Horváth Ádámhoz
szerző: Kis János

   Horváth, Balatonnak énekes hattyúja,
Mint van Füred, Musád megbizott tanúja?
Mint van a szép vidék, s elysiumi kert,
Örök ifjuságot hol a természet nyert?

   Húsz tavaszom virúlt, midőn keresélek,
Barátkozó karral hogy megölelnélek,
Hogy a tüzes magyar képet szemlélhetném,
S szemlélvén, hazámat forróbban szeretném.

   Téged nem, csak házad szép környékét leltem,
S a táj, mellyet elébb csak érted kedveltem,
Ez időtől fogva úgy bájol magához,
Mint Phoebus bájolja papját oltárához.

   Azolta Balaton s Tihany vidékei
Lángoló lelkemnek legkedvesb képei,
S a szép természetnek midőn szívem örűl,
Ébren álmadozva repdes házad körűl.

   Boldog költő, honod mérkezik Tempével,
Díszes a teremtés minden kellemével,
A nagy alkotónak az egy fő csudája
S szünet nélkűl árad égi szépség rája!

   Oh ha velem a sors kedvem szerint bánna,
S a világ szélveszes tengere nem hányna:
Itt fognám istenim oltárát emelni,
S tömjénemet nékik s hazámnak szentelni.

   Itten siket lévén világ lármájára,
Reá lelnék igaz boldogság nyomára;
Természet, barátság, szerelem, s bölcseség
Vezetnének, s mindég tündökölne az ég.

   A természet vévén hívei számába
Kísérne igazság dicső templomába,
S te, Horváth, karodba forrón szorítanál,
S vidám szívvel élni s halni tanítanál.

   "Elrepűl, ezt zengnéd, lelkünk a síron túl,
Bár romló sátorán Rothadás keze dúl;
Boldog, kinek e hit egész életében
Vesta szent tüzeként ég tiszta szívében."

   Így az öröm, nem a kábultak bálványa,
Hanem bölcs Socrates nyájas tanítványa,
Szünet nélkűl fűzne fejemre koszorút
S messze űzne minden gyötrelmes háborút.

   Így új rózsa nőne minden lépésemre,
Mennyei nyúgalom szállana szívemre,
S midőn elvégezném vándorló útamat,
Hív párom nyomná bé sírva szemhéjamat.

   Ama parton, mellyet olly szépen fürtözött
Gerezdivel Bacchus, hol ezer báj között
Hágy olvasni az ég titkai könyvében,
Ott lenne sírhalmam Tihany ellenében.

   Sem hazudó címer, sem olly kérkedő kép,
Mellytől az igazság pirúlva visszalép,
Meg nem fertőztetné annak hűlt hamvait,
Ki mindég útálta a gőg bálványait.

   De virágok vennék szelid indúlattal
Hantjaimat körűl kellemes illattal,
S lecsüggő gallyai a béfedő fának
Lassú suhogással soká gyászolnának.

   A fülemile is éj setétségében
Barátjáért gyakran nyögne énekében,
S Dóris, fájdalmában szerető szivének,
Nem hazug könyekkel áldoznék hívének.