Illyés Gyula: Oroszország
| Illyés Gyula: Oroszország szerző: Bálint György |
Szovjet-Oroszország nemcsak politikailag nyugtalanító jelenség. Magasabb, filozófiai szempontból is az. A személyiségtől elvonatkoztatott, tiszta, objektív igazság keresőit nyugtalanítja. Minden oldalon elég nagy azoknak a száma, akik őszintén törekednek a Szovjetunió megítélésére és értékelésére, a szubjektív nézőpontok kikapcsolásával. E jóindulatú és becsületes igyekezet végeredménye pedig az, hogy a szovjet-kérdés minden egyéniség próbaköve lett. Mondd el véleményedet Oroszországról, és megmondom, ki vagy. Ítéleteidből nem csupán világnézetedre következtethetek (feltéve, hogy ilyennel rendelkezel), hanem a társadalomban való anyagi és érzelmi elhelyezkedésedre, szellemed főbb érdeklődési köreire, vérmérsékletedre, ízlésedre és általában egész lelki alkatodra. „Annyi igazság van, ahány osztály” – mondja Nyikolaj Pavlovics Csubin, moszkvai vasmunkás, akit Illyés Gyula meginterjúvolt. Nyilván igaza is van, legalábbis ami a szociális vonatkozású dolgok megítélését illeti. Sőt, az is lehet, hogy még ennél is több igazság van ilyen kérdésekben; annyi, ahány ember. Nincs még egy vonatkozás, melyben az igazság oly makacsul rejtőzne az emberi szemek elől, mint a Szovjet esetében. Talán ezért hallani oly szögesen ellentétes állításokat és értékítéleteket erről az új birodalomról. Még a támadásokból sem kapunk róla egységes képet. Egyesek szerint vad és dogmatikus kísérletezés folyik benne, mások szerint már régen visszatért a reálpolitika óvatos talajára, és konzervatív államkapitalizmussá merevedett. Vannak, akik a mindent uniformizáló tömeguralomról panaszkodnak, és vannak, akiket egy szűkkörű kisebbség, egy új arisztokrácia demokrataellenes önkényuralma háborít fel. Sokan a szabad szerelem erkölcsi fertőjét nehezményezik, mások viszont egy új puritanizmus kispolgári ridegsége ellen tiltakoznak, ha a szovjet polgárok szerelmi és családi életéről esik szó. Annyira ellentmondó hír- és ítéletanyagot szolgáltatnak a szovjetellenes támadások (nem is szólva a dicséretekről), hogy végül már kételkedni kezdünk: létezik-e egyáltalában Szovjet-Oroszország, van-e egyáltalában egy „Szovjet-an-sich"?
E szkeptikusnak látszó bevezetés után mégis azt kell mondanunk, hogy Illyés Gyula Oroszország-könyve tárgyilagos. Csak némi határokon belül ugyan, de mégis – a lehetőséghez képest – az. Ezt az objektivitást pedig éppen azzal éri e1, hogy lemond egy bizonyos örök érvényűnek tartott, lerögzített nézőpontról, és abban az Oroszországban, melyet a nyáron két hónapig tanulmányozott, nem fix adottságot lát, hanem ellentétek szüntelen feszültségéből és küzdelméből álló folyamatot. Az anyag, melyet vizsgál, nem statikus, hanem teljesen dinamikus, nem az állapot, hanem a folyamat kategóriájába tartozik. Ha Illyés azt mondja: Oroszország, szovjet állam, új társadalom, új embertípus stb., akkor mindig valami mozgásra, zajlásra gondol, és ennek az irányvonalait igyekszik megállapítani. A többiek, akik Oroszországról írnak vagy beszélnek, nem ismerik fel benne a folyton változót, és ez olyan hiba, mintha valaki szilárd tömbnek tekintené egy folyó vizét. Illyést éppen a maga relativista szemléleti módszere viszi közelebb a tárgyilagos, tiszta látáshoz.
És még valami, ami egyébként szorosan ebből következik. Illyés tudja, hogy egy dologra nem az a legjellemzőbb, ami hiányzik belőle. Teljesen hibás képet kapunk például Amerikáról, ha gótikus székesegyházakat keresünk benne, és aszerint ítéljük meg, hogy hány ilyen épületet találunk területén. Sohasem fogjuk megérteni a kongói néger nőket, ha selyemharisnyáik számát vesszük mértékegységül, földhöz vághatjuk a Korán-t, ha humoros karcolatokat keresünk benne, ökölvívó szempontból teljes joggal lekicsinyelhetjük Einsteint, matematikai szempontból Max Schmelinget és összkomfort szempontból egy épülőfélben levő házat. Ha a néger nőt értékeljük, feltétlenül háttérbe kell szorítanunk a harisnya-szempontokat, és a félig kész épület megítélésénél sem lehet irányadó, hogy jól működik-e már – a mennyezet nélküli szobákban – a központi fűtés. Illyés Gyula, amikor Oroszországról ír, kerüli az ilyen részlet-látószögeket, és az egészet igyekszik vizsgálni, az apróságokon keresztül is. Számos külföldi és magyar Oroszország-utazó a közép-európai polgár szempontjai és igényei szerint vizsgálja és értékeli a mai Oroszországot. Illyés ezzel szemben az épülő háznál elsősorban azt nézi: hogy halad a munka, mennyiben követik a pallérok és kőművesek a tervrajz utasításait, milyen tempóban készül az épület, bizakodó-e az építők hangulata, akik egyben már lakói is a készülő helyiségeknek? Illyés humanista, és a kialakuló új társadalom kialakuló új embertípusát keresi. Az ember érdekli, e titokzatos, nehezen tisztázható és felmérhető, élő valami, mely maga is örökké forrong és változik, akárcsak az atom vagy a társadalom. „Úton-útfélen számon kértem azt az álmot, amely oly idős, mint az emberiség” – írja bevezetésében. Kritikus szemmel járt a szovjet-birodalomban, megőrizte azt, amit Nietzsche „intellektuális lelkiismeretnek” nevez, semmit sem fogadott el készen, minden jelenség előtt felvetette a legelső, alapvető kérdéseket, semmit sem hitt el, amíg személyesen meg nem győződött róla. A fejlődés irányát ellenőrizte, a sokat emlegetett „vonal” mentén haladt, és valóban, úton-útfélen számonkérte, hogy az első szocialista társadalom vajúdó alakulása mennyire igazodik az emberi felszabadulás ősidők óta kijelölt vonalához. Semmi hiba és zökkenő sem kerülte el figyelmét: észrevette, hogy a szovjet földön vannak még koldusok, alkoholisták, kóborló gyermekek, rossz írók, irigy, versengő emberek és politikai üldözöttek. Éppen úgy észrevette a lendületet is, a csaknem naiv optimizmust és újító kedvet, a csüggedést gúnyoló öntudatot, a különféle új szociális, igazságügyi és kulturális intézményeket, az erős önkritikát és a tömegnek a jövőbe vetett makacs hitét, mely, úgy látszik, elviselhetővé teszi számára a jelen nélkülözéseit.
Mindezek az észleletek két hónapig tartó, szakadatlan vándorlás, vizsgálat, kérdezősködés és vitatkozás eredményei. Illyés felkereste a modern új gyárakat és az ódon eldugott falvakat, a templomot és a mulatóhelyet, a nyilvános parkot és az egyszobás diáklakást, a szovjet írókat és a magyarság távoli rokonait, a mordvinokat, beszélt német mérnökkel, szovjet bíróval, pópával, GPU-tábornokkal, szerkesztővel, munkáslánnyal, pincérrel, cipőfűzőárussal és politikussal. Illyés Gyula, a lírikus, rendkívül szabatos, gondos és hűvös kutató munkáról tesz bizonyságot, első prózai könyvében. Nagyszerű könyv ez, dokumentumnak is mély, és olvasmánynak is lebilincselő. Illyés prózájában is megtaláljuk költői formanyelvének legnagyobb értékét: egészen finom és bonyolult tartalmakat tud kristályos egyszerűséggel elmondani. Valami könnyed bölcsesség nyilatkozik meg Illyés prózájában, valami bujkáló humorral járó puritán komolyság. Könyve kettős örömöt szerez: nemcsak egy új országgal ismerkedünk meg benne, hanem a költőnek egy új oldalával: a prózaíró Illyéssel is.
Forrás szerkesztés
- Lásd a vitalapot!