Isten hozzád, Magyarország!
Isten hozzád, Magyarország!
Mert bejött a háboruság.
Meg sem tart semmi mulatság,
Jobb nékem a katonaság.
Régtöl fogva, a mit kértem,
Hogy meglenne becsületem,
Azt az időt már elértem,
Isten hozzád, szép nemzetem.
Már megbocsáss, talán nem látsz;
Tudom, hogy bizony nem is szánsz;
Értem könyeket nem is hánysz,
Ha veszélybe esem, nem bánsz.
De én téged igen szánlak,
Elmémből ki sem fordítlak;
Álmomban is óhajtalak,
Ezzel istennek ajánlak.
A francziákra kell mennem,
Császár mellett fegyverkeznem,
Ámbár ha ott is kell vesznem,
De nincsen tovább mit tennem.
Haláltól semmit nem félek,
Sőt magamban jót reménylek,
Megbocsáss nemzetem, kérlek;
Meglátogatlak, ha élek.
De kesergem elmentemet,
Sirni látom édesemet.
Jaj! de szánom kedvesemet,
Tudom, ő is szán engemet.
Méltó nékem szomorkodni,
Méltó, szivemből bánkódni,
El kell menni, nincs mit tenni,
Nincs lelkemnek hová lenni.
Hogy kell távozni földemtől,
Bujdosni szép nemzetemtől,
Nehéz válni szerelemtől,
Az én drága kedvesemtől.
Isten hozzád, lelkem Rózsa!
Kit szájam gyakran csókola,
Már megbocsáss, lelkem Rózsa!
Ha mit vétettem valaha.
Árván maradsz már, ugy látom,
Mindennél drágább gyémántom!
Isten hozzád, jó rubintom,
Szived már nem szomorítom.
De még egyszer megcsókollak,
Azután istenre hagylak,
Szivemben már bekapcsollak,
Mindenkor téged óhajtlak.
Rajna vize tartománya,
Hiv szivemet hozzá vonja,
Éles kardomat kivánja,
Az ellenség azt megbánja.