Iskolába!
| Iskolába! szerző: Gárdonyi Géza |
Iskolába!
Elmúltak a nyári forró napok. Egy szép reggelen megszólalt az iskola csengetyüje:
Csiling, giling irka, tábla,
Fiúk, lányok iskolába!
A csengetyű hangja bejárta a házakat, minden ablakon beszólott:
Csiling, giling, ébredjetek,
Iskolába siessetek!
A gyerekek kiugrottak az ágyból, az ablakhoz futottak, úgy hallgatták, mit hirdet az iskola csengetyüje:
Elő veled irka, tábla,
Gyertek hamar iskolába!
Tanuljatok betüt, számot,
Vidám dalt és imádságot!
A gyerekek sietve öltözködtek. Előkeresték a tarisznyát, táskát, palatáblát, irkát, szárat és tollat.
A házak kapui sorra nyiladoznak. Egyik innen, másik onnan iramlik kielé. Az iskola előtt találkoznak:
- Ni, é, te vagy Peti!
- Ejnye hát te vagy az Jancsi.
- De kikentek, fentek, alig ismerek rád!
- Én se rád, nagyon.
A padok megtelnek. A tavalyi tanulók hátrább ülnek. Helyükre kerülnek az újabbak. Az első osztály az első padokban szeppeg. Meg se mernek mozdulni a helyükön.
Ni éppen most vezetik be az ajtón Tihanyi Pistát. Vele van a cselédük leánya, a kis Juliska is. Tihanyi Pista falun kezdi az évet. Csak később költöznek majd a városba. Pista anyja vezeti őket.
A tanítóbácsi az asztalnál ül már.
- Ne féljetek, - mondja nekik, - szeretem én a gyerekeket.
De a gyerekek mégis félnek. Jaj, nem voltak ők soha ilyen helyen, ahol mindent tudnak. Hogy is ne félnének, mikor ők nem tudnak semmit. Jaj, ha a tanítóbácsi azt találná kérdezni: melyik az á betü? Pedig azt már a kiscsacsi is tudja, az igaz, hogy csak az i betüvel együtt.
Ahogy a tanítóbácsi Pista anyját meglátja, leszáll a nagy székről, odalép Pistához, megsímogatja Pista buksi fejét és azt kérdezi tőle:
- Hogy hívnak édes fiam?
Pista félénken felel:
- Úgy hinak, hogy: Gyere ide, Pista!
A gyerekek nevetnek a padban.
- Csend - mondja a tanítóbácsi, - mit nevettek?! Jól felelt a Pista. Őt csakugyan úgy hívják: Gyere ide Pista!
Pista felbátorodik. Annyira, hogy már hátra is tekint a pajtások közé. Alig várja, hogy ő is beülhessen a padba Cserepes Laci mellé. Lacival a nyáron együtt nyargalászott a réten.
Juliskának, ekkor erőset dobban a szíve. Lélegzete visszafojtódik. Érzi, hogy Pista után most rá kerül a kérdés. Hátha őtőle meg azt kérdi a tanítóbácsi, hogy hány csillag van az égen vagy ráparancsol, hogy tüstént olvasson el egész könyvet. Mit cselekszik ő majd akkor?
A tanítóbácsi csakugyan meg is szólal:
- Mondd meg te is a nevedet, lányom.
Juliska tudja a nevét. Jaj, de hogyan merje azt megmondani. Hátha nem tetszik a tanítóbácsinak. Vagy hátha nem is úgy kell kimondani, hogy Juliska, hanem valami másképpen.
Odasímul Pista anyjához. Irul-pirul zavarában. Pedig a tanítóbácsi olyan jóságosan néz rá.
- Néma ez a kislány? - mondja a tanítóbácsi.
- Dehogy néma, - feleli az asszony, - hallaná csak tanító uram, milyen nótázást csap néha. Beszélj no, lányom, mondd meg a nevedet, különben még csakugyan azt hiszik, hogy néma vagy.
Juliska összeszedi az erejét, de így is csak suttogásnak jön belőle a szó, ennyi:
- Juliska.
- No, hála Istennek, - örül a tanitóbácsi, - bizony megijedtem, hogy elállt a szólásod. Hát azt tudod-e, hogy hány lába van a tyuknak?
- Három, - felelt neki bátorodva Juliska.
Erre az iskolás gyerekek nevettek. A tanítóbácsi is nevetett. Tihanyi Pista is a hasára tapasztotta a kezét és ugrált vígságában.
- Jó is volna, - mondja a tanítóbácsi, - te bizonyosan szereted a combját.
Azzal Pista is, Juliska is a helyére perdül. Pista mingyárt az első padba, hogy szem előtt legyen.
Majd meglátjátok csak tíz hónap mulva, mikor a nagy vizsga lesz, milyen okosan beszél majd mind a kettő! És mennyire tudnak mindent, amit a tanítóbácsi kérdez.