Irodalmi kölcsönzés
szerző: Ambrus Zoltán
Ambrus Zoltán levele Riedl Frigyeshez
Riedl Frigyes hagyatékából került a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába az itt közölt levél, melyben Ambrus az ellen a többször felmerült, igaztalan vád ellen tiltakozik, hogy műveiben más íróktól vett át motívumokat. Felfogása e tekintetben szinte mereven szigorú, s annál inkább érthető, hogy ezt az önérzetét mélyen érintő kérdést «egyszer végre» tisztázni akarta, minek olyan fontosságot tulajdonított, hogy levelét több példányban is lemásolta. S bár méltatlannak érezte, hogy a «megbélyegzés» ellen még életében, nyomtatásban tiltakozzék, - súlyt helyezett rá, hogy felfogása halála után ismeretessé váljék. A Nyugat e levél közlésével tehát az ő óhaját kívánja szolgálni.
Riedl az újabb írókról éveken át tartott egyetemi előadásai során 1914-ben Abmrus Zoltánnal is foglalkozott. S mivel jelszava volt: lehetőleg vissza az eredeti forráshoz! - szívesen lépett előadásai kapcsán az írókkal (Dóczy, Gárdonyi, Herczeg Rákosi, stb.) személyesen is érintkezésbe, hogy vitás, vagy homályos kérdésekben felvilágosítást, egyes passzusokra, vagy felfogásra nézve helybenhagyó, vagy tiltakozó hozzászólást kapjon.
Ambrushoz is elküldte egyik tanítványa dolgozatát, melyről a levélben is szó esik. Ambursnak a tanulmány nem sok örömet okozott, ha csak azt nem vesszük, hogy nyilatkozatára jó alkalmat adott. Előadásai keretében Riedl ez irodalmi kölcsönzések kérdését nem vetette föl.
Ambrus írása nincs keltezve. Riedl levele is elkallódott. Ezért a tanítvány nevéről és dolgozatáról közelebbit nem tudunk. A dolgozat 1914-ben, talán az előadások közvetlen hatása alatt keletkezett s evvel körülbelül a levél is datálva van.
RÉDEY MÁRIA
Kedves Barátom!
Régente, annak következtében, hogy az író ideáinak minden terjesztése hasznos és munkája szövegének a puszta sokszorosítása is népnevelő hatású lehetett, más volt az irodalmi erkölcs, mint ma. Ezért történhetett meg (a kedves eszmék sikeresebb terjesztése érdekében), amire hivatkozol, hogy nagy írók is átvettek más szerzőktől motívumokat.
Ma is jogosultnak tartom az enyémtől eltérő felfogást, de az én felfogásom az, hogy:
ha az író ma tudatosan vesz át motívumokat a másik szerző hasonló nemű munkájából, tehát: regényíró a regényírótól (mert ha a regényíró históriai munkából, memoárokból, naplókból, levelezésekből merít motívumokat, ezt már éppen olyan megengedhetőnek tartom, mintha az életből merítené) -: ez, ha talán nem is mondható a plágium enyhébbik esetének, mindenesetre lefokozza az "átvevő" írót, mondjuk: a kitalálók vagy a termelők osztályából a forgalmat szolgálók, a sokszorosítók, a népszerűsítők osztályába.
Ehhez a felfogásomhoz képest én, aki mint író is mindenekelőtt lelkiismeretes és a hivatását megbecsülő akartam lenni, tudatosan soha se vettem át motívumot más elbeszélőtől, s a tudattalan átvétel (a reminiszcencia) lehetőségével szemben is a legszigorúbb ön-ellenőrzést fejtettem ki, - azzal is, hogy mindig kerültem az olvasmányaimban tárgyalt témákhoz és motívumokhoz hasonló témákat és motívumokat , - és a leggondosabban védekeztem azzal, hogy (egyetlen tárcanovella esetét kivéve, melynek egész története van) soha se írtam meg másoktól hallott történeteket, se fantasztikumokat, hanem még fantasztikumok formájában is: csakis csupa látott dolgot.
De legyen szabad a megtámadtatás esetében az önérzetemet is megszólaláshoz juttatnom: én nem is szorultam rá, hogy másoktól legyek kénytelen "kölcsönözgetni" motívumokat. Pro 1°: nagy szomorúságomra, soha a századrészét sem írhatom meg annak, amit magam gondoltam el s amit kedvem volna megírni - mért csenegetnék hát motívumokat másoktól? Pro 2°: én magamat - ha a produkcióm nem is felelhet meg a tehetségemnek - sokkal gazdagabb tehetségű elbeszélőnek tartom, semhogy valaha ilyes kísértésbe eshettem volna, semhogy ne tartottam volna mgamra nézve a képzelhető legmgalázóbb dolognak azt, hogy akár a nálam nagyobbaktól, vagy : pláne a nálam szegényebb tehetségűektől lopkodjak! És itt meg kell jegyeznem, hogy én azokról a külföldi belletristákról, akik körülbelül abban az időben vagy még későbben kezdtek produkálni, mint én: meglehetősen keveset tartok és ha nagy elbeszélőknek tekintem Flaubert-t, meg Guy de Maupassant-t, a Maupassantra következő francia elbeszélés-irodalomról már nem tartok sokat.
Azért engem, igenis, boszant az a föltevés, mintha olyan külföldiek, akiket kevésre taksálok, vagy akiknek a híre olyan kevéssé érdekelt, hogy el se olvastam a műveiket, rám "hatottak" volna.
Tehát kérlek, engedd meg, hogy az inkrimináló levélre megtehessem az észrevételeimet és letárgyalhassam ennek a tartalmát, s először is a fölvetett kérdést.
1. Már konstatáltam, hogy reminiszcenciáról sem lehet szó, mert Georges Rodenbach Bruges la Morte c. regényét soha sem olvastam. (Nem is fogom elolvasni soha, mert mindabból, amit a néhai Rodenbachról olyan kritikusok írtak, akiknek a véleményére adok, Rodenbachot igen termékeny, de fölötte közepes írónak kell tartanom, akinek az elolvasására én már nem pazarolhatok időt.)
2. Konstatáltam azt is, hogy Midás király a Magyar Hírlapban nem 1894-ben jelent meg, ahogyan tanítványod írja, hanem 1891. szeptemberétől 1892. márciusig. Ha tehát Rodenbach regénye 1892-ben jelent meg: Midás királyt akkor írtam meg, amikor a Bruges le Morte még nem jelent meg. De, úgy látszik, tanítványodnak az évszámok gyönge oldala s nem lehetetlen, hogy a Bruges la Morte nem 1892-ben, hanem korábban jelent meg. (Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy erről meggyőződést szerezzek.) Ha így volna, csak azt ismételhetem, amit már mondtam, hogy: Georges Rodenbachnak soha egy sorát sem olvastam. Nem lehet szó tehát se "Rodenbach reminiszcenciák"-ról, se arról, hogy én Midás király c. regényemben Rodenbachtól "átvett motívumokat asszimiláltam" volna.
3. Tanítványod azt a gyanuját fejezi ki, hogy "talán, ha a Magyar Hírlapban eltemetett négy kötetre való Midás király-t elolvashatná, ott, az össze nem préselt eredetibb alakban még nyilvánvalóbb megegyezéseket találhatna".
Tanítványod téved. A Magyar Hírlapban eltemetett, de a Múzeum könyvtárában megtekinthető Midás király nem négy kötetre való, hanem kevesebb, mint az a Midás király, mely a Révai-féle kiadásban két kötetben jelent meg. Ezt a regényt én munkáim gyüjteményes kiadásában nem összepréselten, hanem kibővítetten adtam ki. Kétféle változtatással:
I. Stiláris változtatással. Ahol a purizmus dühöngése idején írt eredeti alakban a használatos, de rosszul képzett magyar szó helyett - helyesen képzett magyar szó híjján - idegen szót használtam: a könyvben már magyar szót használtam, akármilyet. Megváltoztattam egypár nevet, kiirtottam a szövegből egypár belecsúszott germanizmust vagy latinizmust, kijavítottam egy-két stílushibát s mindazt, ami az eredetiben íráshibából vagy sajtóhibából lompos vagy félreérthető volt. Tehát csak szavakon vagy egyes mondatokon változtattam.
II. Ahhoz, ami a Magyar Hírlapban megjelent, még hozzáírtam néhány ívnyit. A Magyar Hírlap szerkesztője ugyanis annakidején, amikor a regény második részének a közepe táján dolgoztam, egyszerre úgy kezdte sürgetni a regény befejezését, hogy azt a részt, amelyen éppen dolgoztam, el kellet hamarkodnom. Később, mikor a Midás király végre könyvalakban is megjelenhetett, hogy a regény második részén valamicskét javítsak, legnagyobb hiányát pótolni s a legszembeötlőbb hézagot kitölteni igyekeztem. Tehát ahhoz, ami a Magyar Hírlapban megjelent, ott, ahol a főalak naplót ír: még hozzáírtam néhány fejezetet. Az inkriminált rész ("Bíró régi lakása s Masa látogatása", amire tanítványod ráfogja, hogy "nincs Rodenbach-reminiszcenciák nélkül") egészen úgy jelent meg a Révai-féle kiadásban, ahogyan a Magyar Hírlapban, vagyis: rövidítés nélkül.
Szóval: mindaz, ami a Magyar Hírlapban megjelent, szók és egyes mondatok híjján megjelent a könyvkiadásban is, - nem összepréselten, hanem ellenkezőleg: kibővítetten. Következésképpen, ha tanítványod elolvasná a Magyar Hírlapban megjelent Midást, az eredeti alakban nem találhatna "még nyilvánvalóbb megegyezéseket".
Kérlek, magyarázd meg tanítványodnak, hogy annak, aki irodalomtörténettel akar foglalkozni, le kell szoknia a felületességről és a "talán"-ok, "úgy gondolom"-ok, "úgy tudom"-ok alapján nem lehet kritizálni és még kevésbbé gyanusítgatni.
4. Tanítványod többek között ezt írja: "Nem gondolok olyan erős hatásra, mint amilyen a Thais és Ninive közt van...» Nem szeretek e munkáimról értekezni, de egyszer végre erről is nyilatkoznom kell.
Thais csakugyan nagy hatással volt, nem Ninivé-re, hanem rám: néhány órára dühössé tett és még sokáig boszantott azzal, hogy milyen tartós kellemetlenséget szerzett nekem.
Thais ugyanis éppen akkor került először a kezembe, amikor Ninive nagy része már készen volt, de a vége még nem. Sajnos, elolvastam és éppen azért olvastam el, mert ahogy beletekintettem, már látnom kellett az én elbeszélésem meg a francia elbeszélés tárgyának és keretének a hasonlóságát, s kíváncsi voltam rá, hogy az alapötlet hasonlóság milyen más hasonlóságokhoz vezethet? "Mért ne olvasnám el?! - így gondolkoztam - hiszen azon, amit Ninive utolsó fejezetében meg akarok írni, egy jottát se változtathat az, akármit olvasok a francia szerző munkájában!..." De megbántam, nem azt, hogy ekkor, hanem azt, hogy egyáltalán elolvastam; mert jobban szeretném, ha Thais-ról is ugyanazt mondhatnám, mint Rodenbach regényéről.
Thais elolvasása - ismételten - csakis azzal a hatással volt rám, hogy nagyon felboszantott a malőröm látása. Mert azonnal tisztában voltam vele, hogy finomabb megkülönböztetésre képtelen kritikus-növendékek azt fogják képzelni és nem mulasztják el majd rám kenni, hogy Thais erős hatással volt Ninivére. Ekkor már igen szerettem volna Ninivét örökre eltemetni a fiókomba; de, fájdalom, soha se voltam abban a kellemes helyzetben, hogy arról az anyagi értékről, amelyet rám nézve a munkám jelentett, lemondhattam volna. Bele kellett törődnöm tehát abba, hogy a Thais tárgyával és keretével való hasonlóság ellenére is ki kell adnom Ninivét, s abban kerestem megnyugvást, hogy találok majd disztingválni tudó kritikusokra is, akik észre fogják venni, hogy Thaisban és Ninivében a tárgy meg a keret hasonlóságán kívül minden egyéb - s kivált mindaz, ami fődolog, ami lényeges: - csupa különbözőség, hogy például: (a sok különbözőség közül csak ezt az egyet említem) amit Ninive akar mondani, az éppen ellenkezője annak, amit a Thais mond.
De persze, minél serdületlenebb kritikus valaki, annál nagyobb diadallal esik neki a jelentéktelen dolgokban való hasonlóságnak s mihelyt Ninivét könyvalakban is kiadtam, a tudós Lázás Béla személyében csakugyan megjelent az első - ilyen - bölcselő.
Még hozzá, vagy tíz évvel később megint írtam egy kis novellát, amely - külsőségekben - szintén hasonlított egy kevéssé egy olyan Anatole France-novellára, amelyet csak az enyém megjelenése után olvastam, - és mert régebben elkövettem azt a hibát, hogy Lederer Béla ösztökélésére és Gyulai Pál felszólítására lefordítottam Anatole France egyik könyvének néhány fejezetét: ennyi éppen elég volt rá, hogy rajtam száradjon ez a megbélyegzés, amely kitartóan bizonygatja, hogy Anatole France erős hatással volt rám s kivált Thais a Ninivére.
Titkos drámaírók, akiknek a tetszését mint a Nemzeti Színház drámabírálója nem szerezhettem meg, mindig szívesen csináltak propagandát ennek az engem eredményesen kisebbítő "megállapítás"-nak; és mert újra meg újra találkoztak - a kritikus álarcában jelentkező - rosszhiszeműek, akik a Lázár úr fölfedezését buzgón szajkózták, idővel beugrottak ennek a kritikának - mely a szakértő, hivatalos, hatósági fémjelzés megbízhatóságát és csalhatatlanságát szimulálta - jóhiszemű, de gyönge judiciumú bírálók is. És tanítványod mostmár úgy hivatkozik arra az "erős hatás"-ra, mely "Thais és Ninive közt van", mintha ez valami minden kétségen kívü lévő dolog volna.
Ez a vád pedig velem szemben egyszerűen: méltatlanság. Mert Anatole France rám, mint íróra, soha a legcsekélyebb hatással se volt. Nem is lehetett volna; mint olvasó: meg tudom becsülni; de nem tartozik a kiválasztott, a kedves íróim közé. Nem szeretem. Nem szeretem benne: az embert, aki pl. egy jó ideig csak "disznó"-zni tudta Zolát, aztán, attól fogva, hogy egy táborba kerültek, folyton csak istenítette, - nem szeretem benne: a gondolkodót, aki ma szkeptikus, holnap pedig pártpolitikus, de mindig igazi filozófiai erő nélkül való, - nem szeretem benne: a kritikust, aki néha a pártosságig elfogult, nem elég judiciózus és nem egyszer, minden nagy műveltsége mellett is, az ítéletében szinte barbár, - nem szeretem benne: még az íróművészt se; ezt is nagyon kritizálhatónak tartom s meglehetősen précieux-nek találom. A régibb dolgai bizonyára jobban tetszettek nekem, mint az újabb produkciója; de amazok közül is talán csak egy Sylvestre Bonnard-kötetet tudtam zavartalanul élvezni; az újabb dolgaiban pedig egyre több van, amit nem tudok méltatni.
Ha valaki azt bizonyítgatná, hogy Flaubert vagy Maupassant, Dickens vagy Dosztojevszkij "erős hatással" volt rám: erről nem vitatkoznám. Tudatosan ezektől se vettem át motívumokat és nem hiszem, hogy a regényeimben és az elbeszéléseimben egyátalán volnának "reminiszcenciák". Mindig rajta voltam, hogy azt írjam meg, amit az élet juttatott eszembe, s nem a többi elbeszélő.
Végül:
ami azt a teóriát illeti, amelyet legutóbb írt szíves soraid tanítványod felszólamlásának magyarázatául így fejeznek ki: "az irodalom nagy motívum-vándorlás"... "a motívum-asszimiláció minden irodalmi mű eleme és szükségképpen előfordul minden írónál" - erre a teóriára is volnának megjegyzéseim. És pedig:
1. Az élet a fődolgaiban mindig ugyanaz. Tehát az örökkön újra kezdődő élet és a szükségképpen hasonló életjelenségek a nemzedékek során át egymást felváltó új meg új emberekben szükségképpen fölkeltik nemcsak a végtelenségig sokféle impresszió- és gondolat-kombinációkat és variánsokat, hanem ugyanazokat az impressziókat és ugyanazokat a gondolatokat is. Következésképpen: az impressziók, a gondolatok, az ötletek, sőt ezek kifejezés-formái is nagyon hasonlók lehetnek olyan embereknél és olyan íróknál is, akik egymás létezéséről nem is tudnak és egymás írásműveit soha se látták. És mert az impresszió, a gondolat, az ötlet, sőt ezek kifejeződés-formája is újra meg újra megteremhet, sőt szükségképpen újra meg újra megterem: az irodalmi művekben található egyes, aprólékos hasonlóságokból még nem lehet arra következtetni, ami bizonyára szintén sokszor megtörténik, hogy t. i. a később jelentkező író impresszióját, gondolatát, ötletét vagy ezek kifejeződés-formáját máshonnan szerezte, valamelyik régibb írótól "átvette" és "asszimilálta" volna. S az irodalomtörténeti kutatásnak talán a professzióval együtt járó, de a rendőri mindenkit gyanusítás és a detektív-buzgóság túlságaira emlékeztető tévedése az, ha minden olyan gondolatban (vagy mondjuk: motívumban), mely valami már kinyomtatotthoz hasonló, okvetetlenül, mindenáron emennek a származékát akarja látni, - mintha a gondolatot (vagy motívumot) egy idő óta folyton csak lopkodnák egymástól az írók, - mintha a gondolat (vagy a motívum) nem teremhetne meg újra, a már meglévőhöz hasonló csak úgy, mint a nem hasonló.
2. Vannak nem írók és írók is, akik csak máshonnan szerzik, bevásárolják vagy lopkodják a gondolatot. Vannak mások, akik csereberélik: termelik is, kölcsön is kérik; adják is, veszik is. És vannak olyanok is, akik a nagy gondolatvásárban nem a keresők, hanem a kínálók (néha talán a hasztalanul kinálók) közé tartoznak. Azt a kérdést, hogy az író a háromféle csoport közül melyikbe tartozik, nem lehet figyelmen kívül hagyni akkor, amikor az író osztályozásáról, értékeléséről van szó. Egy íróra nézve se lehet közömbös tehát, hogy őt a motívumliferálók vagy a motívumlopkodók közé számítják-e.
3. Minthogy az irodalmi művekben található kisebb-nagyobb hasonlóságok fölfedezése nem mindig jelent egyet a motívumok kapcsolatának a kiderítésével, sőt a motívumok filiációjának a feszegetése körül temérdek tévedés történik: az a fiatalember, aki az irodalomtörténeti kutatás nehéz, sok körültekintést, éles ítéletet, lekiismeretességet, pontosságot, tiszta munkát követelő feladatainak akar élni, a következtetéseiben ne legyen könnyen ugrándozó és mindenben kételkedése alól ne vonja ki a saját ötleteit sem.
Kérlek, bocsásd meg, hogy mindezzel ilyen hosszasan foglalkoztatlak s ha ráérsz, légy kegyes megmondani tanítványodnak, mit feleltem «zavargásá»-ra.
Szíves baráti figyelmességedért hálás
régi igaz híved
Ambrus Zoltán