Homér és Oszián
szerző: Petőfi Sándor
Hol vannak a hellenek és hol a celták?
Eltűntenek ők, valamint
Két város, amelyet
A tengerek árja benyel,
Csak tornyaik orma maradt ki a vizből...
E két torony orma: Homér s Oszián.
Koldús vala az,
Királyfi emez. Mi különbség!
De egybe' hasonlatosak:
Mindketteje vak volt.
Szemfényeiket tán
Lelkök lobogó tüze, önnön
Dicsőségök ragyogása vevé el?
Nagy szellemek ők! ha varázskezeik
Érintik a lant idegét,
Mint isten igéje, világot
Alkotnak az ember elé,
Melly bámulatos szép
És bámulatos nagy. ─
Halljátok Homért?
Dalában a mennyei bolt
Egy csendes örömnek örök mosolya,
A honnan a hajnali bíbor
S a déli sugár aranya
Olly nyájasan ömlik alá
A tengeri szőke habokra
És bennök a zöld szigetekre,
Hol istenek űzik az emberi nemmel
Boldog vegyűlésben
Játékidat, oh gyönyörű szerelem.
S látjátok amott Osziánt?
Az éjszaki tenger örök ködü földén
Vad szikla fölött viharokkal együtt
Harsogja dalát az alaktalan éjben,
És feljön a hold,
Mint a lemenő nap,
Olly vérvörösen,
S zord fénybe borítja a rengeteget, hol
Bolygnak seregestül
A harcz mezején elesett daliák
Bús szellemei.
Minden mi világos,
Minden mi virágzó
Dalodban, oh koldusok őse, Homér!
Minden mi sötét,
Minden mi sivár
Dalodba', királyi utód, Oszián! ─
Csak rajta, daloljatok egyre,
Verjétek a lantot, az isteni lantot,
Homér s Oszián!
Eljőnek az évek
Századjai s ezredei; letipornak
Mindent könyörtelenül, oh, de
Ti szentek vagytok előttök;
Mindenre a sárga halált lehelik,
Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld!