Hunyady László
szerző: Garay János
Budán a földbe rejtve,
A várfenék alatt,
Budán egy hosszú börtön
Félszáz ölet szalad.
Fölötte vas lakattal
Nagy ajtó nehezül,
Mint éji rém, titokban
Elásott kincsen ül.
A vaslakat kinyílik,
Az ajtó felzörög,
Hogy hosszan a sötét űr
Utána mennydörög.
S míg fenn az áldozó nap
Még egyszer visszanéz,
A mély üreg ködéből
Kiválik egy vitéz.
Ifjú a hős s virágzó,
Minő a kikelet,
Mely keltni jő álmából
Az elhunyt életet;
Alig huszonhat éves,
Szemében tűz ragyog,
Széles, nemes mellében
Magasztos szív dobog.
Körötte fegyveres nép,
Előtte gyászkövet,
Vérszín veres ruhában
Egy hírnök lépeget,
Hangos, kemény torokkal
Ily szókat dörgető:
„így bűnhődik, királya
Ellen ki hitszegő.”
Nyugton, merészen hallja
Mindezt a dalia,
Mikor rémült meg László,
Hunyadnak hős fia?
Mikép a szirt ölében
A gyémántkő ragyog,
Lelkében öntudatja
Oly tisztán mosolyog.
De látva zord bakóját,
Meglátva veszhelyét,
Fellázad ifjúsága,
Jég hűti hő erét,
„Meghalni ily dicsetlen,
Ily ifjan, ily rutúl!
Nem, nem lehet!” kiált föl
Vigasztalhatlanúl.
Majd, védtelen ügyének
Önvéde, így beszél:
„Isten legyen közöttünk
Bíró, ki mennyben él!
Én Cilleyt nem orvul
Ölém meg, esküszem,
De éltemet védőleg
Sujtá le fegyverem.
S te ünnepélyes esküt
Mondottál, jó király,
Szent evangeliumra,
Oltár lábainál:
Hogy vértorlást nem ejtesz
Vétketlen tettemen,
Ki mond tehát halált rám?
S halálra mért viszen?
Vagy mért apám barátit
S öcsém' nem látom itt?
S miért kizárólag csak
Hazámnak ellenit?
Uram, király! kajánság
Merít el engemet!
Tartsd meg magad, s hazámnak
Hűséges éltemet!”
Szólott, de hő szavára
Elhűl a felelet.
Csak a falak viszhangja
Mormolja: „eltemet!”
Egy úri, jégmerev kéz
Parancsolólag int,
S míg rajta függ a néző,
A zord bakó – suhint!...
Hová bukott a szép fej
A tér porondjain?
Hah, fenn van az és áll még
Az ifju vállain!
Jégcsepp ül a bakónak
Öldöklő homlokán,
Iszony, hová tekintesz,
A nézők táborán;
De békén és nyugodtan
Áll nagy Hunyad fia,
Ajkán esengve reszket
Magasztos, szent ima. –
Az úri, jégmerev kéz
Haraggal újra int,
S halványan ím a hóhér
Másodszor is suhint!
Hová bukott el a fej
A tér porondjain?
Hajh, fenn van az, és áll még
Az ifjú vállain!
A reszkető bakónak
Aggalma iszonyú.
A nézők kebelében
Borzasztó háború!
Csak ő vagyon nyugodtan
A nagy Hunyad fia,
Fentartja kínja közt is
Magasztos, szent ima. –
Az úri, jégmerev kéz
Immár harmadszor int,
S kétségbeesve a hóhér
Harmadszor is suhint!
Harmadszor elbukék ő,
Eldönti őt a kín!
De fenn van ah, és áll még
A hős fej vállain!
Őrülten a bakó most
Elhajtja pallosát,
Kegyelmet hallod esdni
A nézők táborát.
És íme lábra vánszorg
Az elbukott vitéz,
Mint bűnboszúló árnyék
Rémítőn égbe néz:
„A büntetés mértéke
Betelt fejem felett,
Fölment ezentul ég föld
A bűntől engemet.”
Szólván előre lépett, –
Ember nem bántja őt;
De hajh! a vérfogyott test
Elejti a menőt!
Buktára csend lesz, a sír
Mélyén ily csend tenyész –
S „megvan!" kiált egy ördög.
S a nép egymásra néz.
Orúl, alélt helyzetben
így gyilkolák meg őt,
Szent György terén ártatlan’
S védetlen' a dicsőt.
Ki higyjen és kinek már,
Ha a királyi szó,
S az .evangeliumra
Telt eskü is csaló?
Fejétől, életétől
Megfoszthattátok őt,
Áshattatok György-téren
Testének temetőt;
De nincs, ami elássa
A bűnnek bélyegét
S a megszegett eskünek
Menthetlen vérbünét.
Szent György terén Kont alszik,
Háborgó almival.
Dicsőn, dicsetlen sírban,
Harminc bajtársival.
Álmábúl a kemény hős
És harminc társa kel;
Látván az új vendéget
Halála rémivel.
„Ki küld e sírba, ifjú? –
Lázadva szólanak –
Itt kőkemény vitézek
Akarva nyugszanak.
Te bűntelen vagy, ifjú,
Itt nincs számodra hely –
Eredj a fölvilágba
Dicső apádhoz el!”
S fenn ősz Hunyad karába
Szorítja a fiút,
Fejére Gábor angyal
Tesz martyrkoszorút:
Lenn a királyi várban
A lelkiismeret
Kigyója tépni kezd egy
Ifjú király szívet.