Isten (Gárdonyi Géza)
szerző: Gárdonyi Géza
Istennek a mi imádságunk nem kell. Nekünk kell.
Nekem borzalmas volna az az Isten, és az a Jézus, az a Mária, aki imádást követelne az embertől. Ők ezt már csak azért se fogadhatják el tőlünk, mert mink nem tudjuk, hogy ők kicsodák. A mi Istenünk, Jézusunk, Máriánk, akihez imádkozunk, nem az igazi Isten, nem az igazi Jézus, nem az igazi Mária, hanem a fantáziának alkotásai: bennünk való képzetek.
Hát ne imádkozzunk?
Sőt! Csak ne úgy, mint szokás. Aki Istenről gondolkodik, imádkozik. Aki alkotásait csodálja, imádkozik. Aki bizalommal néz az égre, imádkozik.
És legjobban imádkozunk akkor, mikor Istenre való gondolással segítünk embertársainkon.
Vélném, hogy a zsidóknak Isten nem a világ lelke, hanem a nemzet lelke. Tehát merőben földi isten, akinek a zsidó az ember.
Isten nem azért teremtette az embert, hogy imádtassa magát. Más dolgokat jelölt ki neki a Földön, mint azt, hogy a száját mozgassa egésznap. Elég imádság a gondolat, amely magától ébred s magától száll. Ez se neki kell, hanem nekünk.
A haragos homloku bálványistenek... A mi ótestamentumi Istenünk miben különbözik tőlük. Nem bírom elképzelni az Istent bántódott arccal, vagy ostorosan. Éshát a szeretet Istene lökdösi-e a lelkeket az öröktűzbe?
A népet ma már a következmények rettenetes logikájának megismertetésével kell a tökéletesedés utjára vezetnünk.
Ki tette a szívet a mellünkbe? Ki indította meg szüntelen való mozgásra? Vajjon aki testünknek ebbe a pici motorába helyezte a szeretetnek angyali hangjait, ómaga szív nélkül való volna?
A természeti életet vizsgáló tudomány nem keres Istent, csak a természet titkait. S mégis ahogy ezeket fejti, folyton az Istent találja: lépésről lépésre közeledik hozzá. A tudomány bányászai ezek: sötétben indultak, apró lámpásokkal, s íme lassankint a világosság bányájában találják magukat. Minden csákányütésre új fény ragyog elő.
Meg akarjuk érteni a világegyetemet, pedig egy tyuktojás rejtelmei is kétségbe ejtenek bennünket.
Könyveket írnak arról, hogy hogyan keletkezett a világ s még csak azt se tudják megfejteni, hogy hogyan keletkezett a fűszál.
Az ember munkája csak addig csodás, amíg új, s amíg valaki különbet nem csinál. Az Isten munkája, hacsak egy akácmag, egy homok szem, egy hajszál is, - mindig csodás marad, és hát ki alkothat utána különbet?
Öt éves korunkban azt kérdezzük:
- Miből lett az asztal?
Tizenöt éves korunkban:
- Miből lett az ember?
Huszonöt éves korunkban:
- Miből lett az Isten?
És mindenkorra elfogadjuk, hogy:
- Az asztalt az asztalos csinálta.
De már az emberre azt mondjuk, hogy:
- Magától keletkezett.
Az Istenre meg azt mondjuk:
- Nincs.
A világot nem tudhatjuk honnan van. Istent se tudhatjuk, hogy honnan van. De azt tudhatjuk, hogy mink vagyunk.
Honnan?
Nem tudhatjuk. De vagyunk.
Hát akkor Isten mért ne lehetne épp így?
A mindenség.
Olyan ez, mint a titkos-írású levél. Aki nem ismeri a kulcsát, azt mondja:
- Micsoda betüzavar! Micsoda értelmetlenség!
A mindenség titkos írásának ez a szó a kulcsa:
- Isten.
Az ember külön-egynek érzi magát, pedig minden ember a mindenségben benne van. A minden az egy. Ő csak rész abban. S ha külön egynek érzi is magát, s magáénak az életét, az élete olyan a mindenben, mint a sejt élete az emberi testben: különvaló élet a sejt, s mégis akaratlanul is, magatudatlanul is a test mindenségeinek a része és szolgája.
Az állatoknál azzal magyarázzák az ivadékról való gondoskodást, hogy az állatnak a szoptatás kellemes érzés.
Tehát ez se csuda!
De mégiscsak érdekes talán, hogy némelyik bogár (pók, lepke, légy) soha nem látja a gyermekét s művészi hurkot csinál, hogy megóvja a tél hidegétől, hogy eltegye a jövő esztendőnek. Lehet, hogy ez is kellemes érzés, de talán van valami csodálni való a munkájában. Ha egyéb nem az, hogy célszerű munkát csinál, a nélkül, hogy a célt ő maga ismerné, de ezt a munkát teljesíteni kénytelen.