Hova lett Gál Sándor kenyere?
szerző: Jakab Ödön
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Haszontalan egy ország az a Bosznia! Mennyi szomorúságot okozott a szegény székely népnek, mikor a fiakat oda parancsolták, hogy harczoljanak a vad ellenséggel s pazarolják idegen mezőkön fiatal vérüket! Sóváradon jobb lett volna ebben az időben, hogy mégse tartsák a vasárnapot soha. Nem a lelki nyugodalom napja volt az ottan, hanem szomoru ideje a keserü bánatnak és sürü könyhullásnak. Mert vasárnap délután rendesen összegyült a falu a czinterem előtt árnyékosán boruló nagy zádogfa alá s folyt a beszélgetés késő naplementig. A kinek abból a csuf országból levele érkezett, elbeszélte a többieknek tövéröl hegyére, hogy mi áll az írásban a szerencsétlen katonák állapota felöl.
Iszonyatos dolgok kerültek napfényre!
Különösen a Sikó János fia irt olyanokat, hogy az ember szive könyekre facsarodott töle. Megesküdt a levelében, hogy az egész országban, a hol hadakoznak, alig van akkora térség, hová egy sóváradi jó gazda asztagját meg lehetne rakni. Mindenfelé csupa égig érő sziklák tornyosodnak, melyeknek szűk ösvényü meredek faláról néha ugy hull a legénység a nyaktörö mélységbe, mint a buzával érő körte, ha aratás idején megrázzák a fáját. Nem terem ott semmi, legfölebb egy kevés burgonya s valami hitvány kukoriczaféle. Lesir a szegénység mindenről, a mit lát az ember! Még a városokban is csak olyan házak vannak, mint az Aszalós Ferencz rongyos kalibája a sóváradi alsó faluvégen. A török vallásu helységekben pedig a torony olyan szigoru, vékony, hogy Erdélyországban a legszegényebb eklézsia is szégyellene olyat építeni. Hát a népség milyen neveletlen! Magyarul még a papok sem tudnak egy árva szót sem. Ugy beszélnek, hogy ember legyen, a ki megért valamicskét abból. Tán magok sem értik.
Az ilyen beszédeket aztán nem lehetett egészen soha bevégezni, oly éktelen sírás támadott az asszonyfélék között.
Egyébiránt sírhattak is, mert az egész környéken egy faluból sem vittek el annyi lelket a háboruba, mint a szomoru Sóváradról, hol esténként a legények régi füttye és vig danája helyett leverő némaság nehezült az utczákra sötéten.
Egyedül a Gál Sándor jószágáról hallatszott némelykor a csendes éjszakában valami éneklés, ami tulajdonképen nem éneklés volt ám, hanem a felesége hangos jajgatása, ki a ház előtti széles töltésen üldögélve, keseregte messze járó urát, mig kis gyermeke belől a puszta házban apjával álmodott.
Hej, ha szegény Gál Sándor hallotta volna azt a keserves jajgatást!
De nem hallott ő abból semmit.
Messze kóborolt a boszniai hegyek között, kiállítva az ellenség gyilkos golyózáporának, sanyargatva a sikoltó szelektől, elepedve a gyakori éhség és szomjuság miatt, s hihetetlenül megváltozva természetében a hosszu hadakozás alatt.
Otthon becsületes, jámbor, szelid embernek ismerték, ki felebarátjának megsegitésére mindig készen állott s kinek józan életét s egyenes lelkét alig győzte a pap eléggé dicsérni, valahányszor hiveit a tisztességes, igaz életre buzdította.
Hanem Boszniában kegyetlen tigris lett belőle.
Eleinte nem volt több, mint pontos, jó katona; de mikor a kapitányát egy bosnyák aszszony orozva lelőtte s csata után embertelenül megcsonkítva találta meg két elesett társát: akkor már olyan lett, mintha eszét vették volna! Beteg volt belé, ha csak egy napig kellett tétlen vesztegelni. Elfelejtett egyebet mindent a világon, csupán az ellenség vérét szomjuhozta. Felfogadta bajtársai előtt az élő istenre, hogy ember abban az országban meg nem marad élve, ha egyszer az ő kezébe került.
Szavának is állott.
Nem volt legény az egész seregben, ki anynyi kárt tett volna az ellenség soraiban, mint ö. Társai bámulták s egymásra halmozták rá a sok dicséretet. Utoljára maga is titkos büszkeséget érzett a szivében s ez okból is igyekezett véres érdemeit többre szaporitni. A mi előbb határtalan elkeseredés volt nála, az lassanként később telhetetlen hiúsággá fajult. Szintugy megvetette, kinek szuronya még nem füstölgött vértől.
Kora reggel érkezett kis csapatjok egy elhagyott, nyomorult faluba, melynek szétszórtan álló, szegény házaiból jó előre elpárolgott a megrémült lakosság. Nem maradt más az egész faluban, mint egy pár tehetetlen öreg, néhány apró gyermek s velök egy-két asszony. Azok is elbujkáltak itt-ott, a merre lehetett. Pusztaság volt, akárhova néztek.
Elviselhetetlen éhség gyötörte a kibágyadt csapatot, mivel összes élelmi készletüket elfoglalta utközben a támadó ellenség. A vezénylő tiszt meg ilyen alkalommal másként nem tehetett, minthogy rendbe állitá a maroknyi legénységet s ilyenkép szóla:
— Fiuk! egy óráig szabad a vásár. Mehet mindenki s keressen magának ennivalót ugy, a hogy kereshet.
Gál Sándor betért negyedmagával a temető felé nyíló rendetlen utczába, melynek felső végén sűrü fák között egy jócska kinézésü házat pillantott meg s azt választá ki magának a látogatásra.
Menet közben oda fordult három pajtásához s büszkén veregetve meg a kis vászon tarisznyát, jókedvűen vágott szemével:
— Ebben még van egy darabocska kenyér, az utolsó szükségre tartogattam. De már szégyelném, hogy szárazon egyem meg, ha igy áll a dolog. Keresek én mindjárt melléje valamit. Aztán nézzétek meg: mit csinálok, ha ellent állnak nekem!
A többiek csakhamar mind elmaradoztak, mig ö a zsákmányra kiszemelt háznak tartott egyenesen.
Az otromba ajtó keményen be volt reteszelve. Belül halkan suttogó emberi hang hallszott.
Haragosan kiáltott be, hogy nyissák meg az ajtót.
Nem jött rá semmi felelet.
Ingerülten taszította fel sipkáját izzadt homlokáról s betekintett az esetlen szerkezetü, durva keresztfás ablakon.
Sokkal többet onnan se látott. Bemászni pedig épen nem lehet azon a szük lyukon.
Káromló szavakkal tért meg az ajtóhoz s fenyegetőzve feszitette neki nagy, araszos vállát:
— No most az isten legyen irgalmas annak, a ki benn van!
Ketté roppant az ajtó izmos reteszfája.
Egy asszony térdepelt a szegényes pitvar földjén, elfehéredett, esengő ábrázattal nézve a belépőre.
— Véged van, nyomorult! — kiáltott Gál Sándor eszeveszett dühvel s a marczona kinézésű asszonynak szegezte szuronyát.
Ez alatt oldalvást, a fal melletti rozzant szalmaágyon sirni kezdett egy kis, gyönge gyermek, minek hallatára a mi katonánk csaknem kiejtette kezéből a villogó fegyvert, mintha váratlanul megijedett volna.
— Nézze meg az ember! Épen olyan, mint az enyém otthon. Szakasztott akkora.
Csendesedve lépett az ágy széléhez és szelíden czirógatta meg a siró kis ártatlant:
— Édes kicsidem, te! Ne félj semmit, nem bánt téged a katona bácsi. Látod, az anyádat se bántja.
A gyermek elöbb félénken huzódott el a furcsa idegentöl, de a sok czirógatásra végre kissé megjuhászodott s ugy tett, mintha félig-meddig mosolyogna immár.
Gál Sándor meleg szeretettel ölelte fel ágyáról a bátorodó gyermeket s ajakához szorította piros szép orczáját.
— Édes kicsi galambom! Fázol? Mi?
Aztán a reszketve meghunyászkodó aszszony felé fordult:
— Te! mért nem adsz erre a gyermekre valami melegebb rongyot? Látod, hogy fázik szegényke. Én nem adhatok, mert nekem sincs itt.
Az asszony csak mereven nézett: nem értette, mire megy ki az a beszéd.
A gyermek ez alatt játszani kezdett a fényes katonagombokkal s egészen otthon találta magát az idegen ölben.
— Ugy-e szépek, lelkem? — kérdé Gál Sándor jószivü mosolygással. — Hadd el, neked is lesz, ha megnősz. Adnak majd a bubának még szebbet, fényesebbet! Puskát is adnak neki, hogy löjje vele azt, a ki rossz ember. Te jó leszel, ugy-e?
Megcsókolta a gyermeket mind a két orczáján s ugy oda szorította széles, domboru melléhez, hogy a szegény parányi teremtés szinte neki fogott ujból a sírásnak. De csak elhallgatott, mikor látta, hogy a katona bácsi olyan szépen kezd pattogatni az ujjával s vigasztalja minden kitelhető módon:
— Ne sirj lelkem, na! Gyere, menjünk el Sándor bácsival a szép Székelyföldre. Ott van a jó világ! Elviszlek az én Jánoskámmal ki a mezőre s csinálunk ott tilinkót, szépet, hosszút! Aztán felültetlek a czuczóra, a Vidámra! Jó?
Ki tudja, miket gondolt e közben a mozdulatlanul bámuló asszony, ki az egész dologból legfölebb csak annyit értett meg, hogy az a katona nem lehet valami szerfelett haragos, különben nem engedné magát olyan vigan tánczra a gyermekkel.
Bizony el is felejtkezett Gál Sándor erősen magáról! Akár a puskáját ellophatták volna. Messze járt ő, mig a gyermekkel édesen gyügyögött: valahol Sóváradon kavillált a gondolatja.
Azt hitte: a szive szakad meg, a mint fülébe sirt a gyülekezőt fúvó trombita parancsoló hangja.
Letette a gyermeket hirtelen az ágyra s még egyszer forrón megcsókolva indult ki az ajtón. Hanem a küszöbről gyorsan visszafutott, mintha valamit ott felejtett volna a nagy sietségben. Tarisznyájából kivette azt a maradék kenyeret s odanyújtotta a kis gyermek kezébe:
— Nesze, lelkem, nesze! Edd meg, ha éhes vagy.
Aztán futó lépésben sietett a gyülekező helyre, honnan a falu végére vonult ki a csapat, tábort ütve a tágas, nyilt szabadban.
A pihenő katonák vidám megelégedéssel ültek falatozni; mindenki keresett magának valamit.
Gál Sándor csöndesen szólott át a szomszédjához:
— Látom, neked van elég mindened; nem adnál belőle egy néhány falatot? Nagyon éhes vagyok, nem birom már tovább.
A szomszédja bámulva nézett rá:
— Mi az? Tán csak nem akarod velem elhitetni, hogy üres kézzel jártál? Hiszen ki kap ennivalót hamarább, mint te, ha már épen erőszakra kerül valahol a dolog? Hát az a darab kenyér a tarisznyádból hova lett?
Gál Sándor érezte, hogy isten kedve szerint cselekedett, de mégis restelte elárulni, hogy szive el tudott gyengülni az előbb egy pillanatra. Elfordult tehát szomszédjától s egy hirtelen szemébe szökkent könyet titokban letörülve, kedvetlenül csak ennyit válaszolt:
— Megettem.