IV. Béla (Szász Károly)
| IV. Béla szerző: Szász Károly |
I.
Hamar egy paripát, gyorsabbat a szélnél,
Mely messze röpítsen, mint könnyű madár,
Föl Béla király! Ülj lóra, ne késsél!
Előtted, utánad, a szörnyű tatár.
Körül a tatárság, mint iszonyu tenger,
Benyelni akarva a kis szigetet.
Maroknyi magyar, ötszázezer ember…
Győzelmi remény még kit hiteget?
És mind közelebb, és mind közelebb jő,
Szűkebbre a tér, s szűkebbre szorúl.
Mindjárt kitör a vész, lezúdul a felhő,
Sötétül az ég, a nap arca borul.
Nincs veszteg idő, nincs veszteni egy percz:
S ha még nyomon érnek nincs kegyelem.
Szakadj meg erős szív! remélni te sem mersz;
Meghalni lehet,- de küzdeni nem!
II.
Ott ví még a királynak öcscse,
Mint tengerrel a kis ladik:
Mely vad habokkal tűzött össze,
És ide s tova hányatik.
Majd elborítja azt a hullám,
Majd fölemeli ujra vállán...
Föl-fölvillámlik nehéz kardja,
S sujt gyilkosan, maga körül,
Baljába még a zászlót tartja,
Mely rongyba is büszkén röpül.
Vad ellenségtől összetépve
Az istenanya drága képe.
Összébb szorulni látja a kört,
Mit kardjával körülvona.
És már a zászló nyele eltört,
És lankad rajt védasszonya.
Tíz sebből foly az ifjú vére
A mohi rét kövér füvére.
S még egyre küzd a király öccse,
És mint a fű hull a tatár.
Széttépve hercegi köntöse,
Lefordúl a sisakja már.
Térdére hull s még egyre vív...
Oh gyönge kéz! Oh hősi szív!
Homlokán a vér forró habja,
És lélekzete nehezül.
Kezéből kiesik e szablya,
Kék ajkán mégis mosoly ül:
„Veszítsük el az életet,
Mentsük meg a becsületet!”
III.
Fut a király sebes lován;
De amint visszanéz:
Tatárcsapat száguld nyomán;
Vele két hive van csupán,
Érette halni kész.
S a hosszú völgy s a kisded ér
Mind csak velök szalad.
Mögöttük mind kisebb a tér,
És már-már a nyomukba ér
Az üldöző csapat.
Előre csak! Tova, tova!
Megűzi gyors lovát.
S midőn már szélbe vész nyoma
Megbotlik a király lova,
nem bírja már tovább.
„Uram király! Lovamra ülj!
Isten legyen veled.
Ez mint a gyors szél, úgy repül;
Ez jó uram! Fuss, menekülj,
Mentsd drága éltedet.”
„Nem éltemet, csak a hazát!
Hazámért futok én,
Isten veled, nemes barát!”
Szól a király, s sarkantyút ád.
Száguld, röpül a mén.
De újra szűk s megint szorúl
Mögöttük a mező,
Ordítoz a tatár vadúl
És mind közelb, közelb nyomúl
A szörnyű üldöző.
A paripa lenkad megint,
És ez sem bírja már.
És vissza a király tekint,
És prédaszomjas vércsekint
Nyomában a tatár.
„Uram király! Cseréljük el
Lovunkat jobb e más.
Helyetted én hadd vesszek el,
De néked menekülni kell.”
-Szól most a hű Rugács.
S megnt új ménen a király
Mint fergeteg halad,
Gyorsabban, mint sebes madár-
Hogy mögötte a vad tatár
Nagy messze elmarad.
S új völgy nyilik és új hegyek
Zárják a láthatárt.
És messze a király mögött
A lassu röptü fellegek
Rejtik már a tatárt.
Elnémul a zaj és leszáll
A fölvert por megint.
Lélekzetet vesz a király,
S a sík mezőn, a hol megáll,
Könnyezve széttekint.
És a végtelen tér fölött
Mindent pusztulva lát,
De letörli a könnyeket:
„Ha elveszett a becsűlet,
Mentsük meg a hazát!”