Ilon
szerző: Szervác József
Van egy festő barátom. Nem valami híres festő, akinek kapkodnak a képei után, kiállítania is ritkán sikerül, akkor sem a legfényesebb galériákban, képet eladnia még ritkábban - ő egyszerűen egy jó festő. A tehetséges szót, ha rá vonatkoztatják, visszautasítja: "Jó iparos vagyok. Kitanultam a mesterséget."
Sokévi hányattatás után sikerült egy szolid műteremlakáshoz jutnia, ahogy mondani szokták, önerőből. Mi, a barátai mintha jobban örültünk volna a dolognak. "Most, hogy bekvártélyoztam, veszem észre, túl flancos ez nekem. Nem fogok tudni én itt dolgozni."
Néhány hónap múlva váratlanul elvált. Hogy miért, nem mondta, nem is kérdeztük. A flancos műteremlakást kettőre cserélte, egy tisztesebbre a családjának, meg egy józsefvárosi földszinti egyszobásra, azzal a feltétellel, hogy az Önkormányzat engedélyezi neki egy üvegezett veranda építését.
Ott dolgozott aztán, az udvari lakók derülésére. Ez a derülés rövidesen igencsak hasznosnak bizonyult: sorra jöttek: ugyan készítsen róluk, gyerekükről, akárkijükről portrét. Nehezen állt rá a dologra, de hát jó pénzt jelentett adómentesen. Mindenesetre megfogadta, hogy erre heti két napot pazarol, és kutyákat nem vállal. Én ezeken a napokon általában távol maradtam.
Más napokon annál kevésbé, a festő barátom ugyanis szeretett munka közben beszélgetni. Akár a fizető modellekkel is - a fizetettekkel a legritkábban sikerült.
Volt ott a festő háza előtt egy pad, délutánonként szeretett oda kiülni, úgymond "vizuális élményt szippantani". Ott ismerkedett meg Ilonnal.
Ilon valami találomra szabott csiricsáré nyári ruhában, lábán a bütykeit és kalapácsujjait látni engedő ócska szandállal, kezében valami kukázott retiküllel hadonászva ágált a járda szélén, az autósokat szapulta. "Őrült dilis hülye barmok, csak mentek mint az őrült hülye barmok, nem tud az ember átmenni tőletek a másik oldalra, őrült dilis barmok, hülyék..." - és újra meg újra. Kifulladva lecsapta magát közénk a deszkára. Lihegett, nyálas száját a keze fejével törölgette. Látható volt, a fogai igencsak betartják a követési távolságot.
Miután kifújta magát, meglehetős közvetlenséggel fordult hozzám: "Azt tudom, hogy ez a másik itt lakik, meg hogy valami bolond művész, hát te?" Megnyugtattam, hogy én nem itt lakom, és művész sem vagyok. Az legalábbis nem. Nem tudhattam, mindezt megelégedéssel vagy szomorúan nyugtázta-e, de míg ezen rágódtam, Ilon már a festőt nyaggatta: "Nincs üveged? Látom mindig, amikor bort cepelsz. Én visszavinném. Vennék sütit. Sokan odaadják. Főleg a cigányok. Vagy eldobják. Én meg visszaviszem, veszek rajta sütit. Szoktam kapni ingyen is. Ami kicsit törött. Vagy nyomódott. De azért ugyanolyan finom. Mert anyám nem vesz. Az? Inkább elszedi a pénzemet. Mert a rendes anyám meghalt. Tizenkilencedikén. Régen már, nem tudom hányban. Most meg ő az anyám, a keresztanyám. De ő nem szeret. Csak muszájból. Mert ő a gyámom. Na van üveged?"
Üveg akadt dögivel. Olykor én hordtam vissza, hogy mozdulni lehessen a konyhában. Ha hosszabb ideig nem mentem, a festő kidobálta a készletet a kukába.
Bementem a házba, és összepakoltam a készletből egy komolyabb szatyornyit. A festő az efféle tevékenykedést rangon alulinak tartotta. Ilon szó nélkül kikapta a kezemből a pakkot, és elcsámpázott vele. Mi csak ültünk tovább, nem tárgyaltuk meg az eseményt, mit tárgyaltunk volna rajta. A festő szippantotta a vizuális élményt, én meg a város bűzét.
Alig szívtam el egy cigarettát, a leányzó megint ott volt. "Kaptam majdnem háromszázat, de csak egy sütit kértem. Mégis kettőt adott. Majd később iszok egy kávét." Egészen jól artikulált tele szájjal. "Kávét nálam is ihatsz." - mormogta a festő, miközben egy papírzsebkendőt nyújtott Ilonnak, hogy törölje meg a képét.
Szó nélkül indultam ismét befelé - a festőnél a kávéfőzés a vendégjogok körébe tartozott.
Ilon rengeteg cukorral és rettenetes szürcsöléssel itta a feketéjét, le-föl járkálva, mindent szemügyre véve. Megsimogatta az állványt, megtapsolt egy falnak támasztott portrét, amiért még nem jelentkezett a kuncsaft, közben levert egy ecsetes dobozt, lehajolt, hogy fölszedje. Nem volt rajta bugyi. "Minek az. Néha be szoktam pisálni. Akkor meg moshatom kifelé." Ez így logikusan hangzott.
Fölfedezett egy üres vásznat. "Erre miért nem festettél?" "Még nem jutottam hozzá." "És mit fogsz?" "Még nem tudom. Talán téged." Ezen az ötleten Ilon hosszasan, hangtalanul vihogott befelé. Mikor kissé csillapodott, kérdezte csak meg tőle a festő, hogy hívják, és hány éves. A nevét még csak kibökte, a korát illetően csak a homlokát ráncolta. Aztán felderült: "Nesze, olvasd el." és nyújtotta az igazolványát - nekem. Hatvannyolc éves volt, nem néztem annyinak. Igaz, semennyi idősnek nem nézett ki.
A festő maga elé meredt, és ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Ez nála a szomjúság jele volt. Kiöblítettem a poharakat, és töltöttem. Ilont is kérdeztem, ő nem ihat, szabadkozott, a gyógyszerek miatt. Kiderült, hogy többnyire vitaminokat szed, valami vérnyomáscsökkentőt, néha hashajtót. Meg hogy olykor szokott kapni az egyiktől egy kis sört, mindig hagy neki az üveg alján. Töltöttem hát neki is egy kisebb pohárba. Ittunk, hallgattunk, és közben besötétedett. Ezt észlelve Ilon megkérdezte, hány óra, mondtuk neki, mire megszeppent. "Akkor én szaladok, mert anyám még elver, hogy hol kurválkodtam. Sokszor elver. Pedig elszedi a pénzemet." Ami a kurválkodást illeti - Ilon nem csak papíron volt hajadon.
Vagy három nap múlva jutottam el megint a festőhöz. Dolgozott, portrét festett, a hokedlin Ilon ült, szobormereven. Én régen leszoktam a csodálkozásról, nekiálltam hát pörköltöt készíteni. A festő többnyire akkor evett meleget, ha én főztem neki. Keveset beszéltünk, Ilon meg sem szólalt. Szobrokra különben sem jellemző a szószátyárság. Amúgy pedig duzzogott: a festő nem engedte, hogy megfésülje rövid, alighanem házilag nyírt kese haját. "Ez már a második menet. Tegnap lerajzoltam szénnel. Lehet, hogy egyszer megcsinálom aktban is. Csak attól félek, valami engedély kell a gyámjától. Az sem gond azért: azt hiszem, a keresztanyja némi pénzért mindent aláír."
Miután takaréklángra vettem a hús alatt a tűzhelyt, kimentem borért. Közben a festő is szünetet tartott, hadd nyújtózkodjon szegény Ilon is. Mire visszaértem, megterítettek. Még a nokedli volt hátra, és ebédelhettünk. Délután négykor. Ilon szabadkozott: neki van otthon, főz az "anyja". A festő erre csak annyit szólt a foga közül: "Zabálj. Megdolgoztál érte." És Ilon berámolt három tányérkával, igaz, inkább csak szaftot szedett a nokedlira, a savanyút is mellőzte. Rettentően csámcsogott, és fülig kisminkelte magát. Tükröt tartottam elé, mire csak vigyorgott, de azért lemosta a képét. A kávénál feszengve megkérdezte a festőt, kimehet-e sütiért. "Mehetsz. Csavarogni is mehetsz. Ma már nem dolgozunk." - mondta a festő, és dobolni kezdett az asztalon. "Van ám pénzem, visszavittem mindent, akkor még a cigányok is adtak, meg az utcán is szedtem. De nem viszem ám haza, még kirabolna az anyám." Egy cigarettahüvelyes dobozt vett le a polcról, dugta az orrom alá. "He?" Jócskán volt benne fémpénz, százasok is. A festő is elővett egy bankjegyet: "Ezen meg vegyél nekünk két üveg bort. Tudod, milyent. Ne kettőt. Hármat. Lehetőleg még ma." Ilon elcsámpázott, rövidesen visszajött a borokkal, megmosta a képét, és ismét elcsámpázott. Aznap már nem láttam.
A festő életében két dolog jelentette a rendszerességet. Hetente kétszer meglátogatta a fiait, velük töltötte a délutánt, moziba mentek vagy otthon játszottak. Jobban szerette azonban, ha azok mennek hozzá, és pingpongoznak a kertben. A másik komoly program a szombat este volt, olyankor képes volt szabályos polgári fazont ölteni, egyszer még nyakkendőt is kötött, de mert felette kényelmetlennek érezte, útközben átruházta egy, az ötvenes évekből itt felejtett köztéri szoborra. Olyankor nem is aludt otthon, csak vasárnap délelőtt került elő, és azonnal inni kezdett. Vasárnap különben sohasem dolgozott. "Az anyagnak is jár egy pihenőnap" - kommentálta. Ezek a kimaradások nőügyet sejtettek, ő sohasem beszélt a dologról, én pedig sohasem firtattam.
Ezekhez a hagyományokhoz Ilon felbukkanása után is ragaszkodott, bár vasárnap néha már hajnalban hazatért. Ilon ugyanis egyre gyakrabban nála aludt. "Tudod, az anyám olyan nagyon horkol." "Én is horkolok." "De az anyámat nem szeretem, téged meg szeretlek." És ez így egészen logikusnak tűnt.
A festő az idő tájt a megélhetési anyagfecsérlés mellett kizárólag Ilont festette. A továbbszolgáló gyereklány örömest ült szünet nélkül akár órákon át. Szaporodtak a képek, én minden ottlétemkor végignéztem őket, a barátom soha. Benne voltak a fejében, mint a sakkmesterekében a játszmáik. Ilon csak akkor gyönyörködhetett önmagában, ha a festő nem volt otthon.
Egy alkalommal a verandát befüggönyözve találtam. Minden hagyományt fölrúgva kopogtattam, és csak a "nyitva tartunk" dörmögésre nyitottam be. Ilon pucéran ült a hokedlin, ölbe ejtett kezekkel, csontmereven, mégis fesztelenül. Ráncos hasára lógó tekintélyes csöcseivel, gyér szőrzetével, gacsos lábaival nem volt valami potenciafokozó látvány. Inkább a vásznon formálódó mását néztem, a festőt ez nem zavarta, aztán nekiláttam a pörköltnek. Szinte mindig pörköltöt zabáltunk, legtöbbször sertésből, de néha eleresztettük magunkat egy-egy birka-, mi több, vadhús erejéig. De szerepelt a listán a pacal és a köröm is. Ilon ez alkalommal az ebédhez sem öltözött föl.
Egy fülledt nyárutói éjszakán Ilon keresztanyja jobblétre szenderült. Barátnénk kivételesen nála aludt, mert otthon már régóta a műteremben volt, hajnalban rázta föl a festőt, hogy a mostohája (már akkor rég nem anyám) mintha meg lenne halva, azért nem horkolt, de most meg nem is lélegzik, ő nem mer hozzányúlni, még így is fél tőle.
Barátom összekapta magát, átment az újdonsült árvával a szomszéd utcába, megállapította, hogy a matróna valóban kiszenvedett, hívta az orvost, aztán értesítette a vénasszony vérszerinti lányát, közben Ilont hazaküldte egy üveg borért, amit két hajtásra megivott, a hullaszállítók hamarabb érkeztek, mint a vér szerinti árva, de azért azt is megvárta egy újabb palack bor mellett, csak akkor indultak haza. Én jó ideje a padon ücsörögtem, baljós érzeteim voltak.
Bementünk, ittunk, Ilon nem kért, és csak akkor kezdett pityeregni. "Az a kurva most beteszi oda a fiát, engem szépen kiraknak az utcára. Aztán csak bóklászhatok, míg el nem csap egy bolond autó." A festő nyugtatta: nála már örökig ellehet, ettől kicsit megnyugodott, mégiscsak kért egy kis bort, aztán elkacsázott a cukrászatba, és egy halom süteménnyel jött vissza. Borért én mentem, és aznap főtt kolbászt ebédeltünk.
Az örökösök valóban nyüzsögni kezdtek, teljes felújításba fogtak, az utolsó órában sikerült átmentenünk Ilon békebeli vitrines kombinált szekrényét és szegényes motyóját. A többi bútor ott maradt, nem volt számukra hely. A handlé, aki elvitte, ismerte Ilont, jó ember lévén vele számolt el. Éppen egy leértékelt télikabátot vehetett anyai örökségén.
Szerencsétlen jószágnak fogalma sem volt a haszonélvezeti jogáról, a gyámügyisnek szerencsére igen, ügyvéd barátunk így pereskedés nélkül kipréselt a famíliából egy méltányos összeget, ami egy betétkönyvben megtestesülve került az ormótlan szekrény mélyére, Ilon néha nézegette benne a nullákat, de hogy valójában milyen gazdag, csak úgy ült meg a tudatában, hogy a vagyonából legalább húsz éven át ehetne napi tíz szelet tortát. Akármelyik fajtát.
A festő rövidesen átvállalta a gyámságot, ez ügyben a környezet mellett engem is tanulmányozott a hatóság, én megnyugtattam őket: kettőjük szimbiózisa tökéletes, felhőtlen, ráadásul még szórakoztató is. Így a jogi aktus rövid úton feltette az ire a pontot, ahogy a barátom szabatosan megfogalmazta.
"Nesze nekem. Egyszer csak lett egy lányom, aki az anyám lehetne. Már apukámnak szólít. Már csak egy százhúsz éves unoka hiányzik a készletből. Meg a frász." - dörmögött néha, és olyankor azonnal inni kellett. Ilon meg csak zabálta a süteményeit, szedte az üvegeket, szapulta a dilis hülye bolond marha autósokat, és persze lelkesen állt vagy ült modellt apukámnak.
A hetvenedik születésnapját tisztesen megünnepeltük. A festő tortát rendelt, a cukrász, mert tudta, kinek lesz, grátisz készítette el, a virág annál többe jött, az én leckém Ilon kedvence, a rakott krumpli volt. A lányt sikerült eltávolítani a háztól, az ortopédiára küldtük cipőt íratni, onnan még el kellett mennie a suszterájba, dél tájban került elő, akkor gyújtottam be a sütőt, az asztal parádézott, gyertya és a legfinomabb borok és karácsonyi szalvéta. Augusztusban.
"Mosakodj meg, és vedd föl a szép ruhádat te gyerek." - mordult rá apukám, Ilon szó nélkül engedelmeskedett. Csak a "bugyit is!" parancsot hajtotta végre némi vonakodással. Az erőlevest fürjtojással szürcsöltük, a rakott burgonya éppen hogy elégnek bizonyult. A tortát az ünnepelt másfél óra alatt begyömöszölte. De közben előkerült az ajándék, amiről addig én sem tudtam. Ilon a sarokba vonult a dobozzal, nekünk hátat fordítva bontotta ki, aztán artikulálatlan ujjongásba fogott, majd lerohanta a festőt, és összevissza nyálazta csókjaival. Egy hajasbabát kapott, amelyik, ha lefektették, lecsukta a szemét és oázott. Ekkor vált sürgőssé Ilonnak a tortája maradványának eltüntetése. Mert utána kiment a padra a szép ruhájában a még szebb babájával, hogy lássák.
Három nap múlva a szemközti rendelőbe indult gyógyszert íratni. "Ingyen kapom. Van olyan igazolványom." - dicsekedett. Mi békésen iszogattunk, a festő közben megemlítette, hogy a harminc körüli doktornéni az egyetlen, akit Ilon csókolommal tisztel, csak aztán tegezi. Meg hogy egy főiskolán valószínűleg kiállíthatja az Ilon-képeket, az is lenne a tárlat címe: "ILON", és lehet, hogy megcsinálja agyagban vagy fában is, bár már régen nem szobrászkodott.
Itt tartott, amikor becsörtetett az egyik utcabeli cigány fiú. "Művészkém, jöjjön hamar, baj van. Nagyon nagy baj van. Az Ilon."
A lányt a doktornőtől visszafelé jövet elütötte egy furgon. Repült vagy tíz métert, azonnal meghalt. A babája sértetlenül feküdt mellette. A festő fölvette, a kezembe nyomta, aztán ismét lehajolt, lecsukta a halott szemét. Mentők, rendőrök, fekete lepel. A barátom adatait is fölírták, valamiért az enyéimet is, aztán a fényképezés, méricskélés, a sofőr alkoholszondája negatív, fiatal fiú, izzad és remeg, kap egy injekciót, aztán beültetik az egyik rendőrautóba. Mi pedig bemegyünk, a barátom nem akarja látni a fekete autót, beleroskad a foteljába, üvegből iszik és sír, mint egy gyerek.
A festő saját költségén hamvasztatta el. A takarékkönyvet közjegyzői közreműködéssel egy karitatív intézménynek adományozta, én voltam az egyik, a doktornéni a másik hamis tanú, hogy ezáltal az elhunyt szóbeli végakarata teljesült.
Az urnát hazavitte, berakta a néhai vitrinjébe a művirágok, fajansz nippek, kaucsuk babák és más ereklyék közé.
Néha kiemeli, a hokedlire helyezi, és fest egy urna-portrét.