Irányeszmék
szerző: Vasvári Pál
I.
Az emberiség története csikorgó télben kezdődött. A keblekre jéghideg páncél borult, a durvaság rideg páncélja.
Az érzékeny szív a zord kebel mélyében dobogott, eltemetve, a vadság jégleplével beborítva.
Olyan volt a szív, mint a meleg forrás, mely a tél fagyos szakában is forró hullámokban bugyog fel.
De e meleg hullámokat a hideg föld színén jéggé ridegíté a zordon tél.
Az emberi kebel lángoló oltára hideg hólepellel lőn bevonva.
Az érzemények lángjait nem tudá kioltani a fagyos tél, de egy időre eltakarta.
A kebel elfojtott tüze gyakran erőszakosan tört ki, mint a hóborított tűzokádó hegy, melynek belsejében lángörvény kavarog, s hasadékot repeszt a sziklákon, hol kirohanjon.
Ilyen volt az őskor embere.
A szív szelídebb sejtelmei, s a durva erő vad hatalma egymásba vegyültek.
E kettő adott ösztönszerű irányt a tényeknek.
De a szív lágy sugallatát ritkán lehete érzeni. A szív gyengéd szavait nem hallá az ember az erőszak szilaj morajában.
Az ököljog durva hatalma határozott a gyengébbek sorsa felett. Az ember földhöz sújtá rokontársait, s gyönyörét találta a gyengébbek eltiprásában.
E kor még nem lehetett alkalmas az emberiebb érzelmek terjesztésére.
Egyes népek ráléptek a míveltség pályájára: de sokáig nem bírták magukat fenntartani.
Ők a világ durva szellemével dacolának, s csoda-e, hogy a korszellem szilaj vihara elsodorta őket? Ha benső ok nem leende is e nemzetek megdöntésére: eléggé kimagyaráz mindent az őskori népek durva jelleme.
A míveltebb nemzet e vad tömegektől igyekezett elzárkózni, de ezt tennie lehetetlen volt.
Hogyan is álljon fel egy Görögország, midőn minden oldalról százezrenként zúdulnak rá a barbár népek tömegei?
A görög nép szigetet akart alakítani a tengerfenéken, s a körülötte zajongó hullámokat mindig félrehajtá erős karjaival.
De e hullámok ismét rázúdultak, ismét beözönlék a kis szigetet.
És hogyan állhatott volna fenn Róma, mely önfenntartását a világ valamennyi népeinek elnyomására építé? – E nép a világot római polgárok és római rabszolgák tömegévé akará erőszakolni, s maga ingerlé fel birodalma ellen a nemzeteket.
Róma helyesebb kormányirány mellett sem maradhatanda fenn a népvándorlás zivataros korszakában.
Ezen egyes mívelt népeket úgy tekintem, mint korán fejlődő virágokat.
Az emberiség télszaka még el nem múlt, s ezen egyes virágok elég merészek voltak kitárni kebleiket.
Egy ideig bírtak fejlődni, de utóbb legyőzé őket az általános hidegség szelleme, s lefonnyasztá korán zöldellő lombjaikat.
De az emberi míveltség, egészben véve, még ezen egyes nemzetek által is előhaladott.
Maguk a nemzetek áldozatul estek, de ők eszközök valának a sors kezében egy magasabb cél elérésére.
Minden míveltebb nemzet lépcsőül szolgált, melyen a másik magasbra léphete.
Róma lehanyatlása után még egy ideig tartott a tél; de később csakugyan megérkezett a világtavasz. S ekkor kezdődék a kisebb-nagyobb virágok szabadabb kifejlődése.
A hajdankorban kivétel volt a míveltség, s azért dacolnia kellett a közszellemmel; most az általános előhaladás elve van zászlóra írva, s a nemzetek együtt, egymás mellett akarnak emelkedni, nem pedig egymás romjain.
A szabadság, míveltség szavait a hajdankorban csak egyes nemzetek ismerék, most e fogalmak világeszmékké alakultak, s hervadatlan koszorúként fonódnak körül az egész földtekén.
Valaha egyes szűkkeblű nemzetek egyedáruskodtak a boldogító eszmékkel, most ezek az egész emberiség közös sajátai lőnek.
II.
Ismernünk kell az állam végcélját.
E fogalom nélkül a nemzet örök homályban tapogatódzik.
Mert haladhat-e az helyes irányban, ki előtt nincs tisztában a cél, mely felé törekednie kell?
A sötétben bolygó vándor elé messziről pislog a csendes pásztortűz, de ha ezt látja, már tudni fogja, mely irányban haladjon, hol fog célt érni.
Így van ez a nemzettel is.
De ha a sötét éjben bolygó utas előtt sehol fény nem ragyog, iránytalanul fog ez andalogni.
Meglehet, hogy véletlenül célhoz jut, de mennyi időtöltésbe kerülend ezen utazása?!
Ha pedig előtte lebeg a vezérfény, mindig egyenes irányban tarthat a felé, s nem lesz kénytelen köröskörül az egész vidéket összebotorkálni.
És mily vigasztaló, mily buzdító az a vándorra nézve, midőn távulról látja lobogni a vezérfényt?!
Így van ez a nemzetnél is.
Egy szebb jövő reménye kitörésre buzdítja, fenntartja a lankadozót küzdelme pályáján, s az elkeserült honfiakat megmenti a kétségbeeséstől, az öngyilkolástól.
III.
A nemzet életében különböztessük meg az eszmét a tényektől.
Az eszme megelőzi a cselekvényt minden öntudatos nemzetnél.
Először szülemlik a gondolat, s csak aztán következik a tény.
Az eszmék a nemzet fölött lebegnek, mint a felleg a lég hullámain.
Először felvonulnak a fellegek, és csak azután fog eső esni, mely a földet megtermékenyítse.
De hogy várjon esőt, termékeny évet azon ország, melynek láthatárán fellegek nem úsznak?!
Felvilágosult nemzetnél az eszmék évszázadokkal szokták megelőzni a cselekvényeket.
És mégis ezek a tények kútforrásai.
Az ész határoz: a kor csak végrehajt.
Hol az eszmék a tényeket meg nem előzik, ott minden mozgalom csak zűrzavart okoz.
De célhoz nem vezet.
Hiába küzdenek a hajósok a végtelen hullámokkal, hiába feszítik meg minden erejöket, ha nincs iránytűjök, mely nekik az éjszakot* megmutatná.
Kétségbeesve fognak küzdeni gyors evezőikkel, vitorláikat szélnek eresztendik, és ismét behúzzák. Messze eleveznek, de nem tudnak partot találni, nem képesek magukat tájékozni, mert nincs iránytűjök.
Nemzetmozgalmakban iránytű az ész: csak az jelölheti ki a biztos utat.
Míg a nemzet kebelében az igazság eszméi meggyőződéssé nem érlelődtek, addig ez biztos irányban nem haladhat.
Az eszmeforradalom egy egész századdal megelőzte 1789-et.
IV.
A nemzet cselekvőereje mindig a legközelebbi teendőre van irányozva.
De e lépések közel egyiket sem szabad végcélnak nevezni; ez mind csak lépcső, melyen a következő ivadék tovább haladhasson.
S azért kell messzebb keresnünk a nemzet végcélját.
A bekötött selyembogár egyenként rágja szét szövevényes koporsója szálait. Mindig a legközelebbi szálat szakítja szét. De ki merné azért mondani, hogy e selyembogár végcélja e szálak rágcsálása?
Európa népei a középkorban koporsót szőttek önmagukra, s most az egyes selyemszálak szétszakításával foglalkoznak.
De e koporsó bontása a végcél?
Vagy tán az, hogy az eltemetett nemzetek szebb, magasztosabb alakban bontakozzanak ki a középkor sötét kriptájából?…
V.
Villáma születik az igazságnak, s fényostorával szétkorbácsolja a sötétség fellegeit, s az égívről lekergeti földre a homály borúit, melyek elsötétíték az emberiség látkörét, s elzárták szemei elől az igazság napsugárait. És a leüldözött, lealázott fellegek földönfutókká lesznek, s kígyó alakban fognak csúszkálni az emberek lábainál.
A folyók elátkozott fellegekből állanak, melyek „az égből levettettek, s a földre taszíttattak, mint a kevély angyalok”*.
A nemzetek látkörén borongó fellegek szétkorbácsolására legalkalmasabb villám az igazság suhogó ostora.
Az író sokszor felteszi, miszerint az olvasó nemcsak a fekete betűket olvassa, hanem a betűk közötti fehér hézagokat is megérti, felfogja.
Elég a képnek egy-két vonását látni, hogy ráemlékezzünk az egészre.
VI.
A szabadszónok eldörgi szavait egy hazában.
S hatalmas beszédét visszhangoztatják a szomszéd nemzetek országai is.
Boldog a hon, mely közel áll az ily szónokhoz, s annak élőszájából hallja a szabadság szentséges szavait.
Hazánknak e szerencse nem jutott. Mi távol esünk a legnagyobb világmozgalmaktól.
Messziről halljuk a dörgést, és figyelünk: de alig tudjuk kivenni, vajon földindulás, mennydörgés vagy ágyúk moraja-e, mi a távolban háborog.
Mi csak hírből ismerjük az újabb kor legnagyobbszerű világmozgalmait.
A fellegek dörgését csak meghalljuk, de magát a felleget nem látjuk.
És ki a nagy világmozgalmak küzdelmeiben részt nem vesz, az nem élvezheti közvetlenül azoknak eredményét, gyümölcseit sem. Az áldás esője csak azon hazára hull, mely fölött a fellegek tusakodtak.
Mi a fellegcsaták utóhangjait halljuk tompán és elfojtva morogni: de hogy lehetne érdekes e moraj, ha nem látjuk a cikázó villámokat, ha nem szemléljük a derű és ború zavaros küzdelmeit?
E körülmény egyik oka, hogy nemzetünk századokkal hátramaradt a nagyszerű világmozgalmaktól.
Az ész és igazság egy követ dob a nemzetek tespedő tavába, hogy mozgásba jöjjön a lomha víz. A bedobott kő hullámkarikákat idéz elő, melyek mindegyre tovább terjedeznek. De minél messzebbre úsznak a hullámkörök, annál gyengébbek, míg végre egészen elenyésznek.
Mi e hullámkarimák szélső vonalaiban élünk. A nagy eszmék árjai hozzánk évtizedek után jutnak el, s ekkor is meggyengülve, haldokolva. – A szellemvilág középpontjába már új követ dobott egy új lángész, midőn mihozzánk elérkeznek valahára az előbbi hullámok végárjai.
Innen azon fonákság, hogy mi nem ismerjük eléggé a szellemvilág legújabb mozgalmait, s nem haladunk versenyt a nagy világeszmékkel.
Mi elkésett selyembogarakként még az eperfán csúszkálunk, midőn már az életrevaló nemzetek szabad szárnyakra kelének.
Régi bajokkal tépelődünk, melyekről a nagyobb nemzetek már régen elfelejtkezének.
VII.
A nemzet újjáteremtésén sikeresen csak azok működhetnek, kik képzeletök elé tudják villantani egy boldog állam eszményét.
Ki ezt tenni nem képes, annak törekvése legfölebb is egyes változásokat idéz elő, de kitűzött irányban a nemzet fejlesztését eszközölni képes nem leend.
Ezeknek mondják enyelgős gúnnyal az észak-amerikaiak, hogy: „hiába foltozgatják ezt a vén Európát…”
De aki előtt egy boldog állam valódi példányképe ragyog, az lassú léptekkel, apró törekvésekkel is folytonosan az egyenes végcél felé irányzandja a nemzet fejlesztését.
Azonban, ha a hon vezérei ily eszménnyel nem bírnak: akkor vak vezetendi a vakot, s „mindketten gödörbe fognak dőlni”*.
Így jártak Európa népei a keresztháborúk alkalmával.
Hétmillió embernél több vándorolt Ázsia földjére, ott várni be a bizonyos halált s végítéletet…
S mi eredménye lőn az Európa-szerű törekvéseknek? Célt értek-e a keresztény népek? – Az-e a nemzetek célja, hogy magukat gépekül engedjék felhasználtatni az uralomvágy sötét kezeiben?
Így téved el a nemzet, ha a vezérek nem tudnak elébe valódi, biztos irányt tűzni.
Ne a vak ösztön, ne a pillanatnyi fölhevülés, hanem a nemzetcél valódi eszménye lelkesítse a nemzet vezéreit, s akkor a népet nem fogják új meg új veszélybe süllyeszteni.
A szobrász előtt egy tökéletes ideálnak kell lebegni, ha a vésője alá vett márványdarabot eltorzítani nem akarja.
Ha ő az egész eszményt egy ötlettel nem képes felfogni, hiába eszközlendi ügyesen az egyes tagok kimetszését. Az egészben teljes összhangzat nem leend.
A kéz, melyet vés, legszebb lehet önmagában véve, de nem leszen jól alkalmazva az egészhez.
Ilyen azon államférfiú, ki a nemzetfejlesztés művében részt vesz, s a tökélyes államról semmi tiszta fogalommal nem bír.
Ez legtöbbször egy feltett rögeszméhez tapad, s ennek létesítésével akarja elérni a nemzetcélt.
S végre azon veszi észre, midőn egész törekvése füstbe megy, s éppen ellenkező eredmény merül fel tényeiből, mint minőt óhajtott.
Telvék a történetírás lapjai ily államférfiakkal. Ezek vagy nem ismerték a nemzet végcélját, vagy szándékosan nem akarák azt megközelíteni.
Azonban a sorsbosszú legtöbbnyire utolérte őket, mert a természet ellen ütének pártot, midőn a nemzetek szabad kifejlődését gátolák. Azért következtek tényeikből éppen ellenkező eredmények, mint minőket ők óhajtának. Élő gépekül vezetik Európa népeit a kereszthadakba, s ezek éppen itt kezdenek felvilágosulni, hogy többé gépek ne legyenek. Helvéciát* családi birtokká akarja alacsonyítani a zsarnoki önkény, s az Alpok népe respublikát alapít a népfelség rendületlen szikláján.
VIII.
Az önkényes állam gépezete hasonlít a legegyszerűbb kútágashoz.
Az önkényes hatalom meggyilkolja a nép önérzetét, lombjaitól megfosztja a nemzet életfáját, hogy abból lélektelen kútágast faraghasson.
A kútgémet képezi a vakon engedelmeskedők hosszú sora.
A kútostor kormánygyeplő a kényúr kezében.
Ha e kormányostort mozgatja, tetszése szerint működik az egész gép.
A kútgém egész földig meghajlik előtte, valahányszor kezébe veszi az ostort.
A nép maga az ágasfa, mely egyedül tartja fenn az egészet, s mégis mozdulatlanságra van kárhoztatva.
S mi itt az államcél?
Gépül használni fel a nemzetet a föld vérének kiszívására, a természet kincseinek kizsákmányolására.
A kútágas lélektelen szúnyog, mely öntudatlanul szívja vérét az anyaföldnek.
Ily gépekké akará Európa népeit alakítni a középkori divat.
Azonban az illetők rosszul számítottak.
Ők a nemzetfát nem bírták gyökerestül kivágni, csak lombjaitól foszták meg.
Azt vélték, hogy így is kútágassá lehet azt alakítniok.
Azonban a lombtalan fák gyökeréből új ágak sarjadoztak fel, s a nemzetfa lombosodni, virágzani kezdett.
A vízmerő nem tudott többé törpe kezeivel minden lombot letépni.
Sőt tetszett neki, hogy most már a nemzetfa maga hint rá árnyat, s megóvja őt a nap melege ellen.
Ezalatt a fa virágzott.
De kókuszdiók termettek rajta.
S ha e diók hullanak lefelé, kinek lesz kedve e fa alá jőni, hogy kimerítse a vizet, mely ennek gyökerét táplálja?
A nemzet megszűnik gép lenni, mihelyt teljes öntudatra ébred, s önerejét érezni tudja.
X.
Közszellemről szólva, nem kell ezalatt valami, föld felett lebegő, külön lényt értenünk.
Ez csak egyik eszménykép a felvilágosultság mitológiájában.
Mi az embert tartsuk önsorsa teremtőjének!
Nem szükség őt a természet királyának neveznünk, de hogy önmagának ura, az tagadhatatlan, az tény. – Csak tudnia kell ezt, és rögtön megszűnt élő gép lenni.
A közszellemet tehát emberek teremtik.
A nép vezérei, a kor tanítói bírnak itt főszereppel.
Voltak idők, midőn néhány ember közvéleményt bírt alkotni.
A szellemi teremtés e munkájában mindenki nem is vehet tettleges részt.
Néhány folyam él, mozog, működik az országban. Gőzbuborékokat bocsát fel, s fent e gőzparányok fellegekké alakulnak.
E felhők alkotásában részt nem vett a kopár sziklahegy, sem a kietlen sivatag.
S mégis ha a fellegek esőcsöppekben hullnak le, áldásözönt árasztanak a zord sziklára, a kiégett pusztaságra is.
A nehányak által alkotott közszellem is így hat le az egész tömegre.
S vagy kellemes záporral, vagy kártékony jégesővel borítja be az egész hazát.
S azért vigyázzanak, kik a közszellemalkotás magas oltáráról fognak számolni a történetkönyv bírószéke előtt!
XI.
A közszellem uralkodó elvei tűznek irányt a század elébe. Ezek határozzák el a nemzet jövőjét.
A kor főelve napként áll a nemzet látkörén, és sugárai lehatnak a hon minden részeire. – Minél igazságosb a fennragyogó elv napja, annál jótékonyabb sugarakat fog leereszteni a milliók keblébe.
Az elvek e napja alkot évszakokat a nemzet történetében.
Ha az igazság fénykirálya messze elvonul a hazától, csikorgó tél borul az országra, s a népek milliói dideregni fognak a kemény hidegben.
Ha a nap közelebb jő, kikelet kezdődik a hazában, s megszakadnak a jég rideg bilincsei, melyek előbb elfojták az életet, eltemeték a természetet.
S ha a nap még közelebbre jő, nyarat alkot, és a kikelet virágai érett gyümölcsöket fognak teremni.
XII.
„A közszellem, ha hibás is, uralkodik a nemzet fölött.” – Lehetnek ugyan egyesek, kik a század ködös láthatárán túlemelkednek, de annak homályát eloszlatni nem egykönnyen fogják.
A fellengző sas fölülemelkedik a földre borult ködfellegen; tisztább légkör magas honába szárnyal, s a nap fényhullámaiban fördik, de hány madár képes őt e fényországba követni. Lehetnek emberek, kiknek szelleme túlszárnyal a század homályán; de azért még nem változtatják meg az időfolyást.
A sas maga fenncsaponghat a magasabb fényországban: de azért szárnya lebbentéseivel nem képes szétoszlatni a ködhomályt, mely a földet beborította.
Az ily sasfiak azonban előhírnökei egy szebb korszaknak.
Tőlök tanulnak a többi madarak szabadon repülni. Őket látják a magasban fellengzeni – a példa néma hatalommal bír.
Ez a többieket is utánzatra fogja ragadni.
Mert az igazság szavai minden romlatlan kebelben visszhangra találnak.
És eljön az idő, midőn az igazság nehány bajnoka újjá teremté a szellemvilágot.
Aki pedig e munkába beléhalt, az öndicsősége mártírja lett!* S neve a jobbak ajkain örök hírben fog zengeni.
Kivívta a történeti halhatatlanság csillagkoszorúját.
A sötét kor csak őt temeté el, de szent elveit nem.
Mert az igazság halhatlan.
Ezt örök időkre koporsóba zárni nem lehet.
A század homálya eloszlik, s az igazság fénye földerül.
XIII.
Egy-két ember a sötét századot nem képes újjáalakítni.
Ki bírna nappalt idézni elő, midőn a látkör sötét fellegekkel van beborítva?
Maga a nap is fáradtan, legyőzve hanyatlék ilyenkor nyugot felé; mert sugarai nem tudták szétostromolni a fekete felhőket…
S mégis találkoznak* emberek, kik ily körülmények közt is fényt akarának árasztani a láthatárra.
Lámpájok fénye megtört ugyan a sötét fellegeken, de alakított egy ékes szivárványt az ég boltozatán.
S e szivárvány remény záloga egy szebb jövőnek.
Maga e szivárvány csakhamar el fog enyészni, de a hitrege szavaiként „elmondja a föld embereinek, hogy többé ily vízözön nem leend”*.
S ezek a legnagyobb emberek, kik a közínség napjain sem estek kétségbe az emberiség jövője felől!
XIV.
Jelenünknek gyökere a középkor.
Télszaka e század nemzeteinek.
Vegyük kezünkbe a felvilágosultság fáklyáját, s vizsgáljuk meg a főelveket, melyek e nemzeteket kezdet óta kormányozák.
Mi a központon állunk.
Bal kezünkkel lenyúlunk a múltak sötét bányájába, s kiaknázhatjuk annak kincseit.
A jelenben élünk.
Jobbunkat pedig kiterjesztjük egy boldogabb jövő felé.
Csak így lehet a múltat egybeláncolni a jövővel.
A nemzetek történetében első uralkodó elvül tűnik szemeinkbe a tekintély.
Ezt Blanc Lajos*, a franciák nagy történetírója így érteményezi:
„A tekintély elve az, mely a nemzetek életét a vakon elfogadott hiten, a hagyomány babonás tiszteletén, az egyenlőtlenségen hagyja nyugodni, és mely kormánylati eszközül kényszerítést használ.”
Vizsgáljuk meg körülményesebben e kormányelvet.
Évezredeken át ez intézé az emberiség sorsát.
XV.
A gyermeknemzet tekintély által kormányoztatik.
Mi is fogná célszerűebben vezetni a gyermeket?
Lelke még önállásra nem fejlődött, az életről csak sejtelmekkel bír, bezárvák előtte jövőjének minden ajtai.
De van keblében egy kiolthatlan vágy, mely őt tovább csalja az élet homályos ösvényén.
S ha van, ki neki az életről beszél, ki be tud pillantani az öröklét könyvébe, s jövője titkait elébe olvassa, az félistenként tűnik fel a gyermek előtt. Amit e tekintélyes férfiú mond, az előtte szent, az csalhatatlan igazság.
S csoda-e, ha a tapasztalatlan gyermek félénk tisztelettel ragaszkodik az egyénhez, ki kezében tartja jövője kulcsait?
A gyermek egyedül nem képes útnak indulni, vezetőre van szüksége.
Kiskorú nemzetnél ez alapja a fővezéri hatalomnak.
A népet vezeti egy tapasztaltabb, okosabb férfiú.
A tömeg ragaszkodása egy ily vezérhez igen természetszerű. Nála látják elrejtve jövőjök kulcsait, gyermeki bizalommal simulnak hozzá.
Olyan e vezér, mint a mágnesvas, melyre az apró vasporszemek köröskörül ráragadnak.
Lehet-e bűnről vádolni e delejvasat azért, hogy annyi apró porszemet magához láncol?
A keblében rejtett erő láthatlan hatalma vonzza magához e kis részeket, s ezek önkéntesen simulnak hozzá.
Tapasztalatlan népnél vezér csak az lehet, ki ily benső varázserővel bír.
Dido* egy szebb hazáról beszél nemzetének, szabad földről, hol önkény nem zsarnokoskodik, és ezerenként csatlakoznak hozzá, s tengerre szállnak hajóikkal, viharnak eresztve vitorláikat. – Ki tudja, hol fognak partra jutni a végtelen hullámok közöl? – De ők türelemmel várnak be mindent, mert Dido* szavait szentül hiszik, és egy boldogabb hont reménylenek.
Mózes, Aeneas* új hazát teremtenek, mert egy nemzet hallgat tekintélyes szavaikra.
XVII.
A tekintély néha hatalommal bír.
Láthatlan szellemláncokkal csatolvák itt a milliók egy tekintélyes egyéniséghez.
E láncok azonban nem mindig az igazság láncai. S ettől függ a tekintély jövője.
Ha az igazság szavait hirdeté, akkor tanai soha porba hullani nem fognak.
De ha a tekintély csak álarc, mely alatt az önérdek, a csalárdság rejtőzött el: akkor tanai biztos jövőre ne számoljanak!
A tekintéllyel támogatott igazság gyökeret ver a nemzet keblében s a hitet meggyőződéssé fogja érlelni a felvilágosultság.
A sötét éjben pénzt adsz a népnek, s azt mondod neki, hogy „ez arany”.
A nép hiszi tekintélyes szavaidat.
A tömeg e pénz színét a sötétben ki nem veheti, de teljes bizalommal teszi azt el.
Ezalatt a hajnal hasadni kezd. A láthatár derül. A nap közeleg.
Minő helyzetben van lelkiismereted?
Rettegsz-e a világosságtól, vagy nem?
A nap földerül, akár akarod, akár nem, s vagy áldást vagy átkot hoz fejedre.
Ha a népnek osztogatott pénz valódi arany, az csak fényesebben fog feltűnni a napsugaraknál, s a nép ismét áldani fogja nevedet.
Ha arany helyett hitvány vasat adtál el a népnek, úgy magad mondád ki önfejedre az ítéletet.
Ha csalhatlan elveket hirdetél, ne rettegj azokkal kiállani a felvilágosultság színpadára.
Ott csak a bűn, a csalás üldöztetik.
Az igazságra koszorú vár!
I.
A világot elvek, vélemények, eszmék kormányozzák. Ezekből alakul a közszellem.
S ez ellebeg a haza felett, s leplével beborítja a láthatárt.
A közhit gyakran hibás, de mert közhit, kormányozza a világot, s irányt ad a milliók cselekvényének.
Azért éltek a középkor népei sötét századokban. A tudatlanság homályos szelleme fekete fellegszárnyaival beborítá a láthatárt, s az igazság napsugarait elzárá a népek szeme elől.
A tömeg elhagyatva érzé magát a küzdelem pályáján, s kétségbeesve dőlt sorsa kegyetlen karjai közé.
E sötét századok megmutaták, miszerint a hibás nézeteken alapuló korszellem is sokáig tud uralkodni a milliókon.
S ki kormányozá a tömeget?
Az, ki a láthatárra tornyosult felhőkből kezébe tudá lecsavarni a gyilkoló villámokat, s amit mondott, azt isten szavának hirdeté.
Ez legridegebb alkalmazása a tekintélynek; mert itt az ég nevében dörgetnek parancsot a tömeghez. S e parancs felett gondolkodni nem szabad: ezt vakon kell végrehajtani.
Mert „ki fürkészte ki az ő bölcsességének útjait, vagy ki volt az ő titoknoka?!”* – mond az apostol az istenségről.
S azért, ki merjen ellenszegülni a parancsnak, melyet az ég dörgése hirdet…?
Mózes az őskorban a bosszúállás hatalmas istenének nevében villámlás és mennydörgések közt adta a kormányparancsokat.
S ki mer neki ellentmondani? ki mer kétkedni szavaiban?
A tömeg e szabályok helyes vagy helytelenségéről csak gondolkodni sem mer.
A nép a tekintély rabszolgája leszen. Kebléből kihal az egyéniség nagyszerű érzete. Nem fogja tudni, mily hatalma van az önakaratnak. Géppé aljasul a tekintély kezeiben.
Benne az ember meg van gyilkolva, s csak élő eszközül fog fennmaradni a föld hátán.
Mózes kormányelvét tehát legfeljebb egy időre szabad helyeselni, mint szükséges rosszat, eszközt egy magasabb célra.
Az egyiptomi rabszolgaságban elnyomott nép nem bírt önérzettel, s annál kevésbé határozott iránnyal.
Csak rendkívüli események tudták nyugalmából felriasztani a mélyen elsüllyedt tömeget.
S azért Mózes az ég villámaival szólt hozzájok, kígyókkal maratta őket meg, s a pártütőket földdel nyeleté el.
De jaj a népnek, melyre e kormányelv folytonosan alkalmaztatik!
Ez a főhatalmat a kényúr gyűlöletes helyzetében tünteti fel.
Csak egy Mózes kezében nem fajul e kormányelv zsarnoksággá.
Ha e hatalom oly egyén kezében van, ki ezt eszközül tekinti önhatalma megalapítására: az a néphit oltárát a zsarnokság alapkövéül használja.
S ezen alap talán soha meg nem rendülend; mert a nép közhitében van meggyökerezve.
Azért: hol a polgári főhatalom a vallást öncéljaira felhasználta, leginkább ott látjuk a nép ellen örökre szövetkezve az ikerzsarnokságot*.
II.
A tekintély kormánya igen könnyen elfajulhat.
Ez csak azon korra alkalmas, míg a nemzet gyermek, míg önérzetre nem jutott.
A vezérnek tetszik a helyzet, melyben van.
Szavait a nép isten igéjeként hallgatja, parancsait önkéntesen teljesíti…
Mi könnyen eszébe juthat e vezérnek azon gondolat, miszerint „e fenséges állást örökre biztosítani kellene”. És a módokról gondolkodik.
„Hogy a nemzet folyvást feltétlenül engedelmeskedjék, ahhoz szükséges, hogy az örökös gyermek maradjon.” S az egyéni önérdek lenyomja a milliók üdvének mérlegét, ha a vezér rosszakarattal bír.
Eddig a nemzet útmutatója volt, most ura, parancsnoka szeretne lenni.
Hogy tanítói hatalma fennmaradjon, tanítványokra van szüksége.
S szabályokat alkot a nemzet számára, melyek által ez örök gyermekségre kárhoztatik.
A haza iskolává lesz, hol az egy tanító parancsától függ minden, s a gyermekeknek engedelmeskedniök kell, vagy akarják, vagy sem.
Tarthat-e e viszony örökké?
Nem fog-e a nemzet kinőni ezen iskolából?
Nem fogja-e bírálni tanítóját? nem fog-e gondolkodni? nem fog-e e szűk falak közül kivágyni a szabadba?
A nemzetet nem lehetett örökre iskolás gyermekké kárhoztatni!
Eljön az idő, midőn kinő a tanítói pálca alól! A tekintély láncai megszakadnak, s a felnőtt ifjú magát vakon vezettetni nem engedi!
III.
A tekintély korszaka csak addig tart, míg a felvilágosultság el nem érkezik.
Olyan, mint a hold, melynek fénye csak addig világít, míg a nap föl nem merül a látkörön.
A tekintély korszaka ábrándos, mint a holdvilágos éj. A tömeg mit sem lát tisztán, s azért a képzelet rémfényénél mindenütt sokat lát.
Bagoly huhog a toronyban, s ez a halált jelenti.
Denevér repdes a levegőben, s a képzelet röpülő szellemeket lát a homályban.
A temetőben bolygó fény világlik, s a tömeg kísértetet szemlél ott.
De nappal ez többé nem történik.
A csalódások kora lejár.
Mindent tiszta fényben szemlélünk.
Azt látjuk, ami van, ami létez. Képzelt bajokkal nem tépelődünk. Megszakítjuk az előítéletek rabláncait. A sejtelmet, gyanítást tudomány, tapasztalat váltja fel. A boldogságot nemcsak óhajtjuk, hanem keressük is. Megtanulunk önerőnkre támaszkodni. Kegyre nem szorulunk. Csodára nincs szükségünk. Eddig egy-egy névtelen vágy, egy megmagyarázhatlan ösztön vezérlett bennünket az élet ösvényén, most a tiszta öntudat korszakába léptünk. Nemcsak élünk, hanem gondolkodunk is. Vissza vagyunk adva önmagunknak. Mankóra többé nincs szükségünk. Önlábainkon is tudunk járni. Emlékezünk a múltakra. Látjuk, ismerjük a jelent. Bepillantunk a jövő titkaiba. Van szárnyunk, mellyel a múlt birodalmába visszaröpülhetünk. Van szemünk, mellyel a jelent tisztán látjuk. Van eszünk, mely gondolataink szálait a titkos jövőbe is belé tudja szőni. Hitünk tudománnyá vált. Önkéntes gépekből szabad emberekké tevénk.
Ez a különbség a tekintély és felvilágosultság között!
IV.
Ki a tekintélynek föltétlenül hódol: hasonlít az alvajáróhoz.
Behunyt szemmel indul ez ki hálótereméből. Szelíd elszántsággal megy, hová szellemét a titkos láncok hatalma vezérli.
A háztetőre siet; s a bizalom lépcsőül szolgál, melyen remegés nélkül feljut.
Végigsétál a házfedél keskeny gerincén, s a bizalom a karfa, melybe fogódzik: ez tartja őt fenn a veszélyes pályán.
S kihez megy? kiben bízik?
A holdhoz, mely messziről mosolyogja őt.
S a hiszékeny alvajáró érhet-e célt? nyitva áll-e előtte a kebel, mely felé oly bizalmasan sóhajt? tárvák-e a karok, melyek felé szelíden nyújtja kezeit?
A hold szánakozón mosolyog, midőn látja epedni az alvajárót.
Szánják az alvajárót embertársai is.
Fel akarják őt világosítni, hogy a holdnak ne higgyen, hogy ne bízzék hiú ábrándokban, ne reméljen lehetlenségeket.
Nevéről szólítják őt, hogy szavaikat meghallgassa. A holdszerelmes fölébred, s lehanyatlik a szédítő magasból.
S azt véljük, hogy a hold fenn fogja tartani a miatta lehanyatlott álombeteget? – ki fogja nyújtani karjait, hogy alvajáróját az eséstől megoltalmazza?
A hold csak fel tudja magához csalni a könnyenhívőket, de megvédeni, fenntartani nem.
Így jár az, ki könnyelmű bizalommal vonzódik a tekintélyhez.
Azt véli: biztos helyzetben áll. Pedig csak egy szó kell neki és lebukott…
Az alvajárókra legveszélyesebb a hajnal előtti óra. Közelg a nap, s ha fénysugarai szemére lobbannak: nem szükség őt nevén szólítani. A hirtelen fény zavarba hozza őt és lebukik.
Mit egyes emberről mondok, könnyű egész nemzetre alkalmazni.
V.
„Hol az egyéniségekre nincs tekintet, hol mindenki csak eszközül használtatik egy bizonyos célra: ott nagyszerű műveket látunk véghezvive.”
Ezt szeretik megemlíteni a tekintély bálványozói, s előhozzák az ókor legnagyobb műveit:
„Egyiptom szobrai és gúlái soha nem épülnek, ha a tömeget nem olvasztja eggyé a tekintély parancsa; Kína falai föl nem épülnek, ha a nép erejét a hatalom nem összpontosítja; a perzsa nem alapít birodalmat; a középkor nem visel keresztháborút”, stb.
Mintha ez volna a nemzetek feladata!
Nem bámulatos tények véghezvitele, hanem a boldogság a cél, melyre a népek rendeltetvék.
Nem látjuk-e az ily céltalan műveknél eleven gépül felhasználtatni a milliókat? – nem látjuk-e hódító háborúkban lélektelen eszközül lépni fel a tömeget?
Éppen az ily céltalan műveknél gyilkoltatik meg a nép kebelében az egyéniség érzete, s öntudatlan géppé aljasuland az önkényes hatalom gyilkos kezében.
És van-e a gépnek élete? van-e saját célja?
Nagy műveket visz ez véghez, de arról mit sem tud, de az őt nem boldogítja.
A gépész él, s tetszése szerint mozgatja az egész gépezetet.
Miért szeret géppel dolgoztatni a gyárnok?
Mert ennek soha sem szükség pihenni, mert ez éjjelnappal egyaránt dolgozik, s urától soha nem kér, nem követel, fel nem lázad, nem háborog.
Ez a vak engedelmesség.
VI.
Némelyek szeretik emlegetni az egyszínűséget, melyet a tekintély közös intézvényei előidéznek.
Ezen egyszínűség olyan, minőt a természetben a hideg tél idéz elő.
Szakadatlan hólepel borítja be az egész vidéket, s fehér színre festi a tarka földet.
De nem juthat-e eszünkbe, hogy a közös hólepel annyi millió virág éltét gyilkolja meg?
Egy színt borít az egész vidékre, de ez a dermetegség, a halál fagyos színe.
Millió élet elfojtatik egy idegen cél miatt?
És mi e cél?
„Lebilincselni a természetet a dermetegség rideg láncaival, az életre ráborítani a halál leplét, meggátolni a működő természet szép mozgalmát és sírbolttá változtatni az élet csarnokát.”
Ilyen az egyszínűség, melyet a tekintély rideg korszaka előidéz!
VII.
A tekintély korszaka tehát az állam végcélja nem lehet.
Ez a nemzetélet gyermekkora.
A tekintély kormánya addig szükséges, míg a nemzet önérzetre nem jut.
A gyermekre ruhát kell adni.
De ebből nemsokára kinövend, s akkor szélesebb öltönyre lesz szüksége.
Ha pedig a gyermekruhát vasból csináltatjuk, s rá lakatoljuk a kisdedre, hogy azt soha le ne vethesse: akkor gyilkosai levénk a kezünkre bízott ifjúnak.
Mert a test e szűk vasöltönyben soha szabadon ki nem fejlődhetik.
A gyermek összetörpül e rideg vasruhában, s megöregszik, mielőtt szabadon fölnevekedett volna!
XXIII.
A középkorban az európai nép keskeny völgybe lőn erőszakolva.
E völgyet minden oldalról meredek sziklák környezék.
S a sziklák egyes szálain ültek a pásztorok, és őrzék a kezök alatti juhokat, és legelteték, hogy aztán jól megnyírhassák őket.
A zsarlott nép szabadulásról nem is mert gondolkodni.
Mert a legmagasb szikla tetején a fellegek közt egy főpásztor lakott, ki az engedetlenekre villámot sújta.
Ez az éggel akart örökre összeesküdni a nép ügye ellen.
S e szövetkezést nyíltan hirdeté.
És a tudatlan nép hitte szavait.
Ez azt mondá, miszerint „a nép számára ezen kívül nincs hely!” – miszerint „e börtönt maga az alkotó létesíté, s azért szegezett e völgyre oly erős ércfedelet, hogy innen soha senki el ne szabaduljon, ki ne mehessen.”
A tömeg ezt is hitte, s azt vélé, hogy a kék ég hozzá van szegezve a völgyi sziklákhoz s így e helyről soha kiszabadulni nem lehet.
Azonban a nép közől egy ember (Luther) föl mert hágni a meredek oldalsziklákra, s felért egy kőszál tetejére.
Innen látott el a völgyön kívül messze elterjedő tartományok virányaira, és felszólítá a tömeget, hogy kövesse őt. Az emberek csak ekkor vevék észre, miszerint a végzet nem esküdött ellenök, s a völgy nincs befedelezve a kéklő érc boltozatával…
A vezér inté a népet, hogy hagyja el e börtönszerű völgyet s meneküljön a szabadabb térekre, hol mindenki önmagáért élend, önmagában keresendi célját, és nem fog élő gépül szolgálni a kényuralom megörökítésére.
A nép úgy hallgatá őt, mint egy új Mózest, egy új honalkotót a szellemvilág birodalmában. Seregestül tódult feléje a nép s a szellemvilág terén a szabadabb mezőkre sietett.
XXIV.
A szűk völgy sziklakorlátai közől kiszabadulni nem egykönnyen lehetett.
Ezen út nagy fáradságba került. Küzdelemmel kellett a lélekrabság börtönéből kimenekülni. – S midőn a nép a sziklatetőkre már felküzdte magát, s innen a távolba tekintett, új akadályokat látott maga előtt.
Meredeken nyúlt le a hegy, melyről le kelle jőniök.
De ők meg akarák kísérteni a szerencsét. Útközben új sziklatömegre találtak. – De ők erre is feltörekedtek, csakhogy egykor már eljussanak a szellemvilág megígért földére.
És így bolyongtak a sziklák között, mint Mózes emberei a pusztában; küzdve, szenvedve ugyan: de szabadon, de önmagukra támaszkodva…
E küzdelmek egész napjainkig terjednek.
Vizsgáljuk meg a helyzetet, melynek bilincseiből Európát az újabb kor szabadítá ki és lássuk az új pályán előgördült akadályokat; mert csak akkor fogjuk bámulni az emberi ész diadalát, mely annyi akadályokkal küzdve is győzelmet vívott ki, s istenül emelkedék föl a nemzetek oltáraira.
XXV.
A középkor éjét végigaludta a nép. Az évezredes sötétség után hajnallani kezdett.
Közeledett az európai népek tavaszkorszaka.
Ekkor a nép is felébredt hosszú álma után.
Megbánta, hogy oly soká aludt, hogy oly hosszú ideig engedte magát az álmok ábrándos szellemei által környeztetni.
Most vette észre, hogy századokat végigaludt, hogy nem élt, nem mozgott, s önkéntes tespedésre kárhoztatá önmagát… az álmok hiú ábrándjaiért.
A nép eddig önbalgaságának rabszolgája volt. – Most megbánta gyávaságát, aludni többé nem akart.
Ekkor öntudatlanul rohant mindenre; megtámadá elleneit és barátait; rombolt, gyilkolt, dühöngött…
A medve végigalussza a telet, s tavaszkor éhesen ébred fel.
És ekkor nem tud félni.
Megtámadja magát a fegyveres embert is. Mert éhes és élni akar…
Így kell gondolkodnunk, ha Székely*, Coque* és Münzer* történeteit olvassuk. – Ők százados szenvedéseikért bosszút akartak állni az egész világon.
XXVI.
A nép a középkorban nyomorgott, munkálkodék és remélt.
Az éhségtől elfogyott ereje, s bágyadtan roskadt az anyaföldre.
És mély álomba szenderült.
Szemeire borult a középkori sötétség, mely hollószárnyaival befeketíté az egész láthatárt.
S e sötétség századokon végignyújtá az éjt. – A nép alvása hosszan tartott.
Arcain a halál vázképe sötétlett.
De az alvó nem ismerte önhelyzetét. Nem tudta, hogy ezen öntudatlan nyugalom a halál előcsarnoka. Nem tudta, hogy éje végtelen, hogy szendergése örökös…
S miért nem ébredt öntudatra e nép?
Mert az alvót meglátogatja az álmok tündére, s lelke vágyai előtt egy új birodalmat tár fel: a csalódás gyönyörű világát.
Való-e az, mit az alvó álmodik? igaz-e, amiben gyönyört, megnyugvást talál?
De az alvó mégis örömest ringatja lelkét az álmok karjain…
Ki az életben nem boldog, annak számára kedves menedékhely az álmok tündérvilága.
Ilyen volt a nép.
Üldözve, elnyomatva, koldussá téve…
Csoda-e, hogy az élet nyomorai ellen az ábrándok hazájában keresett menhelyet?!
XXVII.
A középkori nép e földön pártfogóra nem talált.
A hatalmasbak a gyengébbeket elnyomák, s vak eszközül használták fel.
A védtelen népet senki nem szánta, senki nem vigasztalá.
S e helyzetben a nép egyetlen jóltevője a remény volt, egy szebb, egy boldogabb jövő ájtatos reménye. A vallás egy jobb világot tárt fel a lélek előtt, s ezzel vigasztalá a csüggedőt.
Az üldözött mellett biztatólag állt a hit angyala, s karjaira fűzé az ellankadt embert és végig vezeté őt az élet ösvényén. A csüggedezőt bátorítá, az elájultat új létre ébreszté.
Mi lett volna az ínségsújtott emberből, ha e láthatlan angyal is elhagyja őt?
Le kell vala roskadnia a szenvedések súlya alatt.
Ezen angyal menté meg a kétségbeesettet az öngyilkolástól.
Ha ez így nem történik: az emberi nem tán kiveszett volna a föld hátáról…
A kétségbeesett nép, minden szebb jövő reményétől megfosztva, eldobta volna az életet.
Az ököljog hatalmasai pedig egymást gyilkolandák meg.
A népet tehát az tartá fenn, hogy szenvedései jutalmául egy szebb jövőt remélt.
Ránehezült az önkény gyilkoló súlya, s ettől megszabadulni nem volt képes.
Számtalan üldözői elől az oltár lábaihoz menekült, s a képre tekintett, mely szánakozó arcot mutatott, s részt látszék venni kegyetlen sorsában.
De e helyzetet is csak átmenetül kell tekinteni egy más időszakra.
A népnyomor örökös nem lehet!
Pygmalion* az őskori hitrege szerint a szobor előtt addig esdekelt, míg a kő megszánta őt, s márványarcain a részvét érzelemvonásai tűntek fel…
És az ember ridegebb keblű lenne a márványnál?!…
Nem szánná meg a nép annyi nyomorát, szenvedését?
Nem akarná meghallgatni embertársai könyörgését? A nép először könyörög; utóbb káromkodik és követel.
XXVIII.
A középkor története szomorú vércsarnok. Minden jelenet megannyi gyásztünemény! Ha e sötét képeken mereng a felvilágosult ész: nagy igazságokat képes fölfedezni.
Az európai népek története keserűen tanulságos!
Apáink vérének sokszor kellett ártatlanul folyni a fekete eszmék miatt, melyeknek fellegei a fél világ egét betakarák.
De e siralmas eseményeknél lélekemelő igazságokat fedezhetünk föl, ha fürkésszük a kútfőt, melyből a népek évezredes nyomora eredett.
A sok keserűség közt vigasztaló érzelem azon meggyőződésre jutnunk, miszerint a legnagyobb zsarnokság sem képes örökössé tenni a nép ínségét.
Mert a zsarnok egyszerűen akarja eltiporni a nemzetet, s nyíltan lép fel a tömeg ellenében.
Az ily elnyomás egyenesen földre akarja tiporni a népet, s erőszakot használ.
De nem tudjuk-e, hogy az erőszakos elnyomás visszahatást szül?
Minél súlyosabb a zsarnokság csapása, annál nagyobb visszahatást fog előidézni.
S ahol két erő így küzd, ott a kisebbnek meg kell törni, a gyengébbnek el kell enyészni.
Zsarnokság csak helyzet, csak ideiglenes viszony: a nép örök életű, mint maga a föld. – Ez el nem enyészhet. Ezt megsemmisítni emberi erő nem képes.
Lehet hideg tél, de a föld túléli azt, s bekövetkezik a tavasz korszaka…
XXIX.
A nyílt sisakkal fellépő önkény meg nem bírja gyilkolni a nemzet életét.
De ha a zsarnokság parancsai törvényalakban adatnak elő, ha az önkény alattomos tervei mélyen eltitkolvák: akkor a nép egyenesen föl nem ingereltetik.
A műveletlen tömeg mindent külsejéről ítél meg: a dolgok mélyébe nem képes behatni.
A mézédes szavak fényes lepelül szolgálnak, mely magát a zsarnokságot is ragyogó alakban tünteti fel.
S hányan ismernek rá a csábító kígyóra, mely e lepel alatt sziszeg?!
A zsarnok csak úgy gyilkolja meg a népet, ha annál erősebb: a képmutatás alattomos utakon játssza ki a milliók akaratát, s hatalmának alapja nem az erő, hanem az ármány, a méreg, a tőr és cselszövény…
A képmutató hízelegve simul hozzád, s míg jobb kezével barátságosan átölel, addig baljában tőrt villogtat, mely szívednek van irányozva…
Ha halni kell: az oroszlán csapása sújtsa le a népet; mert az oroszlán még ölni is méltóságához illő nagylelkűséggel szokott…
Lehet-e kínosabb érzet, mint mikor a keblünkön melengetett kígyó halálosan megmar bennünket?… Ezt teszi a képmutató, ki nemzete bizalmával visszaél, s elárulja a haza ügyét.
XXX.
A zsarnokságot az tartja fenn, ki azt meggyökerezteti a tömeg hitében.
Ez beléveri a nép fejébe, hogy az önkény törvényeinek engedelmeskedjék, mert „ettől függ jövője, üdve, boldogsága, élte, mindene”…
Ekkor az elnyomás nem egyenes, nem erőszakos, s így visszahatást nem idéz elő.
Hitté válik a tömegben, hogy „a rideg megnyugvás egyedüli menedék minden sújtás ellen”.
Itt az egyéniség nagyszerű tudata nincs többé. Itt az emberi méltóság érzete ki van halva.
Az ily ember az életcélt nem keresendi önmagában. Emberből engedelmes géppé alacsonyult!
Voltaire a középkori történet kebellázító botrányainál e kérdést teszi önmagához: „vajon mi okozta mindezeket?”
S a XVIII. század szellemkirálya, az új filozófia bálványozott félistene e botrányok kútforrását a nép tudatlanságában keresi.
Ha a nemzet fel van világosulva: nem leend többé engedelmes rabszolgája a vak tekintélynek!
A zsarnokság tekintélye olyan, mint a kísértet.
Hatalma nem önerejében áll, hanem azon balfogalomban, melyet felőle a tömeg táplál.
A kísértet nem erős, nem gyilkol, nem öl: s a nép mégis retteg tőle; mert benne rendkívüli erőt hisz rejleni, mellyel megküzdeni nem lehet, melyet legyőzni embernek nem adatott.
Azonban ha e hiszékeny ember felvilágosul: a kísértet rá nézve többé semmi erővel nem fog bírni!
A zsarnokság alapja tehát a balhiedelem, tudatlanság, lelki sötétség.
Oszlassuk el e fellegeket a láthatárról, és a sötétség meg fog szűnni!
XXXII.
A középkor álmából fölébredt népek mozogni kezdének, mert élni akartak.
Tudták, hogy a rideg nyugalom, a tespedés, a merevenség bizonyos jele a lassú halálnak.
Minden életrevaló nemzet mozogni kezdett és előre akart haladni. Az érintett völgyből csak egy keskeny nyíláson lehetett kijőni.
Azonban a szabadulás ezen ösvényén ellenségeit látta magával szemközt állani.
Ezek vissza akarák őt erőszakolni az álom élettelen völgyébe.
De az öntudatra ébredt férfiút nem lehet egyszerűen visszasüllyeszteni a kiskorúság gyáva korszakába.
A férfiú farkasszemet nézett ellenével, s egyénisége teljes érzetében büszkén állt azzal szemközt az ösvényen.
De visszafordulni, álomba szenderülni, gyermekké lenni többé nem akart.
Előre igyekvék menni: de ellene útját állotta, s visszalökte őt.
Mi következhetett ebből, mint erőszakos küzdelem?
A két ellen egymással tusázott. Viadal keletkezék. Hol egyik, hol másik lökte meg ellenét.
Kitérni a keskeny ösvényen nem lehetett.
E küzdelemben századok teltek el, s a nemzet igazi előhaladást nem tehetett.
Mert itt a két ellen úgy áll egymással szemközt, mint két bika a küzdelem terén.
Hol egyik, hol másik löki meg egymást, s diadalát mindkettő abba helyezi, hogy ellenét legyőzze, hogy annak vérét ontsa.
Pedig ez nem előhaladás!
Mindkettő vesztegeti erejét, tékozolja az időt s megszereti a vérengzést, a halálviadalt.
És e helyzetet különböztessük meg az előhaladástól!
XXXIII.
Ha két ellenfél a szűk ösvényen összeakad és megütközik: itt három eredmény lehetséges.
Az említett férfiú a halál völgyébe visszatérni soha nem fog. Mert ha a kettő között kell választani: inkább akar küzdve, viaskodva veszni el, minthogy gyáván visszatérjen a halál völgyébe, hol úgyis el kell vesznie.
Hihetőbb tehát, hogy megrohanja ellenét, s annak holttestén át tör magának utat a szabadság terére.
Vagy lehet egy harmadik eset is.
Ellenfele kibékül vele; megfordul, és előtte fog menni. Vezére lehet a haladás ösvényén, ha fel tudja fogni helyzetét, s megérti a körülményeket.
S itt kezdődik az igazi előhaladás!
XXXIV.
Az állam ekkor többé nem álland két ellenerőből, melynek egyike a másikat megsemmisítse. A vezér nem fog vívni önségével, nem fog törekedni a milliók ellen.
És mikor mehet biztosan előre a hajó?
Akkor-e, midőn a hullámokkal megegyez, s azokkal versenyt halad, vagy mikor folyam ellenére akar dacolni a habokkal?
Az ily hajó evezői minden lapátolással egy új sebet ejtenek a folyamon. Fellázítják maguk ellen a hullámokat. És célt értek-e?
Azért; hogy a hajó visszafelé törekszik: felcsigázta-e magával a folyamot is?
E hajót csak nehány hullám kíséri; ez is csupa kényszerültségből, mert a lapátok által fölfelé erőszakoltatik.
De ez egyes hullámok is nem fognak-e rögtön megfordulni, s haragjokban tajtékot túrva, nem fognak-e ismét tovább menni az egyenes uton, rendeltetésök pályáján?!
Az ily hajó öntudatlanul is oda működik, hogy a folyam egészen kisikamoljon alóla.
S eljutand a zátonyra, a homokpadra, hol meg kell ülnie, s ekkor veszi észre, hogy elveszté az alapot, melyen fennállhatanda…
Aki tehát hullámokkal dacolva visszafelé evez, az nem győzte le a folyót; hanem önmagát büntette meg!
XXXV.
Szükség, hogy az állam fölött kormányzók álljanak.
De ezek legyenek olyanok, minő növényen a virág.
A virág is felette áll a növénynek, és annak nedvével táplálkozik.
De ez a növény tudta, akarata, beleegyezése szerint történik.
Minden életerejét örömest megosztja a virággal, mert abban önlétét látja képviselve, e virág színeiben neme tökélyei összpontosulvák.
XXXVI.
Szabad sajtó nélkül a közvéleménynek uralkodni nem lehet.
Hogyan fejlődjék ott hatalmassá a közszellem, hol annak forrása betömetik, eltemettetik?
Ami a beszédre nézve a nyelv: az a gondolatra a sajtó.
Ha a nyelv lebilincseltetik, hiába fog ott a szív érezni, hiába fog mozogni az ajak… nem szólhat; érzelmeit ki nem fejezheti.
De ki engedné nyelvét így lebilincseltetni?
Nem akarna inkább meghalni, minthogy ily örök némaságra legyen kárhoztatva?
A lélek alkotói erővel bír.
Ez folytatja a teremtő munkáját.
Mert hat nap alatt nem lehetett azt tökéletesen bevégezni…
S azért, ki a szellem e működését gátolja, az lázadást üt a teremtő ellen, mert ennek helyettesét, az észt akadályozza isteni hivatása teljesítésében!
Berzsenyi és a XVIII. század ezt mondá: „Az ész az isten!*”
S kik ennek ellenszegülnek, azok nem lehetnek egyebek, mint ördögök, rossz szellemek, kiknek helye a pokolban van!
XXXVII.
Szabad sajtó mellett a közvélemény maga fölött hatalmat nem ismer.
S amily szabad a szellem, amily biztos ennek repülése, oly bizonyos ekkor a nemzet előhaladása is.
Ha a szellem földhöz van bilincselve: akkor szárnyaival csak vergődik és ekkor idéz elő zavarokat, küzdelmében megvérezi önmagát, bosszújában szemébe csapkod ellenének, ki őt fogva tartja.
De ha bilincseiből felszabadult, akadály nélkül repülend a határtalan légbirodalomban. Szárnyait mindegyre messzebb terjesztendi. Árnya alatt fog megnyugodni az ember. Eggyé olvadand a testvér testvérével, kit most nem ismer, kit halálos ellenének tart.
Csak így alakulhat egy világszerű közvélemény!
XXXVIII.
Michelet* szétnézett Európában, s kebelfájdalommal kiálta fel:
„Ki nem látja, hogy Európára keletről és nyugatról a halál árnyéka borul?! Hogy naponta kevesebb a világosság, hogy Olaszország elveszett, hogy Irland elveszett, hogy Lengyelország elveszett… És hogy Németország el akar veszni…”
Ezen utóbbiak alatt szokás érteni a magyarokat is.
De ezt Michelet* 1846-ban írta!
XXXIX.
Európa – az igaz – már szinte őszülni kezdett.
Fehér szálakat vett észre hajfürtei közt s a halálról kezdett gondolkodni.
De e hajszálak nem természetesen őszültek meg!
A százados küzdelmek búba meríték Európát, a hosszú álom elgyengíté őt: de álmából már felébredett, s ifjúi erőre kezd újra éledni!
Kitépi néhány ősz szálait.
Jövőre nézve pedig biztosítni fogja magát a búbánat ellen.
S ekkor meg nem őszülend!
A múltak romjain halhatatlan főnixként fog föltámadni az ifjú Európa!
XL.
Lamartine*, az ideiglenes kormány egyik tagja, körültekint a földtekén, s a fél világon egy közszellemet lát végigborulva.
Átfutja Európa szellemmozgalmait, az újabb kor óriási törekvéseit, és megjegyzi, miszerint „mindez nem ok nélkül történik!”
„Mindennek van értelme – így szól ő – egy mély és titkos értelem ez, de a bölcs szemei belátják azt.”
„Ez egy közös eszme, közmeggyőződés, társadalmi törvény, és oly igazság, mely akaratlanul is meghonosult minden lélekben, s a tömeg szellemébe is áthatott, annak tudta nélkül, és érlelődik, hogy tényekben az isteni igazság erejével, vagyis meggyőzhetlen erővel létesüljön.”
S megmagyarázza ő a közszellemnek kútforrását is.
Az észt említi meg a világ főtörvényhozójául:
„E törvény a közös ész; organuma* a beszéd; apostola a sajtó; e törvény terjed a föld felett, mint egy új vallás, mely csalhatatlan, s ugyanazért hirtelen honosul, ez akarja önképére újjáalkotni a vallásokat, a műveltséget, társadalmat; mindezt pedig az egyenlőség és testvériség alapjára helyezni…”