III. fejezet A bálványimádás istentelenségéről
III. FEJEZET A BÁLVÁNYIMÁDÁS ISTENTELENSÉGÉRŐL
1. Hitetlenségük, [mely] szörnyűbb, mint maga a törvény /a hit/
nem tisztelése és a pusztulás utálatossága, hiszen természe-
tes értelmük napját az esztelenség oly feneketlen mélységbe
taszítá, hogy nem lehet előszámlálni bűnös több istenhitü-
ket: amidőn letértek a hitetlenség útjára, a bálványimádás
őrületének egész tömege Babilonban a borjúszobrot imádta,
az arany borjú előtt hajlongtak. A hellének pedig Kronoszt
és Júnót imádták. Itt pedig ez a nép az örökkévaló Isten
dicsőségét eltorzítva: madarak, csúszómászók hasonmására
készített magának különböző isteneket. Mások valamely vad-
állatra hasonlító bálványt imádnak, leginkább a medvét
tisztelik. Ismét mások madarak, hattyú, vadlúd alakúra
készítik bálványaikat, mindenki a maga kedvtelése szerint.
Annyira erős e nép istenteremtő kedve, és oly nagy a szé-
gyenletes több istenhit, hogy ahány teremtményt megismertek,
annyiféle istent ábrázoltak. Némelyek pedig ismeretlen ha-
sonlatosságú bálványt alkotnak, sem nem vadállatokra, sem
nem madarakra emlékeztetőket. Néhányan meg valami bölcső-
ben fekvő fafigurákat imádtak, amelyeket bőrrel, posztó-
val és vászonnal bepólyáltak, közepére pedig egy tükör-
üveg darabot helyeztek és még egyebeket. Honnan van ná-
luk ez a változatos több istenhit? Úgy tűnik, hogy a nye-
részkedés piszkos vágya szüli ezt. Hiszen sokuk gonosz
ravaszkodó, aki idegen munkával akar meggazdagodni, el-
csodálkoztatóan különböző új bálványfigurákat csinálnak,
és ezeket istenségnek téve meg, hogy ezeknek az újabb
bálványalkotásoknak a sötétségben tévelygő nép áldoza-
tot hozzon és tiszteletben részesítse őket, hiszen azok
újszerűsége és különlegessége csábítja őket, hogy több-
ször lássák őket, fölveszik a gyalázatos áldozatok bemu-
tatásának szokását. A gyakori áldozatok eredményeként a
vélt istenek készítői az áldozatot bemutató papokkal
együtt meglehetően jóllakottak szoktak lenni. Ezen pisz-
kos haszonszerzés miatt sok áldozó papjuk, az ő szóhasz-
nálatukkal a „samancsik”-ok az ördög rabjai lesznek és a
látomások során az ördöggel való együttműködés szövetsé-
gébe szolgáltatták magukat.
2. Áldozó papjuk és bálványkészítőjük, vagy az apjától, vagy köz-
vetlen rokonától öröklés útján lett bálványtulajdonos,
istentelen hitük szerint meghatározott tisztségbeli rang-
gal nem rendelkeznek. Aki bálványt készít vagy tart,
vagy maga buzgalommal a bálványok közelében foglalatosko-
dik, leginkább az, akiről úgy vélik, hogy mindenkinél
többet ért hozzá, az lesz általában az áldozópap. A fő
bálványok mellett /róluk a későbbiekben adunk hírt/ külön
meghatározott és elrendelt, állandó őrség szokott lenni,
akiket papokként tisztelnek. Rangjukból adódó kötelezett-
ségük: mindig a hazugságot szolgálni. Hiszen néha, ha ke-
vés az élelmük a népet hazugsággal áldozathozatalra ser-
kentik, úgy /téve/, mintha ezt vélt isteneik követelnék.
Amikor pedig valaki áldozatot akar bemutatni, akkor egy
barmot vagy vadat vezetnek elő, amely fölött a pap éne-
keket mormol, gazdag halzsákmányt, vadzsákmányt kérve.
Maga pedig segítségére van az áldozónak a barom levágásá-
ban és ezért a tevékenységéért együtt ehet, bizonyos
mennyiséget az áldozókkal. Vannak olyanok, akik bizonyos
látomásokat látnak és bűvöléseket űznek, átengedve ma-
gukat a sátán örökös rabságának, rendszerint jövendőmon-
dással foglalkoznak. Midőn valaki a jövőjéről akar meg-
tudni valamit, legfőképpen a mindennapos dolgokról: ha-
lászatról, vadászatról, akkor a varázslót /a bűvölőt/
sötét kunyhóba vezetik, és ott őt erősen összekötözik,
maguk pedig melléülnek, sípjaikon játszanak. Az összekötö-
zött pedig bizonyos varázsigéket kiáltoz, az ő szövet-
ségesét, a sátánt hívja. Ezt rendszerint mindig éjszaka
csinálják. Mikor néhány órás hívogatás után valami heves
zajt hallató szellem száll bele, az ott ülők akkor ki-
szaladnak a kunyhóból, otthagyva az összekötözött varázs-
lót, őt pedig ez a szellem megragadja, a földről föl-
emelvén, mindenképpen gyötörve agyonkínozza: éppen emiatt
kötözik meg őt, hogy e kínzó rohamában nehogy valahová ki-
rohanva, elpusztuljon. Néhány óra elteltével a tisztáta-
lan szellem, mint a hamisság atyja, hazug jóslatait a fülébe
súgván elhagyja őt. Az pedig félholtan megszabadul a kínzó
gyötrelmektől, maga szabadul ki a kötelek közül és csalár-
dul hirdeti a jövendőt. Előfordul, hogy a csalással elbű-
völtek, ahol hal- és vadbőséget sejtenek, ott semmit sem
fognak, máskor pedig a jövendölés megvalósul, sok halat
fognak, csalásukkal pedig továbbra is fogva tartva ezt a
tévelygő népet. Ha pedig a hazugság nem lett volna, mindig
valami igaz vélekedéssel, elpalástolt és rejtett /a jövő-
ben/ tovább nem hittek volna a bűvölő hazugságaiban és lá-
tomásaiban. Azonban fondorlatos ez az ördög, ahogy csalárd
hálóit elrejti.
3. Ezek az imént említett bűvölök honosították meg a sokisten-
hitűség annyi változatát, és a bálványok számtalan ábrá-
zolási módját. Ezeket istentelenül tisztelik /imádják/.
Bűnös többistenségük tisztelete semmiféle szabályokkal
nem korlátozott, nincs valami általános érvényű szabály
rá, hanem mindenki a maga tetszése szerint, talál rá időt,
akkor tiszteli és imádja őket. Mivel pedig az imádásuk
üres kézzel sosem történik, a köznép mindig a bálványok
közelében lévő papokat kérleli, hogy adjanak útmutatást;
melyik imádási formát alakítsák ki. Ugyanis mindegyik
pap úgy tesz, mintha a bálvánnyal különleges kapcsolatban
lenne, s ezért a vélt istenek követelései számukra minden-
kor ismertek lennének. Ha valaki a maga istentelen hite
szerint az egészségéért, vagyonszerzésért, nyomorában va-
lami vigaszért akar a bálványhoz folyamodni, akkor a bál-
vány áldozó papjának bejelenti szándékát, hogy áldozni kíván,
és az közli vele, hogy mit vesz a legszívesebben az
a lelketlen bálvány: valami lakomát-e, ruhát-e, vagy más
szükséges dolgokat, és ilyen áldozati ajándékokkal hal-
mozza el a bálványt imádásakor. Különben pedig a nép nem
mindig keresi meg a papokat a legkedvesebb áldozat meg-
tudásáért, hanem maguktól visznek a bálványoknak külön-
böző tárgyakat: vásznakat, posztókat, sokféle vad- és
halbőrből készült holmit és ezekkel az áldozatul
hozott holmival bepólyálják a bálványokat, amelyek annyira meg-
vastagodnak, hogy ötven arsin vastagok is akadnak, a fa-
ragott fa pedig nem több fél arsinnál, de egészen meg-
szélesednek az áldozati tárgyaktól, amibe becsavarják
őket. Egy ilyen bálványt találtunk a Sorkorovi [sic!]
jurtákban: közepében egy hasábfa, amire ötven éven keresz-
tül rakosgatták a posztót, és a felső részén némi emberi
hasonlatosságra bádogból kialakított /ál/arc volt. És
midőn azt a tűzbe dobtuk, a büdös füst valamennyiünket
úgy átjárt, hogy majdnem elfutottunk ezektől a települé-
sektől. Néha bálványukat bíborvörös ruhával ékesítik,
leginkább, amikor valami szerencsét: bőséges hal-, vadzsák-
mányt kívánnak. Ha pedig a kívánt javakat nem kapják meg,
akkor a ruhát leveszik róla, és magát a bálványt szidal-
mazás közepette valami becstelen helyre ledöntik; később
aztán újból visszahelyezik tiszteletének korábbi [első]
méltóságába. Bálványaikat nagyon magas halmokon és előkelő
helyeken állítják fel, hogy mindenki jól láthassa őket,
néha lakóhelyüktől távol, elkülönülten állítják fel őket.
A tisztelet jeléül, ha bálványtemplom építésére alkalmas
és szép helyeket találnak, tágas bálványtemplomokat épí-
tenek és bennük helyezik el a bálványokat, a hozott áldo-
zatokat pedig előttük fogyasztják el. Más kisebb /áldozó-
helyeken/ pedig a csontokat szép halomba rakják, hitetlen-
ségük miatt és vigyáznak rá, azt vélvén, hogy nem illik
tiszteletlenül összeseperni az áldozatra hozott állatok
csontjait.
4. Az áldozat bemutatásának szokása és rendje szintén nincs
valami megállapított időrendhez kötve, ahogy ezt más bál-
ványimádók teszik, leginkább pedig a mongolok, akik kiala-
kult szokásuk szerint újhold idején mutatják be áldoza-
tukat. Itt pedig a sötétségben tévelygő tudatlan osztják
semmiféle kötött sorrendet nem ismer, hanem amikor éhes
hasuk lakmározásra ösztökéli őket vagy valaki, akit pap-
ként tisztelnek, éhes torka vágyának teljesülését keres-
ve, szájával azt hirdeti, mintha az istenek áldozatot kö-
vetelnének, amiért egyeseket szerencsével kecsegtetnek,
akkor jött el az áldozat ideje. Ilyenkor teljes tönkre-
menésig áldozati vadat vagy lovakat keresnek; leginkább
azok szoktak lovat áldozni, akik a tatár települések kö-
zelében élnek, mert ezek érintkezve a tatárokkal, azok szo-
kása szerint a lóhúsevés is szenvedélyes szokásukká lett,
és ezek használnak ocsmány áldozataikhoz lovakat. Akik
pedig távoli pusztaságokban élnek, ezek többnyire rénszar-
vasokat áldoznak, mert ez az ő háziállatuk, náluk bőven
tenyészik. Amikor pedig a bálványok elé vezetik az áldo-
zati állatot, ezen szokás szerint történik a feláldozása:
aki a legjobban ért az ostoba beszédhez, az áldozópapként
élenjárva, az áldozati jószágot fogadja, és első lábait
összekötözi; egy másik a lándzsát fogva, azt egyenesen
az áldozati állattal szemben tartja, egy harmadik meg-
feszített íjjal áll; /egy negyedik fejszével a felveze-
tett állat szemével szemben áll/. Ezután pedig az áldozó
pap mormolni kezdi igéző szövegét, énekkel kérvén a bál-
ványoktól halbőséget és szerencsés vadászatot. Miután
befejezte ezt, elsőként az áldozó pap sújt az állatra az
arra előkészített eszközzel. Azután a második ember nyíl-
lal, a harmadik lándzsával sebzi meg. A már lerogyott álla-
tot, de amely még lélegzik, fogják és háromszor körbe
vonszolják a bálványok körül. Azután késsel a szívébe döf-
nek, kiengedve a vérét egy edénybe [tálba] ezzel az ocs-
mánysággal meglocsolják hajlékaikat és a bálványoknak pe-
dig a száját mázolják be. Az állat bőrét fejével és a tér-
den aluli lábrészével együtt díszül és örök emlékeztetőül
kiakasztják a bálványtemplomok fölötti fákra és erre a
célra a legerősebb fákat szemelik ki, leginkább olyan er-
dei lombos fát, amely hasonló a fenyőfához, de keményebb
és kevésbé korhadó más fákkal szemben. A húst megfőzvén,
a legfinomabb részekkel bekenik a bálvány száját, azután
pedig az egybesereglett háziak gyermekeikkel együtt a
húst megeszik. Miután a húst elfogyasztották, a hála
jeléül botjaikat feldobálják a levegőbe; úgy vélik ugyan-
is, hogy ezzel a bálványban istenített és a lakomán velük
ülő és most levegőbe emelkedő tisztátalan szellemet kísérik
el. Azt is mondják, hogy fenyegetésként is csinálják ezt,
hogy megőrizze [emlékezetében] az iránta tanúsított tisz-
teletet. Az a szokásuk ugyanis, hogy valamely balszeren-
cséért megbecstelenítik bálványaikat és ezért minden ál-
dozat bemutatásakor a rémisztés jeleit is kifejezésre jut-
tatják, ezzel azt kívánván, hogy a bálvány még több gondos-
kodással legyen a vad- és halzsákmányok iránt. Gyakori ál-
dozathozataluk miatt nagy nyomorba jutnak és teljesen
tönkremennek, hogy gyermekeiket és feleségeiket is átad-
ják a kölcsönt adónak szolgálatra. Ha pedig a szegénység
és nyomor már kezdi legyűrni az osztjákot, akkor csalárd
hite, és hiú reménye arra buzdítja, hogy áldozathozatalá-
val szerezzen a bálványoktól bizonyos javakat. Minthogy
nincs honnan áldozati állatot szereznie, feleségét és
gyermekeit adja zálogul, abban reménykedvén, hogy majd
szerencséje révén kiváltja őket. De ez az önámítás néha
a vesztét jelenti, sokáig tart a hiábavaló reménykedés:
javakat keres, de semmit sem talál, és így nincs mivel ki-
váltsa feleségét és gyermekeit, elveszíti azokat. És ily
módon vélt jótevőik, a bálványokban istenített hazugság
szelleme rejtett álnokságával észrevétlenül ezeknek a tudat-
lanoknak vagyonát elpusztítja /tönkreteszi/ és a jövő remé-
nyével, a vagyont pusztulásra juttatja.
5. A bálványimádás különböző nemei közt nagy tiszteletben ré-
szesítik az erdei vadakat is, különösen a medvét. Ez utób-
bit azon alapon tisztelik, hogy magukat vele szemben bűnösöknek
érzik; az a balga hit él ugyanis közöttük, hogy a medve, midőn
emberi kezek oltják ki életét, ha nem tanúsítanak iránta tisz-
teletet, megbosszulja halálát megölőjén. Evégből, ha megtör-
ténik, hogy ily állatot ölnek, lehúzván ennek bőrét, a bálvány-
templom elé helyezik, s úgy terítik ki, mintha élő volna.
Azután összegyülekezvén körülötte játékokat, táncokat ren-
deznek s énekekkel nyilvánítják ártatlanságukat az ő meg-
ölésében, miközben azt mondják, hogy nem ők voltak a gyil-
koló vasnak és nyílnak készítői, sem a nyíltollnak szerzői:
a vasat orosz ember kovácsolta, s a tollnak sas a szülője.
Ily énekekkel kiáltozván, végezetül odamennek s megcsókol-
ják a kiterített állatbőrt; midőn pedig ez ördögi játékokat
megelégelték, veszi a bőrt a gazdája s eladja, akinek akarja
vagy használja minden lelkiismereti kétség nélkül. Ezen
erdei vadnak különös tisztelete szintén bálványimádás-
számba jön; mert esküjüket a medvebőrön erősítik meg
s ezt nagy gondossággal tartják meg. Sokaknál megtörténik
ugyanis, hogy hamisan esküdvén, ezen állat megtámadja és
megöli őket; a hazug mondással /ajakkal/ és esküvel u-
gyanis ezen állattól való megöletésnek szolgáltatják ki
magukat. Bárha ez ördögi elmésségből és ravaszságból
folyik, mégis közreműködik abban, hogy az igazság ér-
vényesüljön. Olyan vélemény is járja, hogy a hazugság-
nak ily büntetését Isten küldi s az nem a sátán műve;
mert hiszen ez az igazságnak a megrontója, nem pedig
őre. Mindenesetre az ily félelem visszatartja őket
mindenféle hazugságtól, s igaztalan állítástól; mert az
Úr a pogányokban is szükségét érezteti az igazságnak.
6. Szintúgy, midőn valamely alkalom azt követeli, hogy hű-
ségüket az ő uralkodójuk, ő cári felsége iránt esküvel
megerősítsék és nyilvánítsák: ekkor is az ő istentelen
hitük és szokásaik szerint az előbb említett állatnak
bőrét helyezik elébe, melyre fejsze, kés és az elretten-
tés egyéb eszközei vannak rátéve. Azután annak, kinek
esküvel kell megerősítenie és lekötnie hűségét, levé-
vén a bőrről a kést s hegyére darabka kenyeret helyez-
ve, ezt odanyújtják, a tolmács pedig a következő meg-
szabott szólást mondja el előtte: „Ha ezen esküt hami-
san teszitek, ha nem fogtok hűségesen szolgálni és gondos-
kodni a bőradó megadásában, hadd bosszuljon meg benneteket
ezen állat s szenvedjetek halált általa! Ez a kenyér és ez a kés
pusztítson el téged, ha nem akarod igaz hűséggel végrehaj-
tani azt, amire magadat kötelezted!” Ez az eljárás fő és
az egész népre vonatkozó esküígéreteknél van szokásban;
de ha egymás között előforduló pörökben és viszálykodások-
ban kell valamit esküvel bizonyítani s az ellentétes tö-
rekvéseket kiegyeztetni, a pörösködők a házi bálványaik
elé járulnak, s ez előtt kell esküvel igazságukat megerő-
síteni. Ekkor a nép elöljárói odanyújtják az esküt tevő kezéhez
késüket s ekképpen szólnak hozzá: Ha te ezen vádlóddal szem-
ben ártatlan vagy, fogadd ezt a kést, vedd elő a bálványt,
törd össze s vágd meg őt! Akit bűn nem terhel, fogja a bál-
ványt, összetöri és megvágja ezt mondván: „Szerezz elégté-
telt ezért a bűnösön s így törd össze szolgaságodban tart-
ván az ellenséget!”
Olykor a bűnössel a bálvány mindezeket meg is teszi, a bál-
vány nem az igazság őrzője, hanem a hazugság atyja, az
igazság gyűlölője, nem mástól szokott ahhoz, hogy a sötét-
séget a hamis fény /világosság/ csillogásával elfödje és a
hazugságot csalások révén igazságnak tüntesse fel. Imigyen
van ez itt is, hogy nem mindig mutatja magát álnok csa-
lónak, néha kénytelen részben az igazság őrzőjének mutat-
ni magát, a pogányok ugyanis, ha mindig csak álnok és
hazug cselekedetét látnák, elfordultak volna a bálvány
hazugságaitól és csalárd szokásaitól, már pedig ezek ál-
tal megfogottak, és estek az undorító /istentelen/ bálvány-
imádásba. De az ősidők óta csalárd ördög hazug hálójában
tartva őket, az igazságot a hazugsággal összefonva és ez-
zel az ármánnyal sok hazugságra rábírni képes őket.
Magát nemes cselekedetűnek tetteti, és semmi sem tartja
vissza attól, hogy olykor színlelt igazságot tanúsítson,
hogy ennek a sok csalásnak /hazugságnak/ hitelt szerezzen,
és az újra megtévesztetteket pusztulásba taszítsa, ami kez-
dettől fogva egyetlen törekvése.
7. Különféle isteneik között más tiszteletben tartják a kis
házi isteneiket, mivel ezek mindenkor saját kezük munká-
jával készültek, nem annyira tisztelik őket, hiszen ter-
mészetes értelmükkel felérik, hogy ezek két kezük alko-
tásai, mindig látják őket, mindennapos a kapcsolat velük,
így nagyon kevés tisztelettel vannak irántuk. A legősibb
isteneiket viszont a legnagyobb tisztelettel imádják,
mert apáik, és elődeik tetteit, cselekedeteiket, buzgón
ápolják. Buzgóságuk révén az idők során törvényükké vált,
hogy nagyobb engedelmességgel imádják azokat az istene-
ket, amelyeket a régmúlt hagyott nekik. Átvették ugyanis
elődeiktől az ősidők óta imádott isteneket. Ezek közül
pedig a következő három istent, mint legősibbeket az egész
osztják földön tisztelnek. Ezek nevei: Obi-öreg, Lud és a
Kondai /istenség/, róluk pedig az alábbiak:
8. Obi-öreg /Sztarik Obszkij/ mocskos őrizethelye az Irtis
torkolatánál, nem messzire Szamarov vár(os)ától. Ez az ő po-
gány hitük szerint a halak istene, gyalázatosan ábrázolják:
valami deszkadarab, az orra mint egy bádogcső, üveg szemek,
a fején kis szarvacskák, rongyokkal van borítva. Legfelül
bíborvörös ruhába van öltöztetve arany mellel. A fegyve-
rek: - íj, nyilak, lándzsa, vért és egyebek - körülötte
voltak elhelyezve. Az egybegyűjtött fegyverek okát - gonosz
hitük szerint - úgy magyarázták, hogy ez a vizekben gyakran
vív harcot és ellenfeleit, legyőzvén őket, alattvalóivá
teszi. Esztelenül úgy gondolják ugyanis, hogy ezt a ronda-
ságot /förtelmes alakot/ minden tengerlakó elborzadva lát-
ja, és a nagy vizekben félelmetes, átmegy minden feneketlen
mélységen, bennük pedig minden halat és vízi állatot irányí-
tása alatt tart, és akinek amennyit akar, annyit enged ki-
fogni a bálvány. Két bálványtemploma volt: az egyik, a-
hogy már említettük, az Irtis torkolatánál, ahol az Óbba
torkollik, a másik pedig a nagy Ob folyó mentén. Bennük
háromévenként szokott lenni: amikor közelében az időjárás
kezd a halászatra alkalmas lenni, amikor a múló tél jég-
hegyei a napfénytől szétolvadnak, a nagy víz fagyossága
és hidegsége kellemes meleggé változik, akkor az ördög
szolgálói: az áldozó papjaik hamis, álnok ármánysággal
kezdik előadni, mintha ez a lelketlen bálvány látomásban
értesítette volna őket, hogy ezen időszak valamennyi ten-
geri halát hálójukba tudja hajtani. A nép pedig, ősidők-
től fogva elvakítva, elhiszi ezt, fellelkesülve a remény-
től, gyorsan halászatra indul. Midőn az első tengeri hal-
ra, amelyet „nyelma”-nak[1] neveznek, véletlenül ráakadnak,
neki utálatos áldozatul hozzák. Megfőzve ezt a halat,
hogy előbb ez lakjék jól, a bálvány száját és orrát ezzel
kenik be, a többit pedig maguk fogyasztják el. Miután
megették, szokásuk szerint, hálául botjaikat felhajigálják
a levegőbe, a bálványt pedig nagy tisztességgel fogják és
mintegy méltóságot az egyik bálványtemplomból a másikba
viszik, és kisérése közben különféle ördögi játékokat
űznek. Ha pedig az első halászatkor nem fognak tengeri
halakat hamarosan, éktelen szidalmakkal térnek vissza és
a bálványra támadva, szemrehányással illetik, hogy ez a
szégyentelen olyan vén, hogy apáink és őseink áldozata-
it elfelejtve, háládatlan és nem törődik a halászattal,
éhséggel pusztít bennünket. Miután szűkszavúan szidal-
mazták, többnyire tettekben kinyilvánítva a szidalmazást,
ledöntik állandó helyéről, kötelet kötve rá, mindenféle
illetlen helyre vonszolják, miközben mindegyikük lábbal
tiporja és leköpdösi. És addig tartják ilyen becstelen-
ségben, amíg a halászzsákmány nem kezd javulni. Helyénvaló
ezen szokással kapcsolatban megemlékezni egy régi bálvány-
imádó történetéről, aki nagy nyomorúságában bement a bálvány-
templomba és egy bálványtól nyomorúságában valami ne-
mes alamizsnáért fohászkodott. A bálvány pedig fából volt
és a fejében egy darab arany rejlett. Hosszú ideig imádkoz-
va kérlelte, de semmit sem kapott, fogta a bálványt és a
földhöz vágta: annak a széttört fejéből pedig kiesett az
arany. A könyörgő szegény pedig fogta az aranyat és így
szólt: „Könyörgéssel semmit sem értem el, veréssel pedig
inkább lehet tőled áldást kapni.” Ezt a fortélyt, s ezeket
a szokásokat alkalmazza a nyomorgó osztják, ha valamit
tisztelt jótevőitől, kegyetlen istenecskéitől könyörgés-
sel nem ér el, veréssel hajtja be.
9. A Lúd /Gusz/ istenként tisztelt bálványuk, rézből lúd
alakjára volt kiképezve, amelynek ocsmány tartózkodási
helye a belogori jurtákban volt a nagy Ob folyó közelé-
ben. Balga hitük szerint benne a vízi madarak istenét
tisztelik: a hattyúkét, a ludakét és mindenféle vízben
úszó madárét. Úgy vélik ugyanis, hogy könnyűségénél fog-
va a Lúd láthatatlanul szálldosva, vidámságtól teli és a
szemnek kellemes helyeken uralma alá hajtja valamennyi
madarat. A templomában ülőkéje különböző posztókból,
vászonból, bőrökből fészek alakura volt fonva és rajta
pedig ez az ocsmányság ült, kultusza mindig nagy volt,
de a legnagyobb akkor, amikor a vízi madarak fogása kez-
dődött, mert az itteni helyek befogásukra nagyon alkalma-
sak és a különböző fajú madarak határtalan sokasága
van itt. Annyira híres volt ez a bálvány, hogy a leg-
távolabbi településekből is eljártak, hogy förtelmes
áldozataikat bemutassák. Egységes szokásuk szerint lá-
bas jószágokat, de leginkább lovakat áldoztak neki, szi-
lárdul híve abban, hogy ez a bálvány a legtöbb jónak
az adományozója, de leginkább a vízi madarak fogásának
bőségét biztosítja. Adományozó hatalmában e nép a sátán
csalárdsága folytán elvakultan bízik, amely csalárdság
mindenekfölött a papok hazug szavain keresztül nyilvánul
meg; az egész osztják földön annyira dicsőítik, hogy a
sok tudatlan azt hiszi, hogy valamiféle csodálatos szeren-
cséje lesz, és sokak, a hiábavaló reményektől elcsábít-
va, elvesztvén józan eszüket, ökrüket, amit mindig fárad-
ság nélkül használhatnak fel élelmükül, feláldozzák ennek az
ördögnek a tiszteletére, maguk pedig javakat remélve, a
levegőben repülő madarakat fáradtsággal megszerezni re-
ménykednek. Szemükkel és gondolataikkal a levegőben repde-
ső madarakat elkísérik, jóllehet éhesek és szegények,
azonban akik jobban megszerették a gonoszságot, semmint
a jóságot, a hazugságot, semmint az igazságot, dicsőítik,
magasztalják őt. A legelőkelőbb és minden más bálvány
fölött álló bálványuk, amely itt a Lúddal egy közös bál-
ványtemplomban a belogori jurtákban volt, ezt „kondai”-
nak is nevezték korábban, mert ez a bálvány a nép balga
hite szerint nagy buzgalommal van iránta. Most, amikor
kiirtásra került ez a féktelen bálványimádás, megőrizték
ezt a bálványt és Kondába vitték, ahonnan a nevét is kap-
ta. Ott pedig a voguloknak, hitetlenségük azonos nézete-
it osztó szövetségeseiknek adták megőrzésre. Amiért is nem
láthattuk és nem tudjuk alaposan leírni szégyenletes
formáját. Ott van ez mind ez ideig, ott őrzik, amíg a
Mindenható jobbja őt utolérvén el nem pusztítja, meg
nem semmisíti.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Stenodus leucichtys nelma /= nyelma -lazac/