Ifjuságom városában
szerző: Móra László
Pápa, 1925.
Megjelent az Álmok szekerén verses kötetben 1925-ben.

Újra látlak hát!..
Gyereknek érzem újra itt magam.
Sok-sok ablakból arcok intenek,
Pedig az arcok tán ott sincsenek?
Az ískolánk is tárva-nyitva van!
Diáknak érzem újra itt magam...

Utcáid járom...
Ismer mindegyik... és köszöntenek.
Az utcakőből mult világ kacag.
A fákról rám csap édes hársfaszag.
– De rég’ is jártam én közöttetek!
Én a kis diák, - a mindig nagy gyerek.

A multat nézem...
Tapolcaparton állok szótlanul.
Futó haboktól – ahogy nézdelem –
Suttogva halkan meg-megkérdezem:
Egy árva lányka sirni hol tanul!
Az első könnye hamva hol fakul.

A leányka nincs már...
Asszony lett régen. Legjobb mind között!
Diák szerelmünk lángja megmaradt.
A két szív vére egy érbe szakadt,
S két ágba soha, sohase szökött,
Sohase hajtott jajgató ködöt.

A lányka nem lány...
Rég úgy becézem: Kincsem, Mindenem...
Az álomerdők gyöngyvirágos utját,
Az első csókok mézpermetes kútját
Ővéle együtt újra itt lesem.
Az álomágyat véle itt vetem...

Nézd csak kis Kincsem!
Az a nyárfa ott mosolyog miránk!
Abba mártottam kötőtűd hegyét
S belekarcoltam mindkettőnk nevét.
Jaj, akkor úgy sírt érte a „mi fánk”!
S most, látod, szépen mosolyog miránk.

Kilencszázkilenc...
A számok sorja úgy beszél felénk.
A Mult vizének csónakán vagyunk,
S gyerekruhában látjuk most magunk.
Ha alkony jőne, most is kérdenénk:
„Ugy-e, mi egymást mindig értenénk?”...

Kilencszázkilenc...
Azóta nem volt egyikünk se itt,
Csak álmodásban, s vágyak ünnepén
Mikor szivünk, mint szomjas két legény,
Kutatni járt a multak kincseit,
Gyermekkorunknak pergett filmjeit.

Újra látlak hát!...
Gyereknek érzem újra itt magam.
Minden ablakból arcok intenek,
Pedig az arcok tán ott se nincsenek?
Egy régi ház is tárva nyitva van...
– Boldognak érzem újra itt magam!

Fogom kezecskéd...
Hosszú, beszédes csókkal illetem.
Gyerekruhában látjuk igy magunk...
Tekintetünkkel csókba olvadunk...
S míg elpirúlsz, én dalba hirdetem:
Oly jó volt... s oly jó most is itt nekem!