Horváth Gyula
szerző: Gárdonyi Géza
Tulajdonképpen csak azóta szerepel, mióta a 19. és 25. §-ok miatt hozzávágta az alelnöki csengetyűt és a méltóságos címet a kormánypárthoz és az egyenes gondolkozásának szabad utat nyitott maga előtt.
Mert ő egyenes embemek született s épp ezért nem is tud belekényszeredni semmiféle országgyűlési pártnak a korlátaiba.
Így történt, hogy mióta képviselő, mindig azon a párton volt, amelynek az elveivel az ő elvei ellenkeztek. De ennek nem ő volt az oka, hanem mindig a pártok, amelynek időnkint előálló politikai görbéjén Horváth Gyula karakterénél fogva át kellett hogy lépjen és továbbra is az egyenes utat válassza.
Persze a mi parlamenti párt alakulásaink olyanok, hogy pártokon kívül való állást alig lehet foglalnia, még a nagyvagyonú embernek is. Horváth Gyula ezenkívül olyan erős is, hogy minden párt örömmel vonta soraiba.
Horváth Gyula esszerint megjárta a pártokat. 1872-ben, mikor először választották képviselővé, a balközéphez tartozott. Az elveit mingyárt annyira ellentétben látta a párt elveivel, hogy nemcsak kilépett, de a mandátumát is letette. 1875-ben a szabadelvű párt tagja Tiszával, aki még akkor nem hullatta el a glóriáját. Horváth Gyula kibírta a Tisza-politikát a véderő-vitáig, akkor azt mondta Tiszának:
─ A személyedet becsülöm Kálmán, de a politikádat megvetem.
1890-ben letette a mandátumát és lapot alapított.
Az igaz, hogy jeles emberekkel is kezdte, ott voltak mellette: Mikszáth Kálmán, Szemere Atilla, Bródy Sándor, Szana Tamás, Benedek Elek, Szabó Endre, Szomaházy István és egy egész gárdája az irodalom jeleseinek. S ezeken kívül kapott szerkesztőnek egy rendkívül mozgékonyeszű, buzgó, zseniális embert, Fenyő Sándort, aki egy év leforgása alatt úgyszólván a semmiből megteremtette a Magyar Hirlapot s annak helyet győzött és jövőt biztosított a magyar napilapok sorában. Horváth Gyulának sok mondanivalója volt. Ami gondolatot és érzést vissza kellett szorítania a parlamentben, azt a lapjában nem hallgatta el többé. Híres-neves emberré vált, úgyhogy bámultak rajta a képviselőtársai.
Hatalommá lett. Ó-Budát elfoglalta a kormánypárt kerületeiből és Apponyi Albertnek az erejét növelte meg vele.
De mennyire csalódott Apponyiban és a nemzeti pártban is!
A liberális egyházjogi kérdésekben csak hátakat kellett látnia.
Ő, aki csontig liberális ember, ismét olyan pártba jutott, melynek az elveivel az ő elvei ellenkeznek.
Erről előre lehetett látni, hogy otthagyja Apponyit is.
Mint parlamenti szónok a legmerészebb és legfurfangosabbak közül való. Ő képes volna elmondani egy detronizálásra való indítványt is annélkül, hogy abban valaki az uralkodói jognak megsértését látná, s hihetetlen gorombaságokat vághat az elnökhöz annélkül, hogy az elnök ebben sértést érezhetne.
A parlamenti szónoklás nyelvét ebben a tekintetben művészileg gyakorolja. Mindig sima, pedig mindig vág; és mindig igaz, pedig ezzel mindig ellenségeket szerez magának.
Bámulatosan sok az ellensége!
Mikor szónokol, rendesen rögtönözve beszél, csupán a mondani valók magvát tartja a kezében.
Ez néha csak mustármag, de néha meg dinamit. Az ember sohasem tudhatja előre, mi sül ki a beszédéből.
Bizony sokszor ő maga se tudja, mert azon szónokok közül való, akik a lelkesedés szárnyain emelkednek az előre ki nem mérhető magasságba. De mindig az ítélet erejének biztosságával tartja ott magát és nincs rá eset, hogy csak egy szónak is ura ne volna a szónoklásban.
Wekerle nem szereti, de nyájas hozzá, mert fél tőle. Tudja azt, hogy az egyházjogi törvényt nem az ő kedvéért támogatta az esze és lapja erejével, hanem a szabadlángú lelke meggyőződéséből.
Horváth Gyula mindig kiváló tagja volt és maradt a parlamentnek. A kormánnyal szemben izmos mellel áll, ha a kormány a nemzet szabad fejlődésében gát; s viszont mindig ott a segítő karja, ahol a nemzet érdekeinek emeléséről van szó.
Ha párton kívül is áll, felér ő egymaga is holmi olyan párttal, amely a politika mezején csak jámbor hittel várja a fűnek növését.