Hucker példája
szerző: Bálint György
Minden embernek, még a legsilányabbnak is van legalább egy nagy pillanata az életében. „Senki sem mondható boldognak a halála előtt” – mondta egy görög bölcs, és e megállapítást kiegészíthetjük még azzal is, hogy senki sem nevezhető egészen jelentéktelennek a halála előtt. Lehet, hogy éppen a legutolsó vagy az utolsó előtti pillanat az, melyben egy silány, rosszul sikerült, alapjaiban elhibázott ember felülmúlja önmagát egy apró cselekedettel, egy hanggal, egy gesztussal.
Ilyen nagy pillanata volt élete utolsó napján Leonard George Hucker harmincéves londoni lakosnak, akit az esküdtszék gyilkosság miatt halálra ítélt. Úgy látszik, váratlanul érte az ítélet: az ilyen megmásíthatatlan dolgok mindig váratlanul érik az embert, még akkor is, ha már régóta számított rájuk. Az angol halálos ítélet régi hagyományos szövege a maga eleven, szemléletes stílusával különben is alkalmas arra, hogy elkedvetlenítően hasson az elítéltre. „Arra ítélem önt, hogy nyakánál fogva felakasszák mindaddig, amíg meg nem hal” – mondja ünnepélyesen a bíró, aki erre az alkalomra fekete sapkát vesz fel. Nem csoda, hogy e félelmesen személyes hangú közlés megrendítette a fiatal és jogi dolgokban nyilván tapasztalatlan halálraítélt idegeit. Elsápadt, keze megrezzent, és elejtette a gázálarcot, melyet most minden angliai lakosnak magával kell vinnie, ha lakását elhagyja, még a foglyoknak is.
Ez még csak szabályos emberi pillanat volt: a rendkívüli pillanat valamivel később következett. A halálraítélt még egy ideig hallgatta az ítélet befejező mondatait, melyekre valószínűleg már alig figyelt. Ami itt még elhangzott, az már nem vonatkozott rá – egyáltalában már semmi sem vonatkozott rá, személyi kapcsolatai megszűntek. Legfeljebb csak önmagához fűzték még kapcsolatok, a kezéhez, a lábához, a fejéhez, az érzékszerveihez és a nyakához, igen, a nyakához. És ezek a kapcsolatok is múlóban voltak már, tudta, hogy huszonnégy óra múlva véget ér szerveinek, szöveteinek és sejtjeinek együttműködése, mely harminc évig tartott.
Talán búcsúzott önmagától, mialatt a bíró még elintézte a szükséges formaságokat, talán búcsúzott a kezétől, a lábától, a szemétől és a tüdejétől, melyek holnapra már idegenek lesznek: elidegenednek tőle és egymástól is. A fogházőr ekkor intett, az ítélethirdetésnek vége, indulniuk kell vissza a cellába. És most következett a harmincéves ember életének talán egyetlen nagyszabású cselekedete. Megindult a kijárat felé, de hirtelen lehajolt, és felemelte a földről gázálarcát, melyet elejtett. Felemelte, a vállára akasztotta, s úgy hagyta el a tárgyalótermet.
Azt hiszem, mindenkitől lehet valamit tanulni, néha még egy halálraítélttől is. Leonard George Hucker londoni halálraítélttől, aki már nem él, megtanulhatjuk azt a mozdulatot, mellyel az elejtett gázálarcot felemelte élete utolsó napján. Egyetlen nap választotta csak el a haláltól, de érezte, hogy erre a napra még érvényesek az élet alapszabályai. Érezte, hogy ez a nap még az övé, hogy nemcsak joga, hanem kötelessége végigélni. Kötelessége önmaga iránt, a keze, a lába és a légzőszervei iránt, szerveinek harmincéves múltja iránt. Nem engedheti, hogy egy hirtelen gáztámadás esetleg készületlenül, védelem nélkül érje, és légzőszervei több órával a kitűzött végső terminus előtt bénuljanak meg. Tudta, hogy másnap reggel fellebbezhetetlenül meg kell fulladnia, de azt is tudta, hogy addig védekeznie kell minden fulladás veszélye ellen. Tudta a legmélyebb és legősibb törvényt: hogy az életet végig kell élni, bármilyen reménytelen és céltalan is. Végig kell élni akkor is, ha már elhangzott a halálos ítélet; nem szabad lemondani egyetlen szívdobbanásról, egyetlen lélegzetvételről sem – egyáltalában semmiről sem szabad lemondani. Be kell lélegzeni minden egyes köbméter levegőt, ami még hátravan, el kell fogyasztani az utolsó adag oxigént is. Fel kell emelni az elejtett gázálarcot, úgy kell tenni, mintha nem történt volna semmi, mintha örökké tartana az élet, mintha a hóhér nem rendelte volna meg a kereskedőnél reggelre a friss kötelet. Valószínű, hogy Leonard George Hucker sohasem olvasta Voltaire-t, sohasem olvasta, hogy „művelnünk kell a kertünket”, bármi történjék is – de ösztönösen követte a voltaire-i elvet, művelte kertjét, és felemelte gázálarcát egy nappal a halál előtt. Szigorú volt önmagához, és e szigorúsággal példát mutatott mindenkinek, aki esetleg megingana a döntő percekben, és elfelejtené, hogy nincs nagyobb erkölcstelenség, mint kiegyezni a halállal.
Forrás
szerkesztés- Lásd a vitalapot!