Ismeretlen házban
szerző: Csáth Géza
1843-ban vagy 44-ben halt meg Io, Pesten, a Váci utcában. És ahogy késő szeptemberi alkonyaton tegnapelőtt betévedtem abba a házba, átölelt engem a sötétben gyengéden, mint valami illatos szellő, amely leanderbokrok felől jő.
Az udvar, ahol ez történt, ahová betévedtem, szűk volt, és a második emeleten túl tisztán derengett a háztető háromszögében az ég szürkészöld alkonyati színe.
Végignéztem az emeletek folyosóin, sehol senkit se láttam.
Az ablakok mögött azonban elhalt kacagások bujdostak, és Io újra átölelt engem a sötétben, gyengéden, mint valami illatos szellő, és megcsókolt az ajkamon. Félénken, egy pillanatra csupán. Mintha csak puha arcát érintette volna a szájamhoz. És a szája csak a levegőben suhant volna el az ajkaim előtt.
E pillanatban megláttam őt. A második emelet kis folyosójának végén jött, olajlámpással a kezében.
Fölnézett reá, és lemosolygott hozzám, mint egy ártatlan leány, aki először mosolyog férfira. Körülnéztem az udvaron, és akkor láttam, hogy a kaput bezárták. Egy zöld kendőbe burkolózott öregasszony olajlámpást akasztott a falra. És leült egy székre ottan. Io pedig lejött hozzám a keskeny csigalépcsőn. Egy régi dalt dúdolt, és szerényen, halkan, mosolyogva nyújtott kezet. Mint aki szerelmes és szégyenkezik.
─ Io ─ mondottam neki ─, te ismerted a Nagyapát!
A leány nem felelt. Piros színű lenge ruháján és mezítelen illatos nyakán apró fénykarikák táncoltak. Tágra nyitott szemekkel némán bámult az arcomba.
─ Io ─ mondottam ─, ha nem akarsz beszélni, vezess a szobádba.
Megfordult, és fölfelé indult a kanyargós falépcsőn. Hogy az első emeletig értünk, láttam, hogy ajtók nyílnak ki körös-körül a folyosón, és színes ruhájú lányok néznek bennünket. Gonosz és ellenszenves volt az arca valamennyinek. Ezek még nem ismerték a Halált és a boldogító Jóságot. Félnem kellett az erős, mérges parfümüktől, amely apró felhőkben szállongott szerte róluk.
Io sietett. A második emeletre érve, már nem láttam lenn világosságot. Sőt, úgy tetszett, hogy mindaz, ami lenn volt, az udvar, kapu, a zöld kendős asszony és a Váci utca most elsüllyedt, eltűnt, és a magasságban nincsen semmi, csak az ajtó s mögötte Io szobája. Megreszkettem erre a gondolatra, és valószínűleg leszédülök a mélységbe, ha Io át nem ölel, és be nem tuszkol a kis szobájába.
Itt fehér függönyök lógtak az ablakon. Magas, szögletes szekrény állott a fal mellett és egy kicsiny, mennyezetes ágy, az Ioé.
─ Io ─ szólottam ─, feküdj le halotti ágyadba, és aludj el.
És ő szótlanul vetkőzni kezdett.
Kényszeredetten és illetlenül mosolygott reám. Lehúzta a harisnyáit, kis piros papucsait és könnyű selyem-köntösét. Azután az ágyra ült, lassan, mosolyogva lehajtotta a fejét a párnára, és egyenként a takaró alá húzta apró, kislányos, fehér lábait.
Ekkor én suttogva, reszketve, majdnem zokogva beszélni kezdtem.
─ Ó, én tudom, Io ─ mondottam ─, tudom: te találkoztál egy tavaszon a Nagyapával. És megláttad az ő tizenhét éves rózsaszínű fiúarcán a szerelem áldását. Ugye, Io. Mert ő volt a legszebb azok között, akik akkor az egyetemen tanultak.
─ Finom, fehér kezei ránctalanok voltak. És a kék erek, amelyek később kidagadtak és kicsomósodtak rajta, akkor lenn bujdostak, a friss, eleven izmok között. Valószínűleg a kezét is megcsókoltad, s ezen nem is kell csodálkoznom, mert szeretted őt, Io, és emiatt csábítottad el őt ebben a szobában.
─ Hányszor jött el hozzád azután, és ült itt a Nagyapa nálad? Szép, fiatal arcára vékony rétegben rakódott reá a gonosz mósusz-illat, amelyet kis ládádban tartogattál. Te okoztad, Io, hogy a Nagyapa rószaszín arcára apró ráncocskák ültek. Mégpedig igen korán. A szeme köré. És az orrcimpái mellé.
─ Nem vádollak, Io, csak azt akarom neked megmondani, hogy miattad sírt Nagyanya annyiszor, amikor félt, hogy Nagyapa őt nem szereti többé. És most valami fájó és borzasztó dolgot mondok neked: nem is szerette. Csak téged szeretett életében, Io. Ezt te persze nem tudhatod.
─ Én azonban jól tudom, hogy mielőtt Nagyapa hazament Pestről a nyári szünidőre, hosszan csókolta a nyakadat. És az ajkaidat is. Meg a violaszínű könnyes szemeidet is.
A Nagyapa elment haza, és te a legnagyobb vétket követted el, Io. Feledtél, feledtél. Olyan nőknél, mint amilyen te voltál, a legnagyobb vétek, a végleges züllés ez.
─ Ezt nem pótolhattad helyre soha. Méltatlan lettél a drága ifjúi szerelemre. Nem őrizted a kincset. És a szerelem megbosszult téged. Mert emiatt öregedtél meg, Io. Nem vágytál a szerelmi csók édességére, és ─ ó, szégyen ─ kezdted édesnek mondani valamennyit.
─ És amikor a Nagyapa sokkal később, a kisfiával, az én apámmal Pestre jött, találkoztatok a Stáció utcában. Emlékszel rá? Vagy ezt is elfeledted?
Szent István napja volt. Nagyapa a bal kezének mutatóujjánál vezette apát. Apa szép, barna szemecskéi pedig tágra nyílva bámulták az ismeretlen nagy város csodáit. Te ott álltál az utcasarkon, és nem ismerted meg a Nagyapát, hanem hátat fordítottál, és elindultál más irányba.
─ Ó, a Nagyapa sokat gondolt reád. Mert igazi nemes férfiúi lelke volt, és az első szerelem gyökereit belőle semmi ki nem irthatta. Aznap este, amikor lefektette fáradt kisgyerekapuskámat, igen töprengett Nagyapa, hogy elinduljon-e a keresésedre. Gyertyavilágnál éjfélig virrasztott a szálloda szobájában, és végigmuzsikáltatta lelkén a régi csókjaid dudorászó emlékeit. A legszebb ifjúságnak andalító zenéjét.
─ Mit mondjak még, Io. A halálos ágyán is rád gondolt. Ott állott mellette Nagyanya, ez a szép, csodálatosan kedves, hű asszony, orvosságot adott neki, és megtörülte verejtékes homlokát. És Nagyapa mégis rád gondolt...
─ Ezeket akartam neked mondani, Io. Azután meg akartam igazítani a függönyöket halotti ágyadon, és meg akartam gyújtani a mécsest a szentkép alatt. Engedd hát, hogy távozzam.
Io most lehajtotta a fejét a párnára, szomorúan nézett rám, és elnyújtózott az ágyon, mint valami halott kismacska.
Megigazítottam az ágymennyezet fehér függönyeit, és meggyújtottam a kék üvegű mécsest a Mária-kép alatt.
Io ibolyaszínű nyitott szemei úgy sötétlettek a fehér csipkefátyolon át, mint két szegény, eltévedt, elpusztult bogárka.
─ Io ─ mondottam ─, számodra nincs irgalom a túlvilágon. Sohase lesz nyugalmad. Éjjel a folyosón és a lépcsőházban kell bolyonganod, hogy a későn hazatérő ifjak és férfiak szívét riaszd szellemcsókoddal. Sajnállak e szomorú élet miatt. A kis falépcső, a szűk folyosó, a petróleumlámpa halvány világossága mellett, nem a legkellemesebb sétahelyek. Különösen, ha a házmester takarékoskodik az olajjal, és a lámpa emiatt keservesen füstöl... Hanem most megyek, Io, nemsokára éjfél lesz, isten veled!
Kiléptem a szobából. Lebotorkáltam az udvarra, és kimentem a házból. De mire hazaértem, már jóval elmúlt éjfél. Amikor kinyitották a kaput, gyenge érintést éreztem a vállamon, és megborzongtam a fülem mögött. Mintha egy könnyű női kéz megfogott volna, és mintha hűvös ajkak csak egy szempillantásra ─ mint valami szellő ─ megcsókolták volna a nyakam.