Humanitad

Humanitad szerző: Oscar Wilde, fordító: Kosztolányi Dezső

Tél van, tél dereka: kopasz a fa ága,
melegszik a nyáj a fenyő alatt csendbe,
mert az sose ölti magára a drága
ősz arany ruháját, rossz bátyja elcsente,
zöld zeke van rajta, csak egyszerű gúnya;
s minthogyha Saturnus barlangjából fúna

élesen mar a szél; ösztövér sövényen
egy pár szénaköteg teng odaakasztva,
nyári behordáskor hozta még serényen az
alsó rétekről szekéren a gazda.
Az olvadó havon karámba mocorog
bégetve a bárány s fázó komondorok

néznek ki az ólból a befagyott, árva
folyóra, de búsan visszajönnek megint,
nem fütyül a pásztor, nincsen kocsilárma,
fönn unos-untalan csak a varjú kering
zuzmarás asztagnál, vagy pedig feketén
ül csöpögő ágon; az ingovány jegén
 
sovány bölömbika jár peckesen s gyarlón
kitárva szárnyait begyesen pipiskéi,
majd a holdra bődül; pici folt a tarlón,
félénk nyuszi illan, nézdelődni is fél.
Vijjog az eltévedt sirály és rikoltoz,
mint hórög verődik a szürke égbolthoz.

Tél dereka van még: a derék földmíves
behozza a fagyos pajtából a rozsét,
topog a tűzhelynél, mert az idő híves,
a parázsra veti, lobbadoz a hőség
s nevet, hogy megriad gyermeke a lángtól;
de künn a szabadban a Tavasz ficánkol.

Már a zsenge sáfrány lerázza a telet,
kizsendül a fehér mező nemsokára,
kankalint kaszál majd egy-egy béresgyerek
és az első eső langymeleg csókjára
a komor-jeges tél könnyekre pityerdül.
Párosul a rigó s a sötét fészerbül

tobzok közül sandít a nyuszi, kilesve
nekikerekedik, hóvirágot tápod,
mohos dombra szökik, a dűlőn meg este
fekete rigó száll, hosszabbak a napok:
be jó lesz, be jó lesz látni, hogy nem havaz
s leveles mezében fűkoszorús Tavasz

táncol az ösvényen s a tavaszi pimpó
(édes bubánata a tüskebokornak!)
smaragd hüvelyéből kiemeli ringó
tüzsárga korongját, melyen arany porlad.
Ismerik a méhek, hogy mi e csodás dísz,
vele nyíl az üröm, fecskevirág, nárcisz.

Szántóvető ekkor a réteken lépked,
kacagó kisbéres hujjogva riasztja
a fekete és a tolvaj varjunépet,
ragyog gesztenyefák glóriás atlaszja,
halvány, szagos szirma hull a fűre halkkal,
harangvirág csönget remegő haranggal

szeles reggeleken suttogó verseket,
majd a fehér jázmin szinte nem is földi
pompáját kigyujtja, oroszlánszáj remek,
kárminpiros, hosszú nyelveit kiölti,
poros bársonyában csipkerózsa virul
s mikor a kései rózsa bimbairul

fölpattan a piros levél és bezárul
az árvácska szeme s csöndesen elbúvik,
krizantém kirakja arany gályáról
illattalan, cifra, mutatós árúit,
bátor az ibolya, nem fut már tétován,
skarlát bogyó reszket kopasz galagonyán,

be boldog a mező! Be boldog előre!
Jön már margarétás dísszel a Királytő.
Irisz koszorúval! Ki a legelőre
lusta juhász ballag, utána a nyáj jő
le az itatóhoz, mostan a föld is él.
Zümmög zöldben a méh, délidőn döngicsél.

Százszorszép cifrázza az erdő pázsitát,
szeretők virága és mint gyermeteg, hű
apáca fehérben hajlik a gyöngyvirág
üvegolvasóját morzsolva, a szegfű
püspöksüveg-szirma illatoz, kiszalad
sövényre a sárga, csillagos iszalag.

Természet arája, bájos Tavasz, áldott!
Ki adsz a lágylehű tehénnek is borját,
kis szarvat gidának, szép selyemvirágot
aszú venyigének, mely e télbe sorvad,
mit őseink egykor bogyós csalmatokban,
mákgyökérbe leltek, a varázsod hol van?

Volt idő, hogy minden madár dala újra
új dalra kapatott s énekeltem vele,
hamar feleletre rezzent meg a húrja
gyermeki lelkemnek, édes vers üteme
dalolta az erdőt; — én változtam volna?
Vagy kies tájadon árnyék bujdokol ma?

Nem, te a régi vagy! Pusztán én tusakszom
sóhajjal gyötörve ezt a tiszta derűt,
s mert keserű könyű harmatozza arcom,
azt akarom, hogy sírj te is velem együtt;
balga! Hát mindenki, kit a bú letiport,
sós könnyel lugozza ezt az isteni bort?

Te a régi vagy még: csak nyomoru lelkem
imádja a bánat hasztalan panaszát
s átadja a trónját őneki leverten,
ki az ő szolgája, — mert van itt vigasság,
nem az óceánban, viharos tengerben,
hisz ez is harsogja: „Ne keresd én bennem".

Ki tanít meg égni, egyenesen állni,
büszkén és nemesen, nem hajtani átkos
alázattal térdet, sohasem szolgálni
magam kicsinyítve, micsoda vajákos?
Mily Medea-főzte ital hoz majd végképp
énnekem harctalan, megnyugtató békét?

A dalt koronázó, puha-hangú, sóvár,
testvérért zokogó, csonka harmónia
folyton egy feloldó, befejező szót vár
s mint a hattyú hal meg; én a bánat fia,
pillátlan szemmel néma Memnon szobra
igy várok a fényre, sose-lesz napokra.

A kioltott fáklya, a ciprusok néma
árnya, a hamvveder, az a marék hamu,
attikai urna kedves XAIPÉ-ja -
nem lenne édesebb, különb, mint ez a bú,
mint nyugtalan lázam régi-beteg titka
s hol szótlanul élek, ez az üres kripta?

Nem, mert a mákonyos Isten is csak álnok,
mint az az ápoló, aki a betegnek
az álomról beszél, de mégsem ad álmot;
varázsvesszeje is hatástalan, dermedt,
durva kulcs a halál, kínálkozó kiút,
de életünk titkán enyhíteni se tud.

A Szerelem pedig, ama dicső téboly,
mely szörnyű erővel bűbájoló mézet
csöpögtet a szívre s a lélekbe szétfoly —
nem kell az se nekem, az édes enyészet.
Ámbár emlékezem s mindig térdre omlók,ha
eszembe jut az olympusi homlok,

mely az ifjúságom csodálatos-kába
mámorrá bűvölte s már azt kellett hinnem,
hogy a bölcs Igazság korholó szavába
irigység sipákol. — El innen, el innen,
Artemisnél szörnyebb vadásznő, ne űzz föl!
Más prédára vadássz, mert a vészes tűzből

szám eleget ivott - elég, elég nekem -
maga a szerelem járjon bár köröttem
aranyos dereglyén a bús partvidéken,
hol nyomorun fekszem és hajótörötten.
Kerülget a vágynak vad szekere folyton.
De el! El! Eletem kopár lesz és zordon.

Zordon — igen, többé nem nyúl értem a kar
szőlőlugasából hogy lelkem megsejtse
s hozzá édesedjen, hogyha nem is akar;
más főre boruljon koszorús szerencse.
Ama nőé vagyok, ki nem szeret férfit
s fehér keblén Gorgo bús jegye sötétlik.

Mulatozzon Vénusz a cukros gyerekkel,
zilálja a haját, csókolja százszor is,
hálóval, dárdával, vadászi szerekkel
fusson a légyottra az ifjú Adonis,
engem az ő kéjes varázsa nem jár át,
bár be is vehetnem legédesebb várát.

Lennék a kacagó, ifjú pásztorgyerek,
ki a pici felhőt meglátta az Idán,
mint a Királynő jött magas Trója felett
s lábaihoz rogyott, még egy új és vidám
Heléna kedvéért se nyögném hatalmát
s nem nyújtanám neki a végzetes almát.

Jöjj ezüst Athéne, esedezem néked!
S ha dalt sose bűvölsz zenétlen ajkamra,
az életem ihlesd: nem zengett-e téged
ő, aki a kardját, lantját néked adta,
Milton angoljaként, ki különb e honnál,
Aischylosként hullt el dicső Marathonnál.

Mégse járhatok én a márványcsarnokon
s nem lehet félelem, vágy, bú nélkül élni
oly bölcs nyugalommal, minőre egykoron
oktatott bennünket a komoly athéni,
enmagamba bizva, keményen megállva,
nézve, hogy múlik el a világ vad álma.

Az ékesszóló száj meg a derűs homlok
s melybe az öröklét tükröződött, a szem,
Colonosba hamvadt, a Tudás leomlott,
Mnemnosyne pedig szülni gyermektelen;
s az éjbe, hol szállott Athéne vad-sebes,
biztos repüléssel, baglya is tévedez.

Nem kell a Tudomány, nem kúszom utána,
bárha boszorkányos bűvölete az ég
holdját is lehozza; az idő Múzsája
bonthatja már nekem cifra-szép szőnyegét,
unottan szemlélem: Polhymnia könyve
forog a kezembe s olvasom tűnődve,

hogy küldi Ázsia miriádnyi hadát
a csöpp város ellen s méd vezér hogy nyargal
ékköves kardjával, arany vérttel alább,
bíbor bóbitával, fényes-fehér pajzzsal,
suttogó jegenyék s az óceán között,
amig Thermopylae szemébe ütközött

s nézte a hegyszorost, fönn a meredélyen
a maroknyi csapat, oroszlán-fiókok,
hancúzva előtte vidáman, kevélyen!
Bámulva megállóit, szíve elfogódott,
fölütötte sátrát szittyós partvidéknél,
két napig csak ámult s hogy leszállt az éjfél

egy dombra vonult föl, ama percet várta
s az őszi pagonyban leölette orvul
mind, ami delit szült Eurotas, Spárta
és semmit se sejtve győztesen megfordul,
pedig már les rá a salamisi öböl
vizén a bús kudarc, — de ez se tündököl.

Nékem a dallamos görög nyelv is henye,
zavar e roppant kor, mely fénnyel van teli,
nem bírom szeretni: mint Óra kereke,
mely vak tömlöcébe a delet elveri
s nem látja a Napot, úgy magam se látom,
mit kerget a vágyam, csalfa délibábom.

Vajha megtanítna egy nagy, tiszta élet,
hogy mi is a Tudás! Szóljatok, szóljatok
Helvellyn halmai, miken nesz se éled,
magányos kőszirtek, kristály kis patakok,
hol a tiszta Szellem, akit nem sújthat vád,
ő, ki megcsókolta százada, vad ajkát?

Szólj, rydali babér! hova is tűnt Ő el,
ő, a szent babéros, ki lelkünk nyugtatja,
ki szerény sorában koszorútlan fővel
mint a Szeretet és Kötelesség papja
oly magasra hágott, mint a világ Bölcse,
hogy a legmagasabb Törvényt is betöltse.

Mi, könyv nebulói, fújjuk a görögség
bemagolt igéit, mint az iskolások,
de mégse hisszük el, a nemes örökség,
a hydra-ölő kard, mit forgattak mások,
elkopott kezünkbe, ki lép föl a hegyre,
a dicső magasba s ki követi egyre?

Egy volt csak utána, tele szerelemmel,
Itália fia milyen nem lesz soha,
ki Istenért halt meg, miként igaz ember
s csöndesen pihen már elhamvadó pora,
őrizd kegyesen őt, Giottóm tornya mostan,
te márványliliom liliom-városban!

Ne zilálja álmát a goromba vihar
s a haragos Arno gátjait túlfutva
ne öntse el sírját sárga habjaival,
nagyobb hős nem ment a Capitoliumra
hajdan se, hogy Róma Rómaként hódított
s Szabadság volt az ő Arája s a Titok

sápadtan sikoltva bújt el a börtönbe
s rozsdás kulccsal állott az őr mögötte és
borzadva menekült — szólt a harang döngve,
mellyel császárokat termet a feledés,
mint sebzett keselyű menekült szálldosva,
míg a nagy Triumvir vonult a Városba,

ő ismerte Róma fenkölt szívét s nyomban
megölte a sakált az oroszlán odván —
most csöndbe hamvadoz ama tiszta dómban,
mely az Arno völgyén végigmagasodván
Brunelleschit hírli. ─ Ó szólj, Melpoméne,
sípodon a legszebb gyászdalt fújd feléje!

Oly zokogó, fájó, tragikus áriát,
hogy a Vígság sírjon és a Kilenc Múzsa
feledve fönségét, Róma dicső fiát ;
mélységesen igaz gyásszal koszorúzza,
ki Marathon fényét gyújtotta meg ottan,
a naptalan földön, mely sírt elhagyottan!

Őrizd őt kegyesen, Giotto szép tornya itt!
Firenze leánya estente merengem
vigye koszorúit, ritka virágait,
melyek Vallombrosán nyitnak, a bús erdőn
s födje márvány sírj át, melybe nem ködös folt
emléke, mivel ő csuda-üstökös volt.

Hatalmas üstökös, melyet egy szerencsés
vihar a végtelen peremére kerget,
ahol ölelkezik a Zűr s a Teremtés
s nem-múló Kerubok egyre énekelnek,
szárnyukon Semmivel — elment a bús-szavú,
hold-nélküli űrbe — de bár por és hamu,

nem halt meg egészen, a szigorú Párka
megtorpan és remeg kezében ollója,
nyílj ki, zömök kapu, szárnyadat kitárva!
Ezüstös harsona, zengj éneket róla!
Mert az, amit gyűlölt, lopakodva tűnt el
sötét odujába, Istennel s a bűnnel.

Ámde mit ér, hogy már barlangjába kushad
a vörös bujaság gyilkos és vad anyja?
München palotáján márvány klasszikus-had,
görög ifjú nevet, mig a tenger nyalja,
mossa és tördeli Aeginát szüntelen
s nincs ottan a képük, életünk színtelen,

mert nincs ideálunk; egy csillag kigyullad,
fáklyaként tündököl s a hajnali óra
egyszerre kioltja, a dicső elhunytat
háborús harsona se keltheti szóra,
mert egy Mazzini volt! Niobe még gazdag,
fia van, ha kő is, de nincs az olasznak.

Mily húsvét támasztja fel újra fiait,
akik nem istenek s mégis úgy szenvedtek?
Ki veszi le síri-leplük? Mily csodahit
látja meg a testük? Ki ad neki enyhet,
elguritva sírja mellől ama követ
s ki csókolja vértől rózsálló seböket?

Ó mi Itáliánk! mi látható anyánk!
Népek között áldott, te a legszomorúbb,
Aspremonte síkján érted halt hős gyanánt
a kalabriai, a véres koszorút
boldogan viselve a Szabadság végett,
hogy Istene se volt szent! de lelkünk kiégett.

Látjuk, hogy verik a becsületet arcul,
bilincsben a részvét: sunyi Nyomorúság
naptalan utcán fut és a kemény harc dúl,
koncolva gyermekek gyönge, meleg húsát,
mi pedig hallgatunk: — Ó nyomorult, ocsmány,
méltatlan a jelen nagy multunkra, posvány!

Hol zord Milton tolla? Hol a roppant szablya,
mely gaz viselőjét megöli? A jó, szép
régi vezérei eltűntek, a zajba
némán meredez föl a hallgató szószék:
mint a beteg anya, ki szül megalázva
alacsony porontyot, mi is a szép lázba

csak fattyakat szülünk, itt van az isteni
szabadság Judása, a tékoz, dőzsölő
Anarkia, mely az aranyát elcseni,
de semije sincsen, itt a testvér-ölő
Butaság, Irigység, e kígyó, mely marja
enhusát, Fukarság, melynek béna marka

görcsösen bezárul, aztán itt van a vad
kapzsiság, mely annyi embert ölt hiába
zúgó kerekek közt, igen, itt van a mag,
mely magvetőt gyilkol mostan Angliába,
sarjad is a vetés s a bús Szépség itthon
nem járhat kövezett, csúnya útjainkon.

Mit Cromwell is kiméit, örökre elveszett,
megrágja a szú is, sötétül a gyomtól,
szél, hó prédája lett, szentségtelen kezek
építgetik újra: ha az idő rombol,
legalább borostyánt dob is a rögökre,
de az új vandálok kopárok örökre.

Hol a művészet, mely angyali seregek
szavát zengette meg Lincoln nagy karzatán,
úgyhogy a márvány is dalokat rebegett,
oly édes éneket, amilyent még talán
nem tud a nádsíp sem? Hol a mesteri kéz,
mely friss iszalagot futtatott föl merész

Southwell íveire és házat faragott
annak, ki szerette mezőnk liliomát
s angol virágaink? Még a régi napok
virradnak reánk is s az évszakok tovább
zöld, szürke fonalat szőnek a szövetben:
lankáink se mások: de nincs meg a Szellem.

Ó a sivár táj jobb, ezt inkább szeretjük,
mivel a Zsarnokság buja egy Királynő,
gyilkosság a bátyja, ő vele hál együtt,
pestis a lakója: rossz mesgyéken jár ő,
álnok lába véres, mocskos útra téved:
jobb a kopár puszta,jobb a szabad lélek!

Mert nemes testvérség, künn az edző sikon
összhangzatos élet, ha a férfi szabad
és szűzi az asszony, gyors, dagadó izom
villanó játéka magasabbra ragad,
magasabbra emel, mint Agnolo töppedt,
vaksi Szibillája, ki íráson töpreng,

vagy ki a lépcsőn tart karcsú liliomot,
Tizián kislánya s mint liliom ragyog,
vagy Mona Lisa, ki hajából mosolyog,—
ő maga az élet sokkal-sokkal nagyobb,
mint az írott Angyal, hogyha az egyszerű
Isten lakik bennünk! Csak a görög derű,

mely lázat zaboláz, úgyhogy márványifjak
körüllovagolják Athéné szentélyét
s testük természetes, tekintetük higgadt,
mert bennük tükrözik az isteni mérték,
ama tiszta arány fékező ritmusa,
mely nélkül örökös volna itt a tusa -

Csak ez adhat nekünk olyan önuralmat
édesanyánk csókja s a sírgödör között,
hogy a vad Kísértés odvában elhallgat,
elreked a hangja és a megöklözött
bűn megy haloványan, kisérteni nem mer,
s fut a kéjtanyáról a Vágy riadt szemmel.

Hogyha elolvadna a Szellem a Testben
s egy lenne vele és minden ittlevővel,
hogy semmise vesszen s édes együttesben
a remegő hússal, lüktető velővel
trónolna a Lélek, épen és bezárva
hiú tusa ellen, víhatatlan várba

s nézné a tülekvést az isteni fogság
fenkölt magasából, üdülve a harctól,
tudva mire való ama lánc, az okság,
mely minden elevent külön egybekapcsol,
egy magas egésszé, mely örömet jelent,
fönséges hozsannát! Az volna csak a rend,

az igazi élet, a csoda s általa
ösztönnel szólana hozzánk az értelem,
maga az érzék is, a gyatra ész szava
tüzelné a lelkünk arra, mi végtelen,
páros akarással egyszerre lendülne,
mint égi planéta zenére zendülne,

s oly dal kerekednék a megannyi húrból,
roppant harmónia, mely égi körökön,
szférákon suhogna, azután az Úrtól
ujultan szállna le mihozzánk, örökön,
ujjongó erővel — ha ezt megtalálnád,
ez lenne a vallás, a legnagyobb ábránd.

Ó, könnyű volt, hogy a világ fiatal volt,
sértetlenül, bátran, tisztán élni nekünk,
szomorú ajkunkon azóta más dal szól,
tulajdon fejünket gyalázta meg kezünk,
sivár számüzöttek, nem a miénk semmi,
jogos örökünk sem, vad lázat kell enni.

A kellem, a virág bitangul enyész szét,
mert a mai ember rongyok rongya, hitvány,
más életét éljük, mivelhogy a részvét
elveszi sajátunk, aztán szétszakítván
eldobjuk életünk — másképp vala hajdan,
test, lélek egyesült ama titkos dalban.

Nem vagyunk már többet a szép, kies körben,
Kálváriát járunk, a lelkünk eltévedt,
mint aki en-arcát nézi a tükörben,
nézzük az öngyilkos, vad Emberiséget
s vádol bús szemének csöndes-néma gáncsa,
hogy a véres kéz a testvérét ne bántsa.

Ó te elgyötört száj! Ó vérező fő te!
Ó szenvedés kelyhe, sajgó sanyarúság!
Érettünk vállaltál végtelen időbe,
kik nem is szerettünk, hosszú haláltusát,
nem tudtuk, botorok, s ez lön fajunk veszte,
hogy a kard, mely megölt, enszivünk sebezte.

Mi magunk lettünk a magvetők s a magok,
éj, amely leszállott, fény, mely semmivé lett,
lándzsa, amely megszúrt, seb, mely megfakadott,
az áruló ajak, az elárult élet;
örvény is pihen itt: a holdon is béke:
csak ember embernek cudar ellensége.

Hát ez a végcélja az ősi erőknek,
amelyek változva s mégis változatlan
a vak Zűrzavarból fölfelé verődnek,
tomboló tengerben, szirtben, lángviharban,
míg napok születtek s tiszta szerelemmel
hajnalcsillag dalolt, hogy az — Ige Ember!

Nem és nem tenghetünk sok éven keresztül
megfeszítve, hullhat véres verejtékünk,
meglazul a szög — s leszállunk a keresztrül,
szikkad vörös sebünk — megint újra élünk.
El, el iszapos nád, rád szükségünk nincsen.
Az, ami emberi: isteni, az: Isten.