Ibsen
szerző: Juhász Gyula
Észak lángesze Ibsen. Az éjféli nap országa az ő képzeletének birodalma. Az örökké sápadt, beteg ég alatt, ködök cellájában szövi álmait. Észak rémes árnyai kísértenek az ő művében. A jeges oromra törtető John Gabriel Borkman megfagy két élő árnyék között, a ködös, rejtelmes tenger távol ígéreteket, serkentő szózatokat küld az ő asszonyának, Ellidának és a halódó Osvald utolsó szavával, nyögve, esengve, rimánkodva kéri a napot, a napot, amely oly idegen az éjszaka hazájában. Ibsen képzelete a nagy szürkület, az örök alkonyat színeinek, árnyainak szomorú reflexe. Ibsen református. A lelkiismeret Nessus mérge az ő pályájának is bére lőn, és amíg a könnyed franciák, az Alexandre Dumas filsek ügyvédek a drámában, addig a komor Ibsen valódi lelkipásztor, pásztor a magányban, pásztor nyáj nélkül: az individualista tragikumának egyik eleme. Mert Ibsen is magányos ember, mint Gerhart Hauptmann Johannes Vockeratja, de míg ennek miliője: egy szoba, pár ember, addig Ibsené egész hazája, összes nyárspolgáraival. Dante is száműzött volt északon, Ibsen is az volt délen. A Heine dala ez: "Északnak rideg ormán fenyőfa álmodik..." Ibsen splendid isolationja szimbóluma minden pusztába kiáltó lángész oázisának...
Az egyéniség problémája: ez Ibsen vezérmotívuma. Életében és költészetében, illetőleg e kettő becsületes monizmusában.
Az emberiség és az egyéniség pályájának három korszakát átélte Ibsen. Áldozott a bálványoknak, félt a kísértetektől, ifjúkori bűneiben, történeti drámáiban, átment a metafizikai álmok nagyszerű betegségén hegeli szellemben írt drámai költeményeiben, és Shakespeare-en, Hegelen át eljutott végre Ibsenig, társadalomellenes ún. társadalmi drámáiban.
Az egyéniség drámái ezek. Az igazságok költeményei ezek. Ibsen problémái a lelkéből fakadnak. Ibsen problémái élnek, mélységes, öntudatos, küzdelmes életet. E problémák tragikus erejűek, aki nem oldja meg őket, azt a mélységbe taszítja az élet sphinxe. Az élet ellentétes ormai merednek ránk Ibsen e drámáiban, de az ormokat meg kell mászni, hogy a nagy perspektívában gyönyörködhessünk, nevetve a leküzdött tájakon.
Stockmann dr., az igazság hőse, pörbe száll az egész kompakt majoritással, amelynek hatalma van, de igazsága nincsen!
Az egyéniség öntudata kiválik a tömeg tudatlanságából, mint a kivert bika, és a maga igazságával üdvözül: "Az a legerősebb, aki egyedül van!" Helyes. Éljen az egyéniség!
De Rosmersholm is az igazság hőse, ő is egyéniség, és mert nem fért meg a tömeggel egy csárdában, egy keskeny pallón kell a halálba mennie a nővel, aki megértette őt.
Osvald, a beteg lángész elsorvad, mert a szülei hazug élet ingoványában éltek. A napot keresi, mint Ibsen az igazságot. Vesszen a hazugság! De a Vadkacsa kis Hedvige belepusztul abba, mert valaki mindenáron a merő igazságot akarta a jótékony, éltető hazugságok helyett!
Nóra becsapja az ajtót, és elhagyja férjét, mivel a lelkük idegen, örökre idegen lett, és elmegy az új, szabad, becsületes, öntudatos életbe. De Hedda Gabler ezt az életet éli, és ez az élet teszi tönkre erkölcsileg és testileg.
Ilyen csapásokon, ilyen kanyarodókon halad Ibsen magányos útja az élet hegyére.
A testvérek és barátok, az ellenségek és idegenek lassan-lassan elszakadnak, az út egyre meredekebb, de egyre magasabb! Végre is fönn vagyunk: Sur les glaciers de l'intelligence. (A. Suarès). És ami itt kitárul bámuló szemeink előtt, az nem világnézet, csak világmelankólia. Ősz van, az élet ősze.
Rubek szobrász belátja, hogy az asszony, akivel az élet ösvényén haladt, nem méltó hozzá, akit pedig a múltak májusában elhagyott, az már csupa dér, csupa fagy.
Hadd jöjjön az elmúlás tisztító lavinája, talán akkor ─ Mi halottak föltámadunk.
A távolságok hűvös nietzschei pátosza csendül ki Ibsen csodálatos epilógusából.
Ibsenben, mint a modern lángészben általában, Anatole France-ban, Zolában, Tolsztojban is, de főleg Ibsenben két lélek él, két lélek vergődik: a művész és a kritikus.
Ibsenben hatalmasan működik a nagy költők látományos ereje, a vízió, amely igazabb, mert mélyebb, mert egyetemesebb a valóságnál. Ide torkollik minden vita, amely az idealizmusról és realizmusról kerepel.
Sophokles márvány lelkű héroszai koturnuson jártak, Shakespeare hősei királyok, és Ibsen alakjai kivételes egyéniségek!
De Ibsen nemcsak teremtője alakjainak, hanem ─ mint láthattuk ─ kritikusa is. Prospero bűvészpálcájával az egyik, az igazság mérlegével a másik kezében.
Bildungsphilisterek kedves játéka egymás fejéhez vágni Shakespeare-t és Ibsent, észak két óriását. Holott ők össze nem mérhetők, az ő világuk egymástól merőben idegen világ.
Shakespeare az ösztönök, Ibsen a gondolatok tragikusa. Shakespeare hősei szenvedélyeikből táplálkoznak és nőnek titáni nagyra, Ibsen hősei a lelkiismeretük problémáitól sorvadoznak el.
Mondják, Shakespeare-nél megtaláljuk Ibsen problémáit. Ott van Coriolanusban az egyéniségé. Igen, csakhogy a római patríciust tajtékzó indulatai miatt öklelik ki a tribunusok, míg a norvég orvos az igazság fanatikusa.
Ami Ibsennél probléma, az Shakespeare-nél motívum csupán. De mind a két lángész hatalmas világképeket tár föl, s művészetük lángját egyazon ősi tűz szítja lobogásra. A Kísértetekben Osvald idegrázó vége, a Vadkacsában a fajta erdeje, az Epilógus lavinája éppen oly csodálatos erejű világszimbólumokként hatnak, mint Shakespeare elemi szenvedélyei és szenvedései, Hamlet halála, Macbeth boszorkányai és Prospero vége.
Ibsen annak az intim és intellektuális művészetnek első és eddig legnagyobb képviselője, harcosa és mestere, amelyé szerintem a jövő! Az ösztönök vad kiáltásait az intelligencia termékeny igéi váltják föl, a színes hazugságok helyébe súlyos igazságok jönnek. Az irodalom eddig, kevés tiszteletre méltó kivétellel, tisztára szexuális dolgokkal vesződött, ezeket variálta örökösen, de Ibsen megmutatta, hogy lehet valaki lángeszű művész anélkül, hogy a primo amorosók szerepére vállalkoznék. Nála minden probléma intellektuális mélységeket nyer, még a szexuális is.
Drámáiban alig találkozunk szerelemmel, nála házasságok vannak, vagyis két egyenlő, vagy egyenlőtlen ember lelki egyesülése, vagy nem egyesülése. Nagy lelki szegénységre vall őt összevetni a francia társadalmi drámával.
Alexandre Dumas fils és társai kitűnő drámaírók, de náluk osztályproblémák vannak csupán, az enyém, tied, övé kérdései a szerelemben, házasságban és a házasságon kívül.
Ibsen vetette föl modern drámáiban a jelen egyedüli mély, égető és egyetemes problémáját: az egyéniséget. Nála az egyén az egyénnel vagy tömeggel áll szemben.
A szocialisták csak emberi életet követelnek: Ibsen már egyéni életet hirdet! Csak a szabad, erős, becsületes egyéniség az értékes.
Bármily kerülő utakon és mélységeken át jutott is Ibsen az élet hegyére, mindig a szolgaság és hazugság bástyáit döntögette és mindig a szabadság és igazság fegyverével. Az egyéniség problémáját kétféleképpen bontogatták eddig: etikailag vagy esztétikailag. Jézus és Zaratusztra, a szeretet és erő ideáljai integettek eddig az öntudat Odysszeiáját bolyongó emberiség felé.
Ibsennél e két elem egyesül, mint a levegő két eleme. A szép és igaz élet egy nála, valamint azonos a rút és hitvány élet. Csak az erőben van jóság, és csak a jó erős. D'Annunziónál túltengő és tartalmatlan esztéta az egyéniség, Tolsztojnál ugyanilyen aszkéta. Az Ibsen ideálja a tökéletes, az emberi és művészi ideál.