Horác satirái közöl
| Horác satirái közöl szerző: Kis János |
MAECENASHOZ.[133]
I. 1.
Honnan van, Maecenas,[134] hogy azon pályában
Mellyet vagy a vak sors mért ki osztályában,
Vagy maga választott ember okossága,
Egy halandónak sincs kivánt jó világa,
S irígy szemmel nézi kiki mind azokat,
Kik más úton futnak, kergetvén céljokat?
Oh szerencsés kalmár, boldogság csudája!
Így szól az ősz vitéz, Mars csonka szolgája;
Viszont, ha hajói veszélybe forognak,
A katonát véli a kalmár boldognak.
Mert, úgy mond, ha ki száll a harc mezejére,
Vagy győzők öröme, vagy szép halál bére.
A városon lakó törvényes emberek,
Kiket már hajnalban felköltnek a perek,
A falusiaknak vágynak nyugalmokra:
Ezek pedig, mikor a terminusokra
Gazdaságok mellől menni kénytelenek,
Mindent, ki városon lakik, irigylenek.
De ki győzné renddel végig elszámlálni,
Mint szokott sorsával kiki perbe szállni?
Fabius, bár mester szószaporításban,
Elfáradna még is itt a leirásban.
Én hát, hogy ne adjak okot únalomra,
A dologra térek, s sietek célomra.
Ha egy isten hozzád látható formával
Jővén, igy szólana kegyesség hangjával:
"Meglágyúlván szívem sok könyörgéstekre,
A mint kivántátok, járok kedvetekre;
Te, ki eddig valál katona, légy kalmár,
Városi prókátor, te falun lakjál már.
Nosza! menjen kiki másiknak helyére!"
Egyiknek sem lenne a csere kedvére.
S bár, a mint kivánták, boldogulhatnának,
Előbbi sorsokban mind megmaradnának.
Nem méltán vethet-e Jupiter ezekre
Haragos szemeket? s ha könyörgésekre,
Mellyel valahányszor új napra virradnak,
Új sóhajtásaik alkalmatlankodnak,
Nem fog ollyan könnyen ezután hajolni,
Keménységgel azért lehet-e vádolni?
De hogy komédiát írni ne láttassam,
S hogy nem csak nevetni tudok, megmutassam,
(Noha nevetve is igazság útjára
Mért nem vezethetnénk? azoknak módjára,
Kik a gyermekeket édes csemegével
Szoktatják vesződni a nehéz leckével)
Most a nevetkőzést hagyjuk más időre,
S a fontos dologban nézzünk a velőre.
A földmíves, a ki szánt vet serénységgel,
A zsidó, ki húz von ravasz mesterséggel,
A vitéz, a kalmár, a tenger bolondja,
Mindenik csak azért fut fárad, azt mondja,
Hogy utóbb érhessen nyugalmas vénséget,
S késő napjaiban ne lásson szükséget.
Valamint a hangya (ez kiki mentsége)
Melly bár maga kicsiny, nagy a serénysége,
Valamit lél, s elbír, öszvehord szájával,
Tudván, hogy jő a tél mostohaságával:
Ugy én is..."
Jól vagyon! de ha ősz színébe
Öltözik a bús föld, s a tél ül székébe,
A hangya megnyugszik, nem jő ki lyukából,
S vígan költ a nyáron gyűjtött rakásából.
Néked pedig sem nyár olvasztó hősége,
Sem tél, sem tűz, sem viz, sem had dühössége
A nyerekedésben nem tud tenni határt:
Hogy leggazdagabb légy, eltűrsz akármelly kárt.
Bár melly sok is kincsed, mi hasznod belőle,
Ha, mint a tolvaj tesz, elásod s félsz tőle?
"Ha megkezdem, így szólsz, utóbb koldus leszek,
Belőle mindennap bármelly kicsinyt veszek.
S hogyha meg nem kezded, mi örömed benne?
Telve jobb a láda, mint üresen lenne?
Ha bár cséplőd neked százezer köblöt mér,
Azért gyomrodba több, mint enyémbe nem fér,
Valamint a közös kenyért vivő szolga
Nem kap a többinél többet, s nincs jobb dolga.
S mondd meg, mit veszt a ki megéri kevéssel,
Akár bír száz, akár ezer hold vetéssel.
De azt mondod, hogy szép édes sokhoz férni. -
Csak én a kevéssel oda tudjak érni.
Hová te a sokkal! boldogabb mivel vagy,
Bár az én asztagom kicsiny, a tiéd nagy?
Ugy tészsz, mint a kinek egy pohár viz volna
Szükséges itala, s még is ekkép szólna:
Nem iszom e kis víz tiszta forrásából,
Hanem ama zúgó folyónak árjából.
S az illyen a zúgó folyót addig járja,
Míg a parttal együtt el nem kapja árja.
De a szükségesnél a ki többre nem vágy,
S ha kis folyó elég, a nagynak békét hágy,
Az sem zavarosat nem kénytelen inni,
Senem fél, az árviz hogy el fogja vinni.
Még is sok rabjai a rút fösvénységnek
Akármennyi kincset nem tartnak elégnek.
Mert, így szólnak, a kincs a világ mértéke,
S csak annyit nyom kiki, a mennyi értéke,
Mit tegyünk ezekkel? - Veszszenek magoknak!
Viseljék örömmel láncát rabságoknak!
S lépjenek ama dús fösvénynek rangjára,
Ki az athenaei nép gúnyolására
Így szokott szólani: a nép nevessen bár,
Csak az legyen enyém, a mit a ládám zár!
"Tantalus epedve száját mindég tátja,
S a vizet előle futamodni látja..."
Neveted ezt, úgy-e? s tartod aggregének?
De nézzük velejét ez elmés mesének.
Nem azt beszéli-e, csak nevet cserélve,
Millyen kárhozatra vagy magad itélve?
Ezer fortélylyal gyűlt halom aranyodat
Éjjel nappal őrzöd, s ezen bálványodat
Illetni, azt véled, szentségtörés lenne.
Csak, mintha kép volna, úgy lelsz kedvet benne.
Nem tudod-e a pénz mit ér, s vele mit tégy?
Azt, hogy rajta sajtot, kenyeret, bort, húst végy,
S holmit, a mi nélkűl ha el akarsz lenni,
A természeten kell erőszakot tenni.
Hát olly nagy boldogság halál félelmével
Éjjel nappal ébren őrt állni kincsével,
Tűzről, tolvajokról reszketve hallani,
S a mi több, szüntelen attól is tartani,
Hogy saját cselédid rablást ne tegyenek,
S titkon kapufádtól búcsút ne vegyenek?
Az illy boldogságot akárki szeresse!
Én, ohajtom, soha ne legyek részese! -
De ha hideglelés, vagy más betegséged
Fájdalmakkal teljes ágyba szegez téged,
Talán szert tesz pénzed egy olly hív dajkára,
Ki nyavalyás tested ápolgatására
Mindent tesz, s könyörög sírva orvosodnak,
Hogy tartson meg téged kesergő házadnak?
Sőt inkább mind fiad, mind életed párja
Halálod óráját nyugtalanúl várja.
Ifjak, vének, kik csak ismernek tégedet
Szomszédid, rokonid gyűlölik éltedet;
S minthogy mindeneket a pénz szeretete
Veled úgy megvettet, csudálni lehet-e
Ha senki sem mutat hozzád szívességet,
Mellynek semmit sem tészsz megnyerése végett?
Ha ki, a természet kiket rokonivá
Ingyen tett, azokat teszi barátivá,
Gondolod-e, hogy az ollyas mit cselekszik,
Mint ki tanítani vén szamárt igyekszik?
Ezer ok serkent hát: elégedj meg végre,
Eléggel bírsz: ne félj, nem jutsz szegénységre.
Elérted célodat, vess szívednek határt,
Hogy te is úgy ne járj, mint Ummídius járt.
Ez az ember (kevés szóból áll esete,
S tükör gyanánt lehet gyászos története)
Olly igen gazdag volt, hogy a hír szavait
Ha hiszszük, vékával mérte aranyait,
S még is olly fösvénység szennye maradt rája,
Hogy szebb ruhában járt akármelly szolgája.
Az gyötrötte őtet teljes életében,
Hogy talán szükséget lát még élelmében.
De Clytaemnestrának egy méltó testvére,
Szolgálójából lett ágyasa, végtére
Megszánta nagy kínját, s úgy vette elejét,
Hogy egy szekercével ketté vágta fejét.
Mi tanácsot adsz hát? Maenius legyek-e?
S mint Nomentanus él, én is úgy éljek-e? -
Hol tőled, hol hozzád a szilaj marha fut:
A bölcs középen jár, s előbb céljára jut.
Azzal, hogy feddődöm a rút fösvénységre,
Nem akarok kaput nyitni korhelységre.
Mind Visellus ipa hibás, mind Tanais:
Közben van az illő, bár ki vizsgálja is.
Minden dologban kell a mértékre nézni,
Nem jó híát hagyni, sem igen tetézni.
Egy közép megyén áll az igaz, jó és szép:
Hibít, mind a ki túl, mind a ki innen lép.
De hogy visszatérjek beszédem tárgyára:
Mit várjunk, ha kiki a fösvény módjára
Sorsán túl többre vágy, s irigy lángra lobban,
Mihelyt szomszédjának juha tejel jobban.
A sok szegényekkel felejtvén mérkőzni,
Csak a nagyobbakat repűl megelőzni.
Szint úgy, mint kik versent egy pályában futnak
Habzó lovaikat ha eresztik útnak,
A gyorsabbak felé rohannak előre,
Szemeket sem vetvén a hátúl lévőre.
Így lévén a dolog, lehet-e csudálnunk,
Hogy még lámpával is nehéz feltalálnunk
Azt az embert, a ki megvallaná maga,
Hogy születésének boldog volt csillaga,
S ki, mint a jóllakott vendég ebédjétől,
Elégedett szívvel válna meg éltétől? -
De elég már, s hogy ezt ne kérdje valaki,
Vajjon ez ezeket honnan firkálta ki,
Talán még a csípás Crispinus könyvét is
Meglopta: nem írok többet egy igét is.
I. 3.
Régi, s igaz vád ez az énekesekre,
Hogy barátjaiknak némák kérésekre,
S kéretlenűl mindég döngnek, mint példában
Látánk Sardinia Tigelliusában.
Ez, bár Caesar, kinek jusa volt éltére,
Kérte is atyja vagy maga szerelmére,
Unszolását számba sem vette urának.
Viszont ha dallásra kedve lett magának,
Az Io Bacchekat hahogy elkezdette,
Déltől estig minden hangokon zengette.
A jámbor egy nyomon soha nem maradott:
Sokszor, mint kit kerget ellenség, szaladott,
Sokszor olly halkkal járt, mint Juno számára
Ki bucsún szentséget visz ezrek láttára.
Néha kétszáz, néha csak tíz inasa volt,
Most fenjen királyok s nagy urak nyelvén szólt,
Majd ismét illy hangra szállott a kérkedő:
"Kevéssel is boldog a megelégedő!
Oh csak kis asztalkám sót s kenyeret adjon,
S ruhám, ha daróc is, csak fázni ne hagyjon!"
S ha e kevést kérő ma milliót bíra,
Öt nap múlva nála üres erszény síra:
Nappal aludt, egész éjjel kalandozott:
Változandóbb eszűt a föld nem hordozott.
Hát benned, ezt fogja valaki felelni,
Véled-e, hibákat senki sem tud lelni?
Igen, másféléket s talán kisebbeket.
Egykor Maeniusnak, midőn rosz híreket
Noviusról háta megett terjesztene,
Egy másik így szólott: Ámító! nincsen-e
Magadban még több rosz? 'Azt, úgy mond ő, látom,
De magam a magam vétkét megbocsátom.'
Képtelen s rút magát ekép pártul venni.
Ha saját hibádnál fél vak szoktál lenni,
Miért hogy olly szemmel nézsz barátidénál,
Melly élesebben lát sas vagy kígyóénál?
Innét szokott lenni, (s különben lehet-e?)
Hogy téged sem kímél mások itélete.
Egy valaki heves, nem tud sima szókkal
Beszélni a finnyás orrú mulatókkal,
Köntöse roszúl áll, nincs jól nyírva haja,
Csizmája bő, ráncos, vagy máskép van baja,
De talpig jó ember, buzgón kedvedre jár,
S nagy elmét rejt durva külsője, vizsgáld bár.
S hozd szíved rejtekét te is napvilágra,
Nézd, nem lelsz-e benne sok olly gyarlóságra,
Mellyel, mint rosz magot a természet vetett,
S a szokás még jobban meggyökereztetett:
Mert ha ember gondos kézzel nem míveli
A földet, gaz s kóró csak hamar elteli.
Mit tesznek szeretők szerelmek tárgyánál?
Vakok, vagy szépséget látnak a hibánál:
Bizonyságúl lehet Balbinus példája,
Kit polypusával bájolt meg Hagnája.
Bár gáncsolók helyett illyen vakok lennénk,
S az illy szép vakságot virtus gyanánt vennénk.
Barátink hibáit illik s kell is szánni,
S mint szerető atya vélek akép bánni.
Ez fiát, ha sanda, "hamiskás nézőnek,"
Ha görbén jár, hívja "rendes döndörgőnek";
"Erős, izmos lábú," ha kinőtt bokája,
S ha törpe, "Sisyphus kisded angyalkája".
Illy neveket nyerjen tőled is barátod.
Az illendőnél ha fösvényebbnek látod:
Tartsd takarékosnak. Ha szeret piszkálni
S horgászni dolgodban: mondd, kiván szolgálni.
Ha beszéde durva gorombaságig bár,
Gondold, hogy jó lelkű, s egyenes uton jár.
Ha hirtelen gerjed és fellobban heve,
Tüzes bátorsággal bíró legyen neve.
De mi a virtust is fonákul fordítjuk,
S a tiszta edényt is mázzal mocskosítjuk.
Jó szívű valaki? "gyáva, tök a feje."
Gondolva tesz mindent? "Tunya, nincs ereje",
Minden lesek ellen fegyverkezzék fel más,
(Tudván az irígység s rosz nyelv hány vermet ás)
Bár okosnak s bölcsnek dicsérnünk kellene,
"Ravaszb a rókánál", azt vetjük ellene.
Ki csupa természet társalkodásában,
Mint én szoktam lenni Maecenas házában,
S bár barátját könyvnél s gondolatban leli,
Beszédjével félben szakasztja s terheli,
Abban, azt állítjuk, a legbecsesebb kincs,
Az emberré tévő józan értelem sincs.
Oh melly kemény törvényt mondunk mi magunkra,
Midőn illy nyilakat szórunk barátunkra!
Mert gyarlóság nélkül senki nem születik,
S legjobbnak a kevés vétkű neveztetik.
Igaz hívem, illik, bennem öszvemérje
A roszat, s jót: ha ez többet nyom, dicsérje,
Ha tőle illy törvény szerint szerettetem,
Szint úgy mér a fonttal az én itéletem.
Ki nem akarja, más hogy púpját megszólja,
Az a szemölcsöket azon ne csúfolja.
Kiki barátitól, ha bocsánatot vár,
Megtagadni tőlök a bocsánatot kár;
S minthogy a haragnak gyászos nyavalyája,
S a kábák sok egyéb megrögzött hibája,
Ki nem irtathatik akármelly munkával,
Mértékével az ész mért nem él s fontjával,
S a büntetést mért nem a szerint rendeli,
A mint a bünt nagynak vagy kicsinynek leli?
Azt a ki szolgáját azért, hogy rejtekben
Torkoskodott holmi maradék étkekben,
Tüstént agyon verné, vagy felakasztatná,
Kiki, mint Labeót, őrűltnek mondaná.
Nem vagy-e őrültebb, ha olly csekélységért,
A mit minden nem vad tűr a békeségért,
Barátoddal perre kelsz, elpártolsz tőle,
S úgy szaladsz, akarhol meglátod, előle,
A mint Ruso elől az olly adós szalad
Ki, mikor a kamat idején túl halad,
Kénytelen az egész tőkepénzt letenni,
Vagy hitvány munkákat hallgató rab lenni.
Vajjon, ha vendégség örömi közt látom,
Hogy pamlagot mocskol, edényt tör barátom,
Vagy előlem a sűlt kappant ehessége
Kikapja, legyek-e mindjárt ellensége?
Hát akkor mit tegyek, ha szól hazudságot,
Meglop, vagy elkövet rajtam csalárdságot?
"Minden bűn egyenlő," ha ki ezt állítja,
Az mondását soha meg nem bizonyítja.
Érzésink s erkölcsink mihelyt tanúk lesznek,
Ellene csúfoló bizonyságot tesznek;
Sőt tesz a haszon is, mellynek kivánása
Volt az illendőség s törvények forrása.
Midőn a formátlan földből kibújtanak
Az emberek s némák s fél barmok voltanak,
Makkjok s barlangjaik oltalmazására,
Először körmökkel, vadaknak módjára,
Utóbb bottal, s végre víttak fegyverekkel,
Mellyeket gyakorlás leletett mérgekkel;
Míg nem hangjaikat tisztán kifejezni,
A dolgokat szókkal tanúlták nevezni.
Ekkor kezdettenek kerűlni hadakat,
Falukat épitni, sáncolni várakat,
S az ellen büntető törvényeket tenni,
Ki parázna, zsivány s tolvaj merne lenni.
Mert Heléna előtt már sok vért ontottak
Asszonyokért, csak hogy költők nem szólottak
Azokról, kik fene vadaknak módjára,
Asszonyi prédáért kikeltek csatára,
Egymással, mint csordán bikák, veszekedtek,
S önnön dühösségek áldozati lettek,
Így, ki a legrégibb krónikát vizsgálja,
A kártól-félés szűlt törvényt, azt találja.
S ha minden törvényest, s minden törvénytelent
A természet ollyan nyilván meg nem jelent,
Mint mit keress, s kerülj, meg szokta mondani:
Melly okosság tudná megbizonyítani,
Hogy olly nagy bűn répát lopni más kertjében,
Mint szentséget törni éj setétségében.
Kell törvény, melly a bűnt képesint büntesse,
S a csak fenyítendőt vérig ne veresse.
Mert hogy vétkesekkel felettébb lágyan bánj,
S a többre méltónak csupán vesszőzést szánj,
Attól nálad ugyan nem lehet tartani,
Ki egyenlőnek tudsz minden bűnt mondani,
Ki tőlopót s zsiványt egyaránt büntetnél,
S egy késsel irtanál, ha király lehetnél.
"Sőt vagy már." Csak a bölcs, ki mondhat ellene
Jó varga, szép, gazdag, s király, s van mindene.
"Hibázsz" illy szót hallok, s nem érted, mint látom,
Nagy Chrysippus eme mondását, barátom:
"A bölcs, bár saruit mással készítteti,
A jó varga nevét méltán viselheti.
Mondd meg, kérlek, mellyik értelme egyenes?"
Valamint a mikor hallgat Hermogenes
Akkor is énekes, s a mikor eldugta
Szerszámit Alsenus s műhelyét bécsukta,
Akkor is borbély volt: úgy a bölcs mindenek
Mestere, s illik hát király név is ennek.
Jól van; de nemzetek hatalmas királya,
Visla gyermekektől felséged szakállja
Széltében az utcán csúful rángattatik,
S ha csak dorongoddal széljel nem hajtatik,
A tolongó csoport kínoz szorongatva,
S félő, nyomorultúl megszakadsz ugatva.
Elég. Míg te király egész udvaroddal,
Az az, csevetélő vén Crispinusoddal,
A három krajcáros kádba mégy feredni,
Nékem hibáimért meg fognak engedni
Barátim; vélek is én hasonlót teszek,
S közember, náladnál így boldogabb leszek.
I. 6.
Ámbár mind azok közt, kik hajdan Lydiát
Oda hagyván, lakni jöttek Hetruriát,
Senki sincs, Maecenas, ki rajtad kitenne,
Nemességgel veled ha mérkőzni menne,
S ámbár a legrégibb nyom' krónikájában
Fejedelmeket lelsz őseid sorjában:
Még is az alacson rend népes nyájára,
S a többek közt rám is, közember fiára,
Nem szoktál te nézni más sok kevélyekkel
Hidegen megvető s leverő szemekkel,
S nem kérded senkitől: ki s millyen volt atyja
Csak szívének legyen nemes indulatja.
Jól itélsz a régi dolgok folyásából
Hogy míg még Tullius szolgai sorsából
Nem emelte magát a királyi székre,
Addig is lelhetünk sok jeles elmékre,
Kiket, bár nem voltak híres nagy eleik,
A legfőbb polcokra tettek érdemeik.
S viszont bár Laevinus eredetét vette
Attól, ki szabaddá Romát hajdan tette,
Még is olcsóbb ember nem volt őnálánál:
Senki sem becsülte többre két poltránál.
A köznép maga sem, melly, mint kiki tudja,
A dícséreteket gyakorta hazudja.
Balgatagul imád minden nagy neveket,
S bámul, ha titulust lát és címereket.
Hát nekem, ki holmit csak vaktában vélni
Nem szoktam, mint illik e részben itélni?
Mert ha bár a köznép megvetné Deciust
Hogy születés nem ád néki fő helyre just,
S nemért Lavinius pálmát nyerne tőle,
Mit tenne? mit fognánk kihozni belőle?
Bár engem, sorsomról ha elfelejtkezném,
S közember a nagyok jusait éhezném,
Egy másik Appius tisztségből kivetne,
Magam azt mondanám, hogy méltán büntetne,
Kár volna új törvényt szabni csak én értem,
Tulajdon bőrömben a ki meg nem fértem.
Igaz, a fő s al rend, mint a költő mondja,
A nagyravágyásnak egyaránt bolondja,
S együtt hurcolja ez hegyeken völgyeken
A kicsinyt a nagygyal arany bilincseken.
De melly kár, hogy igaz! mert mi örömedre
Vált neked Tillius, tiszta köntösedre
Hogy a bársony prémet ismét rá tétetted,
S a tribunusságot újonan felvetted?
Nem egyébre, hanem hogy több ellenségre
Tettél szert, s több okot adtál irígységre.
Mihelyt egy illy bohó új hivatalában
Láttatik fő tisztek formaruhájában,
Tüstént a sokaság illyen kérdései
Ostromolják: ki ez? kik voltak elei?
Mint a ki Barussal van egy betegségben
És tartatni akar remeknek szépségben.
Minden lyányt kényszerít szemes látására,
Hogy millyen a képe, feje, lábaszára:
Így mihelyt valaki ajánlja készségét,
Hogy a népet, várost, templomok szentségét,
S az országot híven fogja védelmezni,
Ezt sietik minden halandók kérdezni:
Ki, s mi volt az atyja, s az anyja részéről,
Nem lehet-e kétség nagy nemzetségéről?
Hát te Syrus, Dama, Dionysus faja,
Te fogsz bíró lenni, ha kinek lesz baja?
Te fogsz megbüntetni szabad polgárokat,
S hóhér pallos alá te adod nyakokat?
"Mivel szebb, azt mondád, Noviusnak dolga?
Nékem az atyám volt, ő maga volt - szolga."
De azért csak nem vagy egy vér Messalával?
S bírsz-e collegádnak nagy talentomával?
Ha az közös gyűlést akarván tartani,
A piacon elkezd a néphez szólani,
Bár háromszáz paraszt kocsik nyargaljanak
S négy halottkísérő síp, dob, kürt sírjanak,
Elnyom minden lármát mennydörgő szózatja,
S ezzel hallgatóit melly szépen múlatja!
Már most saját csekély személyemre térek,
Nemtelen szüléknek a ki vagyok vérek
S a kinek, Maecenas, valakik a nemre
Néznek, mindég; hányják sorsomat szememre.
Most azért, hogy te vagy hozzám szívességgel,
Elébb, mivel bírtam hadi fő tisztséggel.
Én a kettő között lelek különbségre:
Tisztségem adhatott okot irígységre,
De neked, ha mindég gondos vigyázással
Választasz híveket, kit rút mászkálással
Még senki meg nem nyert, barátoddá lenni
Egészen más s erre nem könnyű szert tenni.
Ebben, hogy illy férfi szeretett magának,
Nem mondhatom magam szerencse fiának
Mint a ki kockázás által lesz nyertessé
Nem vak sors tett engem előtted kedvessé.
Maro és Varius, kik engem szerettek,
Rólam jó idején nálad beszélettek.
Utóbb, midőn hozzád mentem udvarlani,
Alig bátorkodtam egykét szót szólani,
Nem kérkedtem fenjen híres nagy atyákkal,
Széles telekekkel, délceg paripákkal;
Tiszta valóság volt beszédem summája,
Te, mint szoktál, kevés szókkal felelsz rája
Elmegyek, s elmúlván kétszázhetven napok,
Viszahivatsz, s tőled olly ajánlást kapok,
Hogy engem beírván barátid számába,
Felvészsz tudósaid szép társaságába. -
Hogy veled, a kinek érdemid olly nagyok,
Minden nagy név nélkűl, magamat mint vagyok,
Csak szívemnél fogva tudtam kedveltetni,
Dicsőségnek tartom mindenütt hirdetni.
De ha bennem a jó kevés roszszal vegyes
(Mint midőn a szép test kis szeplővel jegyes)
Ha sem feslett erkölcs, sem pénz rút szerelme,
Sem mászkálás nem volt szép hírem sérelme,
S hogy egészszé tegyem szép dicséretemet,
Ha barátim s mások szeretnek engemet:
A világ akarmi hasznomat veheti,
Azért a dicséret atyámat illeti.
Mert bár gazdagsága volt is gyenge szerrel,
Még sem taníttatott Flavius mesterrel,
Holott sok nagy urfi, pórgyermek módjára,
Számvető tábláját függesztvén karjára,
Hozzá járt tanúlni, melly pénz mennyit keres,
S ez s ama summától mennyi az interes.
Ő engem idején elvivén Romába,
Béavatott minden mesterség titkába,
A mellyel akármelly főrendű nemesnek
Neveltetésére tartnak szükségesnek.
S a ki szép ruhámra szemeit vetette,
S inasimat látta, könnyen azt vélhette,
Hogy van tősgyökeres régi nemzetségem,
S ősi jószágomból kerül ki költségem.
Ő maga, életem kísérő angyala
Minden tanítómnál hívebb öröm vala.
Egy szóval, a legfőbb erkölcsi szépséget
Plántálván szívembe, a szemérmességet,
Nem csak rút vétkekre nem hagyott fajúlni,
De még orcámat sem engedte pirúlni,
Attól sem félt, hogy majd nevetségessé lesz,
Ha olly sok költséget talán hiában lesz,
S ha fia nem tudván magasabbra menni,
Utóbb, mint az atyja, csak vámos fog lenni.
Én ekkor is áldnám az igyekezetet,
Hát most melly méltábban várhat köszönetet!
Oh valamíg csak tart elmémnek épsége,
Felejthetetlen lesz jó atyám hűsége.
Nem követem ama buta kevélyeket,
A kik szégyenelvén nemtelenségeket,
Magok mentségekre azt szokták mondani,
Hogy ezt nem nekik kell tulajdonítani.
Távol légyen tőlem, hogy egy értelemben
Legyek én ezekkel szómban vagy szivemben.
Mert ha a természet, mindennek kényére
Hagyná, viszatérni élte kezdetére,
S válogatni főbbnél főbb familiákat;
Kérnének bár mások nagy nemű atyákat,
Enyémhez én akkor sem lennék mostoha,
S nálánál több rangút nem kívánnék soha.
A köznép gúnyolná, tudom, e tettemet.
Nevelnem kellene kis jövedelmemet;
Többen tartanának számot asztalomra,
S utazni akarván, vagy csak jószágomra
Rándulni, megsértném az illendőséget.
Ha nem vinnék egykét kísérőt s vendéget.
A sok inas, kocsi, ló szükséges lenne,
S több pompa is, bár nem gyönyörködném benne.
Most nyergeljem meg bár kurta paripámat,
S menjek akárhova, rákötvén táskámat,
A rágalmazóknak nem jutok nyelvére,
Mint Tullius, midőn fő rangú létére
Roma felé utaz csak öt inasokkal,
Egy szükségedénynyel, és egy pincetokkal.
Ugy vagyon, ha néznünk kell a szabadságra,
Semmi okom sincsen vágyni a nagyságra.
Én, valahol tetszik, egymagam sétálok,
Uton és utfélen enyelgek s tréfálok.
Elmegyek, midőn kezd a nap hanyatlani,
A piacra mindent látni és hallani,
Ott nézem az álnok gaz szemfényvesztőket,
Vagy kérdőre veszem a jövendölőket.
Onnét haza megyek kurta vacsorára,
Borsóra, gombócra s egykét pár hagymára.
Három inasnál több nekem nem szükséges,
Egy kis fejér márvány asztal elégséges.
Két palac, egy pohár s mosdó medencécske,
Egy áldozó korsó s ahoz egy csészécske,
Ez teszi asztali pipeskedésemet,
S Campania termi minden edényemet.
Éjszaka testemet jó álom nyugtatja,
S ezt velem az a gond félbe nem hagyatja,
Hogy reggel Marsyas képénél mentemben
Komor Noviussal mikép legyek szemben.
Kilenc, tíz óráig aluszom kedvemre,
Olvasgatok s írok gyönyörűségemre,
Dél felé keresek nyájas társaságot,
S ollyankor keresem a szép csinosságot.
Megkenem magamat, de Natta módjára,
Nem szorúlok mécsem büdös olajára.
Azután a Campus oszlatja gondomat,
S ha itt a meleget s szokott játékomat
Eléglem, sietek a híves ferdőbe,
S onnét a már készen váró ebédlőbe.
Ebédem a bőjtnél ha több, csak kevéssel.
A délestet töltöm édes henyéléssel.
Így boldogúl élhet, s mindég lehet kedve
Annak, ki sorsával meg van elégedve.
Mit vesztek, hogy ősim nem gazdagok s nagyok?
Ugy fényesebb lennék, így boldogabb vagyok.
II. 1.
HORÁC. Vagynak, kiknek tűzláng satirákat írok,
S határt nem ismerő szilajsággal bírok;
Mások szerint, Musám akármit hoz elő,
Nincs szüleményében sem élet sem velő,
S annak, ki olly verset, mint enyém, ezeret
Napjában nem szőne, kár adni kenyeret.
Adj tanácsot, kérlek, Trebác, mit kell tenni?
TREBÁC. Ha ugy van a dolog, legjobb veszteg lenni.
HORÁC. E szerint verselni megszűnjek végképpen?
TREBÁC. Igen!
HORÁC. Biz úgy tartson! legjobb, én is épen
Ugy találom, ha nem akarok hazudni,
De az a baj, éjjel nem tudok aludni.
TREBÁC. Kit az álom kerűl, annak meghagyatik,
Nappal a Tiberist, a hol kivántatik,
Magával háromszor keresztűl úszassa,
S estve torkát borral bőven megáztassa.
De ha még is írni viszketnek ujjaid,
Caesar diadalmi légyenek tárgyaid.
Úgy fáradságodért dicső bért fogsz venni.
HORÁC. Drága úr! szívesen kész volnék ezt tenni;
De az illy munkánál sokkal gyengébb vagyok,
Lángész kivántatik, hol a tárgyak nagyok.
A föld kerekségét Romának hódolva,
A gallust tört nyilak miatt, haldokolva,
S a parthust, ki lóról hullva gázoltatik,
Méltókép festeni ritkának adatik.
TREBÁC. Hagyd hát a bajnokot; szép lelkét fesd benne
Lucil Scipiója remek példád lenne.
HORÁC. Ezen tanácsoddal köszönettel élek;
De csak, ha kedvező környűlményt szemlélek.
Ha versem illetlen időpontban menne,
Caesar előtt kedves semmikép nem lenne.
S tudjuk, ha durván kéz cirokálásával
Őt illetni meri: ugy rúg ő sarkával,
Hogy a csapodárok egész nyalánk nyája
Láthatja, melly bajos férkezni hozzája.
TREBÁC. Nem sokkal jobb-e azt, a mit mondok, tenned?
Mint (a mi megrögzött szokássá vált benned)
Ocsmány Pantolábok orcátlanságára,
S pazar Nomentánok bitangolására,
Hiában csapkodnod gyászos korbácsodat?
Mit nyersz így mást, hanem hogy gúnyolásodat,
Minden, ki hozzájok hasonlít, orrolja,
S gyűlöl, mert reá is kerűlsz, azt gondolja.
HORÁC. Mit tegyek? - Ugy táncol, hogy a föld csaknem reng,
Milonius, bortól gyúlt feje ha kereng,
S ha káprádzó szeme tárgyát kétszer látja,
Castor lovak, Pollux öklözés barátja.
A hány fej, azt mondják, annyi szív s értelem:
Részemről én a versfaragást kedvelem,
S mindég előttem van Lucilnak példája,
Melly mindenikünknek lehet iskolája.
Az minden titkait hajdan Musájával
Közölte, mint szíve meghitt barátjával,
Hozzá folyamodván, akar tetszésére
Cselekedett a sors, akár ellenére.
S le is van rajzolva, mint fogadva festett
Képes táblán minden, a mit éltében tett.
Ezen romainak indúltam nyomába
Én is, kiről kétes ha Lucaniába
Van-e nagyobb okom honomat helyeznem,
Vagy Apuliát kell hazámnak neveznem;
Mert e tartományok közös szomszédjai
Venusiumunknak, mellynek lakosai
Egy régi hir szerint a samniteseknek
Elűzettetése után szél-őreknek
Romából küldenek, hogy üres ne lenne
E tájék, ha melly nép hadi próbát tenne.
De senkinek tollam kárt bántatlan nem tesz,
Csak hüvelyben nyugvó védelmező kard lesz.
Mi öröm lehetne azt előrántani,
Mikor zsiványoktól nincsen mit tartani?
Szent Jupiter, e vas bár megrozsdásodjék,
Velem senki fia bár ne háborkodjék!
De ha ki megbosszant, mondom, megsiratja,
Mindenütt fog zengni versben gyalázatja.
Ellenségének pert s gyászt készit Cervius,
Canídia mérget ád mint Albutius,
Turius halálos törvényt mond fejére,
Ki mint tud úgy áraszt kárt megsértőjére.
A természet maga kiszt, hogy azzal álljuk
Bosszúnkat, a miben erőnket találjuk.
Ökör öklel, farkas fogát csikorgatja,
Mindeniket belső ösztön így oktatja.
Ne féljen az anyja tékozló Scaevának,
Hogy élete fia gyilkoló kardjának
Legyen prédájává (ez olly csuda volna,
Mint ha farkas sarkkal, ló foggal harcolna);
Nem! őtet fegyverrel az ollyan jámbor kéz
Ki nem végzi, hanem bürökkel vegyűlt méz. -
Egy szóval nyuljanak életem napjai,
Vagy környékezzenek halál bús szárnyai:
Hagyjon élni a sors Romában békével,
Vagy számkivetésnek küzdjek inségével,
Lássanak koldulni, vagy sok kincscsel bírni,
Akármelly szinű lesz éltem - fogok írni.
TREBÁC. Igen féltlek, legény, megfojt e mirígyed
Meglátod: meg fogja valamelly irígyed
Fő barátid szívét erántad fagylalni,
S halálra fog téged e dolog búvalni.
HORÁC. Hogyhogy? midőn Lucil eféle munkákat
Készíteni próbált, s a szép álorcákat,
Mellyek alatt mérgét rút szív lappangtatta,
Mindenek láttára bátran leszaggatta,
Vajjon bölcs Laelius, s az a kinek neve
Carthago vesztével halhatatlan leve,
Megbotránkoztak-e verse fulánkjában,
S gyűlölték-e azért, hogy gúnyolásában
Metellust érdeme szerint lefestette,
S Lupust gyalázatba torkig merítette?
Bár senkinek jókon kivűl nem kedvezett,
S mérges nyilat alsók s fők ellen hegyezett,
Még is, mikor illett fényes polctól válva
A nagy nevű bajnok s szelid bölcs tréfálva
S enyelegve vele mulatni szerettek.
S nem egyszer egy tálból mind a hárman ettek.
Kicsinységem ugyan elmére vagy nemre
Nem tart just Lucillal egyenlő érdemre;
De az irígység is (akármicske vagyok)
Megvallja, velem is barátkoztak nagyok,
S ha bántván, porhanyú fába vél harapni,
Keményre fog s fogát kitörőre kapni.
Törvénytudó Trebác! nem igy ítélsz velem?
TREBÁC. Okoskodásodat én helyesnek lelem.
Még is intlek, vigyázz jól bátorságodra,
Egy tudatlanságod válhatna károdra:
Törvény: hogy ha másra valaki rosszat ír,
Az ellenfél perbe idézni jussal bír.
HORÁC. Igen, ha ki rosszat, De hát ha versem jó
S Caesar maga vallást lesz, hogy van benne só?
A költő erkölcsi ha tiszták s nemesek,
S csak ollyakat csúfol, kik igen vétkesek?
TREBÁC. Már ugy elégséges fog lenni mentsége,
S az egész dolognak nevetség lesz vége.