Idegenben
szerző: Komjáthy Jenő

Miféle ország ez? Milyen sötét!
Nem tudom, ide hogy s mikor jövék,
Csak azt, hogy ide köt sok rémes emlék,
Hol a gonoszság és az esztelenség
Aratja váltig gyászos győzedelmét
Csatameződön, átkos förtelem-lét!
Nem tudom, ide hogy s mikor jövék,
Csak azt tudom, hogy zordon és sötét,
Csak azt, hogy benne fázom s éhezem,
Csupán az üdvnek híját érezem,
Melynek szivemben itt csak vágya van,
Betölthetetlen és határtalan.

És kik lakói vajjon? Tudja ég!
Valamint emberforma ivadék;
Gonosz, alantas, rút, ravaszdi nép,
Szemében borzalom az ősi szép.
Lángelme díja biztos vértanúság,
A nagyszivűt, dicsőt keresztre húzzák;
De egymás közt régen megalkuvának:
Kimenti bűnük kölcsönös bocsánat.
S mi tartja őket össze? Szolgaság!...
Mily törpe, vak, hideg, sötét világ!
Sokáig itt én nem maradhatok,
El innen, el! Megyek! Bocsássatok!

Bocsássatok, hiszen nem ez honom, nem!
Hol e rabszolgafaj, hol e konok nem
Dőzsölve teng és csillog a piszokban,
Míg pisla élete gyáván kilobban;
Bolygó lidérc, temetőgáz szülötte,
Bús létre rothadásnak tüze lökte;
Nem élhet napvilágon, dús ozonban,
Csak sírokon, erjedve, testromokban.
Koldus-világ! Kifosztott, megalázott,
Hol bűn szeretni s élni már gyalázat!
S ha születik - volt már eset - nemes, kiváló,
Átok kiséri, üldözik s elhal magától.

Nem, nem hazám e vad, kietlen ország!
Szeretni nem fogom világok torzát,
Szolgák sötét biralmát, e pokolt,
Mely föllengő szivemre rátiport;
A bölcs s a költő itten számüzött;
És minden csökevény; - barátság, szerelem,
Ha olykor - áloé virágja - megterem:
Csak szolgafrígy, mit össze lánc füzött,
Nem az, mit fönnen érez a szabad...
Ó, bár emelhetném már szárnyamat!
De szép hazámba még nem szállhatok,
Boldog csak akkor, hogyha meghalok.
Szabadság és szerelem őshazája,
Szemem már újra fényedet kivánja!
Honvágytól égek és beteg vagyok:
El innen, el! Megyek! Bocsássatok!