek Tudója!"

Tizenötödik ének

A szelídség víziója

Mint harmadiktól hajnalig hiányzik
órányi köz az ég azon körén, mely
folyton forog mint a gyermek ha játszik:
útjából a Nap épenannyi térrel
maradt adósa törvényének estig;
(ott délután volt: az élőknél éjjel);
s éreztük hogy már sugarai festik
orrunk hegyét; mert annyi kört bejártunk,
hogy most Nyugatnak mentünk egyenest itt:
mikor egyszerre még több fényü láng hullt
szemembe, mint előbb, hogy megzavart ott
az új jelenség, mely egyszerre ránk gyúlt.
S szemöldökömre kezem ernyőt tartott;
mert a nagy fényhez nehezen törődvén
szemem, verését mérsékelni hajtott.
Mint a tükörbül, ha visszaverődvén,
vagy víz szinérül, époly foku szögben,
mint rájahullott, a beléeső fény
a függélyes vonaltul jobbra szökken
- ha balrul jött - egyenlő messzeségbe,
(mint kísérlet mutatja s ábra könyvben):
úgy messze fény felénkvert kéveképe
látszott élessen az arcomba tépni;
s szemem el kellett róla kapni végre.
"Atyám, mi ez, hogy nem tudom kivédni
úgy, hogy a védelem valamit érjen" -
szóltam - "s egyre közelebb látom égni?"
"Ne csodáld, hogyha még ma" - szólt Vezérem -
"a mennyei cselédség fénye kábít:
Követ ez, föllebb int a meredélyen.
Ily jelenséget látni nem sokáig
lesz kín számodra; sőt amint megedzik
természeted, még gyönyörödre válik." -
S az áldott Angyal ím elénkbe tetszik
és szól vidáman: "Erre lépjetek föl,
mert lábatoknak könnyü lépcső lessz itt!"
S így léptünk följebb ama kerületből;
és "Beati misericordes" - ének
szólalt, és: "Örvendj, győztes!" - hátmegettről.
Magunk mentünk a hegy meredekének,
s én, hogy halljam Vezérem drága hangját,
és jó hasznát vegyem a bölcs igének,
így kértem ajkáról a drága mannát:
"Mit érthetett a romagnai szellem,
mikor említé osztozás tilalmát?"
"Bűnének súlya" - kezdte, hogy feleljen -
"kinozza egyre; nem csodálható hát,
hogy mást meg akar óni ily kin ellen.
Ha vágyad, ember, mind olyanra szórád,
ami megosztva kissebb lessz, irigység
mozgatja folyton sóhajod fuvóját.
De csak magasabb szférák lelkesítsék
szerelmeikkel vágyadat az égnek,
megládd, hogy ily kin ellen van segítség.
Ott mennél több mond valamit miénknek,
annál több jó jut egy szivnek belőle,
s a szent szerelmek annál jobban égnek."
"Ne szóltam volna az imént felőle," -
mondtam - "akkor sem éreznék ily éhet:
elmémben még több kétség tört előre.
Hogy lehet, hogy nagyobb fokára érhet
a gazdagságnak, aki többnek adta
kincsét, mint ha az csak keveseké lett?"
Felelt: "Mert folyton földi kis javakra
csüggesztve elméd, azokért sovárog,
a fényből is csak homályt szősz magadra.
De ottfönn minden vágy felé ugy árad
a mondhatatlan és határtalan Jó,
miként a fényes testhez a sugárok.
Ahol több hőt lel, mindig arra hajló:
s így oda, hol több vágy eped feléje,
több kincset áraszt a határtalan Jó.
S mennél több szív lesz így a vágy edénye,
annál több kéj lesz, annál több szerelmes,
s tükörként egymást veri vissza fénye.
S ha magyarázatom nem volna teljes,
meglátod Beatricét, aki tőled
ezt, - s minden éhet és kétséget elvesz.
Csak menj tovább, és gondolj arra főleg,
hogy öt seb van még vésve homlokodra,
melyek igaz fájdalomtól benőnek."
Ép szóltam volna: "Meg vagyok nyugodva" -
mikor, a másik körbe érve, ajkam
szemeim szomja visszanémitotta.
Mert látomás vett erőt íme rajtam:
egy templom volt, ami előmbe tünt,
ahol nagy nép tolongott, sűrü rajban.
És ím, egy nő jön, s mint bús anya csüng
egy kis fiún, s így szólítja vidulva:
"Fiacskám, miért tetted ezt velünk?
Lásd, apád és én keresünk busúlva!" -
s amint az édes hang elhagyta ajkát,
a kép, amint jött, gyorsan tűnt el újra.
S más nő jött. Ama víz öntözte arcát,
mit a bú szűr, mélyéből a kebelnek,
ha rajta, más ellen, harag viharz át,
S szólt: "Ha te vagy a város úra, melynek
neve fölött a két isten vitázott,
s melyből a Tudomány szikrái kelnek,
állj bosszút a karon, mely meggyalázott,
mely, Pisistratos, lányodat ölelte!" -
S a férj (arcán szelíd jósága látszott)
nyugodt önmérsékléssel ezt felelte:
"Mit téssz, akinek gyűlölete üldöz,
ha így bánsz avval, akinek szerelme?"
S láttam, hogy nagy nép, melyet vak düh töltöz
belül, s: "Kövezd meg! Kövezd meg!" - kiáltja,
egy ifju embert bősz kövekkel öldös;
s az ifju, testét föld felé bocsátja
halálosan; de szemeit emelvén
egeknek kapuivá nyitja vágya,
s gyilkosaiért fakad ima nyelvén
oly arccal, melytől kisarjad a részvét,
az Úrtól nékik kegyet esdekelvén.
S hogy szemem újra külvilágba néz szét,
a kívül igaz dolgokra tekintve,
megismeré nem-csalfa tévedését.
S mesterem, látván, hogy, kábulva szinte,
vagyok, mint aki álmából riadna,
"Mi lelt, hogy alig tudsz megállni?" - inte. -
"Mi lelt, hogy fél mérföldnél távolabbra
mintegy béklyózva jöttél, s szemcsukottan,
mint ki álomnak s bornak volna rabja?"
"Ó, jó Atyám, hadd mondom el legottan,
figyelj kicsit, mi lőn szemembe tárva,
mikor lábam-veszítve meginogtam..."
S felelt: "Habár arcodon volna lárva
százával: mégsem lenne legcsekélyebb
gondolatod tőlem titokba zárva.
Amit láttál, azért volt, hogy kedélyed
ne vonjad el a Béke záporátul,
mely az örök Forrásbul szerteszéled.
Nem úgy kérdém én: Mi lelt?, mit ki bámul,
bámul, nem értve és nem látva mitsem,
az alélt testre, mely tunyán aláhull:
hanem kérdém, hogy lábad lelkesítsem,
ahogy szokás lelket adni a restnek,
ki bár fölébredt, járni kedve nincsen."
Mentünk azonban, szembe mind az estnek,
nézvén, ameddig szemeink elértek,
míg ránk az est fénylő sugári estek.
S im füst egyszerre, fekete, temérdek,
utunk előtt nagy kavarogva tünt föl;
nem volt hely és mód elüle kitérned
s a tiszta eget elvevé szemünkből.

Tizenhatodik ének

Romlott világ

Pokolnak s minden csillagoktól árva
éjnek vermében, sűrü fellegsátor
és koldus ég vak börtönébe zárva
nem fedte szemem ollyan sűrü fátyol,
mint a füst, mellyel itten elborítva
pokrócként érzém hogy karcolva gátol,
hogy a szemek nem állhaták kinyitva:
azért bölcs és hív Ügyelőm előrébb
jött és vállát ajánlá, gyámolítva.
Miként a vak követi vezetőjét,
hogy el ne tévedjen vagy oly dologba
mi fájna vagy tán ölne, ne ütődjék:
mentem a csípős füstbe vánszorogva,
hallgatva rá, ki, hogy nyomába hágjak,
szólt: "El ne maradj! Ügyelj doktorodra!"
S hallám, hogy hangok békéért imádnak
Isten Bárányához, s szelid kegyéért,
ki elveszi büneit e világnak.
"Agnus Dei"-vel kezdték együvé mért
dalukat mind oly édes-egy ütembe!
mintegy az egyetértés öröméért.
"Mester! ez szellemek kórussa, nemde?" -
kérdém; s felelte: "Eltaláltad: úgy van;
harag bogából oldódnak ki rendre."
"Ki vagy te, ki itt füstöt szelsz utunkban
s úgy beszélsz rólunk, mintha még időddel
mérhető volnál kalendáriumban?"
Ily kérdés hangzott lépteink előtt el.
S szólt mesterem: "Felelj rá: ne húzódozz,
s kérdjed, hogy merre érünk legelőbb fel?"
S én: "Ó, teremtmény, ki hogy Alkotódhoz
szépségben térhess vissza, itt mosakszol,
készítsd figyelmed csodálnivalókhoz!"
"Kísérlek, míg szabad, ha nem haragszol" -
felelt - "és hogyha nem látunk a füsttül,
legyen a hallás, ami összekapcsol."
S kezdém: "Én így megyek föl, még a testbül,
pólyámbul, föl nem oldva a haláltól:
Pokol járóján jöttem én keresztül!
S azért ha Isten oly kegyelme pártol,
hogy udvarába így enged bejutnom
eltérő módon a bevett szabálytól:
te se sajnáld, ki voltál élve, tudnom,
s mondd meg, hogy följebb merre nyílik ajtó:
szavaid lesznek vezetőnk az úton."
"Lombardi voltam, és a nevem Marco;
világot láttam; s oly erényre vágytam,
melyre nem von íjat mai hivalgó.
Feljutni: menj csak egyenes irányban." -
felelt - "De eggyet" - hozzátette - "kérek:
ha feljutottál, ne feledj imádban."
"Hittel kötöm, hogy nem hiába kéred," -
feleltem néki - "de egy régi kétely
rág - amíg meg nem oldom - mint a méreg.
Szimpla volt eddig, most e bölcs beszéddel
duplává tetted; mert eszembe ötlött,
mi szülte, s hogy függ össze földdel-éggel.
Bizony csupasz ma a világ, s leöltött
minden erényt, mint említetted épen,
és minden bűnnel csordulásig töltött;
de kérlek, mondd okát és fejtsd ki nékem,
hogy tudjam, én tanítva ne csalódjam
(egy lenn keresi, más meg fenn az égen)."
Mély sóhaj, mely jajjá tört elhalóban,
hangzott előbb; és aztán kezdte: "Testvér,
vak a világ, s te onnan jössz, valóban!
Jaj, eleven nép, egeken keresnél
minden okot; s hogy nem mozogna minden
kényszerből, arra eszetek eszmél.
Ha így volna, azt kéne hinni, nincsen
szabadság, és nem igazság örülni
erényeinkben, sírni bűneinkben.
Az Ég, ki az első hatást leküldi,
de nem mind; és ha mind is: adva nektek
fény, jót keresni, rosszakat kerülni,
s szabad akarat, mely bár megremeghet
első harcában ellenséges éggel,
győz, ha jól táplálkozik és nem enged.
Jobb Természettel, nagyobb segítséggel
küzdjetek hát, szabadon: az teremti
elméteket, mely nem forog az éggel.
Okát azért, hogy rosszra tért a lenti
világ, eszed csak bennetek keresse,
mint szavam mindjárt híven megjelenti.
Annak kezéből jő, aki szerette,
míg meg se volt még, - mint piciny leánya,
ki sírva gyemekeskedik, s nevetve:
a gyönge lélek; összes tudománya,
hogy (mint alkotta vídám Alkotója)
ami gyönyörre gyújtja, azt kivánja.
Kacsint előbb némely kisebbke jóra
s megcsalják, és utánuk futna végül,
ha bölcs vezér vagy bölcs fék meg nem ója.
Ezért kell mindig törvényt tenni fékül;
király kell, az Igaz Vár ködborított
tornyát kilátni legalább az égbül.
Van törvény, de kezelni kire bízod?
mert elégtelen pásztor jár elől itt:
kérőzni tud, de körme nem hasított.
Azért a nép, mely látja vezetőit,
hogy azt hajszolják, mit ő maga kíván,
azon legel csak, mással nem törődik.
Igy csak a rossz vezérlet, látni nyilván,
ami a népet bűnbe vitte szerte,
s nem a természet, romlottá fajulván.
Rómának, ki a világot nevelte,
két Napja volt, mely vezetni az Isten
s a Világ útján fényét szétlövellte.
De fényük egymást kioltotta: mignem
a pásztorbottal egy kézben a szent kard
kellett, hogy bénuljanak erejikben:
mert így az egyik a másiktól nem tart!
Ha nem hiszed, tekints csak a gyümölcsre:
gyümölcs mutatja meg, ha a fa nem csalt.
A földön mely a Pó s Adige földje,
míg nem kezdődött a Frigyes vitája,
vitézség és nyájasság járt karöltve.
De ma olyan is biztonságba' járja,
kinek arcát, ha becsületes ember
szól vagy közelget, szégyen pírja szállja.
Még három vén van, kiben régi renddel
küzd ez az új kor; s alig tudja várni,
hogy Isten nékik jobb hajlékot rendel:
Palazzo Konrád és a jó Gherardi
s Guido da Castel, kit francia módra
jobban neveznek: a derék lombárdi.
Elmondhatod hát: sárba hullt a Róma
Egyháza, összevétve két hatalmat:
s szent terhe szintén sárba hullt le róla."
"Marco" - mondám - "jó mester a te ajkad
és most megértem már, hogy örökségbül
miért nem illet rész levita-sarjat.
De mely Gherardo az, ki mintaképül
képvisel, mondod, eltünt nemzedéket,
mint élő gáncs, kin ez a vad kor épül?"
"Vagy megcsal, vagy próbára tesz beszéded,
mert, bár toszkánul, úgy szól, mintha" - szóla
"jó Gherardót nem ismernék felétek.
Más jelző nem tudom hogy volna róla,
hacsak Gaia lányával nem dicsérem...
De válunk már! Ég áldjon búcsuzóra!
Lásd, szürkület derengi át fehéren
a füstöt, s messzebb már az angyal ott vár:
illő, míg meg nem látna, visszatérnem."
S megfordult, s többet ránk se hallgatott már.

Tizenhetedik ének

A harag víziója

Emlékezz vissza, olvasó, ha Alpok
közt köd lepett meg, melynek fátyolán át
csak úgy láttál mint bőrön a vakandok;
mikor aztán a vastag, sűrü párák
ritkulni kezdtek, a Nap bús korongja
gyöngén ütötte rajtuk át sugárát:
s képed lesz akkor róla, mily borongva
tünt a nap nékem legelőbb föl ottan,
mely már az égtől búcsuzott busongva.
Mesterem hű léptéhez igazodtam
léptemmel, füstből így érvén a fényre,
mely már elhalt a mélyebb hajlatokban.
Ó, Képzelet, ki úgy vonsz néha félre,
s kilopsz körünkből, hogy fülünk se billen,
bár száz trombita harsog is feléje:
ki mozgat téged, ha érzékeink nem?
Sugár mozgat, mely maga gyúl ki, mennyben,
vagy gyújtja, aki onnan néz le - Isten.
Annak haragja tünt képzeletemben
lelkem elé, ki hajdan oly madárrá
változott, melynél egy sem zeng külömben.
S elmémet ott úgy önmagába zárá
e képzelet, hogy látszott, semmifajta
hatás a külvilágból nem talál rá.
De új kép jött, az első tovahajtva:
egy feszületet láttam, s vad-dühödten
függni egy embert, és meghalni, rajta.
Nagy Ahasvért alatta jól kivettem
s Esztert, nejét, s Mardócheust, ki époly
igaz volt szóban, mint cselekedetben.
Akkor egyszerre elpattant a kép, oly
hirtelen, mint a buborék, ha könnyű
vízburka léggé vékonyúlva szétfoly,
s egy lánykát láttam; hullt a sűrü könnyű
szeméből, s így szólt: "Mért kellett kívánnod
meghalni inkább, semmi lenni, szörnyű
anya te! mintsem elveszítsd a lányod?
Így veszitettél épen el! S a másik
gyászomnál inkább búsulék utánad!"
Mintha alvó szemekre rásugárzik
hirtelen új fény, s megtörve, az álom
egy percre még a pillán tétovázik:
úgy haloványult el a látományom,
mert fényt éreztem, rendesnél nagyobb,
vakító fényt, verődni szempillámon.
Megfordultam, hogy lássam, hol vagyok?
és egy hang szólt: "A följárás amott van!" -
amely figyelni másra nem hagyott.
És látni akkor, hogy ki szólhat ottan,
oly vágyam kelt, hogy a teljesülésig
nem hihetém, hogy lehetek nyugodtan.
De mint a nap oly szemvesztőn fehérszik,
hogy fátyolt von rá a saját sugára,
úgy éreztem, hogy szemem fénye vész itt.
"Ez: égi szellem, ki a szirt fokára
utunkat kérés nélkül megmutatja,
és önnön fényét takará magára.
Mint mi magunknak, kéretlen ugy adja
ő másnak; - mert ki gondban látja társát
és még kérést vár: kész, hogy megtagadja.
Hát meg ne vesse lábunk, nóggatását:
hágjunk föl, mert ha eltün a sötétben
a nap, megint várnunk kell virradását!"
Szólt; s lépte nyomán lépve gyönge léptem
ím akkor egy lépcsőhöz közelít;
és amint az első fokára léptem,
szárnycsattogást hallottam, közelit,
legyezni arcom, és hangot: "Beati
pacifici - kit rossz düh nem hevít."
S kezdett a csúcson mind magasbra hágni
a végső napsugár; és jött az éjjel;
már egy-egy csillagot lehete látni. -
"Ó, erőm! mért folysz oly egyszerre széjjel?" -
mondtam magamban, érezvén, hogy ott már
lábam hatalma egy lett a csekéllyel.
Fenn voltunk, hol a lépcső elfogyott már
s akképen álltunk, mintegy megszögezve,
mint gálya, mely a révbe ért be s ott vár.
S én, figyelmemmel mind csak arra veszve,
hang ez új körben zeng-e át a tájon,
költőmre néztem, ily szavakba kezdve:
"Milyen bűn kell itt hogy tisztúlva fájjon?
Szólj, atyám, oltsd el e kiváncsiságot:
ha lábunk áll is, szavad meg ne álljon."
S felelt: "A jó szerelme hogyha bágyad,
a testi létben: itten ébred újra;
itt feszítik a lankadó lapátot!
De hogy még tisztább szavakból okulna
elméd: figyelj rám, s akkor, itt nyugodván,
hasznos gyümölcsöt szerezhetsz az útra."
"Sem a Teremtő nem volt soha fogytán,
sem a teremtmény" - kezdte - "szeretetnek,
mely ösztönös, vagy lelki; ezt tudod tán.
Az ösztönből tévedés nem eredhet;
de lelki érzés tévedhet a tárgyban,
vagy: mert nagyon, vagy: mert gyengén szeretget.
Míg a Fő Jó felé foly rendes ágyban,
s mérsékeli magát a többiekben,
nem lehet bűnös semmi céda vágyban.
De ha rosszra fordul, vagy melegebben
vagy lanyhábban fut jóra mintsem kéne,
teremtmény fordul Teremtője ellen.
Megértheted már, hogy minden erénye
és minden bűne az ember fiának,
a Szeretet magvának a növénye.
S mert a Szeretet vágya: önmagának
üdve csak; attól el sohase térhet -
így öngyűlölet benne sohse támad.
S mert elszakítva semmi lény sem élhet
a legfőbb Októl: - aki szeret, annak
gyűlölete e fő Okhoz se férhet.
Így gyűlölet egyetlenféle van csak:
társaidnak baját szeretni - melynek
sárföldeden három formái vannak.
Van, aki társra buktán győzedelmet
remél, és ezért vágyik őt lelökni
polcáról minden büszkébb fényű helynek.
Van, kit, ha más fölülkerülne, gyötri,
hogy elveszt hírt, nevet, kegyet, hatalmat;
s így az ellenkező örömre költi.
És van, kiben sértéstől oly düh sarjad
naggyá, hogy bosszut éhez minden áron,
s az ilyen másnak csupa kárt akarhat.
A rosszra fordult Szeretet e három
faja lentebb sír; de most halld, a másik
- a jó iránti - hogy véthet, kitárom.
Mindenkinek szívében fölcsirázik
egy Jó fogalma, melyben nyugtot lelhet;
és azt elérni minden sziv csatázik.
S ha megismerni lanyha volt szerelmed,
vagy megszerezni, ezt a Jót: e körbe'
kell, igaz bánat után, vezekelned.
Van aztán jó, mely gyönge, hogy betöltse
a lelket, mert nem boldogság, se lényeg,
nem a minden-jók gyökere s gyümölcse.
Ki erre költi túlságát szivének,
az, három körben, föntebb szenved attól;
de, mért oszolnak így háromfelé meg,
elhallgatom, hogy rájöhess magadtól."

Tizennyolcadik ének

A szeretet titkai. Rohanó lelkek

Végét vetette a bölcselkedésnek
mély Doktorom; s engem figyelt, kutatván
jelét arcomon megelégedésnek;
de én, folyton új szomj által maratván,
kívül: hallgattam, belül: így haboztam:
"Megunta már sok faggatásomat tán..."
De igaz atyám látta, mint kinoztam
magam a félénk vágyban egyre némán,
és szólva szólni bátoríta mostan.
"Mester, világos szavad úgy hat énrám" -
mondtam ekkor - "hogy látásom megéled:
bármiről szólsz, fény árad szét a témán.
Azért, lelkemnek édes atyja, kérlek:
melyből szerinted Jó és Rossz erednek,
a Szeretetnek titkait beszéljed!"
"Fordítsd felém hát - felelé - "eszednek
fénylő fáklyáit, s táruljon szemedbe
a Vakok balgasága, kik vezetnek.
A lélek szeretetre lőn születve
és hajlik ahhoz, ami néki tetsző,
mihelyt a tetszés fölnógatja tettre.
Elmétek a világról képeket sző,
s látástok előtt lepergeti, sokszor
minden figyelmet egy ily képre vesztő.
S ha lelketek így rajtavesztve tapsol,
az már szeretet: Természet hatalma
amely a tetszés által összekapcsol.
Majd mint a tűz, mely ég felé hadarj
lángját, lénye szerint magasba vágyva,
hogy felsőbb körben lengve el ne halna:
úgy leng a lélek, úgy lobog a vágyba,
mely lelki mozgás; s addig nem pihenhet,
amíg övé nem lesz szerelme tárgya.
Most láthatod már, mílyen messze elvet
minden igazságot, ki jó dolognak
tart önmagában bármilyen szerelmet.
Mert mondjuk a szerelmet jó anyagnak:
akkor se lesznek jók minden pecsétek,
miket a jó viaszból nyomni fognak."
S feleltem: "Hű figyelmem, s bölcs beszéded
így a szerelmet megértetve vélem
kétellyel még csak jobban telivé tett.
Mert ha a vágy kivülről jő elébem,
és a lélek nem jár a maga lábán,
rosszban vagy jóban mi a bűn vagy érdem?"
"Hallj hát, amennyit értelmed belát tán:
a többit kérdjed" - szólt - "Beatricétől,
mert a Hit dolga, túl az Ész világán.
Minden lélek, mely a test tömegétől
külömbözik bár összekötve véle,
saját hajlamot s ösztönt nyert az égtől:
de csak működve tűn ki, hogy miféle,
és a hatásban nyilvánúl a hajlam,
mint csak a lombban az, hogy a fa él-e?
Azért nem sejtem, hogy első fogalmam
honnan származik; sem hogy honnan ébredt,
ami szivemben legmélyebb óhaj van.
Miként ösztöne vezeti a méhet
mézet csinálni; - ezt az ősi ösztönt
nem éri ilymód sem gáncs, sem dicséret.
S hogy összhang álljon ösztöneink közt fönt
e legősibbel: adatott nekünk
erő, mely lelkünk ösztönei közt dönt.
Érdemet csak ezáltal nyerhetünk,
ez a kútfeje bűnnek és erénynek,
amint jobb vagy bal úton szeretünk.
Minden bölcs, aki látta, hol a lényeg
s igaz etikát hagyott a világra,
e szabad erőt elfogadta ténynek.
Hát hígyjed bár, hogy minden vágyad lángja
külső hatásra szükségkép kigyúlad:
bölcs féket vetni van erőd a vágyra.
És csak e szabadságon alapulhat
minden erény; ezt, hogy Beatricédre
figyelve majdan értsd őt, megtanuljad!" -
A hold, éjfélig késve, följött végre
s a sok szép csillagot megritkitotta;
égő vödörként lassan szállt az égre,
s útját, ég ellen, azontájt futotta,
ahol a Nap jár, ha Róma lakója
szárd és korz föld közt látja lenyugodva:
midőn az, ki által ma Pietóla
falucska dicsőbb a nagy Mantovánál,
lőn súlyos kételyemnek oldózója:
s én, nyílt és tiszta szava hallatánál
kérdéseimre, akként álltam ottan,
mint ki elgondolkozva és sután áll;
de elmélázásomból fölriadtam,
mivel egyszerre sűrü nép tolongott
hátunk mögött, elérve, nagy csapatban:
amilyen antik éjeken zajongott
Isménus és Asópus partja mentén;
ha Théba népe Bacchusért rajongott.
Úgy jöttek, sarlós útjukon kerengvén,
ezek, mert bölcs szeretet s szent kívánat
sarkantyuzá lépésük, nem pihenvén.
Tüstént elértek, oly igen futának,
nyomunkba hágva csapatuk tömegje,
ketten elül - szavukba' sírt a bánat:
"Mária késés nélkül ment a hegyre!
és Caesar Ilerdáért odahagyta
Marseillet, s Hispániára tört sietve."
"Hamar, hamar, hogy üdvünk pillanatja
közönytől el ne vesszen! A kegyelmet
hő vágy esőzze!" - másik ezt riadja.
"Ó, lelkek, kikben ily nagy lángra gerjed
a buzgalom, tán váltságúl, hogy hajdan
éltetek ott túl lanyhaságban ernyedt,
ez itt, ki él még (nem hazudik ajkam)
fölmenni vágyik első napsütésre:
mondjátok hát, hol van nyilás a falban."
Igy szólt Vezérem ajka; s mitse késve
az egyik szellem ráfelelte: "Jertek
utánunk, s rátaláltok majd a résre.
Nem állhatunk meg, oly vágy nyíla kerget:
hisszük azért, szivetek megbocsátja,
ha bennünk nem sok szívességre leltek.
És Veronában San Zen apátja
valék, jó Barbarossa fénykorába',
kinek nevét Miláno sírva áldja.
S van aki (féli sírban már a lába)
e klastromot, hogy úrkodott felette,
hamar siratni fogja majd, hiába:
mert fiát, kinek nyomorék a teste
s lelke méginkább, s születése szégyen,
törvényes pásztora helyébe tette."
Nem tudom, szólt-e még, vagy egy igét sem:
mert messze volt már, úgy előmbe vágott;
de amint hallottam, azt hűn idézem.
És szólt utamnak Segítője: "Látod,
ott jön még kettő: nézd s figyelj a dalra:
szavaikkal marják a lustaságot!"
"Sírban hevert már" - szólt a dal - "kihalva
a nemzedék, melynek megnyilt a tenger,
mire a Jordánt megláthatta sarja; -
s ki azt mondaná a fáradságra: nem kell,
s Anchises fiát nem követte végig,
dicstelen élt tovább a gyáva ember!" -
Midőn már nem is látszó messzeségig
tüntek e végső árnyak is előlem,
agyamban új gond űzte el a régit,
amelyből újat, s újra újat szőttem;
s így jött-ment a gondolat, könnyü szárnyon,
míg, szemem-csukva, sötét lett előttem:
és ekként lett a gondolatból - álom.

Tizenkilencedik ének

A sziréna és a fösvény pápa

Midőn az elmúlt nap hevét a holdnak
hidegje már legyőzi, mert a földről
s a Saturnusról hűs párák omolnak,
s Keleten a földjós a csillagkörből
nagysorsa képét látja ki, ragyogva,
amerre már a hajnal fénye föltör:
egy nő jött elém, álmomban, dadogva,
a szeme kancsal, arca színe halvány,
lába meggörbült, és a karja csonka.
Ránéztem; s mint a napsugár hatalmán
az éj fagyától dermedt tag fölenged:
úgy tekintetem, nyelvét dalra csalván
megoldta; egész lénye földerengett
kis idő alatt, és fakószin arca,
mint a szerelem szereti, olyan lett.
És akkor, mondom, dalra oldva ajka
rákezdte úgy, hogy semmi figyelembe
sem vettem mást, csak rajta csüggve, rajta!
"Én vagyok a büvös Sziréna" - zengte -
"s a hajóst tengerén zavarra költöm,
oly vad gyönyörrel olvad énekembe!
Ritkán szabadul, ha hálómba öltöm;
Ulysses útját is kitérítettem;
aki hall, el nem hagyhat; úgy betöltöm."
Alig csukta be száját; ím felettem
egy szent és buzgó nőt csodálva vesz ki
szemem; kitől amaz zavartan retten.
Vergiliusz, mondd, Vergiliusz, ez ki?" -
szólt megvetőleg; s láttam, hogy vezére
utamnak jő és szemét rájaveszti.
S ő a másik nő köntöséhez ére,
letépte azt, és hasát föltakarta;
mily ronda volt! - fölébredtem büzére.
S amint fölnéztem, szólt a Mester ajka:
"Háromszor hívtalak már. Talpra; jer te!
Keresd meg a Kapút, és lépj be rajta!"
Fölszöktem. A szent Hegy körei szerte
már a magas nap fényében ragyogtak.
Mentünk; s az új sugár hátunkat verte.
Követtem őt; de mint ki nagy dolognak
gondjával járna, homlokom lehajlott,
ahogy egy eltört fél hid-ív lehorgad:
amikor: "Jertek! Itt a kapu!" - zajlott
fülünkbe egy hang, nyájasszavu, tiszta,
milyet a földön még senkise hallott.
És hattyufehér szárnyait kinyitva,
aki beszélt felénk, fölülről intett,
ahol két fal közt rést adott a szikla.
Megmozditotta tollát, s meglegyintett
s dalolt, qui lugent, mondva boldogoknak,
mert az Úr fogja vígasztalni mindet.
"Mi lelt hogy mind a földet bámulod csak?" -
így kezdte költőm kérdését, mihelyt
lépteink az Angyalon túljutottak.
És én: "Olyan rossz sejtelembe ejt
az új látás, mely álmommá fonódott,
hogy lelkem rab lesz, s minden mást felejt."
"Az ős boszorkányt láttad benne" - szólott -
"kiért a felsőbb körök kínja jajgat:
s hogy ki ad, tőle szabadulni, módot.
Elég! taposson e csuf sárra sarkad!
Tekints a szent szférákra, miket Isten
madárhivók gyanánt szemedbe forgat!"
Mint sólyom előbb lábát nézi s libben,
ha a sólymár szólítja; majd a zsákmány
után mohón száll légbe, s eltünik fenn:
úgy tettem én; a törött szirtre hágván
mászni kezdtem; míg útat tárt odáig.
ahol új körré kanyarúl a párkány.
S ötödik körnek érve nyílatáig
láttam, hogy kire bűne idefent ró
bút; arcán fekve, földön sirdogál itt.
És: "Adhaesit anima pavimento!" -
hangzik sóhajba fulva és nyögésbe
törve, kis híjján értelemtelen szó.
"Ó, választottak, kiknek szenvedése
itt igazságban és reményben enyhül,
hol nyíl rés föllebb? - hogy utunk ne késne."
"Ha bűnötök, mint minket, földre nem gyűr,
s gyors útra vágytok: legyen útatokban
jobb feletek mindig a partperemtül!"
Igy kért a Költő; s így felelt legottan
egy hang, kissé előttünk; s én a rejtett
szólót a hang irányán gyanitottam.
Szemem egy pillantást költőmre ejtett,
ki akkor vídám jellel helyeselte
a vágyat, melyet arcomból kisejtett.
S e vágy, mihelyt kedvét tölteni merte,
odavont ahhoz, ki hogy merre fekszik,
hangja imént előttem megjelelte.
"Ó, szellem, kiben könnytül ér s növekszik
az, ami nélkül nincsen üdv: felejtsd el
nagy gondod érttem egy rövidke percig!
Háttal fölfelé mért heversz, ne rejtsd el;
s ki vagy? s akarsz-e megbizást vitetni
oda, ahonnan jöttem földi testtel?"
Szóltam; s ő: "Mért kell a hátunkat vetni
az ég felé, majd megtudod, de mostan
scias quod ego fui successor Petri.
Siestri s Chiaveri közt szalad le gyorsan
egy szép folyócska; neve ős családom
címét diszíti a főrangu sorban.
Egy hónapig próbáltam, és beláttam,
a Nagy Palást annak, ki sártul ója,
olyan, hogy nincs nagyobb suly e világon.
Megtérésemre későn vert az óra:
csak amikor én lettem Róma papja,
láttam, hogy az élet szivünk csalója.
Láttam, hogy a szív meg nem nyughat abba
s hogy föllebb annak nincsen útja; s akkor
im e másikra vágytam: magasabbra!
Mindaddig égtől elvált, bűntudattól
gyötört szív voltam, fösvény, gyökerében: -
most, amint látod, így bünhődöm attól.
Mi a fösvénység: itt tűnik föl épen,
hol, könnyel, megtört lelkeink lemossák:
nincs nagyobb kín a Hegy bármely körében!
Mert szemeinket sohsem a Magasság,
csak földi kincsek vonzották örökké:
azért ver földre minket az Igazság.
S mint a fösvény nem gondol másra többé
kincsén kivül, s a jót felejti tenni:
úgy kellett nékünk itten nyűgözötté
- kezünk és lábunk megkötözve - lenni;
s míg tetszik majd az igazságos Úrnak,
mozdulatlan heverünk e helyen mi."
Mozdulatot tettem, hogy térdre hulljak
s úgy szóljak hozzá; de ő észrevette
a hangról szándékom, hogy leboruljak
és: "Mi von földre?" - ezt a kérdést tette.
S feleltem akkor: "Lelkem nógat engem
méltóságoddal, ilyen tiszteletre."
S ő: "Kelj föl, testvér! Ugorj talpra menten!
Ne tévedj! Szolga vagyok én, akár te
s mindenki, egy nagy Hatalommal szemben.
Az Evangélium nagy szava járt-e
eszedbe már - neque nubent -? Megérted?
Akkor, hogy így beszélek, ne csodáld te!
De menj már! Aki itt megáll s beszélget,
késlelteti, hogy bennem az megérjék,
mi könnytül ér s növekszik - mint te vélted.
Földön egy unokám, Alagia él még,
aki jó szív; csak (mert a példa rombol)
családom gonosz példái ne érjék:
ez egy maradt meg odaát fajomból."

Huszadik ének

A francia királyok bűnei

Jobb vágya győzve harcolt az enyémmel,
hogy kedvem ellen is kedvébe járván
szivacsom félig szárazon vivém el.
Indultam, s indult vezetőm, a párkány
szabad részén, a sziklához szorulva,
mint a falcsipkéhez az őr a vártán,
mert e nép, kinek itt csöppekbe hull a
szemén a bűn, mely földön oly hatalmas,
a külső részt telefeküdte túlra.
Aj, átkozott légy, ősi szukafarkas,
ki éhesebben vágysz, mint minden állat,
hogy mindeniknél több prédát csikarhass!
Ó, Egek, mikből gondoljuk, hogy árad
emberi sorsok minden érverése:
mikor jön, ki e vadat űzni szálland?
Gyér volt, és lassu, lábunk lépdelése;
s az árnyba néztem, mivel szörnyü volt ott
a szenvedők sirása, mellverése.
S nem messze egy hang: "Mária, te boldog!" -
véletlen épen előttünk nyöszörge,
és mint vajúdó asszony, úgy sikoltott.
S ezt sírta: "Szent Szűz! inségtől gyötörve
éltél, mutatja nyomorod tanyája,
hol megszületett méhednek gyümölcse."
S: "Jó Fabricius!" - tolda még reája -
"inkább szegénység erényét kerested.
mint kincset, melynek vétek volna ára!"
E szavak engem érdekelni kezdtek
s közelebb mentem; hogy lássam a lelket,
kinek ajkárul elibénk repestek.
Még Miklós tékozlásáról is ejtett
pár szót a hang, hogy a becstelen élet
karjából három hajadont kifejtett.
"Szólj szent szavaknak kiáltója, lélek,
ki vagy? és mérthogy ez áldva-nevezni
méltó szenteket egymagad dicséred?
Szólj, fáradságod nem fog kárba veszni:
megjutalmazlak egykor, visszatérve
a kurta földi útat befejezni."
"Elmondom" - szólt - "nem jutalmat remélve,
hanem mivel e szent utat taposva
ily kivételes kegyben látlak - élve!
Az én magvamból nőtt ki ama rossz fa,
mely oly sötét árnyat vet a keresztény
földre, hogy jó termést csak gyéren hoz ma.
De ha - Douai, Lille, Gent s Bruges harcba kezdvén, -
van mód bosszúra: nem fog késni - s Attul,
ki mindent ítél, esdve kérem ezt én.
Capet Hugónak hívtak engem ott túl:
s Lajosok és Fülöpök atyja lettem,
kik trónon ültek, frank uralkodókul.
Egy párisi mészárostól születtem,
mikor kihaltak a régi királyok
kivéve egyet, (kit zárdába tettem)
s láttam, hogy a kormányon magam állok,
s új szerzeményre annyi volt a módom,
s annyi hivem, ki értem síkra szállott,
hogy ím az özvegy koronát utódom
fejére tettem, akitől eredt szent
csontok sora, hogy mindmáig huzódjon.
Míg nagy provánszi hozománya nem kent
szégyent fajomra, s bűnbe nem sodorta,
jót sem, de rosszat sem tett tűrhetetlent:
de ottan már hazudva és tiporva
szerzett vagyont; és aztán, vezeklésül
Normanhont, Pontit s Gaszkonyt elrabolta.
Károly Itáliában - vezeklésül
szegény Konrádint föláldozta; s aztán
Tamást az égbe küldte - vezeklésül.
Látom az időt, s messze sincsen az tán,
hogy egy uj Károly jő francia honból,
magát s népét valóban megmutatván.
Egyedül jő, és fegyver nélkül rombol,
csak a Judás lándzsáját hozva, mellyel
Firenze gyomrát fölhasítva tombol.
Nem föld, de szégyen lesz, amit igy elnyer,
annál nagyobb szégyen a jók szemében,
mennél kevésbbé gondol ő ilyennel.
Egy másik Károlyt hajó-rabja-képen
látok, saját lányára alkudozva,
mint rableányra a kalózok épen.
Ó, rút fukarság, míly nagyobb gonoszra
vihetsz még, aki fajom úgy befontad,
hogy önnön húsát oltárodra hozza?!
S hogy mindez ne is tűnjék borzalomnak,
látom Alagniát - sőt, helyettesében,
Krisztust is, foglyául a liliomnak.
Látom, ujra gunyolják, szörnyüképen,
az ecetet s epét ajkára tolják,
s élő latrok közt őt ölik meg épen.
Látom az új Pilátust - semmi korlát
vérszomjának; s a templomba viendi,
törvény ellen, a kapzsiság-vitorlát.
Ó, Uram Isten, melyik hír jelenti
már a boszút, amely haragod csitítván
lelkem békéjét újra megteremti?
Mit a Szentlélek jegyesére hitvány
dalt énekeltem, mely felém terelte
szemed, kiváncsiságod lángra szítván:
csak addig árad ajkainkrul szerte,
amíg a nap tart; de ha besötétül,
más hangon szól az ének, más szövegre.
Akkor Pygmalionnak esetérül
zendül a dal, hogy aranyért epedve
rablásba hull, és gyilkolásba szédül;
a kapzsi Mídás kínját sem feledve,
hogy vágyai balul teljesedének,
amit ma is mesélnek még nevetve;
bolond Ákámról is beszél az ének
és zsákmányáról, melyért szinte máig
üldözi még haragja Józsuének;
még Zaffirát és férjét éri vád itt;
s a patát, mely Heliodort gyötörte,
zengi a hegy; s visszhangozza csucsáig
Polymnestort, ki Polydort megölte;
majd végre: »Crassus, mondjad az aranynak
izét, amellyel szájad lyukja töltve!«
És halkul ennek, emelkedik annak
olykor a hangja, amint, szíve hajtván,
vágyai halkulnak vagy fölsuhannak.
Igy az imént sem csak egymagam ajkán
szólt a nappali dal sem; csakhogy itt
közel nem zengte más oly hangosan tán."
S már a szólótól lábunk messze vitt;
s amint erőm engedte, törekedtem
legyőzni az ut nehézségeit:
midőn hallám, hogy megremeg felettem
a Hegy, minthogyha leesőbe lenne;
s mintegy halál fagyától, megmeredtem.
Szörnyűbben Délos szigete se renge,
mikor Latóna rajta rakta fészkét,
hogy az Ég Két Szemét megszülje benne.
S egy riadás a hegynek minden részét
bezengte úgy, hogy Költőm így vigasztalt.
"Hol én vezetlek, mért fog el a kétség?"
"Gloria in excelsis" - így magasztalt
Istent a hang, amint jobban kivettem
a riadásban lobogó magas dalt.
Mi mozdulatlan vártuk s meglepetten
- mint akik első hallgatói voltak,
a pásztorok - mig a dal tovarebben.
Majd lábaink tovább zarándokoltak
szent útjukon, nézvén a heverőket,
kiknek már újra könnyeik omoltak.
A kíváncsiság annyira elővett,
az átélt rejtélynek nem lelve nyitját,
mint soha eddig (ha se csal, se téved
szegény emlékem) - de kérdeni titkát
nem merték ajkaim, s bár nézelődve
lesték, kilesni szemeim se birták;
s tovább mentem, habozva és tünődve.

Huszonegyedik ének

Holt költők találkoznak

A született szomj, mely nem kaphat enyhet
csak ama víztől, melynek italáért
a Samaria-béli nő esengett,
mostan költőm nyomán nógatva, rám ért
e népes úton; és sírtam a kínra,
mit a Bölcs Bosszu a bünökre rámért
És mint Lukács evangelista írja,
hogy két utasnak megjelenve föltünt
Krisztus, mikor kibocsátotta sírja:
úgy megjelent egy árny és jött mögöttünk
nézve lábánál a heverők népét;
s hogy meg se láttuk, megszólalt közöttünk,
mondván: "Testvérek, adjon Isten békét!"
Mi megfordultunk, s illő köszönéssel
tette szavára költőm elégségét:
S azután kezdte: "A boldog gyüléssel
tegyen békébe az igaz Biróság,
mely sujta engem örök számüzéssel!"
"Hogyan? Ha árnyak vagytok, s a Hatóság
nem méltat feljebb" - mond (s megyünk sietve) -
"hogy tűrt idáig lépcsején a Jóság?
És Doktorom most: "Nézz a szent jelekre,
miket angyal rótt homlokára ennek:
ládd, ő beül még a dicső Seregbe.
De mert ki éjjel-nappal fon, a lennek
nem ért végére, mit előre megmér
és kiszab Klóthó minden elevennek:
lelke szegénynek, a mienkkel testvér,
fölfelé még egyedül nem hatolhat,
mivel Létünkhöz még látása nem fér.
Azért kellett kijönnöm a Pokolnak
széles torkából, elvezetni addig,
mig iskolám ér, s lépteim hatolnak.
De mondd, ha tudod: mért reng és morajlik
olykor a hegy, s ujjong föl rajt olyankor
minden lélek, a tengermosta aljig?"
Úgy eltalálta, mely kérdés csatangol
lelkemben, s vágyam tűfokát, hogy érzém,
már a remény is szomjam-oltva hangol.
Amaz felelt: "E hegynek semmi részén
nem eshet, ami rést a szent Szokásnak
ütne rendjén s a Törvény végezésén.
Itt semmi sincs kitéve változásnak;
csak mit az Ég vesz magába magából,
annak lehet hatása, semmi másnak.
Mert hó se hull, se jég, se semmi zápor,
se dér, se harmat föntebb e vidéken,
mint ama három fokkal kurta gádor.
Felhő, de még köd sem száll át e légen,
villám se jár, sem Taumás leánya
nem ül ki, mint tul, itt meg ott, az égen.
Száraz gőz sincsen, mely messzebbre szállna,
mint ama gádor harmadik fokáig,
ahol e helynek szent Pétere áll ma.
Reng a hegy, néha, aljától odáig,
többé-kevésbbé, bennegyűlt szelektől,
de, nem tudom, miért, nem reng soha már itt:
csak akkor rengi itt, ha a kötelekből
lélek oldódik; érzi: tiszta, kész és
amaz ujjongó zaj között lebeg föl.
A tisztaság próbája csak az érzés,
mely, szabadon már klastromot cserélni,
meglepi vággyal - s engedi a Végzés.
Előbb is vágynék; ámde szenvedélyi
el nem bocsátják: minthogy vágya ellen
bünét az Isten, kínjává cseréli.
Nekem ötszáz évig kellett hevernem
e gyászban; és csak most érzem szabadnak
vágyamat, hogy jobb küszöbig emeljen.
Ezért a rengés s e kegyes csapatnak
szent ujjongása amaz Úr nevéhez,
ki által ők is fölfelé haladnak."
Aki forrást lel, annál jobban élvez,
mennél szomjasabb; így, szavára meg nem
mondhatta volna lelkem hogy mit érez.
És bölcs Vezérem szólt: »Most látom egyben
hálótok hogy kötődik és mi oldja,
s miért ujjongtok, s miért reng a hegy fenn?
De engedd immár tudni"- tudakolta -
"ki voltál, s adjad értenünk szavaddal,
miért heversz itt annyi század olta?"
"Amikorjában égi akarattal
a jó Titus a Judástól elárult
sebek folyását megboszulta haddal,
nevemre tartós hírnek dísze hárult
ott túl, s előbb még" - felelé a szellem -
"mintsem lelkem előtt a hit kitárult.
Szavam fuvallatában annyi kellem
volt, hogy Toulouseból Róma ont magába,
hol könnyü vala mirtuszt érdemelnem.
Statius még a nevem a világba;
Thébát, majd hős Achillest énekeltem,
s elbuktam e másod terhemmel áldva.
Ezrek lobbantak lángra már, amelyben
tüzemnek magva költ, a tűz parázsán,
melyböl egy szikra fölgyujtotta lelkem:
a halhatatlan Aeneis varázsán;
dajkája volt ez, s anyja énekemnek:
nélküle drachmát sem mutatna mázsám.
Ó, bár kortársa lettem volna ennek,
s Vergiliusznak: egy évvel kihuznám
érte tovább, hogy innen ki ne menjek!"
Tiltólag fordult költőm erre hozzám
oly képpel, mely hallgatva mondta: "Hallgass!";
de akarat nem mindig úr az orcán,
s könny és mosoly fölött olyan hatalmas
az érzés, hogy a legőszintébb lélek
akaratán leginkább diadalmas.
Elmosolyodtam, s szemem visszafénylett;
s az árny beléje nézett percre némán,
holott leginkább tükrözik a lélek.
"Ha nem indultál nagy utadra léhán" -
mondotta aztán - "mégis léha szemmel
mért villantottál az imént is énrám?"
Most kétfelé szorultam jóhiszemmel:
egyik hallgatni, a másik beszélni
unszolt; s én sóhajtottam, mesteremmel
érttetni vágyván. - "Nem kell tőle félni" -
szólt ő - "beszélj hát! mondd el néki nyomban,
aminek titkát oly kutatva kérdi."
S én akkor: "Talán csodálkozva" - mondtam -
"néztél, ó régi lélek, mosolyomra;
de mostan kell még csodálkozni jobban:
mert ez, ki vágyamat magasba vonja,
ama Vergiliusz, kitől szivednek
kelt istent-embert énekelni, szomja.
S nem volt igazad, hogyha azt hihetted,
hogy más volt imént oka mosolyomnak,
mint szavad, mellyel őtet említetted."
S ölelni már lehajlott Doktoromnak
térdét; de az: "Ne tegyed" - mondta - "testvér:
mert árny vagy, s árnynak bókolsz, fuvalomnak!"
És ő felkelve: "Ha jelet keresnél
szeretetemről, jobbat sem találnál,
mint hogy feledve, hogy bennünk a test s vér
csak látszat: testet kerestem az árnynál!"

Huszonkettedik ének

Egy római megtérése

Már aki a hatodik számu körbe
átvitt, elmaradt mögöttünk az angyal,
ki homlokomnak egy jegyét törölte
s kik igazságra vágynak szomju ajkkal,
beatinak nevezte, de csupán
a sitiuntig terjedő szavakkal.
Itt lábam sokkal könnyebben tudám
emelni, mint más lépcsőkön, s haladni
vidáman a gyors szellemek után.
"A szeretet, mely erénytől gyuladt ki" -
szólt Költőm - "újat gyújt, mely viszonozza,
mihelyt külső hírt tud magárul adni:
így, mihelyt leszállt, hozzánk sorakozva,
a Pokol tornácába Juvenális,
szeretetednek hírét odahozva,
szeretetem, bár sohse látva, máris
fölkelt irántad, úgy hogy most rövidnek
tünik föl nékem veled ez a grádics.
De mondd - remélem, nem kedvetlenítlek,
ha meglazítja fékét nagy bizalmam;
barátként vágylak megkérdezni, hidd meg:
hogyan férhetett fösvény, kapzsi hajlam
lelkedbe; mondd, hogyan teremhetett meg
ily alacsony bün íly nemes talajban?"
Mosoly jelent most ajkai felett meg
egy percre Statiusnak; s szóla: "Minden
szavad szent jele drága szeretetnek.
Bizony, sok dolog furcsább néha, mintsem
kételkedésre ál-okot ne adna,
míg a valóság földerítve nincsen.
Te azt hiszed, mint kérdésed mutatja,
hogy fösvény voltam élve, s így kerültem
oda, hol szenved fösvények csapatja.
Nos, tudd meg, hogy nagyon is elkerültem
a fösvénységet; s így lett ok a túlság,
hogy itt ezer holdon át sírva tűrtem.
S ha lelkem meg nem leli helyes útját,
s jól meg nem jegyzem verseid magamnak,
melyek az Ember hitványságát zúgják,
"Mire nem viheted még, óh aranynak
átkozott éhe, a halandók vágyát?!" -
most súlyt görgetve kéne hogy rohanjak.
De megértém, hogy túltárhatja szárnyát
a kezek tékozlása, és beálltam
azok közé, akik bűnük sírva bánják.
Hány ébred kopaszon a másvilágban,
csak mert nem tudta, hogy bűn; s meg se bánta
e bűnt, sem élve, sem halálos ágyban.
S tudd meg, hogy, oly bűnt, amelynek fulánkja
egy másik bűnnel ellentétes épen,
itt avval egy kínnak aszal ki lángja.
Azért, ha ott találtál, ama népben,
mely a fösvénység bűnét sírva mossa,
tudd meg, hogy nékem fordított a vétkem."
"De mikor azt daloltad, mint tapossa
duplán a durva harc Jokaste keblét," -
mondá a Pásztorénekek dalossa -
"Clio verte veled a lant idegjét:
s nem volt meg, ami nélkül cselekedni
a jót kevés: nem volt igaz hited még.
Ha így van ez: mily lámpa tudta vetni
fényét lelkedbe, mily nap, hogy vitorlád
megfeszitetted, a Halászt követni?"
"Te mutattad meg a Parnasszus ormát
s itattál forrásából" - szólt - "te benned
találta lelkem világító tornyát.
Úgy tettél, mint kik sötét éjbe mennek
s fáklyát visznek, de nem látják a fényét,
csak az utánuk jövő örül ennek.
»Uj század száll« - daloltad - »uj remény ég;
uj nemzedék jön, égbül ereszkedvén;
igazság és aranykor visszatér még!«
Általad lettem költő és keresztény;
de hogy szavamat könnyebben megértsed,
talán rajzomat kissé kiszinezném...
Már a föld megtelt a szent hit temérdek
magvaival, miket az örök ország
követei hintettek szerte szélnek;
s én látva, hogy szavaik visszhangozzák
szavadat, melyet az imént idéztem,
hozzájuk tértem; mint előbb tehozzád.
S ím: szentek voltak! kik hogy üldözésben
részesültek Domitianus által,
szenvedésüket könnyel tellve nézem,
s amíg csak a világban élve jártam,
erényüket pártoltam és szerettem,
minden más hitet rosszabbnak találtam.
S előbb mint görögöket elvezettem
volna Thébe folyóihoz dalomban,
a kereszténység titkos híve lettem,
világ előtt pogány valék azonban,
s e lanyhaságért négyszáz éven át a
negyedik körnek útjain bolyongtam.
S te, aki tetted, hogy szememnek fátyla
lehullt, mely mögött az Üdv fénye rejle,
most, míg utunknak egy kis része hátra,
mondd meg, Terentiusnak régi lelke,
és Caecilius, Plautus, Varro, hol van?
kárhozva-é? s melyik pokolba ejtve?"
"Ők, s Persius, s én, s mások, hosszú sorban" -
szólt - "a Göröggel, ki Muzsák tejét
legtovább szívta egykor, régi korban,
a vak Börtönnek első gyűrüjét
lakjuk, ma is még emlegetve gyakran
a szent hegyet, dajkáink lakhelyét.
Euripidés is ott van e csapatban,
s Simonidés, s Anakreon, s Agáthon,
kiknek homlokán mind babérfonat van.
Akikről énekeltél, szinte láttam
Antigonét, Argiát, Deifílét
köztük, s Isménét, örök bánatában,
s Deidamiát, s hugait, s Isifílét
Thetis s Teiresias leánya mellett,
ki meghozá Langia vize hírét..."
Már mindkét költőm hallgatásba süllyedt,
mert lépcső és falak közül kilépve
újra figyelni s körülnézni kellett;
s már elmaradt a napnak négy cseléde,
és az ötödik igazgatta rúdját
égnek szögezve, a zenit elébe;
és költőm szólt: "Legjobb lesz, itt is úgy járd,
ahogyan szoktuk, mindig jobb felünk'
fordítva kifelé, a Hegynek útját!"
Igy a szokás lett ott a mesterünk
és mentünk, annál bátrabb bizalomban,
mert a nyájas Árny együtt jött velünk.
Ők elül mentek, én pedig magamban
utánuk, édes szavukat figyelve,
mely verseimet megihlette hajdan.
De elhallgattak, egy szép fára lelve
váratlan, az út közepén, amelynek
illatos, jó gyümölccsel ága tellve;
de törzsét soha meg nem mássza gyermek,
mert mint fenyőnek fölfelé, úgy ennek
ágai mind lefelé keskenyellnek.
S fenn, elzárt oldalán a szirtperemnek,
friss, tiszta vízü permeteg sugároz,
csak a fa csúcsát hintve szüntelen meg.
S a két poéta odament a fához;
s a lombra néztem; s hang zendült közőle
s szólt: "E gyümölcsre hasztalan sovárogsz!"
S: "Mikor Mária ment a mennyegzőre,
másokra gondolt, nem a maga száját
tömni, amely ma ügyetek védője!";
és: "Az ős Róma női nem kivánák
a bort, csak tiszta vízet, s Dániel
éhe csupán a Tudomány mannáját."
S: "Ó, arany század, mért múltál te el?
Nektár lett szomjtól a hegyek patakja,
s a makk éhségtől ízes eledel."
S: "A Keresztelő, a pusztába' lakva
meg bírt a sáskán és a mézen élni:
és ép ezért nőtt oly dicsőre, nagyra,
amint az Evangélium beszéli."

Huszonharmadik ének

Forese és a soványak

Míg szemeimet így a lomb setét
zöldjébe fúrtam, mint az szokta tenni,
ki madárkákra veszti életét:
"Fiacskám, most már ép ideje menni" -
szólt, ki atyámnál több volt - "hogy ne vesszen
engedett időnkből hiába semmi!"
Szivessen fordultam s mentem szivessen
a két Bölcs után, kiknek bölcs beszéde
örömmé tette, hogy nyomuk kövessem.
S ím, sírás szállt, és ének, itt a légbe: -
"Labia mea, Domine" - s ki hallá,
kínra hangolta, és gyönyörüségre.
"Mely hang szürődik itt fülünkbe, dallá?" -
kérdém; s a Mester: "Bizonyára árnyak,
így oldva bűnük bilincsét" - sugallá.
Mint vándorok, kik gondolkodva járnak,
ha találkoznak idegen csapattal,
utánuk fordulnak, de meg nem állnak:
úgy jött utánunk, gyorsabb mozdulattal,
utólért, s elkerült, de szembebámult
egy csapat árny - s ment, néma áhitattal.
Szemük fekete gödre mélyre tágult;
az arcuk sápadt, s bőrük, mint silány zsák
csontjukon, a csont formái után nyúlt.
Nem szárította hajdan íly soványság
Erysichtonnak sem csontig a bőrét,
bár hiun hajtá enni bősz kivánság.
S én gondolám magamban: "Im a dőrék,
kik várát veszték szent Jeruzsalemnek,
hol Mária fiába verte csőrét."
Gyöngyvesztett gyűrük gödrei a szemnek;
ki minden arcban azt olvassa: OMO,
itt jól láthatta alakját az M-nek.
Ki gondolná, ha nem tudná, hogy omló
víz csábjától, vagy alma illatától
lehessen lélek gyötörve hasonló?
S én is, mivel nem láthatám okát, oly
csupa csont-bőrré hogy őket mi tette,
nem térhettem magamhoz a csodától;
mikor egyszerre szemét rám vetette
feje mélyéből egy árny, s fölujongván:
"Mily kegy engedte ezt nekem?" - rebegte.
Nem ismertem föl arcán, csak a hangján:
s amit elzárt az arc, azt fölnyitotta
a hang, fülembe ismerősen zsongván.
És ez a szikra újra fölszitotta
az elváltozott ajk régi emlékét:
Forese arca rejtezett alatta!
"Ne nézzed" kért ő - "bőröm aszu kérgét,
mely régi színét rejti most; ne nézzed
árnyam husának sorvadt semmiségét:
Magadról beszélj: mire szánt a Végzet?
s milyen két lélek vezet erre? Kezdjed
a szót, s ne szünj meg, csak mikor bevégzed!"
"Arcod, melyet szemeim megkönyeztek,
mikor meghaltál, most épannyi búra
indít" - feleltem - "hogy ily húsa-vesztett.
Az istenért, mi tépi és mi dúlja?
úgy bámulok, ne várjad, hogy beszélek:
ki szólna, míg ily kérdés gyötri-fúrja?"
"Örök végzésből" - felelé a lélek -
"itt titkos átok rejlik vízbe-lombba':
tagjaim attól ollyan ösztövérek.
S mind, aki itten dalol sírva" - mondta -
"mind, aki csak torkát szolgálja, míg él,
így lesz itt újra szentté, éhbe-szomjba.
Az édes alma illata s a híg ér,
mely fája lombját öntözi sugárba,
éhünk-szomjunk fölgyújtja, s enyhet ígér:
és nem csak egyszer újul, körbe járva,
kínunkra itt ez éh-szomj, kínra, mondom;
mondhatnám inkább: üdvünknek javára,
mert e szomj az, mely a Golgota-dombon
vezette Krisztust, hogy majd mondja: »Éli«
s megváltásunkért vért örömmel ontson."
És én: "Forese, hogy megszünve élni
régi világodat jobbal cserélted,
több idő nem tellt, mint alig öt évnyi.
S ha erőd fogytát hamarabb elérted
vétkezni többé, mint a kincses bánat
óráját, mely az Úrral megbékéltet:
hogy' engedett már íly föl a Bocsánat?
Azt hittem, hogy még odalenn talállak,
ahol az évért év szedi a vámot."
Felelte: "Hogy már ily magassan állok,
s itt szürcsölöm e kínok édes ürmét,
Nellám könnye tevé, mely sohse fáradt,
s imája, mely kivitte, hogy ne ülnék
a Várakozás szikláján, de minden
körön át hamar ide fölkerülnék.
Ó, özvegyecském, társam, drága kincsem!
annál jobban megnyeri az Urat
az ő jósága, mert egy, s párja nincsen:
mivel a szárd föld Barbagia alatt
még mindig szemérmesebb asszonyában,
mint a Barbagia, ahol ő maradt.
Mit mondjak többet teneked, barátom?
Látom az órát, melynek ez a mái
óra nem lesz még régi óra, látom,
mikor szószékről fogják prédikálni
a rossz flórenci nőknek a tilalmat,
keblük' bimbóstul mutogatva járni.
Mely barbár népnél kívánt külhatalmat,
papi korbácsot, mely pogány hazába',
az ős parancs, hogy: »Tested eltakarjad!?«
De ha e kacér népség igazába
tudná, terítve hogy reá mily asztal
vár: már a jajra nyitva volna szája.
Mert ha látásom igaz-volta nem csal,
előbb lesz bús, mint arca szőrös annak,
akit ma még a csicsijja vigasztal.
De ne rejtsd, testvér - kik közelbe vannak,
mind, s nemcsak én már, bámul lesve, nézzed -
ki vagy, hogy megtör rajtad az arany nap?"
És én feleltem: "Ha visszaidézed,
hogy' éltünk együtt, én veled, s te vélem,
az emléket ma is súlyosnak érzed.
Ilyen életből vitt ki bölcs vezérem
(ki ott megy), mikor nemrégibe tölten
ragyogott annak húga át az éjen" -
(és a Napra mutattam) - "vitt ki törten,
valódi holtak éjén át, valódi
húsban, mely most is őt követi bölcsen.
Onnan e Hegyre hítt vigasztalódni,
hol ti, kiket elgörbitett az élet,
köröngtök; újra sudárrá tolódni!
És addig mondja, hogy tovább kísérhet,
míg nem találkozom Beatricével:
ott el kell válnunk, úgy szól az Itélet.
Vergiliusz az, aki így vezérel", -
(s mutattam) - "s véle láthatod az árnyat,
ki miatt előbb mind ez az egész hely
rengett, örülve, hogy feljebbre szállhat."

Huszonnegyedik ének

A bűvös fa alatt

Sem szó a lépést, sem lépés a szót
nem gátolá, sőt csak jobban siettem,
mint jó szél hogyha hajtja a hajót:
s az árnyak, új halálba senyvedetten,
szemük gödréből bámulgattak engem,
amint látták, hogy élve járok itten.
De én beszédemet folytatva mentem,
szólván: "Lassabban jár most, tán a másik
kedvéért ő is, mint tenné különben.
De mondd, ha tudod, mely tájon tanyázik
Piccarda? s van-e, kit eszembe vésnék,
méltó e nép közt, mely itt lesni látszik?"
"Hugom, kiben a jóság vagy a szépség
volt-e több, nem tudom, a nagy Olympon
ünnepli koszorús dicsőülését" -
szólt; s folytatá: - "Nevét itt senki titkon
nem tartja; úgyis már vázak vagyunk a
nagy éhségtől, nincs hús a tagjainkon.
Ez itt" - újjal mutatta - "Buonagiunta,
Buonagiunta da Lucca; s érdemes holt
ott túl az is, kinek csak bőre-csontja,
a Szentegyház hajdan a karja közt volt:
Toursból való; s most bőjttel itt vezekli
a bolsenai ángolnát s vörösbort."
Igy névvel sorban többet jegyezett ki;
és mind örült a nevét hallva tőle,
nem látszott érte haragudni senki.
Láttam, éhes foggal, mely leget őrle,
Ubaldin dalla Pilát s Bonifácot,
ki pásztorbottal volt sok lélek őre:
s messer Marchesét, aki borban ázott,
bár szomjas sem volt, Forli városában,
s jól nem lakott, bármennyit lakomázott.
Mint ki körülnéz és választ magában,
kiválasztottam a luccai lelket,
akit leginkább rajtam csüggni láttam.
Mormogásából egy nevet kisejtett
fülem: "Gentucca" - mely búsan a helyrül,
hol az Igazság mosta, fölkesergett.
"Ó, te, kinek szemében az a terv ül,
hogy hozzám szólasz: szólj, keserves árny, hát"
- mondtam - "s mindkettőnk lelke tán megenyhül!"
"Él már a Hölgy, és hordja még a pártát" -
kezdte - "ki majd áldatni fogja véled
városomat, bár mások nem is áldják.
Most menj, és ennyi tudással beérjed;
s ha nem jól érti tört szómat figyelmed:
megadja magyarázatát az Élet!
De mondd: azt merhetem-e látni benned,
ki amaz ujdon éneket dalolta:
»Hölgyek, akik értitek a szerelmet...«?
"Mit a Szerelem sugdos" - válaszolta
ajkam - "megőrzöm én és szót a szóra
írom, amint ő bellül mondja tollba."
"Ó, testvér, most rálátok a csomóra,
mely a Jegyzőt, Guittonét, s engem, édes
új stíletektől messzetarta!" - szóla. -
"Hogyan követte tollatok beszédes
sugalmazója szavait szorossan,
míg a mienk nem simult üteméhez.
Mást régi és új stíl között bajossan
hiszem hogy különbséget bárki lelhet." -
S elnémult, mintegy megnyugodva, mostan. -
Mint kik a Nílus partjain telelnek,
darvak ha gyűlnek néha nagy seregbe,
s aztán éket csinálva szárnyra kelnek:
úgy a nép, mely ott megcsodált, sietve
elfordult tőlem, s újból útnak áradt,
melyre soványság és vágy könnyítette.
S mint ki a gyors lépésbe belefárad,
elmarad kissé, lélekzete-fulva,
s lassan ballag, míg levegőt találhat:
úgy várta, míg a szent nyáj elvonulna,
Forese, s hátul csatlakozva hozzám
velem jött, s kérdé: "Mikor látlak újra?"
"Hogy meddig élek, nem tudom" - viszonzám -
"de nincs mód oly hamar a Parthoz érnem,
hogy sokkal hamarabb ne vágyakoznám.
Mert a hely, hol az Ég rendelte élnem,
már minden jóból pusztul, fogy naponta,
hogy önmagának zordon romja légyen."
"Menj! aki ennek a főoka" - mondta -
"azt már, hol nincsen javulás, a Völgybe
egy vad ló a farkára kötve vonja.
Futását percenként gyorsítva csörg le
a lejtős úton, és szétzúzva szörnyen
testét, otthagyja csúful összetörve.
Nincs sok forgás már ama nagy Körökben
hátra" - (s az égre nézett) - "és megérted,
mit most szavamból nem érthetsz ki könnyen.
De ég veled már! Mert itt drága, féltett
kincs az idő; s sokat vesztek belőle,
ha így kisérlek, lépést tartva, téged."
Mintha egy lovascsapatból előre
tör az egyik lovas, hogy maga vágjon
először az ellenséges erőre:
úgy pattant ő föl, hogy előnkbe hágjon,
s én elmaradtam, s velem ama Kettő,
kik oly nagy Fények voltak a világban.
S láttam, hogy mesze s egyre kicsinyebb ő;
s már alakját szememmel (mint szavát volt
eszemmel az előbb), követni meddő.
S egy újabb fát, melyen sok súlyos ág hord
színes almákat, láttam ott közelre,
hol az úthajlás megnyitá a távolt.
Alatta nagy nép, karjait emelve,
hangos sírással a lombok felé rítt,
mint mohó gyermek ízes eledelre,
hogyha nem felel az, akitől kérik,
hanem, hogy vágyuk fölcsigázza jobban,
magasból mutatja, hol el nem érik.
Aztán csalódva eltávoztak onnan,
mi meg lassanként elértünk a fáig,
melyről annyi könny s kérés visszacsobban.
"Közel se lépve menjetek tovább itt!
Van egy fa föntebb, Éva eve róla:
ez is annak gyökeréből csirázik."
Igy a lomb közül, nem tudom, ki szóla;
és Vergiliusz és Statius és én
szorosan mentünk, a parthoz huzódva.
"Vegyetek példát lerészegedésén
a dupla-keblü felhő-gyermekeknek,
kik Thézeuszra vad hadát idézvén
bolondok voltak; és a hébereknek
szomján, kiket Gedeon elbocsájtott,
medianiták ellen hágva hegynek!"
Im egy hang ílyen példákat kiáltott
torkosság bűnéről; s kicsiny csoportunk
az út egyik szélén lapulva járt ott.
Majd messze, puszta, nyilt uton tiportunk
vagy ezer lépést; és a néma árnyak
közt bús szemeket némán körbehordtunk.
"Mit méláztok itt egyedül, ti hármak?" -
szólt hirtelen hang; s megrázkódtam arra,
mint félős barmok, ha mélázva járnak.
S felnéztem akkor, hogy lássam, ki volna?
s soha kohóban üveget vagy ércet
nem láttam még oly izzó fényre gyúlva,
mint itt valakit, aki szólt: "A bércet
megmászni: innen kanyarodj utadra;
itt följuthatsz, ha ezt a vágyat érzed."
Látása látásomat elragadta;
s úgy mentem Bölcseim nyomán előre,
mint aki csak füle után haladna.
Mint májusi szél, hajnal hirdetője,
amelyben édes zamat áramolna,
fű és virág szagából összeszőve;
lágy szél itt úgy csapott a homlokomra,
és érzém a Tollat legyezni, melynek
mintha ambróziás illatja volna;
s hallám a szót: "Boldog, ki oly kegyelmet
nyert az Égtől, hogy túlontúl szivéhez
a jó Izek szerelme nem közelghet,
és mindig csak az Igazságra éhez!"

Huszonötödik ének

A nemzés és a szellemtest

Már semmi késést meg nem tűrt az óra,
mert a Nap már a délkört a Bikára
hagyta rá, és az éj a Skorpióra.
Mint ki sietést erőltet magára
és nem pihen meg, bármi tűn elébe,
mert kényszer ösztökéje szurdogálja:
úgy hágtunk akkor a lépcső fölébe
egymás után; mert szűk volt, s semmi módja,
hogy kettőnk lába egymás mellett lépje.
Minthogyha szárnyát a gólyafióka
emelgeti, s majd újra lebocsátja,
s biztos fészkéből nem mer a csalóka
légbe röpülni: úgy szivemnek vágya
kérdeni, gyúlt és kialudt; s maradtam,
mint aki némán ajkát szóra tátja.
De költőm, bár lépkedve szakadatlan,
nem hágy epedni, s így szól: "Mondd ki bátran,
mi már-már ajkad ijjáról lepattan!"
S felbátorodván, ajkamat kitártam:
"Hogy lehet ott, hol táplálékra semmi
szükség, elaszni ílyen véznaságban?"
"Ha emlékeznél, hogy birt tönkremenni
Meleager, mert egy üszök elégett,
ily kérdést néked" - szólt - "nem kéne tenni;
s ha elgondolnád, hogy ver vissza képed
minden rángást arcodrul a tükörben,
látnád, hogy a nehézség könnyüség lett.
De hogy e tárgynak láss mélyére bölcsen:
im itt Statius; őt szólítva kérem
orvosodul, hogy vágyadat betöltsem."
"Ha az örök Rend tervét én beszélem,
ahol Te vagy" - Statius mondta - "mentse,
hogy nem lehet kérésedtől kitérnem."
És kezdte: "Fiam, engedd, hogy kiöntse
tudását ajkam, és figyelj a szóra,
hogy a mikéntet néked megjelentse.
A vérnek színe-java, nem szivódva
be a szomjas erekbe, megmarad,
mint maradék-kenyér asztalra szórva
s alkotó erőt nyer a szív alatt
építni embertestet (ahogy épít
az is, mely az erekben szétszalad),
s átszűrődvén, eljut - nem volna szép itt
jelezni, hova; más vérét keresve,
más testben, mely természetes edényt nyit.
S ott, vér a vérrel egybekeveredve,
az egyik elfogad, s a másik alkot,
hatékony helyről, a szívből, eredve.
Működni kezd, és titkosan kavarg ott:
megalva elsőbb, s megélesztve aztán,
mit anyagul sürűvé összehajtott.
És a ható erő lelket fakasztván
növény lelkéhez hasonlít, azonban
az révben van már, ez csak fél-utaztán.
Mert tovább munkál, míg érezve mozzan,
mint a tenger puhánya; és belőle
érző szervek bontakoznak ki sorban.
Igy fejlődik ki, így halad előre
az Erő, fiam, mely a szívből árad,
míg minden tag megéled rendre tőle.
De eszes lénnyé hogyan lesz az állat,
azt még nem látod; oly pont ez, amelyben
bölcsebb ember is tévedett tenálad,
mert nem a valót tanitotta, mert nem
gondolta egynek az észt és a lelket,
mert az észt nem látta alkotni szervben;
de te nyisd föl az Igazságra lelked,
és tudd meg, hogy, mihelyt az agyvelőnek
alkotása a magzatban kifejlett,
szent kedve gyullad a Legfőbb Erőnek
a Teremtés e remekén, mit erre
új szellem fúvatával lehel ő meg,
hogy az ott önnön erejét keverje
az ott találttal, s egy lélek lehessen,
mely él és érez és emlékszik: elme.
S hogy ez nagyon nagy csodának ne tessen:
nézd a nap hevét, mely a bort csinálja,
szőllő levével hogy alkot vegyessen.
S amikor elfogy Lachesis fonálja,
emberi részét és isteni részét
együtt viszi el, a húsból kiválva.
Az első néma, alszik minden érzék;
de emlék, ész s akarat a halálban
erejiket csak még jobban kiélzék.
S így hull, csodás-magátul, egy sugárban;
a lélek a két Partok egyikére;
s ott tudja meg útját, hogy merre szálljon.
És amint a kijelölt helyig ére,
az alkotó Erő körülsugárzik
úgy s addig, amint teste volt, mig éle.
És mint a lég, ha dús páráktul ázik,
mert a napsugár rajta visszapattan,
tarka szinekkel ívben kivirágzik:
úgy itt a környező lég oly alakban
idomul, mintha pecsétlője volna
a lélek, melynek ereje alatt van.
S mintha lángocska láng után hajolna
(kis láng, amerre nagy tüz-anyja libben):
úgy követi a lelket ez a forma.
S e látszatoknak árny a nevük itten;
s minden érzékük megszervezik újra
egészen a látásig szemeikben.
Igy beszélünk és nevetünk mi, hull a
könny az arcunkra, és sohajt az ajkunk,
mint te magad vagy e Hegyen tanúja.
Aszerint, amint keserűn ohajtunk
vagy más érzés sújt, idomul az árnyunk:
s ez az amért csodálkozol te rajtunk." -
S már az utolsó kín körében álltunk;
s ott jobb kéz felé haladván előre
más gondra kellett hogy figyelve járjunk.
Lángot lövell ott a fal a tetőre;
s a párkány szelet csap föl, mely a lángot
visszaveri, s beljebb szorítja tőle.
E part szélén egyenként vonulánk ott;
és engem akkor balrul a megégés,
jobbrul a lebukás félelme bántott.
S Vezérem szólt: "Itt legyen kurta fék és
jó szoros gyeplő minden pillantáson,
mivel hajszálon múl a félrelépés!"
De kar zengett át a nagy lángoláson
"Summa Deus clementiae" - dalolva,
mely nem kevésbé izgatott, hogy lássam.
S árnyakat láttam, a tűzben tiporva;
rájuk néztem, majd lábaimra ismét,
tekintetem kettő közt megoszolva.
És ők, amint a himnuszt befejezték,
"Virum non novi" - hangosan kiáltott
csapatjuk; s halkan a dalt újrakezdték.
S megint, kiálták: "Senki sem bocsájtott
Diána, ligetébe; és a nimfát
kiűzte, kinek Vénus mérge ártott!"
S újra daloltak; majd szólítva hívták
a nőket s férjeket, kik megmaradtak,
mint Erény s Házasság kivánta, tiszták.
S úgy vélem, míg e láng által maratnak,
mást sem tesz e nép, mindig újrakezdi:
s ily gondnak szent varázsa, ily falatnak
étke a végső sebet behegeszti.

Huszonhatodik ének

Bujaság lángjai

Mig így mentünk a legszélső csapáson
egyenkint, s Költőm folyton ezt beszélte:
"Vigyázz! javadra váljon oktatásom!":
a nap sugara a jobb vállam érte,
amint az egész Nyugatot befödvén
átolvasztá az ég-kék színt fehérbe.
Még izzóbb lett a tűz-vetette rőt fény
árnyamtul; s láttam, hogy már ennyi jelre
a lelkek fölfigyelnek, megütődvén.
S ez volt az ok, hogy akkor, szót emelve
rólam beszéltek; és így szólt az eggyik:
"Ez mintha nemcsak árnytestet viselne!"
Egynéhány aztán felém jött, ameddig
tudott úgy, hogy ki ne lépjen a lángból,
mivel abból ki egy se léphetett itt.
"Ó, te, ki hátrább jársz, nem lustaságból,
de talán tiszteletből, mint a többi,
felelj annak, ki tűzbe' s szomjba' lángol!
Nemcsak engem - ezeket szinte gyötri
nagyobb szomj szavadért, mint ethiópot,
vagy indus embert, friss vizben fürödni.
Mondd, hogy' lelhetsz te falat-vetni módot
magadból a nap elé, mint akikre
hálója még halálnak nem fonódott?"
Így szólt az egyik; és én, földerítve
kételyét, már feleltem volna, hogyha
egy más újság nem tűnik szemeimbe,
mert az égő út közepén tapodva
egy új csapat jött szembe az övével,
mely szemem előbb bámulatba fogta.
Minden árny magát útnak övezé fel,
s ha találkoztak, egy sem állva-formán
beérték egy csók rövid örömével.
Mint barna hangyák, csápjuk összetolván,
gyors csókjuk ahogy találkozva váltják,
tán egymás útja-sorsát tudakolván.
S amint kiki megint elhagyta társát,
egynéhány lépés után már csak arra
gondoltak mind, hogy egymást túlkiáltsák,
az új nép így: "Szodoma és Gomorrha! -
s amaz: "Pasiphaé tehénbe rejle,
hogy a bikának kéjét megrabolja."
Mint darvak hogyha egy rész szárnyrakelve
Uralba szállna, más rész Szaharába,
ez faggyal, az meg hőséggel betellve:
itt egy részt hozott, más részt vitt a lába
és sírva újra bús dalukba kezdtek,
s kiki ráillő példaszózatába.
S ugyanazok kik hozzám esedeztek
imént, most újra felém fordulának
s arcukon látszott, hogy szavamra lestek.
És én, másodszor látva, mit kivánnak,
kezdtem: "Ó, lelkek, ti kik már bizonnyal
lakói lesztek Béke szent honának:
nekem sem éretlen, sem érett husommal
párnázott csontom nem maradt a sirban:
magammal hoztam, vérrel és izommal.
Most föltörök, hogy lássak végre nyiltan;
egy égi Hölgy szerzett nekem kegyelmet,
hogy hegyetekre testben jönni birtam.
De legfőbb vágyad úgy telljen-be, s nyerjed
amaz eget; mely legtágabbra nyilva
szerelemből áraszt isteni teljet:
amint megmondod (hadd tegyem papirra
az utókornak), ki vagy, és mögötted
mily nép az, mely bűnét itt bolygva sírja?"
Nem gondolom, hogy oly bámulva döbbent
és jött valaha hegylakó zavarba,
ha vad parasztként a városba csöppent,
mint itt mutatta minden árnynak arca;
de majd, a hökkenés alábbra szállva,
(melynek nagy szívben nincs soká hatalma):
"Ó, boldog, aki országunkba járva" -
így kezdte az, ki előbb kérdezett -
"tapasztalást szerezhetsz, jobb halálra!
Itt szemben, azt a bűnt tették ezek,
melyért a nép, diadalmenetében
egy Caesart Reginának nevezett.
Azért kiáltják, hogy »Szodoma!« épen,
mint hallád, mind magát korholva-szidva,
s égőbbé teszi égésük a szégyen.
A mi bününk pedig hermaphrodita;
emberi törvényt nem tartánk azonban,
vágyunkat állat-módra csillapítva.
Igy ha itt találkoznunk alkalom van,
annak nevét kiáltjuk szégyenünkre,
aki barommá lett a fa-baromban.
Nos, tudod már, miként estünk a bűnbe;
de nevünk nincs idő megtudnod itten,
ha e vágy volna, amin szíved csüngne.
Magamra nézve mégis teljesítem:
Guinicelli Guidó vagyok, ki már a
halálos ágy előtt bünbánva hittem."
S mint (írnak vad Lykurgos bánatára)
ahogy a két fiú meglátta anyját:
úgy tettem én (bár csöndesebben állva),
mikor atyámat, s annyi jobbak atyját
nevezni hallám, akik a szerelmet
édes és könnyű rímekkel siratják.
Süketen s némán mentem árnya mellett
ránézve hosszan, ha már ölelését
a szörnyü tűz miatt kerülni kellett.
S hogy szemeim magukat telenézték
képével, s esküs szavakkal igérte
szolgálatát a bennem búzgó készség:
"Minden szavad" - szólt ő - "oly mélyen ég be
memóriámba, hogy sem eltörölni
nem tudja, s meg sem fakíthatja Léthe.
De mondd: ha esküd szívedből ömölt ki,
oly szeretetre, mint szemed s beszéded
vallja, irántam szívedet mi költi?"
És én: "Szerettem drága vers-zenédet,
mely miatt még téntád is szent marad,
mig nem ér az új stíl varázsa véget."
"Ó, testvér! kire ujjam rámutat,
nagyobb müvész volt édes anyanyelvben,
mint én, ácsolni drága szavakat.
Próza-regényben és szerelmi versben
első ő; bármit mondjon, aki véli,
hogy a limoges-i dalnoké a verseny.
Inkább a hírt, mint a valót dicséri
az íly itész, és mielőtt a költő
értékét megismerné, megitéli.
Igy Guittonét is néhány emberöltő
dicsérte gondtalan, mig a valóság
kitünt: hogy érdem nélkül tündökölt ő.
De ha oly kegyben részesít a Jóság,
hogy a klastromba élve jutsz, amelynek
apátja Krisztus: ajkadról, adósság
fejében ott egy miatyánkból nyerjek
annyit, amennyi mireánk is illik,
kikre Gonosz hatalma már nem terjed."
Szólt; s most mig másnak is alkalma nyílik
velem beszélni, a tűzbe merült el,
mint a hal, hogyha víz mélyébe siklik.
S én az általa imént megjelölttel
kezdtem beszélni; mondván, hogy a híre
nevét megtudni engem vággyal tölt el.
És ő így gyújtott nékem drága hírre:
"Tan m'abellis vostre cortes deman,
qu' ieu no me puesc, ni voill a vos cobrire.
Jeu sui Arnaut, que plor e vau cantan;
consiros vei la passada folor,
e vei jausen lo joi, qu'esper, denan.
Ara vos prec, per aquella valor
que vos guida al som de l'escalina,
sovenha vos a temps de ma dolor!"
S eltünt, mint kit a láng tisztulni hína.

Huszonhetedik ének

Csillagos éjszaka

Mint mikor első sugarai érnek
oda, hol vérét ontá Alkotója;
Ebro fölött lebeg az égi Mérleg;
s dél tüze tűz le a Ganges folyóra:
úgy állt a nap, midőn föltünt vidámon
az Ur angyala; (estre száll az óra).
A parton tünt elénk, kivűl a lángon.
Megáll; s: "Beati mundo corde"- dallja
oly hangon, mílyen nem zeng földi szánkon.
"Tovább annélkül, hogy a tűz ne marja,
senki se megy itt; lépjetek a lángba,
de ne süketen a tulnani dalra!" -
szólt aztán - hogy közel értünk - kiáltva;
s olyanná lettem, szavait megértve;
mint aki előtt a sir árka tátva.
Kezem kulcsolva emelém az égre;
a tüzet néztem, és eszembe villant
mind, akit máglyán láttam eddig égve.
De két vezérem most szemembe pillant,
s Vergiliusz szól: "Fiam, kín les itten,
sok kínos hely: de se halál, se sirhant.
Gondold csak, gondold!... Épségben levittem
tested Geryon csúf hátára szállva:
mit teszek itt, hol már közel az Isten?!
Hidd el, habár e szörnyü tűzben állva
kéne töltened ezer hosszu évet,
hajadnak sem görbülne benne szála.
De hogy lássad, hogy szavam most se téved,
lépj közelebb, és dugd beléje bátran
ruhád szegélyét; bízvást beleérhet.
Hát vess le minden félelmet, barátom!
Menj, juss át, bántódás veszélye nélkül!" -
Én, magam ellen, megbüvölve álltam;
s látva, hogy testem dermedésbe szédül,
szólt, kissé megütődve: "Lásd, fiacskám,
ez a fal választ el Beatricétül!"
Mint mikor, Thisbe neve fölriasztván,
haló szemét Pirámus fölvetette,
(és véres maradt az eperfa aztán):
úgy fordulék én Költőmhöz, levetve
meredtségem, a drága nevet hallva,
amely lelkemben föl-fölbuggyan egyre.
"Lám" - szólt ő akkor, a fejét csavarva -
"innen maradjunk hát?" - És úgy mosolygott,
mint a gyerekre, kit legyőz - az alma.
S aztán velem a lángba behatolt ott
kérve Statiust, hogy hátul követne,
ki idáig kettőnk közt lépve bolygott.
Mikor benn voltam, megolvadt üvegbe
ugorni enyhülés lett volna nékem:
oly mértéktelen volt e láng melegje.
Vergiliusz, hogy edzze gyengeségem,
szép Beatricét emlegette újból:
"Szemeit immár" - mondta - "látni vélem."
Egy dal vezérelt, fölcsendülve túlról;
s mi, hallgatván, mit zengenek igéi,
mentünk; - s a hágó látszott már alulról.
"Venite, Patris benedicti mei" -
"hangzott ki ott egy fénynek belsejébül,
mely elül szemem kényszerült kitérni.
"Az este jő, s a nap leszáll az égrül;
ne álljatok meg, sőt siessetek,
mielőtt" - szólt még - "Nyugat elsötétül."
Egyenest vitt utunk a meredek
szirtre, hol árnyam a már alacsony nap
sugarát testem előtt törte meg.
Kevés hágcsóját léptük az oromnak
keresztül, mikor az árny eltünésén;
észrevettük, hogy a nap ágyba gonnyadt.
És alig láttuk ott Bölcseim és én
az egész eget egy-bús-színünek még
s az Éjet úrnak valamennyi részén:
mindegyikünk egy-egy lépcsőre fekvék;
mivel a Hegy törvénye lépteinknek
megtörte erejét, elvette kedvét.
Mint a kérődző kecskenyáj tekintget
békésen, akik jóllakás előtt
szilaj-buján ugráltak és keringtek,
most keresik a csöndes hűselőt;
künn a nap ég, s botjára dőlve láthatd
a pásztort állni, hű gondviselőt;
és mint a pásztor, akinek tanyát ad
a szabad ég, nyugton virrasztja nyáját,
hogy szét ne szórja valamely galád vad:
úgy tölté ott mindhármunk, éjszakáját,
én, mint a kecske, ők, mint pásztorok,
s a szirtek álmainkat körülállák.
Kevés rést engedett a bérctorok;
s e résen láttam, hogy a mennyek boltján
csillag szokottnál több és szebb forog.
S míg néztem őket, lelkemet megoldván,
álom fogott el, álom, mely gyakorta
hírt ad arról is, mi még meg se volt tán.
S tán mikor ép sugarával súrolta
keletrül Vénus a Hegyet, lobogva
vágyában, melyet semmi el nem olta:
egy ifju szép hölgy tűnt elém, bolyogva
virágos réten, álmaim leánya,
virágot szedve, s ílyen dalba fogva:
"Tudja meg, aki nevemet kivánja:
Lia vagyok, és gyönyörű kezemnek
koszorút kötni drága tudománya,
hogy tükröm elé ékesítve menjek; -
de húgom Rákhel el se hagyja tükrét;
fényes szemei folyton rajt pihennek.
Az én kezeim cicomára fürgék,
az ő szemei magát nézni; tettben
lelem én, ő látásban leli üdvét." -
S már a hajnalelőtti szürkületben
- mely annál kedvesebb a vándoroknak,
mennél közelebb jő feledhetetlen
honuk - az éj homályi megfutottak
és velük álmom; ekkor fölriadva
láttam, hogy Bölcseim már fenn mozognak.
"Az édes alma, mely után szaladva
az ember vágya fölhajt minden ágot,
lecsillapítja végre szomjadat ma", -
Vergiliusz ily szavakat kiáltott
örömre gyújtva - nem volt még ajándék,
mely íly örömnek nyújtott volna tápot.
S akkor úgy gyúlt bennem szándékra szándék,
hogy minden lépten, nő a szárnyam, érzém,
és vágyam, fölröpülni, tűz gyanánt ég.
S állván a lépcső legfentebbi részén
eltűntek már alsóbb fokai messzebb,
mikor Vergiliusz, szemembe nézvén,
"Az örök tüzet, s az időlegesset
láttad, fiam" - szólt - "s most olyan helyen vagy,
melyen túl nincs mód, hogy látó lehessek.
Eddig hozott erőm és érdemem nagy
gonddal; most vágyad kell már, hogy vezessen,
mely minden szorost s hágót odalenn hagy.
Nézd a napot: hogy szór eléd tüzessen
ezer sugárt; nézd, amik itt teremnek,
virág, fü, fácska önkényt nő, fölössen!
Míg a vidám szép szemek megjelennek,
melyeknek könnye vont, segítni téged,
kedvedre köztük sétálj vagy pihenj meg.
Ne várd, hogy szóljak, intsek már tenéked:
lelked szabad már, ép, és egyre tisztább:
nem azt követni vétek volna, vétek:
rád teszem hát a Koronát s a Mitrát!"

Huszonnyolcadik ének

Matilda és a földi paradicsom

Mert vágyam mélyen szertenézni hajtott
e sűrü s élénk, isteni ligetbe,
mely az új napfényt függönyzé: a partot
elhagytam, többé mitse késlekedve.
Lassan indultam befelé a rónán,
ahol a földről illat szállt föl egyre.
S arcomba édes fuvalat csapódván
folyton, egyformán kezdte veregetni
gyengén legyezve, lágy szellőcske módján,
melytől a lombot láttam megremegni
s karban hajolni arra mind, amerre
a szent Hegy első árnyát szokta vetni;
de úgy, hogy a madárkák ijedelme
meg ne zavarja dalukat az ágon,
inkább mindannyi vígan énekelje
hajnalt köszöntő énekét a fákon,
melyeknek galyja lassu ütemekben,
mintegy kiséret, néha közbevágjon:
mint Classe partján, a fenyőligetben,
zene gyűl ágrul-ágra, ha a déli
szél Aeolus barlangjából kirebben.
S eljutva ez ősök-világa-béli
berek szivébe, honnan már a pontot,
ahol beléptem, a szem el nem éri,
utam elé egy patak víze omlott;
mely száz kis hullámával balra csapja
minden fü szárát, mely partján kibomlott.
A legfrissebb ér kristálytiszta habja
földünkön, zavaros csatorna volna
ehhez képest, annyira nincs iszapja,
habár a színe szinte barna-forma
a lombok örök árnyától, amelyben
e zöld buvónak napja sincs, se holdja.
Lábam megállt, de szemem átemeltem
a kis folyócskán, és a tarka májfák
üde pompáját csodálva figyeltem,
midőn megláttam - mint ki látományt lát,
melyen egyszerre megakad az elme
és minden gondolatja új irányt vág -
egy magányos nőt ott tul énekelve
járni, és egyre szedni a virágot,
mellyel himzésként volt az útja tellve.
"Ó, szép Hölgy, aki szent szerelmi lángok
tüzén melegszel, hogyha nem csal arcod,
szivedről látszva tenni tanuságot,
jőjj, közelítsd meg közelebb a partot,
hogy dalodat jobban megértsem" - esdé
ajkam - "amely ajkadról fölsohajtott.
Látásod emlékem lapjára festé
Proserpinát, amilyen volt a réten,
hol anyja őt, s ő tavaszát elveszté."
Mint a táncosnő megperdül helyében,
habár, sarkához símulván a sarka,
a lábaival alig billen épen:
úgy fordult ő e piros-sárga, tarka
virágok fölött felém, nem külömben,
mint szűz leányka, szemét földre tartva,
és kérésemet, közeledve szemben
beteljesíté, míg az édes ének
elért hozzámig teljes értelemben.
S hol már a fű a szép folyó vizének
fürdejében fürdik, szemembe villant
ajándékával szeme szent tüzének:
nem gondolom, hogy oly ragyogva csillant
Vénus szép szeme, mikor fia nyíla
váratlanul forró szivébe surrant.
Igy állt ott túl, s ajka mosolyra nyíla,
kezébe egyre több színt gyüjtögetve
abból, mi útján vetetlen kinyíla.
Három lépés volt köztünk az erecske:
de Hellespontus, melyen Xerxes átkelt,
s mely még az embergőgnek egyre lecke,
nagyobb panaszra nem költé Leándert,
hogy Sestos s Abydos közt zúgva morgott,
mint engem ez, hogy minden útat átszelt.
"Ti újjon jöttök; s tán hogy így mosolygott
ajkam e kertben" - kezdte - "hol az Ember
fajának első fészke vala boldog,
csodálkozhattok rajta jóhiszemmel;
de fényt derít a Delectasti zsoltár,
mely elmétekről minden ködöt elver.
S te ki előbb kéréssel ostromoltál:
tárd föl, ami még előtted csodás;
beszélni jöttem, bármit tudakolnál."
"A víz" - feleltem - "és a lombzugás
oly dolgot ád tudtomra; minek ellen-
mond egy nemrégen hallott új tudás."
És ő: "Hogy ezen bámulnod ne kelljen,
halljad okát, mely akinek kitárul,
minden kételytől szabadúl a szellem.
A Fő Jó, ki csak magában vidámul,
az embert jóra s jónak alkotá,
s e kertet adta Béke zálogául.
(Saját vétkéből nem volt itt soká;
saját vétkéből édes nevetését
s szent játékát jajokért eldobá.)
S hogy a föld és viz párás gőzölését,
mely lent ered, de melyben nap melegje
felé, ha bír, szállani kész a készség,
ne hagyja zavarón az emberekre
esőzni; rakta kertjük hegytetőre,
hol a kapún túl pára ne mehetne.
Mivel pedig az egész levegőre
kiterjed a legalsó égi Forgás,
(csak más erő s ellenszél meg ne törje);
e magasságban, mely szabad toronylás
a lég közepén, s hol a sűrü lombban
megtorlik a szél, örökös a mozgás.
S a mozgó lombban olyan hatalom van,
hogy a termő erő a légbe árad,
amely forogva elröpíti nyomban.
S a többi táj fogadja e kiáradt
erőket, amint ege-földje birja,
s ingerük szerint termel fát, füszálat.
Nem volna csoda hát, ha semmi csíra
nem lévén, mégis a palánta szépen
minden látható mag nélkül kinyílna.
És tudni kell, hogy ez isteni réten,
ahol vagy, minden faj nő, száz gyümölcsnek
fája, milyet nem szednek más vidéken.
E víz, melyet látsz, nem ered a földnek
eréből, mely kimerül, s mellyet újra
légi párák lecsapódása tölt meg:
hanem forrásból, egyformán újulva,
és biztosan, mert Isten tölt beléje,
amennyi víze kétfelé kihulla.
S titkos erőt ruház mindegyik érre:
egyik a bűn emlékét törli, másik
ráemlékeztet a feledt erényre.
Itt ennek neve Léthe; túlra látszik
Eunoé; - s aki nem issza vízét
mindkettőnek: üdv arra nem sugárzik.
Izük legyőzi bármely ital ízét;
és itt noha bezárhatnám beszédem
megoldva kételyednek minden ízét:
egy toldással javadra megtetézem; -
és nem hiszem hogy megunnád igémet,
bár ígéreten föllül hosszu lészen.
Poéták, akik hajdanán regéltek
az aranykorrul s boldog életérül,
talán Parnasszust álmodák helyének.
Itt eredt fajunk szeplőtlen gyökérrül;
itt van örök nyár valahány gyümölcsre;
itt foly a nektár, ösmered hirérül."
Én hátra néztem, a két drága Bölcsre,
s láttam, hogy arra szolgált ez a végső
pár szó, hogy ajkukat mosolyra költse. -
Majd visszavonta szememet a szép nő.

Huszonkilencedik ének

A csodálatos körmenet

Végre dalolva folytatá szavát a
szép hölgy, dalolva, mint szerelmes asszony:
"Beati quorum tecta sunt peccata."
"És mintha árnyas erdei haraszton
magányos nimpha jár, napot keresve,
vagy azt fürkészve, hogy hová bujhasson:
akként a parton, víz ellen, keresztbe
megindult ő és én mellette mentem
kis lépte szerint léptemet felezve.
Alig jutottunk száz lépésre; menten
fordult a part, ép balra térve el,
s én napkelettel voltam újra szemben.
Még így se mentünk messzi útra fel;
midőn társnőm felém fordult egészen,
mondván: "Testvérem, nézz most és figyelj!"
És ím, egyszerre valamennyi részen
egy fény futott a nagy erdőn keresztül;
nem volt könnyű, hogy villámnak ne nézzem,
de, mert a villám jő és mindenestül
tünik megint, szemeim égve kérdék:
"Mi ez, hogy mind nagyobb lesz, s meg se rezdül?"
És édes dallam tetézte a fényt még
jámbor buzgalmat élesztvén szivemben,
mely átkoztatta vélem Éva vétkét,
hogy mikor minden, földön és a mennyben
engedelmes volt: maga, ujdon asszony,
nem tűrte fátylát illő türelemben.
Ha fátyol alatt marad ájtatossan,
e kimondhatatlan gyönyörüséget
éreznők most is, mindazóta, hosszan.
S míg én, mohón, így jártam e vidéket,
(mely az Örök Gyönyörnek példaképe)
mint akit mind több szépség vágya éget:
égő tűzként ötlött szemünk elébe
a messze lég a szép zöld lombokon túl,
s a hang már dalként ért a fül körébe.
Ó, szűz Múzsám, ha már valaha gondtul
virrasztottam, éheztem, fáztam érted,
itt az idő, hogy jutalmamra gondolj!
Itt az idő, hogy tőled inni kérjek,
s Uránia segítsen versbe venni,
mit elgondolni is nehéz kisérlet.
Kissé messzebb hét jelt láttunk jelenni:
a nagy térség közöttük és közöttünk
hét nagy arany fának hazudta lenni,
de amikor elég közelre jöttünk,
hogy a hasonlóság csaló hatalma
semmi részben se legyen úr fölöttünk,
a képesség, melyből az ész fogalma
származik, felfogá, hogy gyertyatartók,
s az énekből is ezt a szót: "Hozsanna!"
S úgy sugároztak e szép égi tartók,
mint derüs holdtöltén a hold sugároz,
ha éjre csukva mind az égi ajtók.
Elámultan Vergiliusz atyámhoz
fordultam vissza, ámde tőle szintén
csak ámuló tekintet volt a válasz.
Ekkor a csodákra néztem megint én,
melyek felénk haladtak, mint a félénk
uj asszony, nászra, lassan közelítvén.
S a szép hölgy szólt: "Lám egyre csak az élénk
fényeket nézed égve, s meg se látod,
mi jön mögöttük?" - S mind közelbre érénk.
S mint vezérek mögött, nagy sokaságot
láttam mögöttük jönni színfehérben,
amily fehér színt földünk sohse látott.
A víz baloldalt csillogott a fényben,
s baloldalam képét úgy visszaverte,
mint a tükör, mikor beléje néztem.
Hogy elértem a parton oly közelbe
tőlük, mint szélessége a folyónak,
megálltam, kissé jobban nézni szerte.
S láttam, hogy jönnek, elül, ragyogóak,
maguk mögött a levegőt kifestve,
ecsetvonáshoz hasonlíthatólag.
Hét csík maradt így nyomukon keresztbe,
szinekben, mint nappal a nap szivárványt
fest, vagy a hold udvart magának estve.
E csíkok lobogókként hátraszállván
a végtelenbe nyúltak el, egymástól
a szélsők mintegy tíz lépésre állván.
Ilyen ég alatt, ilyen fénypalásttal
huszonnégy vén jött, mint olvasva látám,
párokba mind, liliomkoronástól.
Mind énekeltek: "Áldott vagy te Ádám
leányi közt és áldott örökössen,
aki betellhet szépségednek láttán!"
Midőn a pázsitot, mely csodafrissen
virúlt a partommal szemközti réten,
e választott néptől megint üressen
láttam: mint csillagra csillag az égen,
mögöttük négy nagy állatok jövének,
mind zöld lombokkal koszorúzva szépen.
Hat tollas szárnya volt mindegyikének,
s a tolluk mind telisteli szemekkel;
Árgus szemei ilyenek, ha élnek.
Formájukat nem festem több rimekkel,
olvasó; más feladat terhe rajtam:
magasabb dolgok sürgetnek sereggel.
Hanem olvasd Ezékielt, ki hajdan
hideg északról jönni látta szintén,
széllel, felhővel, tűzzel, zivatarban.
Mert olyannak láttam, jól megtekintvén,
én is, mint ő, kivéve szárnyuk számát:
azokat János írja hatnak, mint én.
A köztük elzárt térség pázsitán át
diadalmi szekér jött, két keréken;
egy griff húzta, nyakán viselve hámát.
S két szárnyát a középső csík körében
két-két csík közt emelte jobbra-balra,
s egyet sem érintve suhant a légben.
Égben veszett el a szárnyak tarajja;
teste arany volt, ameddig madár volt,
s fehér s piros, keverve, volt az alja.
Rómában ily fogat sohsem ficánkolt
Scipio, sem Augustus örömére;
de sőt, mely egykor villámsújtva lángolt,
mert ferde útra ment, a Nap szekére,
midőn a Föld kérésére lesújtá
Zeus: szegényes evvel összemérve.
Három hölgy jött és lábát táncra nyújtá
a jobb kerék felől: piros a szélső,
hogy azt hinnéd, valaki lángra gyújtá;
smaragdból látszott lenni a középső,
smaragdból csontja, smaragdszín a vére,
frissen esett hónak látszott a végső.
S majd a fehér volt e csoport vezére,
majd a piros: s a többi hol szökellt,
hol lassan lendült annak énekére.
S a bal keréknél négy hölgy ünnepelt
bibor ruhában; s járt, amint az egyik,
kinek három szeme volt, énekelt.
Azok után kiket leírtam eddig,
két vén jött: köntösük különböző, de
nagy kérdés lenne, melyik tisztesebbik.
Az egyiken látszott, hogy nagy előde
Hippokratés, ki a természetet
az emberérdek hálójába szőtte.
A másik ellenkező végzetet
látszott szolgálni csillogó dsidával,
hogy a folyón túl félelem lepett.
Ezek mögött szerénység látszatával
négyen jöttek, s hátul, fényes szemekkel
egy agg, magában álmadozva, távol.
Ezek heten a legelső sereggel
tartoztak össze; ámde homlokokra
nem liliom hajolt, hólevelekkel,
hanem rózsák s virágok tarka csokra,
úgy hogy megesküdhetne távolabbi
szemlélő, hogy a fejük ég, lobogva.
A szekér szemben látszott megmaradni,
dörgés hallott: s a választott sereg,
mint akinek tilos tovább haladni,
megállt, úgy mint elől a fényjelek.

Harmincadik ének

Beatrice

Amint az előégnek Göncöle,
mely sohsem éri se keltét, se nyugtát,
s bűn fátylán kívül nincsen más köde,
s mely ottfenn mindennek mutatja útját,
mint itt az alsóbb Göncöl, kikötőjét
annak, ki kormánynak forgatja rúdját,
megállt: az Igazságot hirdető nép,
mely jött a Griff közt s közte, a szekérhez
fordult, mintha ott lesné pihenőjét,
és egy, mint ki küldetést Égből érez,
O, veni sponsa de Libano fújja
háromszor; s mind dudolnak énekéhez.
Mint itéletnapján a sír kapúja
nyilván, a boldogok a fényre térnek,
s zeng újraöltött hangjuk: allelúja,
úgy ormáról az isteni szekérnek
felszállott száz ad vocem tanti senis
szolgája s postája az örök égnek,
és mondta mind: Benedictus, qui venis
és szórva föllül és körül virágot:
manibus o date lilia plenis.
Láttam már, amint hajnal égre hágott,
keletet gyakran tiszta rózsaszínben,
s a többi égen szép derűs világot,
s a Nap arcát születni ködköpenyben,
úgyhogy, mert ködje mérsékelte fényben,
a szem jó soká tudta nézni szemben:
itt éppúgy e virágok fellegében,
melyek röpültek angyalok kezéből,
kívül és bellül visszahullva szépen,
fehér fátyol fölött, olajfüzérből
font dísszel egy hölgy tűnt föl, zöld köpenyben,
ruhája volt piros szövet tüzéből.
És szellemem, mely hosszu türelemben
szerelmének oly rég nem érzé karmát,
s oly rég nem látta őt remegve szemben,
sejtvén már titkos ereje sugalmát,
előbb mint megismerte volna szemmel,
a régi vágynak érzé nagy hatalmát.
S amint igy újra megütött szememmel
a nagy erő, melynek átfúrt hatalma,
mikor még gyermekből sem lettem ember,
oly tisztelettel néztem vissza balra,
milyennel gyermek néz föl a mamára,
mikor nagyon fél vagy nagy a siralma,
hogy szóljak a költőhöz: "Potom ára
vér sincs bennem, mely nem remegne gyáván;
ráismerek a régi láng nyomára!"
De Vergiliusz elhagyott, jaj, árván,
Vergiliusz, lelkemnek édes atyja!
kinek köszönöm, üdvösség ha vár rám.
S tehette-é minden kéj áradatja,
mit elvesztett egykor az első asszony,
hogy ne borítson el a könny harmatja?
"Dante, bár elhagy, aki támogasson,
ne sírj azért, kár volna sírni máris,
mert más tőr kell, hogy mára megrikasson."
Mint a hajó farán az admirális
kiáll, vagy orrán, népét ösztönözni,
és látni mind, ki más hajókon áll is:
akként láttam szemét felém szögezni,
amint nevemre megfordultam én,
melyet szükségből kell itt megnevezni,
a hölgyet, aki előbb tűnt elém
angyalok ünnepétől elborítva
folyón túl, a szekérnek balfelén.
Habár fejéről szálló fátyla titka
Minerva szent lombjától környezetten
teljes szépségét nem láttatta nyitva:
hogy büszke szemmel szól, azt jól kivettem,
s királyi arccal - mégis mint ki, szólván,
még a legfájóbb szótól visszaretten.
"Az, az vagyok! Beatrice! Nézz jól rám!
Föl mertél végre jönni az oromra?
Nem tudtad, míly üdv lakozik hágóján?"
Lecsüggtem, hol a forrás habja omla,
majd, képemet meglátva benn, a fűre:
olyan nagy szégyen szállt a homlokomra.
Úgy vizsgált, mintha anyaszem derűje
szigorrá válik - mert a szeretetnek
kétszer keservesebb a keserűje.
S hallgatott; s az angyalok énekeltek
egyszerre: "In te, Domine, speravi!";
de a Pedes meos-nál megrekedtek.
Mint hó, ha megfagy bércek büszke fái
közt, hol Itália gerince borzad,
mikor a szláv szél kezdi fújdogálni;
de majd - miként tüztől a gyertya sorvad -
mihelyt a szél az árnytalan vidékrül
kel, önmagában letöppedve olvad:
úgy álltam én ott, könny és sóhaj nélkül,
mig örök körök zenéjébe szőtt
dalukat nem hallottam kelni végül;
de akkor - lágy csengésén sejtve, sőt
jobban megértve már, hogy szánnak, mintha
mondanák: "Donna, miért sújtod őt?" -
a fagy, mely szívemen ült, elszorítva,
vizzé és léggé szabadulván, omlott
szemen-szájon e szívnek olvadt titka.
S ő, nyugton állva a szekérnek mondott
oldalánál; a kegyes éneklőknek
feléjük nézve, ily szavakat mondott:
"Ti virrasztói az örök időknek,
kiktől éj s álom nem lop, és a század
egyetlen lépte el nem veszelődhet:
előttetek helyén van a vigyázat,
szólván ahhoz, ki ott túl sír - hogy egy
mérték legyen: gyalázat és alázat.
Nemcsak (kik által biztos célra megy
a csírák útja) az örök köröknek
csillagforgása: hanem égi kegy
esői, mellyek oly fennről erednek,
hogy látásunk szomszédukig sem érhet,
tették ezt, kire bőséggel cseregtek,
erő szerint olyanná az új élet
küszöbjein, hogy jó szokás csirája
benne csodálatos gyümölcsre érhet.
De mennél több hull ég áldása rája,
annál gazossabb lessz a föld, ha rendben
nem művelik, s rossz mag kerül alája.
Egy darabig csak jött, amerre mentem,
fiatal szemem igaz útra vonta,
míg földi arcommal előtte lengtem.
De amikor második korszakomba
elértem én és életet cseréltem:
elvált és tőlem máshoz tért naponta.
Amint húsból a szellemig felértem
és nőtt az erény bennem és a szépség,
láttam, hogy mind kevésbbé hevül értem
és hamis út felé fordítja léptét
csalfa képeit követvén a Jónak,
amellyek máshogy adják, mint igérték.
S semmit sem ért kikérni titkos szónak
erejét sem, hogy tán álmában intsem,
mert oda se nézett a Sualónak.
Oly mélyre süllyedt: láttam, íme nincsen
eszköz üdvére más, mint megmutatni
a veszett népet az örök bilincsben.
Ezért kellett érette látogatni
holtak határát, s arra, ki idáig
fölhozta, könnyel könyörögve hatni.
De mielőtt Léthén túl új csodákig
szállna: az Ég magas törvénye törne;
ha nem fizetné könnye harmatáig
e lakomát, bűnbánattal gyötörve."

Harmincegyedik ének

Beatrice leveti fátyolát

"S te ki a szent folyón tul sírva állsz ott" -
szavát felém így hegyével szegezve,
mely éllel is már oly metszőnek látszott,
nem késlekedve hölgyem újra kezdte;
"Szólj, szólj igaz-e? Mert ekkora vádat
a te vallomásod kell, hogy kövesse!"
Minden erőm olyan zavarba lábadt,
hogy érzém, hogy, mely szívemből előtör,
a hang ajkamig sem érve lebágyad,
Várt egy kicsit, majd mondá: "Mit tünődöl?
Felelj! még nem oszoltak el sötétebb
emlékeid a léthei erőtől."
Riadtságom most egy igent kitépett
belőlem - de oly gyenge hangot adtam:
látni kellett volna, hogy érthessétek!
Mint nyílvessző, ha túlfeszítve pattan,
csupán lankadva ha elér a célig,
míg íjja s húrja leesik szakadtan:
a nagy tehertől úgy törtem meg én itt;
csak könnyem buggyant, s sóhajos szerelmem:
hangom elhalva ért a szájszegélyig.
S ő szólt: "Sugalmas óhajtásom ellen,
mely a Fő Jónak vont szeretni fényét,
amelynél nincs, ki föntebb célra leljen,
mely láncot leltél, mely bilincsek kényét,
melyek szívedből a föllebbjutásnak
ilyen egészen elvették reményét?
És mily reménynek és milyen varázsnak
láttad jegyét más homlokára írva,
hogy oly könnyen légy követője másnak?"
Ajkam keserves sóhajtásra nyílva,
amit talált is feleletre, halkabb
pár szót, formálni fáradsággal birta.
És sírva mondtam: "Rossz utakra csaltak
a jelenvalók, csalfa kéjeikkel,
mióta tőlem arcod eltakartad."
S ő szólt: "Titkolná bár az ajkad itt el,
vagy ép tagadná, amit így elárul,
a Bíró mégis tudna róla, hidd el!
De ha a bűnös saját ajakárul
hangzik a vád el: az itteni Törvény
kereke akkor éle ellen hárul.
De hogy a szégyen még jobban gyötörvén
erős maradj, és a szirén dalára
ne vonjon máskor csábítva az örvény:
vesd el a sírást, és lelked falára
írd föl, hogy inkább az ellenkezőre
vihetett volna testemnek halála.
Mert olyan testnek voltam viselője,
hogy soha szebbet Természet s Művészet
nem alkotott - és ím, por lett belőle!
És hogyha így e legnagyobb Igézet
ily csalfa volt irántad: mely halandó
szépség izgatná még a szívverésed?
Úgy kellett volna hát, hogy ily csalandó
képek első nyilára visszafordulj
föl, hozzám, ki már nem valék mulandó:
nem hogy szárnyaddal inkább visszacsorbulj
több mámort lesve, vagy egy csitri lánykát,
vagy részegülni pillanatnyi bortul.
Tőrbe ejthetni a csupasz madárkát
két-három ízben: - de már tollas ellen
hiába vetsz ki tőrt, vagy dobsz ki dárdát!"
Mint a fiúcska, nem hogy megfeleljen
a korholásra, hanem földreszegve
szemét, szégyenben álljon és figyeljen:
úgy álltam én ott; ő meg újra kezdte:
"Ha bánt a szó már; vesd föl a szakállad,
s amit látsz, még jobban hat majd szivedre."
Nem könnyebben szakad ki, ahol állott,
földjéből ős cser, ha északi orkán,
vagy Afrikáé víjja, mint egy várat:
mint én emeltem e parancsra orcám,
mert megértettem a célzása mérgét,
hogy szakállt mondott, az arcomról szólván.
S amint fölvetve, az eget elérték
szemeim, hogy nem hinti már virágát
az égi lények serege, megérték,
s, bár nélkülözve fényük tisztaságát,
hogy Beatrice a Vad felé fordul,
mely két természet egy személybe: látták.
Fátyol mögött is, s e tul-parti pontrul
régi magát, mint az, mig élt, a többi
nőt: multa föllül bájjal a siron túl.
S érzém, hogy szívem bánat-csallán gyötri.
s ami legjobban csábitott kivűle,
azt kezdtem akkor legjobban gyülölni.
S olyan önvádnak szoritott gyürűje,
hogy csak Az tudja, aki oka volt,
hogy mivé lettem, elalélva tőle.
Majd, hogy szivemből erőm visszafolyt,
a Hölgy, kit előbb egyedül kisértem,
így szólt: "Fogózz belém!" - és rámhajolt.
Torkig merített a patak vizében,
s könnyen a vízen, mint takács hajója,
járt, vonva testem, s lengedezve szépen:
S a boldog partnál: "Asperges me" - szóla
hirtelen ének - le se tudom írni
báját: még emlékem sincs tiszta róla.
Csak érzém a Szép Nő karját kinyílni,
s hogy fejem átölelve lemerít:
és kellett akkor a szent habból inni!
Aztán kivont a vízből, s visszavitt
s ott álltam a négy nimfa tánckörében,
és mind körém övezte karjait.
"Nimfák vagyunk itt, csillagok az égen!
s még Beatrice nem volt a világon,
már őt szolgálni voltunk szánva négyen.
Eléje viszünk, - de hogy jól kiálljon
szemed oly fényt, mint szeme, fátyla nélkül,
edzze meg ama mély nézésü Három!" -
zengett felém a Négyek énekébül;
s hol Beatrice állt felénk fordulva,
a Griff elé vont táncuk sodra végül.
"Most már szemed ne kíméld!" - szóltak újra -
"ama smaragdok eleibe álltál,
melyekből rég rád céloz Ámor íjja!"
Ezer vágy vonta, melegebb a lángnál,
szemem a Szemhez, mely látni se látszott
egyebet ottan ama Griffmadárnál.
Mint a nap a tükörben, úgy sugárzott
a Dupla Lény a Szemekben, s hol egyik,
hol másik képét mutogatva játszott.
Képzeld, olvasó, mily csodának tetszik
látni valamit nyugton állni, s képét
változni folyton, nem nyugodni percig!
S míg így bámulva nyeltem boldog étkét
a lelki lakzinak, mely jóllakatva
veri és költi a sziveknek éhét:
mintegy magasabb voltukat mutatva,
előre szállt angyali énekekkel
a másik Három Hölgynek tánccsapatja.
"Fordulj hivedhez, fordulj szent szemeddel
ó, Beatrice!" - szólt a dal - "ki annyi
lépést tett, míg im Hozzád érkezett el!
Kedvünkért kedvét ne halaszd megadni,
hogy rejtett második szépséged lássa,
s ajkadat, mellyet el szoktál takarni!"
Ó, örök Fénynek élő villanása!
ki sápadt úgy meg a Parnasszus árnyán
s kit itatott úgy eleven forrása,
hogy lankadás ne venne lelke szárnyán
erőt, ha próbál énekelni Téged,
amint a szabad ég felé kitárván
a szent Összhangba csorgatád szépséged!?

Harminckettedik ének

Az óriás és a kéjhölgy

Szemeim őt ott oly tapadva nézték,
oltani vágyaik tizévi szomját,
hogy lehunyt bennem mind a többi érzék,
és ennek is fal zárta horizonját
közönyből jobbra-balra; - s lelkem érzé,
a szent Mosoly régi hálói fonják:
mikor erővel vonta egy kevéssé
balra figyelmem hangja ama Nőknek:
"Nagyon merővé vál szemed, s merésszé!"
Olyanná lettem, mint akin erőt vett
a napfény, melybe imént szeme mélyedt,
s mely egy percre vaksággal verte őt meg.
De amikor megszoktam a csekélyet
- csekélynek mondom, mert annak itélém,
ki láttam imént a Nagyot, a Mélyet -:
s mozgását újra szememmel kisérém,
láttam a szent Hadat fordulni jobbra,
a Nappal s ama hét Fénnyel az élén.
Mint pajzs alatt, lobogós hadi kopja
körül halandó hadsereg ha fordul,
lassan, míg egész körét megforogja,
úgy láttam, hogyan hajlik ki a sorbul
az égi ország hadi népe, mígnem
a szekér rúdja is görbülve kordul.
A Hölgyek ekkor visszalengtek híven
a kerekekhez; s szent terhe a Griffnek
mozzant: de egy toll se mozzant a Griffen.
Státius s én a legkisebbik ívnek
hajló kerék s a Hölgy nyomába szállva
mentünk, ki átvitt gázlóján a víznek.
S így a mély ligeten, mely annak árva
bünéből aki hitt volt a Kígyónak,
sétáltunk angyali ütemre járva.
S oly messze értünk partján a folyónak,
midőn Beatricét kiszállni látám,
mint három lövése a nyilazónak.
S hallám, hogy mind azt mormolják, hogy: "Ádám!"
s egy fát kerestek föl aztán, mely lombot
s virágot elveszített minden ágán,
puszta hajzata mind szélesbre bomlott,
amint följebb nyúlt - s messze vadonában
az indus is csodálná: úgy toronylott!
"Ó, boldog Griff, hogy sem most, sem korábban
csőröd nem tépte meg e fát, mely gazdag
jó ízben - de csikarás jár nyomában!"
Igy kiáltoztak a csupasz fa vastag
törzse körűl; és a kétéltü Állat:
"Ekként marad meg magva az Igaznak!" -
szólt, s a Rudat, mely mellé lónak állott,
az özvegy fáig vonta, s megkötötte
ahhoz, amelynek anyagából állott.
Mint a mi fáink, ha a Nap kilökte
új jegyben első sugarát azontúl,
hogy elmaradtak a Halak mögötte,
földuzzadoznak, és mindannyi lombtul
újul színében, mielőtt a Napnak
szekere újabb csillagképbe fordul:
úgy rózsa pompájánál koldusabbak,
de violánál dúsabbak, a fának
csupasz ágai új szinekre kaptak.
A himnuszt, mely körültük erre támadt,
ki se bírtam végig földi fülemmel
és nem is nyitom rája földi számat.
Ha festhetném, hogy a száz csoda-szemmel,
mely vesztére lett kém, mily győzve küzdött
Szirinx meséje meg s a bűvös szender:
mint modell után festő hogyha festett,
festhetném azt is - de hadd fesse más -,
hogy ez a dal mily kábulásba vesztett.
Ott kezdem, hogy elmúlt a kábulás
és szétszakítá álmom sűrü fátylát
egy fény - és egy hang: "Kelj fel! mit csinálsz?"
Mint a mennyei Almafa virágát,
mely vágyra gyújtja az angyalokat
s égi lakóknak örök lakomát ád,
meglátva Péter, János és Jakab
elalélt, s ama szóra tért magához,
melytől nagyobb álom is megszakadt:
s akkor látták hogy csapatuk hiányos,
Mózes és Illés eltűnt; és a Mester
ruhája ezer sugárral sugároz:
úgy rezzentem fel én remegő testtel
és láttam ama kegyes Nőt fölöttem,
ki a parton idáig vezetett el.
"Hol van Beatrice?" - kérdém ijedten.
S ő: "Nézd" - felelt - "a megujult fa alját:
ott ül az összetorlott gyökerekben!
Nézd, kik veszik körül jobbját s a balját,
s a Griff mögött hogy vonul föl a többi,
mélyebben s édesebben zengve dalját."
Nem is figyeltem, hogy még meddig ölti
egymásba szavait, mivel szemembe
tünt Az, ki mással nem hagyott törődni.
Szinte a földre ült, a meztelenre
maga, mintha a Szekérnek ma, mellyet
a Griff a fához kötött, őre lenne.
Klastromot csinált jobbja-balja mellett,
mondom, a hét Hölgy, a hét Fény kezükbe;
melyeket semmi vihar meg se lenget.
"Nem sok időre jöttél e sürükbe,
mert ama Rómában fogsz lakni vélem,
melynek polgára Krisztus, mindörökre!
Azért csak jól tartsd szemed a Szekéren
s megírni bűnös világod javára
majdan, amit látsz, most hatolj be mélyen!"
Igy Beatrice; s mindenik szavára
ájtatosan figyelve, szemmel-ésszel
odafordultam, ahová kivánta.
Sürű felhőből gyorsabb löveléssel
nem száll le villám, hogyha messze zápor
ködlik az égen, s távolságba vész el,
mint Zeusz madara lecsapott a távol
égből most, egyenest a fára, tépve
törzsből is, nemhogy lombból és virágból.
S teljes erővel vágott a Szekérbe,
hogy az megingott, mint hajó viharban,
ha szélnek jobbra-balra hányja mérge.
Aztán egy rókát láttam csúszni halkan
a diadalszekér kasába, melynek
rég lehetett már része jobb falatban.
S láttam, hogy Hölgyem ajkai perelnek
a ronda dögre, mire az elillan,
amint csak görhes csontjától kitellhet.
S megint ahonnan előbb, ugyanonnan
leszállt a Sas, s tollát hullatva jócskán
a Szekér kasát telehagyta tollal.
S mint szomorú sziv egy keserü szócskán
megkönnyül olykor, oly szó jött az égből:
"Beh gonoszul vagy terhelve hajócskám!"
S a föld fölnyílott, és a két keréktől
egyforma távol láttam, mint a lángot,
egy sárkány farkát döfni ki a lékből.
Át a Szekéren, mint darázs fulánkot,
döfte a sárkány azt, de megszaladt,
és visszarántva, lassan tovarángott.
Ami a lékelt szekérből maradt.
mint eleven föld fű közt, meg se látszott
a tán jószívből ejtett toll alatt.
Egyik kerék is, másik is hibádzott
a szemnek, s köztük úgy eltűnt a rúdja,
mint sóhaj, mely imént az ajkon játszott.
S a szent Alkotmány így elidomúlva
minden sarkán fejek nőttek ki rája,
négy, és még három nagy fej nőtt a rúdra:
s a Négynek, egy-egy szarv nőtt homlokára,
de a Háromnak, ökörmódra, páros:
nem látott illyet a föld semmi tája!
S oly biztosan, mint hegyen sziklaváros,
csücsülve rajta egy parázna Asszony
tünt föl; szeme körülkacsintva nyájas;
de hogy mindenkit onnan elriasszon,
egy Óriás állt egyenest előtte,
s megfordult néha, hogy csókot kaphasson.
Buja tekintetét szemembe lőtte
a nő; de meg is korbácsolta nyomba
tetőtől-talpig durva szeretője.
Gyanúval akkor s dühhel a vadonba
vitte eloldván a Szörnyet, s a mély völgy
hajlásában lett sűrű ködbe vonva
előttem az új Vadállat s a Kéjhölgy.

Harmincharmadik ének

Az emlékezés itala

"Deus, venerunt gentes", váltakozva
édes zsoltárt, hol a négy, hol a három,
kezdtek a hölgyek, s könnyet harmatozva,
s Beatrice, sóhajos, könnyes álom,
hallgatta, s nem képzelhetsz Máriát, ki
- keresztnél - jobban elváltozva álljon.
S hogy a szüzek ajkáról zengve szállt ki
a végső hang, fölnyúlva ég felé
felelt, és tűzszín verte homlokát ki:
"Modicum, et non videbitis me;
et iterum, kedves nővéreim ti,
modicum, et vos videbitis me."
"Majd mindhetet, csak mozdulat szerinti
jellel, előtte, - és a Bölcset némán
- s engem, s a nőt - mögötte jönni inti,
s elindul; de tizedik lépte még tán
nem ér a földre, mikor egy sugár hull
nyugodt szeméből, szemtől-szembe, énrám,
s oly arccal, mely izgalmat el nem árul,
szól hozzám: "Jőjj, kövess gyorsabb ütemben,
hogy halld, mi ajkamról elédbe tárul!"
S amint illendően mellette mentem,
szólt: "Testvér, most hogy egy vonalba járunk,
kérdezni miért nem igyekszel engem?"
Mint olyannal, ki öregebb minálunk,
beszélve, túlzó tisztelet fog el,
s eleven hangot ki nem ad a szájunk:
éreztem, hogy csak fele-hangja kel
számnak: "Madonna, te tudod" - beszéltem -
"inségemet, s hogy ellene mi kell?"
És ő felelte: "Hulljon le a szégyen
rólad immár, s a félelem, mely eltölt,
és ne beszélj úgy, mint ki nincsen ébren.
Tudd meg: a Szekér, mint a Kígyó eltört,
volt s nincs; de Istent nem békíti többé
a béke-leves, mit a bűnös elkölt.
Örökös nélkül nem marad örökké
a Sas, mely a szekéren hagyta tollát,
melytől az rabbá lett és szörnyeteggé.
Mert elmondom, mit lelkem szeme jól lát,
hogy oly időt hoz már közeli csillag,
(csillag számára nincs se gát, se korlát),
hogy egy kit Ötszáztizenötnek írnak,
Istentől küldve, megölni a Szajhát
és cinkos óriását, tettre virrad.
Talán nem látod át szavaim alját,
mert mintha Themisz vagy a Szfinksz beszélnek
értelmedet homályukkal zavarják:
de nájadjaik lesznek majd a tények,
melyek a nagy talányt hamar megoldják,
nem ártva sem nyájnak, sem legelőnek.
Te csak jegyezd, mint ajkaim kimondják,
a szót azon élet élőinek, mely
a halál felé járja a bolondját.
Jegyezd: de írásközben ne feledd el
föltárni, hogyan láttad a Palántát,
mely minden lombot kétszer veszitett el.
Akik bántják vagy ágait kirántják,
nagy végzéseket káromolnak tettleg,
amellyek szentnek és az Úrnak szánták.
Egy harapásért ötszáz évtizednek
éhével éhezé az első lélek
Azt, ki helyette maga fizetett meg.
Értelmed alszik, hogyha nem itéled
helyessen okát, mérthogy óriássá
s mérthogy ily forditott növésüvé lett:
s ne lenne eszednek Elsa-forrássá
a hiuság, s mint Piramus a fáét,
ne tenné színét tetszelgése mássá:
az Isten igazságát, s a Morálét
mindezekben már, fában, tilalomban,
meglátnád és okulásodra válnék.
Mivel már értelmed fölött azonban
kövült mocsoknak látom ülni jármát
és vakít a fény minden mondatomban:
szeretném, ha nem mint irást csodálnád,
hanem szivedben hordanád a szómat,
mint a zarándok fon botjára pálmát."
És én: "Mint viasz a pecsétnyomónak
jegyét megőrzi, te épúgy örökre
megbélyegezted agyamat s valómat.
De mért erőmön túli látkörökbe
száll áhitott szód, hogy, ha az követni
próbálja, jobban elmarad mögötte?"
"Mert arra akartalak rávezetni,
hogy iskolád" - felelte - "fölfoghassad,
mennyire tud igém nyomán ügetni
tanával, s útatok mennyire lassabb
s Isten útjától messze, mint a földtől
az az ég, melynek útja legmagasabb."
"Nem tudok" - szóltam - "s emlékem se kürtöl
olyant, hogy én eltértem volna tőled
s nincs bűntudat sem, mely lelkembe föltör."
Mosolyogva szólt ő: "Gondolj vissza főleg,
amiből ittál, a Léthe vizére:
attól oszolt el úgy a múlt előled.
S amint a füstből rájuthatsz tüzére,
e feledés bünöd sejtesse, hitlen:
nem mindig voltam vágyaid vezére!
Valóban eztán szavaim mezitlen
állnak eléd majd, amennyire már
fölfödni illik durva szemeidben." -
S mind fénylőbb, és lassabban lépve jár
a nap, és már a Dél köréig ér ő,
mely, hogyha máshol állasz, máshol áll:
mikor megállt a hét nő (mint, ha kémlő
szemei szokatlan nyomot találnak,
megáll a csapat élén a kisérő):
megállt a hét nő, végin a vak árnynak,
mely mély, mint zöld lomb és sötét galy alján
hüs ér fölött az Alpok-vonta árnyak.
Itt látszott egy érből eredni halvány
Euphratés és Tigris lassu víze,
mint jó barátok, válni nem akarván.
"Ó, emberi nem dicsősége, dísze:
mely víz ez itt, melly, egy forrásból kezdvén
folyását, elvál két egyforma részre?"
"Kérdezd Matildát, reá bízom ezt én" -
így szólt a válasz, s a szép hölgy, Matilda,
mintegy valamely vádtól védekezvén,
felelt: "Szavam már elméjébe írta
sok mással ezt is; és tudom, hogy ennek
emlékét Léthe itala se tiltja."
"Talán nagyobb gond - melly az értelemnek
fényét homályba vonja néha - vonta
homályba itt fényét a lelki szemnek.
De nézd, itt ered Eunoé" - mondta
Beatrice - "vidd, és mint tudni szoktad,
edzd erejét, hogy ne maradna tompa!"
Mint nyájas lelkek sohse vonakodnak
kivánságod kivánságukká tenni,
hacsak egy jelben megnyilvánitottad:
úgy sietett kezem kezébe venni
s indult a szép hölgy, intve Statiusnak
úrnő módján: "Ne késs mögötte jönni!"
Helyem ha volna írni róla hosszabb,
írnék, olvasó, az édes italról,
melytől nincs mód, hogy betellve bucsuzzak:
de mivel kötést tettem én e Dalról,
e Másodikról, lapjaim kimérve,
művészet féke nem hagy írnom arról.
Elég, hogy e szent habokból kiérve
új ember lettem, mintha új galyat hoz
az új tavasz az újuló növényre:
tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.