Idrisz
szerző: Kis János
(TÖREDÉK WIELANDBÓL.)
Egy rekkenő naptól a világ, megvála,
Tiszta levegőből a szép est leszálla,
A virágok, mellyek most nyertek harmatot,
Mindenütt hintettek balzsamos illatot.
Ezüstszín folyóknál a szellők játszottak,
Híves kriptáikból Nymphák kiszállottak,
S halavány fényénél szemérmes Phoebének
Itt ferdőhez, amott lánchoz készülének.
Ekkor, midőn nap s éj volt öszvekelőben
Szállt meg, mint olvassuk, egy myrtus erdőben
Egy fiatal vitéz. Nagy volt lankadsága,
Még is, a mint látszott képe s méltósága,
Don Galaor s Rinald, e szépség csudái,
Alig lehetnének néki csak szolgái.
Páncélban istenét képzette tábornak,
Fegyver nélkűl pedig vélhetted Amornak.
Útnak indúlt mihelyt a reggel kitárta
Kapuit, s nagy útját mind ekkorig járta;
Lova, mellynél jobbon soha vitéz nem űlt,
A szelek szárnyain, mint a ráró, repűlt,
De olly gyorsan még sem, bár mikép elszánta
Magát, nyughatatlan ura mint kivánta.
Most is nyargalna ez, ha jó paripája
Nem intézte volna kérését hozzája:
"Vitéz, gyors Raszpinét szavát így kezdette:
Tudod, még restségem senki sem feddhette,
Grifekkel kimegyek, ha kell egy pályára!
De minden feszes húr elszakad sokára.
Miolta rózsái ragyogtak az égnek
Mindég futunk, s már majd a csillagok égnek,
Számhoz ragad nyelvem a nagy szomjúságtól,
Pihenjünk egy kicsinyt ennyi fáradságtól.
Nézd! e szép bokrok közt mint rejtik folyások
A virágos partú csavargó források;
Szebb helyt a hálásra lehet-e találni
Ott, hol az istenek szoktanak sétálni?
Nékem füvet adnak e folyó partjai,
Tégedet álomba ringatnak habjai:
Melly szép lesz myrtusok között andalodnod,
S szép kisasszonyodról rózsákon álmodnod."
Hajlik a szép vitéz lova beszédére
Leszáll, Raszpinétet ereszti kedvére;
S a rózsák közt folyó kristálynak mentében
Selyempázsittal bő gyepnek lágy füvében
Egy kies helyt ágyúl kiválaszt magának,
Hol enyelgési közt Zephyr fuvalmának,
Rózsabokrokat lát lugosként hajlani,
S a szép esthajnallal versent piroslani.
A hol ezen bokrok legsűrűbben álltak,
Sok apró patakok egy szép tót formáltak,
Melly arany fövényen rengette habjait,
S természet márványnyal kirakta partjait.
Nympháknak tartotta kiki ferdőjének,
S újulását várta belőle testének.
Vitézünk e szép tót mikép nem áldotta!
Mert testét megmosni már rég ohajtotta.
Leteszi páncélját, sisakját, lándzsáját,
S bemártja a vízbe teste szép formáját,
Mellynek havat győző tiszta fejérsége,
S rózsavérrel kevert tündökletessége
Nem máskép ragyogtak a víz kristályáról,
Mint napsugár Paros símúlt márványáról.
Őt látni s truccolni szépsége nyilának
Többnek kellett volna lenni, mint Vestának.
A vitéznek közel sem forog eszében,
Hogy valaki lesse őtet ferdőjében,
Fickándoz mint a csík, midőn egyszeribe
Suhogó hangot hoz a szél füleibe.
Mi suhogás volt ez? A legszebb Nymphának
Az istenek e helyt adták lakásának;
Ez most szép tavának szokatlan zajára
Előjött a történt dolog látására.
A ki látta Hondhorst igező Nympháit,
A hatalmas Amor mosolygó munkáit,
Látta szép melyeik kevély hullámokkal
Mint zúgnak s mint vívnak szíveket azokkal,
Csudálta a legszebb orcákat s szemeket,
Gratiák s szerelmek múlató helyeket;
Vitézünk képében meg tud az felelni
Ennél nagyobb kincset ha lehet-e lelni.
Sok Triton már régen tett mindent kedvére,
Sok épített hazug reményt szerelmére,
Szivét a legszebb is haszontalan kérte,
Hiában lett volna Zevs hattyú érette.
De jaj annak, a ki Amort megutálja!
Mikor nem is vélte eljött az órája.
Igaz is, jégvérű szépek elhigyjétek,
Illy esetben ti is veszélyben lennétek.
Feltekint, elpirúl, el akar szaladni,
S szép lába a földhöz láttatik ragadni,
Cupido, boszúlván régi sérelmeit,
A szép vitéz felé bájolja szemeit.
Mint meggyőzetett rab, esze ellenére
Mindent tesz a tegzes isten tetszésére.
Megáll s messze feltárt szemekkel néz vissza,
S a szerelem édes mérgét mohón iszsza.
Az a szempillantat minket újjá tészen,
Mellyben a szerelem rajtunk erőt vészen,
Láttatja ez velünk a mesés csudákat,
Szemest vakít, bölcscsé tészen ostobákat,
Szíved bár mint a jég ollyan hideg legyen,
S keménységet kölcsön bár gyémánttól vegyen,
Még is kényszeríti ez lángra gyuladni,
S imádott tárgyadért viaszként olvadni.
Úgy vagyon, szerelem, nagy a te hatalmad,
Mennyen földön minden vallja diadalmad!
A Nympha, melly imént még érzéketlen volt,
S minden őt imádó vízi isteni csúfolt,
S ha történt, hogy alvó Faunust lelt mentében
Legott forró vére jéggé vált erében;
Az most, ha lehetne, szívét száz szemekkel
Részegítné a rá fénylő szépségekkel.
Bajnokunk nem vélvén senkit körülötte
(Mert szép nézőjét most egy bokor rejtette)
Legkisebb hasznát sem veszi a ruhának.
Több kellett volna mint kő szív a Nymphának,
Ha nem gerjedt volna szerelmes lángokra,
Midőn tekintett olly hószínű karokra,
Mellyeknek szépsége síma márványt haladt,
S millyeneknek mása kevés van itt alatt.
Barna hajfürtjei Zephyr játékára
Szabadon lobognak két sima vállára,
A hófényhez képest, a melly vállán játszik,
A víznek ezüstje feketének látszik;
Szemeinek tüze, színe pirossága,
Mutatják, melly szépen virít ifjusága;
Erős karja, Marsét melly látszik elűzni,
Szépek s vitézek közt egyeránt tud győzni.
A Nympha szép szemét lángözön borítja,
Száz édes sóhajtás melyét elszorítja,
Minden érben forrón lobog sebes vére.
Rózsavért győző szín foly egész képére;
S nem bírván már Amor sebhető nyilával,
Repűl megölelni az ifjat karjával,
Ki is jól a zörgést észre alig vette,
Midőn a szép Nympha ott termett mellette.
Csábítóbbat látni nem lehetett ennél,
Akármelly bölcset is itt méltán féltenél;
Meggondolván kivált a szellők tréfáját,
Mellyek csintalanúl rángatták ruháját.
De Idrisz (a vitézt könyvek igy nevezik)
Lelki bölcseséggel jól felfegyverkezik,
S ollyan komor szemmel tekint a Nymphára,
Mellyet lehetetlen volt vélni tréfára.
A gyermek, melly fered a folyó árjában
Vízi kigyó előtt nem fut szaporábban,
Mint előtte futni látta e bajnokot
Egy lyány, melly sem rúgni, sem bökni nem szokott.
Kellett-e kínt ekkor Nymphánknak érezni?
Egy szép is bizonynyal nem fogja kérdezni.
Megállván szeméből patakok folytanak,
S panaszos szavai ekép harsogtanak:
"Ne fuss, - ekép zengnek bájoló hangjai
Mert Amortól vesznek hatalmat szavai -
Oh ne bizonyítsd meg istenek szép fia,
Dicső szépségednek, hogy van még egy hía:
Hogy illy remek testben érzéketlen a szív!
De nem; csak szép lelket rejthet illy nemes mív.
Oh ne utáld meg hát egy lyány szűz karjait,
Ki először érzi szerelem lángjait.
E szív, melly most feléd lobogó lánggal ég,
Sem istent, sem embert nem szerethetett még;
Minden mesterséget ámbár megvetének
Sokan, hogy szerelmet bennem gerjesztnének,
Még is mind szépséggel, mind ranggal dacoltam,
Kérésre s könnyekre csak néma s vak voltam;
Nem egyszer neveztek faragott kőképnek.
Ah nékem egyedűl te tetszhettél szépnek!
S mikép nem köszönöm most boldog sorsomnak,
Hogy te lettél tárgya kedves látásomnak,
Csak miolta dicső képedet szeretem,
Nékem csak azolta becses az életem.
Melly igen fájlalom, hogy illyen sokára
Éltem földhöz ragadt plántáknak módjára;
Úgy tetszik, semmiből fel csak most ébredtem,
S csak azért, hogy téged lássalak mellettem.
Jőj - zeng tovább, s mintha ölelni melléje
Dőlne, úgy terjeszti karjait feléje -
Jőj, oszd meg szerencsém s istenségem velem
Kóstold és kóstoltasd, melly jó a szerelem;
Hiában futsz, el nem tévesztlek előlem,
Még a világ végén sem menekszel tőlem.
Szaladj bár, ha tetszik Charon csónakjába,
Elmegyek nyomodon holtak országába."
Az ifjú hidegen hallja mind ezeket,
A mik sebhetnének méltán isteneket.
A melly szép (mond) hozzám szívét önkényt hozza
S a szűzi szemérmet ekép feláldozza,
Elébb fog érzésre kősziklát hevítni,
Mint énnálam szivet s fejet elszédítni.
Ha nyílt karok közzé hívnak epedt szemek,
Azonnal elhervad szépségek s érdemek.
De tegyük, a dolog hogy különben volna,
Most engem Venus is hiában bájolna;
Olly szép vagy te, mint ő, de szívem érzési
Még sem gyúlnak; az ég legszebb teremtési,
(Ha szintén vén Tithont ifjúvá csókolni
S bikává tudnák is Jupitert bájolni)
Nem kerítnek engem szépség hálójába,
Miolt' egy kő szívért lángolok hiába.