II. zsoltár (Szenczi Molnár Albert)
szerző: Szenczi Molnár Albert
Cl. M.[1]
Quare fremuerunt gentes?
Jövendölés az Krisztus személyéről és országáról.
Miért zúgolódnak az pogányok?
Mit forgatnak ő bolond elméjekben?
Az földi népeknek mi szándékok?
Csak hiában valót űznek szívekben.
Ez világi királyok egyben gyűlnek,
Az fejedelmek tanácsot tartnak,
Az Isten ellen erős kötést tésznek,
És az ő Krisztusára támadnak.
Nagy fönnyen mongyák: Mit késünk ezzel?
Jer szaggassuk el ezeknek kötelit,
És minden igájokat roncsuk el,
Ne visellyünk többé rajtunk effélit.
De az Úr Isten az magas mennyekben,
Csak neveti dolgokat azoknak,
Csúfollya őköt ülvén szent székiben,
Kinek ezek semmit nem árthatnak.
És végre hogy megindol haragja,
Kemény beszéddel kezd szólni azoknak,
Rettenetesképpen megriasztya,
Ki miatt[2] tellyességgel elbádgyadnak.
Hogy mertek, úgymond, ez ellen zúgódni?
Az kit én kentem az királyságra,
És királyi pálcát én attam neki,
Az én szent hegyemre a Sionra.
Mond ez királyság: Ím kihirdetem
Az ő tanácsát és szent dekrétomát:
Az fölséges Úr monda énnekem,
Én fiam vagy ma szültelek fiamat.
Kérjed éntőlem az sok pogányokat,
Kiket örökségül neked adok,
Föld kerekségin sok tartományokat,
Mindenütt én teneked ajánlok.
Roncs meg őköt te nagy hatalmoddal,
Mint az földből égetett cserépedént[3],
És az te királyi vas pálcáddal
Verd öszve, és törd apró pozdorjánként.
Azért fejedelmek, bírák, királyok,
Ezekből tanóságot vegyetek,
És magatokat jól meggondollyátok
Kik ez földön regnáltok, ítéltek.
Szolgállyatok ez hatalmas Úrnak,
Igaz félelemmel, jámbor élettel
Örvendezzetek ő nagy voltának,
De ezek is legyenek rettegéssel[4].
Csókollyátok ez nektek küldött[5] fiat,
Hogy, erőssen meg ne haragudgyék,
El ne mulassatok parancsolattyát,
Mért szörnyűképpen el kell vesznetek.
Mert gyakorta hogy ingyen sem vélned,
Mint az sebes tűz fölgerjed haragja.
Te azért tellyes szívvel[6] elhidgyed;
Bódog az ki magát ez Úrra bízza.