Impresszionizmus
szerző: Karinthy Frigyes
Egy barátommal beszélgettünk, délután négy óra felé, az ablaknál, és néztük a Körutat.
Barátom több modern revü munkatársa, és a neoimpresszionizmus áldásait fejtegette előttem. Több okot sorolt fel annak bebizonyítására, hogy a neoimpresszionizmus miért a legjobb művészi irány. A végén az az impresszióm volt, mint mikor az ember elolvas egy keserűvíz plakátot, hogy az mi minden ellen jó.
– Az impresszionizmus – mondotta a barátom – az a művészet, mikor az ember csak lát, és nem köti össze a dolgokat értéktelen reflexiókkal. Mindent meglátni és leírni úgy, ahogy látom.
És a következő versenyt eszeltük ki.
Mindketten leültünk az ablak mellé, és elkezdjük írni, amit az utcán látunk. Aki öt perc alatt több dolgot tudott meglátni és értelmesen leírni: nyert.
Munkába fogtunk, és öt perc múlva megmutattuk egymásnak a kész dolgozatot. A nyájas olvasó megítélésére bízom, melyik pályamű tökéletesebb.
Az enyém
Utca, kétoldalt házak. Házak fölött égbolt, két felhő megy rajta át, az egyik felhőnek a széle rojtos, és olyan formája van, mint egy kanálnak, aminek az egyik felét letörték, a másik fele pedig meggörbült. Házakon vannak ajtók. Ablakok is vannak. Szemben van egy sárga ház. Tetején kémény. Ablakból fekete ruhás nő néz ki, fehér arccal, szája rendes. Kikönyököl, egyik karján felcsúszik a blúz. Lent egy villamos megy, 622-es számú. Két katona átmegy a sínen. Az egyiknek piros orra van. A másik gondolkodni látszik. De csak látszik. Egy fekete ruhás nő siet. Gyorsan megfordul. Visszanéz. Egy cilinderes úr csóválja a fejét. Egy kiskutya keresztülszalad rajta. Egy tégla leesik egy épülő háznál. Nagyot csörren. Egy úr elesik. Egy rendőr odamegy, és fejbe üti, rákiabál, hogy ne csoportosuljon. A rendőr hangja másodtenor. A szemben levő nő most idenéz. Rám néz, kacsint, és int valamit a kezével. Lent a kapu alatt egy munkás áll. Valamit káromkodik. Pucolja a ruháját. Egy zsákot akar fölemelni. A zsák fehér. Egyik oldalán ránc van. A munkás most felnéz. Ránéz a barátomra, aki mellettem ír, és ezt kiabálja fel neki: „A pofájuk istenit ezeknek az uraknak, még van pofájuk tátani rám a pofájuk, míg én itt kínlódom, a teremtésit neki!”
Öt perc.
Az övé
Házak, egyik a másik mellett. A felhők olyanok, mint egy dunyha. Szemben sárgásbarna ház, piszkos ablakokkal. Az egyik ablakban kreol nő, ingblúzban. Nyaka kétoldalt be van határolva. A blúzán egyik gombon két kis madár. Egy kövér kereskedő kinéz a boltból. Abban a pillanatban csődöt mond. Lent bezárnak egy bankot. Reklámember kivilágított cilinderrel. A szemben levő nő ebben a percben idenézett, és rám kacsintott. Mintha mondana is valamit, azt hiszem, a nevemet. Legalább a kezdőbetűjét. A villamos keresztülmegy egy kisfiún. Az egyik darab szürkéssárga. A kisfiú jó tanulónak látszik. Egy ember megy, görbén. Valaki a házból egy kályhát dob le rá. Lent a kapuban egy munkás emel egy zsákot, most felnéz, és mellettem író barátomnak a következőket mondja: „Az istenit a pofájuknak ezeknek az uraknak, mit tátogatja rám azt a rusnya képét, ahelyett hogy csinálna valamit, mint egy becsületes ember!”
Öt perc.