Hol vagy, Éva?
szerző: Gárdonyi Géza
Már csak az elnök elbeszélése volt hátra, Kelemené, a legfiatalabb agglegényé, aki a karácsonyfával családias érzést vitt be az előző estén a rideg-legények körébe.
Mosolyogva nézett rájuk.
- Hát, barátaim, én őszintén szólva több rossz véleményt vártam tőletek.
Mert hiszen az aggleányok is így beszélnek:
- A férfiak csapodárok, hazugok, gonoszak. Azért maradtam inkább leány.
Az agglegények mit mondhatnak egyebet?
- A nők nem érdemlik meg, hogy komolyan foglalkozzunk velük.
Feketítik egymást, hogy ők maguk fehérebbeknek látszódjanak. De hát a festők is kékebbnek festik az eget, mint amilyen, és feketébbnek az ördögöt...
- Az ördögöt te se festheted fehérnek! - nevetett a bankigazgató.
- Az ördögök ám férfiak! - vágott vissza vidám hunyorítással Kelemen. - Mért nem alkotta az ördögöket az emberi fantázia nőkből? Mért alkotta nőkből az angyalokat?
- Csak a közrendű angyalokat! A főrendűek férfiak. Mihály, Gábor... És az Istennek is fia van, és nem lánya.
- De azt is a nőnek a szívére bízta az Isten, mikor lebocsátotta erre a földi világra.
Ne disputáljunk: mossuk ki a homokból az aranyat.
Konstatálom, hogy mindössze is csak ketten vagy hárman példázgattátok, hogy a nő ilyen meg amolyan veszedelem a férfira. A nő, vagy talán inkább a házasság.
Hát annak a szegény nőnek?
Nem is beszélek a vagyontalan leányok sorsáról, akiknek egy-egy francia szívű fiatalember mosolyogva rongyolja el az egész életét. Csak a módos leányokról szólok.
A fiús apák szinte örömmel szerkesztik össze a fiaik házasságát. De a leányos apák - azokat nézzétek, micsoda remegő szívvel bocsátják azok más födél alá a leányukat!
Ti egynehányan csak a szerencsétlen házasságokat látjátok. De hát minden házasság szerencsétlen-e?
Én ismerek igen vidám férjeket. És ismerek pocakos családapákat, akiknek az arcán szinte bazsarózsák nyílnak a jóléttől.
Vannak persze görbe fák is az erdőn. De hát miért görbék?
Mindenütt a nő miatt? Talán nem.
A legtöbb férfi maga az oka a házassága rosszaságának.
A meggondolatlan házasságok, a bűnös házasságok... Aki nem a szívét vitte az oltár elé, mit követelhet a nőtől a szívének? Aki csak a vére hevének engedelmeskedett, kit okozhat, ha a vére lehűl? Kit okozhat, ha látja, hogy felemás cipő lehetne a címere a házaséletének?
Ám azt is elfogadom, hogy lehet szerencsétlen az olyan házasság is, amelyiknek nem felemás cipő a címere, hanem két galamb fehér mezőben. A két galamb tehát összeházasodik. Mindent meggondolt, megfontolt, csak azt az egyet nem, hogy mi a házasság.
Mi a házasság?
Még ez is kérdés? - mondaná a két galamb. Hát: turbékolás, csókolódzás, kerengés a boldogság szárnyain a mennyország rózsás felhői között. Vagy beszéljünk katekizmusi rövidséggel: a házasság vállalkozás arra, hogy az egybeházasodók boldogok legyenek egymással.
Itt a hiba!
A házasság nem csupán boldogsági társasvállalat. Szenvedések is vannak az életben. Tehát az egybekelők azokra a szenvedésekre is vállalkoznak. Csakhogy addig ki-ki a maga baját szenvedte, az egybekelés után már a másik baját is. Nem minden hónap május.
Vállaljuk, hogy együtt éljük át a májust, vállalnunk kell, hogy együtt éljük át a későbbi viharokat is, rossz terméseket, fagyokat, sovány éveket.
Erről persze nem beszél a pap se, mikor esket. Sem a pohárköszöntők a nászasztalnál, sem a rózsaszínű telegramok. Csak a boldogságról beszél mindenki, a boldogságról. S a két kábult fiatal mit is gondoljon egyebet:
- Végre hát itt a boldogság! Ezentúl nincs az életben semmi egyéb, csak boldogság!
Az igazi házasság ellen én csak egy argumentumot ismerek, azt, hogy a földi törvények is beleavatkoznak.
Mert az égi törvények azt mondják: a házasság addig tart, ameddig a kettő egynek érzi magát. A földi törvények azonban azt mondják: együtt kell maradnotok, ha nem is vagytok egyek! Boldogtalanul is, szeretetlenül is.
Bizony nem a bölcsesség velejével áll a házasságnak ezen a kérdésén az az egyházi paragrafus, amelyik nem engedi elválni azokat, akik csalódtak egymásban, s ha véletlenül valamelyik később találja meg a párját, sem ő nem csatolhatja magához, sem az nem csatlakozhatik.
Szerintem csak a gyermekek sorsának intézésébe lehetne joggal beleavatkoznia a törvénynek. A gyermekeknek is jobb, ha nem a pokol levegőjében érlelődnek emberekké.
A házasságnak mindig az együttérzés a fundamentuma.
Az együttérzés.
Egymás körül kerengő porszemek vagyunk a végtelenség egy sugarában. Nő és férfi azonos porszemnek látszik, azonos léleknek. És mégse azonos. Valamiképpen kétféle.
Miért kétféle? A mindenség egy rejtett világának titkai közé tartozik.
De a kétféle lélek, a kétféle élő porszem nagy összevisszaságban kevereg egymás körül. És társulást keres.
Mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan fújták volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon.
S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele.
S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát. De ha megtalálja egymást, és egyesül a földi társadalmi formák szerint, amelyek neve házasság, akkor a két lélek együttélése szent és megnyugtató.
A nőtlen embernek csak lakása van. A családosnak otthona. Ha nincs is gyermeke, akkor is otthona. És aki megtalálta az igazi párját, az ugyan nem gondol olyanokat, hogy a férfi a nőnek az életét szolgálja a maga életével. Mert a nő élete az ő élete. Tehát a maga életét szolgálja, mikor a nőnek az életét szolgálja is; valaminthogy a nő is, mikor a férfit szolgája a maga életével, a maga életét szolgálja.
Az ilyen házaspárnak a szívében mindig zeng az angyalok zenéje, a szeretetnek minden muzsikánál szebb harmóniája.
Ti ketten-hárman nem azt néztétek a nőben, ami benne becsülni való, hanem azt, ami gyöngeség benne. S ha néztétek is, láttátok is, nem azért nem vettétek el, amit gondoltok, hanem azért, mert lelketekben nem éreztetek vele együtt, nem voltatok egyek.
Mi az az egység? - csak én tudom. Gyerekkoromtól fogva éreztem én azt, és akkor éreztem leginkább, mikor érzéstelen emberek elválasztottak tőle, a felemtől.
De hát elmondom én is, hogy hogyan maradtam agglegény.
Az én történetem annyira a gyermekkoromban kezdődik, hogy nem is emlékszem rá, hogyan kezdődik.
Az első emlékem az, hogy egy vén cselédasszony agyba-főbe csapkod a tenyerével, s végül rúg is egyet rajtam, hogy az utca porába bukok.
- Kivettetlek a kastélybúl! - rikoltja. - Cudar kölyök! Kivettetlek. Nem játszol többet Mártával!
S kézen ragadja a Mártának nevezett leánykát: hurcolja a kastélyba.
Mert az volt a bűnöm, hogy a kastélybeli kisasszonykával kiosontam a parkból. Muzsikaszó zengett a faluban. Búcsú volt, vagy mi. A faluvégen, a kocsmában táncolt a fiatalság. A kocsma mellett meg a gyerekek táncoltak. Márta is megmozdult: forgásnak indult. Illegette a lábát, ringatta a derekát.
Szól a muzsika. Márta karon kap:
- Táncolj hát!
Mit tehettem? Táncoltam vele.
Kis inges-gatyás, mezítlábas gyerek voltam akkor. És én is a kastélyban laktam. Az igaz, hogy csak a cselédek között. De ott laktam. És játszótársa voltam Mártának.
Az én apám ugyanis bognár volt az uradalomban. Ötéves se voltam, mikor meghalt.
Akkoriban történt, hogy a kis Márta a kastélyba került. Ő meg még nálamnál is árvább volt. Az uraság lett a gyámja.
A kisleány akkoriban sokat sírt. Hiába adtak babát és képeskönyvet a kezébe, az anyját rívogatta.
- Hol a mama? Mamához vigyenek!
Az anyám valami ügyben járt akkoriban fenn a kastélyban, és én is vele voltam.
A kis Márta rám bámult. Én az anyám szoknyája mögé bújtam. Márta utánam kandikált. Bújtam a másik oldalra. Márta kacagott. Anyámnak ott kellett hagynia aznapra. Másnap reggel már küldtek értem.
Így szoktam be a kastélyba. Így szokott meg Márta is. És hogy az anyám is meghalt, engem bentmarasztottak a kastélyban.
De mondom, én ezekre már nem emlékszem, csak nagyobb koromban hallottam már. Én csak arra a napra emlékszem tisztán, amikor Ilona asszony megvert, és fenyegetett, hogy kivettet a kastélyból.
A verést csak elviseltem volna, de hogy kivetnek, gondolatnak is gyötrő volt. Hova menjek, ha kivetnek? Ki ad ennem? Kalácson éltem, kenyeret se kapok? Hol hálok? És hát örökre el leszek-e szakítva Mártától?
Elszorult mellel követtem őket - félő távolságban persze. A kis Márta ríva futott a siető asszony mellett. Én bizonyára sápadt voltam.
Befordultak a nagy cifra vaskapun. Átmentek a napsütötte előkerten.
Bementek a kastély tornácának az ajtaján.
Én künn maradtam. Szepegve füleltem: verik-e Mártát odabent?
Nem szokták verni. De hogy Ilona asszony annyira nagynak rikoltotta a bűnünket, magam is nagynak éreztem már. Rám bízták Mártát, és én vigyáztam is rá: úgy bántam vele mindig, mint valami földi ruhácskába öltöztetett angyalkával. De hát lám: hibát követtem el, és kivetnek! Kivetnek! Soha nem léphetek be többé a szép, tornyos kastélyba, szép, tiszta üvegfolyosóra, és hát Mártával más gyerek fog játszadozni. Más gyerek! Vajon ki?
Nem tudom eltalálni, hogy ki, de azért gyűlöltem azt a valakit.
És ott bőgicséltem sokáig a tornác közelében.
Egyszer aztán látom Ákos urat - az uraságot -, ahogy jön a nagy óriás fejével, erős léptű járásával. A kastélyból jött ki, és felém tartott. A kezén kesztyű. Pomádés fekete haja oly kemény ívű a halántékán, mintha azt is vasból verték volna, mint a nagykapu tulipánjait. Komoly volt, mind mindig, és amint mondom, nagyfejű. Csupa fej, mint az ebihal. Most is, hogy eszembe jut, csak a fejét látom. Mert Ákos úrnak akkora feje volt, mintha valami nálánál nagyobb emberrel fejet cserélt volna valamikor. Neheztelte is talán, mindig lógatta.
És nagy volt azon a cigányosan barna fejen minden: a homlok, az áll, a száj, az orr, a koponya. Csak a szeme volt apró, az a nyugodt, hideg szeme.
Mindenki félt tőle. Még a lovak is buzgóbban vonták az ekét, ha ő lovagolt a szántóföld felé. A fák is mintha alázatosan húzódtak volna össze, amerre ő járt. Még tán a verebek se mertek ott csiripolni.
Dermedezve vártam, hogy megragad és kivet, vagy legalábbis megáll előttem és zord szóval űz el a kertből. Azonban csak éppen hogy rám pillantott: elrobogott a kavicsos úton az istállók felé. Örökkön a gazdaságát járta.
A szívem verése újra megindult.
De hát még hátra van az asszony, a tekintetes asszony... Az mit szól majd?
S aggódva szemléltem a kastély emeleti ablakait. Vajon melyik az asszonyé, a tekintetes asszonyé? A cselédasszony azóta bizonyára elkárogta a panaszt, és most már csak engem várnak, hogy megverjenek és kivessenek.
Újra keserves sírásra fakadtam. Közben egy tejszínű és fekete szegélyű pillangó szállott elém a szegfűbokorra. A sírásom egyszerre elszűnt. Óvatosan fogtam a kalapomat, lapultam, a szájam is elnyílt a nagy vigyázatban: lecsaptam.
A szegfűnek a karócskája keresztülütődött a kalapomon. A lepke elszállt.
A kalapomra bámultam, és tragikus érzések fancsalították újra a számat sírásra.
A könnyeimen át látom meg, hogy jön már értem Ilona asszony, csak úgy lobog a szoknyája! Jön a mérges pulyka! Visz a másik mérges pulykához. Teremtő isten, micsoda nap ez!
Sok szobán megyünk át. (Haj, de sok ajtón fognak kivetni!) A szobák faláról sisakos és mentés urak néma rosszallással néznek reám az aranyrámákból. Végre abban a szobában, amely szentek és Máriák képével ékes, ott ül a második haragos pulyka, a fekete ruhás tekintetes asszony. Ül az apró szentképei és virágzó kaktuszai közt az ablaknál. Ül a szokott görnyeteg soványságban, fehérbabos, Tegethof-szín ruhájában.
Mögötte a kis zöld szárnyú papagáj, a kis tudós madár, aki a papra azt kiáltja:
- Laudetur! Laudetur!
Másra meg:
- Jóreggelt! Jóreggelt!
Még az is hallgatva és szörnyülködve bámul rám komoly, okos, fekete szemével.
És hát ott Mártácska is a szék mellett, és sápadtan, komoly szemmel várja, hogy mi történik velem.
- Semmirevaló! - kezdi az asszony a beszédet.
Sásogó hangja máskor csupa szelídség és jóság, és szomorú egykedvűség. Hiszen beteg lábú asszony. Ki se mozdul soha a szobájából.
- Börtönbe a semmirekellőt! - mondja szívet sújtó, kemény szóval. - Soha többé nem játszik Mártával!
A börtön nem éppen velencei, csak üres szakácsszoba a földszint északi sarkán, a konyha mellett. Abban az időben már nem tartottak szakácsot az öregek, csak egy siket asszony főzött. Ilona asszony szobaleányféle volt a háznál. Kívülük még csak egy inas szolgált náluk, a vén obsitos, Luki bácsi.
Bőgök. Márta is sírásra fakad. De nincs könyörület! Ilona asszony magával ragad, mint a sas a bárányt: visz a börtönbe.
Hej, sokszor megismétlődött ez a jelenet! Mikor nyitva találtuk a park hátulján a kertészajtót, s leszöktünk a Dunára, s fürödtünk. Jött a gőzhajó. Hullámot vert. A vízből egy barna posztókalapos, puffadt képű asszony lükkent föl. Ázott kalap, ázott tollak rajta; vízben terjengő, szürke haj. Mink persze nem tudtuk, hogy halott. A felülről érkező halottak ott állomásoznak azon a kanyarodón. Megijedtünk. Meztelen futottunk vissza a kastélyba.
Hát még mikor az erdőre szöktünk ki, és eltévedtünk. Hát mikor megtettük az ezüst teáskannát bogárgyűjtő szelencének. Hát mikor a papagáj megkarmolta a Márta kezét, s én megfogtam. Márta meg: ollót neki! - lemetszettük a körmeit.
Különösen az erdőbe való elbolygásért harsogott ránk a rémítő ítélet. Minket egy mese vitt oda, amit Ilona asszony mondott az árván maradt királyfiról és királyleánykáról. Érdekes volt hallgatni azt, hogy hogyan kergette el őket mostohájuk, és hogyan találtak az erdőn élelmet, szamócát, s hogyan fogadta őket be a barlangjába egy jóságos remete.
A falun túl is volt erdő, és minket érdekelt a remete. Azonban a remete sehol se mutatkozott. S mink nem is igen bántuk: akkor ért a vadszeder. Ettünk vidáman. És kezünk-lábunk bemocskosodott. Végre estefelé a remete helyett a kerülő bukkant ránk, és visszavitt bennünket a kastélyba.
- Ez a gyerek tűrhetetlen már! - mondta akkor a tekintetes asszony. - Márta mellé leányt kell keresni.
És az ő nyugodt hangja rettenetesebb volt nekem, mint az Ilona asszony hajmeresztő rikoltozásai.
Sírtam, zokogtam a börtönömben. Egyszer hallom, hogy nyikkan a kilincs. Az ajtóra nézek.
Márta dugja be a fejét.
- Kelen - mondja képedezve. - Hová mégy?
Nem tudta kimondani jól a nevemet: csak Kelen volt neki a nevem.
- Nem tudom - pityogtam. - Nem tudom, hova megyek.
- Ne menj messzire.
- Hát hová?
- Csak a kert végibe, ahol a kaktuszok állnak.
Elkámpicsorodtam:
- Nem adnak ennem.
- Viszek neked, Kelen. Mindennap viszek.
- Megverik érte.
Gondolkodva nézett.
- Ha megvernek, elmegyünk. És ha a kerülő megint arra jár, elbúvunk bokorba.
A sírásom elszűnt. Hallgatva és gondolkodva néztünk egymásra.
Márta abban az időben kis, pufi arcú teremtés volt. Matrózgalléros, indigószínű ruhácskában járt, s térdig érő szoknyácskában. A fejét fiúsan nyírták. És én csak a szemére emlékszem, hogy akkor nagy volt és tiszta világoskék. Természetre meg vidám volt, mindig mosolygó, mindig ugrándozó, mindig boldog.
Abból az időből még csak egy szó maradt meg az eszemben.
A parkban egy vastag, mohos márványobeliszk állt. Két ember magasságú. Vén tuják és gesztenyefák környezték, szinte el is takarták. Örökös volt ott az árnyék kánikulában is.
Mártánál bábu van piros szoknyás és göndör hajú kis bábu. Margitnak hívta a bábuját.
A légy rászáll Margitra. Márta elűzi. A légy megint rászáll.
- Vigyük a hűsre Margitot - mondja. - Ott nem csípik a legyek.
Térünk a hűsre.
Látom egyszer, hogy valami zöld aranybogár száll az oszlop tetejére. Nézzük.
- Felmászok érte - mondom.
S próbálok mászni. Márta tol.
Egy kertészgyerek előttünk megy el gereblyével. Rám szól:
- Te, ha meglát az uraság. Nem tudod, hogy síremlék ez?
Megszeppenve bocsátkoztam vissza a földre. Márta is fölvette a bábuját. S hogy magunkra maradtunk, tűnődve néztünk össze.
- Halott van itt - mondottam Mártának.
A leányka csodálkozón meresztette a szemét az emlékre.
- Mér hal meg némelyik ember?
- Mer megöregszik.
- Mink is megöregszünk?
- Lehet. Megnövünk, és megöregszünk.
- És te ember leszel?
- Talán. Maga pedig asszony.
Márta gondolkodva nézett rám.
- Ha én asszony leszek, te leszel az uram.
A napfény a szemébe tűzött a tujalombokon át. Behunyta. A tenyerét a homlokához emelte.
A mondása annyira meglepett, hogy percekig nem is tudtam rá felelni.
- Csakhogy - mondottam aztán a fejemet rázva -, nem adják ám magát nekem.
- Mér?
- Csak.
- De.
- Nem. Mer maga úri fajta, én meg nem vagyok úri fajta.
Elgondolkodott. Aztán a fejét rázta:
- Én nem leszek másnak a felesége.
- Muszáj ám.
- Nem.
- De.
- Nem. Megmondom nekik, és akkor te leszel az uram. Jó?
- Jó. De azért mégse adják magát nekem.
Márta földhöz csapta a babáját.
- Akkor sírunk, és végre is beleegyeznek.
És máris megtelt a szeme könnyel.
Ez a beszélgetés mindig eszembe maradt. Tűnődve néztem rá olykor: lehet-e, amit mond? Olykor mély elgyönyörödéssel vélekedtem, hogy lehet. Olykor meg elszomorodva gondoltam: nem lehet.
Az erdei história után csakugyan megjelent egy leányka a kastélyban. Parasztleányka volt, a csősznek a lánya. Kimosdatták, felöltöztették: felfogadták, hogy reggeltől estig játszadozzon Mártával.
Engem meg áttettek a csőszhöz. Bizonyosan fizettek értem.
Sírtam, ordítottam. Elszöktem, és ott ácsorogtam naphosszat a park kapuja előtt.
Egy béres visszahurcolt a csőszhöz. De én megint csak elszöktem.
Talán négy napig tartott a keservek ideje, mikor egyszer megint csak jött értem Ilona asszony: visz a kastélyba.
- Mártácska beteg! - mondja könnyezve. - Talán meg is hal.
Hát csakugyan ágyban a kisleány. Mellette az asszonyunk, meg a fogadott leányka. De Márta csak engem sírt.
Nem tudom már, mi baja volt. Orvos is járt hozzá. Csak arra emlékszem, hogy valami epeszínű orvosságot hozattak neki a patikából, és Márta nem akarta bevenni. Sírt. Ha erőltették, összeszorította a fogát, hánykolódott, rúgott - nem bírtak vele. Végre is azzal vették rá, hogy ha beveszi, visszakap engem játszópajtásnak.
Erre beszedte az orvosságot.
Hétéves koromban elvitt Ilona asszony a kis falusi iskolába, és átadott a tanítónak.
- Ne ríj - mondotta -, délben hazagyühetsz. De ha rísz, nem gyühetsz haza..
Márta érdeklődéssel nézte, amint otthon az Ilona asszony szobájában palatáblára írom az első betűvonalakat. Megkívánja ő is: kér palatáblát. Ír ő is.
Néhány hét múlva már az ábécéskönyvemet silabizálom otthon. Márta is érdeklődik: ő is silabizál. Újévkor már ő is olvas.
A kastélyban csodálgatnak bennünket.
- Derék gyerek ez - mondja az asszony. - Mártának nem hozatunk még guvernántot.
És a kis Márta valóban tőlem tanult meg írni, olvasni, számolni, katekizmust, bibliát és mindazt az apró-cseprő tudományt, amire a falusi iskola tanítja az emberiséget.
Egy különös szokásáról is kell szólanom. Igen csókos leányka volt. Mindenkit csókolt, ha az arcához férhetett. S mivel hogy én voltam mindig legközelebb az arcához, engem csókolt leggyakrabban. Megölelt néha, és tízszer, hússzor, százszor is megcsókolt.
Eleinte nevették ezt a szokását később sem ügyeltek rá. De egyszer aztán végzetessé vált mind a kettőnkre.
Nekem ugyanis mindig jólesett, ha megcsókolt, mert anyám halála után nem csókolt már engem senki. És aztán én is visszacsókoltam azt a kedves kis fehérbárány virágocskát, és ő mindig boldogan állotta.
Hát egyszer, mikor már tízéves vagyok, ott játszunk egy padon a parkban. Ő egyszer csak átfonja a nyakamat, és megcsókol. Én is átölelem, és visszacsókolom. Ő megint és megint.
Egyszer csak azt látom, hogy ott áll előttünk Ákos úr. Áll, és néz ránk, mint valami komoly rinocérus.
Mink megszeppenünk. Bámulunk rá ijedt várakozón.
Azonban nem szól semmit. Megfordul. Továbbsétál.
Egy óra múlva megjelenik a kastélyban a tanítóm.
- Hol találom a tekintetes urat? - kérdi. - Hívatott.
Leállítja a hosszú szárú pipát a tornácablakba. Köhint. Bemegy. Negyedóra múlva visszatér. Fölveszi az ablakból a pipát. Rágyújt, hozzám jön.
- Kelemen fiam - mondja. - Gyere velem.
Vele mentem. Nála is kellett hálnom.
Másnap elvitt a városba. Pozsonyba. Úri ruhát vett, és cipőt, kalapot. A boltban öltöztettek fel.
Aztán elvitt egy lakatoshoz. Hosszan tárgyalt velük.
Onnan elmentünk a gimnáziumba. Beíratott.
Nekem olyan már mindez, mintha álomképeknek hosszú sora volna.
Karácsony felé örvendezve számítgatták a társaim, hogy hány nap járunk még az ünnepi vakációig. Valamennyi hazagondolt.
És én is haza gondoltam, haza.
Mi volt nekem akkor a haza?
A falu?
Nem.
Az Ilona asszony szobája?
Nem.
A kastély?
Nem.
És mégis szorongó mellel tűnődtem: mehetek-e én is haza?
Nekem Márta volt a haza.
De az utolsó tanulóóra is elmúlt, a társaim örvendezve robogtak ki az iskolaajtón, csak én magam kullogtam szomorúan.
Otthon lakatosék is kérdeztek:
- Te nem mégy haza?
- Nem tudom - feleltem.
S vártam, hogy valaki jön értem.
De nem jött értem senki.
Az ünnep előtt való napon mégis kaptam egy postán jött ládikát. Bámulva olvastam, hogy Ilona asszony küldi. S remegve bontottam föl. Diós-mákos kalács volt benne, meg birsalmasajt, meg levél.
A levélből először is egy ezüst húszkrajcáros pottyant ki. Azt persze gyorsan zsebre tettem. Aztán olvastam a vastag tollal írt ákumbákumot:
Édes Kelemen fijam nem Gyühetsz a Kalácsho hát a Kalács megy tehozzád és Márta sokat Siratott mikor elmentél de most mán Gubernáttya van Csolkollak
Ilona nénéd
Százszor elolvastam. Mindig csodálkozva azt a szót, hogy édes Kelemen fijam, és mindig elnehezülő mellel azt a szót, hogy Márta sokat siratott.
A küldeményt megettem. A húsz krajcárt is elcukroztam, de azért szomorú maradt az én karácsonyom.
Újra meg újra elővettem a levelet, és már csak a közepét olvastam: Márta sokat siratott.
És mintha a bútorok, falak is azt susogták volna: Márta sokat siratott!
Gondolkoztam. Haza kéne menni, haza. Merre van a falum? - nem tudom. De a vasút mellette megyen el, és kelet felé vinne a vonat. Ha megvolna a húsz krajcárom... És hát igaz, hogy Ilona asszony megverne, de talán nemigen, mert kalácsot is küldött - és aztán a végén még egy hetet is játszhatnánk Mártával.
Gondolat gondolatba: nini, hiszen kérhetek én pénzt lakatoséktól. A mester mondta, hogy amire pénz kell, tőlük kérjek, és írjam fel én is, aztán három hónaponkint küldjem el neki.
Kinéztem az ablakon: sűrű hópelyhezés. Meg se látják, hogy az állomás felé mentem.
S nem tanakodtam tovább. Kértem negyven krajcárt könyvre. Többet nem mertem kérni.
S kiosontam az állomásra.
- Kérek negyven krajcárért jegyet.
- Hova akarsz menni, gyerek?
- Haza.
- De hova?
Ez a kérdés nem tetszett. Megmondjam-e? Hátha ő is be van avatva a száműzésembe, és nem ad, ha megmondom.
Eltoltak onnan. És én töprenkedve ácsorogtam az utazók között.
Nem volt bátorságom, hogy újra kérjek jegyet. Aztán meg arra gondoltam, hogy elmegyek a vasúti sínek mentén, gyalog.
És eljöttem.
Jöttem a hóban, később a ködben. A fülem fázott, a kezem fázott, a lábam fázott, egész testemben fáztam már, de azért csak jöttem.
Egyik-másik bakter rám kiáltott. Akkor letértem egy darab útra a sínről, s gázoltam az árok térdig érő havát. Cipő volt rajtam, hát a lábam szára átnedvesedett. De én azért csak jöttem. Olykor vonat ért utol, vagy jött szembe velem. Olyankor is letértem.
Aztán rám sötétedett az est, de azért csak jöttem. Jöttem étlen, szomjan, csontomig fázlódva. Jöttem.
Az út végtelennek látszott, és a lábam mintha ólommá változott volna. S mintha már nem is a lábam hordozna, hanem nekem kellene vonszolnom a lábamat.
De azért csak jöttem az éjben, a csendben, a havas végtelenségben. Már száz esztendeje jöttem, és mintha az idő is oly végtelen volna, mint az út...
Már akkor sírtam is olykor. Rossz útra tévedtem én, bizonyosan rossz útra. Már régen haza kellett volna jutnom, ha jó úton járnék. Aztán éreztem, hogy egyre lassabban vánszorgok. De azért csak jöttem.
Tántorogtam. De azért csak jöttem.
A térdem rogyadozott.
Egyszer csak a föld is, mintha jobbra-balra vonszolnák alattam...
Lerogytam. Eldőltem.
Csak annyit hallottam még, hogy egy kutyácska dühösen csahol. A fejemnél csahol... Nem bánom már én, ha megesz is! Aztán valaki kiált, és a kutya elhallgat. Lépések ropognak a hóban. Lámpa világít a szemembe.
A bakter volt.
Mennyi ideig feküdtem nála? - nem tudom. Pálinkát itatott velem. Vallatott: ki vagyok? Hova megyek?
Már akkor nem voltam messze, talán tizenöt-húsz kilométernyire.
Másnap kocsi jött értem, az urunknak egy igáskocsija. A kocsi tele volt szalmával. Beletettek. Aztán a tanítóhoz vitt a kocsi. Ott is ágyba tettek.
Az első látogatóm Ilona asszony volt. Szidott, csaknem megpofozott. Félve pislogtam rá a takaróm alól, hogy mikor emeli rám a kezét, és csodálkozva láttam, hogy a szeme tele van könnyel.
A tanítónál is valami tüzes itallal traktáltak. Gondolom: paprikás tea volt. Az a tea úgy helyreigazított, hogy délután már meg is szólított a tanító:
- Talán fel is tudnál már kelni?
- Fel.
Amint leszállok az ágyról, az ajtó kinyílik, és beröppen rajta az én Mártám.
- Kelen! - kiáltja. - Kelen! Kelen!...
És a nyakamba borul, csókol ugrándozó örömmel.
A tanító csak bámul. Leteszi a pipáját. Kimegy.
Mink örvendezünk egymásnak.
Hogy megszépült! Mekkorát nőtt! A haja is megnőtt! Milyen szép szőke a haja, mint a kukorica selyme. És kék körfésű tartja össze a haját.
A tanító visszatér. Fölveszi a pipáját, és szívja tovább.
- Hát hogy jött maga ide, kisasszonyka?
Márta röstellkedve pillog maga elé:
- Csak úgy...
- Magában?
- Hallottam, hogy Kelen megjött...
- És maga kiszökött.
Márta lesüti a szemét, és szégyellőskén mosolyog.
- Ebbűl baj lesz - vélekedett a tanító.
Márta elkomolyodott, és aggódva pillantott maga elé. De aztán megint hozzám fordult.
- Játszunk? Mit játszunk? Hol voltál ennyi ideig? Most már visszajössz, ugye, a kastélyba? Megmutatom neked, milyen szép képeskönyvet kaptam, és babát és teljes konyhát. Van benne rézmozsár is. Főzünk.
Egyszer csak jöttek érte: Ilona asszony, aztán egy ismeretlen, cvikkeres, időske kisasszony.
- Szörnyűség! Szörnyűség! - rekecselte a kisasszony. - Ezért lakolni fog!
- Börtönbe kerül! - tódította Ilona asszony.
Bundácska volt a kezében, meg prémsapka. Ráadták. Márta sírt. Magukkal ragadták.
A tanító másnap visszavitt Pozsonyba. Egész úton pipázott és oktatott.
- Gondold meg, hogy árva vagy. Szemétre kerülsz, ha az uraságot kedvetleníted. Tanulj erősen, ameddig taníttatnak.
Hát tanulni tanultam is én. Nem voltam épp az elsők között, de az utolsók közt se. Csak azt nem értettem, hogy mért nem engednek vissza a kastélyba.
Az iskolai év végeztével aztán értem jött megint a tanító. A fejét rázta a bizonyítványomra:
- Jobb is lehetne.
Elegyenlítette, ami tartozásom volt a lakatosnál. És rágyújtott. Vitt haza.
Egész úton egyetlen kérdés foglalkoztatott, de órákig tartott, míg végre ki bírtam nyögni:
- Mester úr, kérem, a kastélyba tetszik-e vinni engem?
- Nem, fiam - felelte nyugodtan. - Nálam fogsz lakni. De azért a kastélyba is elmegyünk. Megmutatod az úrnak a bizonyítványodat. Megköszönöd, hogy iskoláztatott. És kéred, hogy továbbra is terjessze ki rád a jóságát.
Este érkeztünk meg. Másnap reggel a kastélyba mentünk. A pipáját letette a tornácablakba. Állított Ákos úr elé.
Komoly szemmel nézte az meg a bizonyítványomat. Bólogatott.
- Jó. Nem buktál meg, az a fő. Taníttatlak, ameddig hanyagnak nem látlak.
Az asszony is kegyesen fogadott: tetszett neki, hogy a vallástanból jeles vagyok. A többivel nem törődött.
- No, jó - mondotta -, míg a tanító úrral tanácskozunk, meglátogathatod Mártát. Lent vannak a parkban, hátul a kaktuszoknál.
Említettem talán már, hogy a park hátulján üvegház állt, és mellette egy háromlépcsős, hosszú állvány. Csupa kaktusz állt ott: tövises és tövistelen, gömbölyű, lapos, szögletes, gerezdes, mindenféle kiktusz-kaktusz, ami csak terem a világon. Az asszony kedvéért tartották. Amelyik kaktusz virágzott, felvitték a szobájába, a papagájkalitka mellé.
Hát a kaktuszoknál!...
Hej, rohantam én, ahogy csak a lábam bírta.
- Márta! Márta! - kiáltottam már messziről.
A kis Márta megrebbent. Otthagyta a cvikkeres kisasszonyt, és repült elém.
Összeölelkeztünk, összecsókolództunk.
- Márta! Márta! - képedezett rá a kisasszony. - Micsoda illetlenség!
- De hiszen ő Kelen. A mi Kelenünk! - magyarázgatta Márta.
- Rokon? Hiszen nem rokon!
- Nem, de ő Kelen, Kelen, Kelen.
S másnap, mikor ismét meg akartam Mártát látogatni, a tanító nem engedett.
- Neked nem szabad odajárnod. Az uraság mondta, hogy nem szabad.
Sehogy sem értettem.
Végiggondoltam minden botlásomat. Mindent végigvizsgáltam: a papagáj körmétől az erdei bolygásig. Hiszen mindent megbocsátottak.
Egy délután mégis beszöktem. Ilona asszonyhoz mentem. Tudtam, hogy ebéd után Ákos úr aludni szokott.
Belopództam a kastélyba.
A parkba nem mertem egyenesen bemenni. A cvikkeres kisasszonyt ellenségemnek éreztem. De Ilona asszony iránt volt némi bizodalmam.
Megszid. Talán meg is ver. De a végén mégiscsak előhívja Mártát.
Benyitok a szobájába. Ott hever a szoknyás pulyka a díványán.
Megrettenve emeli föl a fejét.
- Ó, rosszmadzag! Hogy megijeszt! Hogy mertél idejönni? Te gézengúz! Te vadkörte? Te ágrúl szakadt! Nem mondták, hogy nem szabad idejárnod?
Elpityeredtem. Tehát csakugyan nem szabad!
Az asszony bosszúsan szidott tovább:
- No, hát mit akarsz? Éhes vagy? Nesze, egy darabka kalács. De most aztán kotródj! Meg ne lásson a tekintetes úr!
- Márta... - pityogtam. - Hol van Márta?
- Semmi közöd vele! Márta úri kisasszony, te pedig csak cseléd vagy! Rongy vagy! Semmi vagy!
Az ablakhoz ment. Kinézett rajta a kertbe. Aztán visszatért.
- Ne bőgj - csillapított enyhült hangon. - Húzódj meg itt, te vakarcs. Talán a kisasszony is alszik.
Kiment.
Néhány perc múlva hallom, hogy robog a folyosón Márta. Borul a nyakamba. Összecsókol.
Csodálkozva láttam, hogy Ilona asszonynak a keze nem áll pofozásra. Leül mellénk. Harisnyát foltoz.
Azonban az ajtó nyitva marad. Egyszer, hogy fönn az emeleten ajtónyikkanás hangzik, Ilona asszony felszökken. Kipillant az ajtón. Hintógördülést hallunk.
- Vendég - mondja Ilona asszony. - Mártácska, hamar: öltözzünk. Te pedig fuss, mihánt fölmennek. És többet ide ne gyere! Mert bottal verlek ki.
A vendég - tudtam, kicsoda: a szomszéd falubeli özvegyasszony, a mi asszonyunknak a leánykori barátja. Minden héten átlátogat, és nyarankint magával hordozza a fiát, az Antit, egy nálunknál sokkal idősebb, sunyi kamaszt. Az asszonyok beszélgetnek, a kamasz albumot-mit néz, és ásítozik. Márta olyankor az asszonyok mellett van, és szintén unatkozik.
Nem mertem belépni többé az Ilona asszony szobájába.
Csak a parkot kerülgettem aztán.
De magas a kőfal, de magas! Hanem amott a sarkon az amerikai vaddiófák még magasabbak. Föl lehetne azokra mászni. Be lehetne azokról látni!...
S másztam, hágtam, hol az egyikre, hol a másikra. Leselkedtem be, hol itt, hol ott. Márta meglátott. Intett, hogy bújjak el. Aztán, ha a kisasszonyától csak egy percre is szabadulhatott, hozzám futott. Én a kőfalra könyököltem, ő meg fölkepeszkedett, föIhágott a lépcsős kaktuszállványra. A legfelső állvány csak félméternyire volt a kőfal tetejétől. Márta nyakon ölelt, a képemhez dörzsölte a selymes, finom kis képét.
- Kelen! Kelen!
És örvendezve váltottunk a lombok védelme alatt néhány szót, néhány kérdést. Olykor hosszasabban is beszélgettünk. Ő elmondta, mik történtek vele, mióta nem láttam. Én is elmondtam, amik velem történtek. Úgy beszélgettünk, mint a testvérek szoktak, míg a kisasszony rá nem kiáltott:
- Márta! Hol van? Mit csinál ott annyi ideig?
Akkor aztán Márta összecsókolt, és futott vissza.
A következő őszön levélkét kaptam Pestről:
Titkon írok neked, Kelen. Apácák iskolájában vagyok. Itt nem olyan jó, mint otthon, gombócot csak egyet adnak a levesbe. Franciát is tanulok, és már kétszer kitűnőre feleltem. Te nem írhatsz ide, mert nem szabad, de gondolj rám minden este. Én is rád. Csókollak édes, édes, édes Kelen!
Márta
Nem mondom el az ifjúságom történetét; hányódtam, mint a fészkéből kiesett verébfi, amely ide-oda vergődik a világban, míg vagy megnő a szárnya, vagy valami veszedelemnek a torkába esik.
Egy mondás erősítgette csak bennem a lelket: Ákos úrnak a mondása, hogy ameddig nem bukok, taníttat. Igaz, hogy fenyegetett is: ha nem tanulok, lakatosinasnak adat.
Hát tanultam, eminenter tanultam. Mert ha lakatos leszek, a városban kell maradnom. Azonban ha tanulok, év végén mindig bevihetem a bizonyítványomat a kastélyba, s akkor hallom az asszonynak mennyei szavait:
- Míg a tanító úrral beszélgetünk, meglátogathatod Mártát.
És hát az amerikai diófák is nekem nőnek, nekem leveledznek. De már a második évben nem rohantam olyan indiánkiáltozással Mártához. Igaz, hogy aznap nem is a parkban volt, hanem az üvegfolyosón. És egy másik kisasszony gardírozta. Az nem volt szemüveges, de még félelmesebb. Különösen az a szemölcs a szája mellett, igen fenyegető volt az a szemölcs!
Mikor Márta rám tekintett, láttam, hogy megrezzen. Elém sietett, elpirult. Egy percig habozva állott. Aztán mégiscsak a nyakamba borult.
- Kelen! Édes Kelen!
Így találkoztunk mindig csak a tanév végén, és azután mindig csak titkon a diófák lombja alatt, a kaktuszállvány fölött.
Abban az évben, mikor a hetedik osztályt jártam, úgy nőttem, mint a májusi búza. Magam is csodálkoztam, mikor láttam, hogy egyre-másra elrövidülnek, megszűkülnek a ruháim. Az orrom alatt barna pelyhedzés jelent meg. Egyik-másik társam mintha megalacsonyodott volna.
S év végén, mikor egy esős napon dobogó szívvel vittem a kastélyba a csupa kitűnő bizonyítványomat, az üvegfalú folyosón egy nagy és szép felnőtt leány állt meghőkölve előttem. A postásgyerek sárga bőrtáskája volt a kezében. Ő vitte azt olykor az emeletre.
Hát csak állt, mint egy leánnyá vált, fehéren virágzó azáleabokor. Batisztruhába volt öltözve, és a haja divatos frizurában, nem úgy vállra hullón, mint azelőtt, s nem is olyan szőke már, mint a kukorica selyme, hanem sötétebb szőke, vörhenyeges szőke, gyermekien tiszta és szelíd homlokára puhán omló selyemhaj.
- Kelen! - rebegte. - Kelen.
A tanító akkor nem jött velem, és őmögötte se állt guvernant, mégis, ahelyett hogy összeröppentünk volna, zavart-pirosan bámultunk egymásra.
- Istenem - rebegte -, hogy megnőtt... hogy megnőttél...
Erre még inkább elpirosodott.
Valami inas kopogott a folyosón. És mink szétrebbentünk, mintha bűnt követtünk volna el.
Engem úgy megzavart a találkozásunk, hogy a jótevőm előtt csak dadogtam:
- A bi-bizonyítvány... és azon érdemtelen és azon kegyesi jó volta... azon... amelyben taníttatásom... részesültem... által...
Rámcsodálkozott.
- Micsoda értelmetlen, zagyva beszéd ez? Talán hiányos volt a táplálkozásod? Vagy talán Shakespeare-t olvastad magyarul?
A könyvtárszobában fogadott akkor, s az is zavaróan hatott rám. Az a körülfal-könyv, a nagy gazdasági napló az asztalán. Aztán oldalt az az üvegajtó...
Azt a szobát nem ismertem. A kastély déli tornyában volt. Nekünk a tájára se volt szabad mennünk.
Elvette a bizonyítványomat. Az arca földerült.
- Csupa kitűnő! Derék.
A szava enyhébbre fordult. Szorgalomról, vagy miről beszélt. Én azonban jobban az üvegajtóra füleltem: az asszonyt vártam. Mert hiszen mindig ő engedte meg, hogy Mártát meglátogassam.
Csak akkor fordult ismét Ákos úrra a figyelmem, mikor az Ilona asszony nevét hallottam említeni.
- Tudod talán, hogy a télen meghalt. Rád hagyta a megtakarított pénzecskéjét. Nem sok, de neked bizonyára mégis nagy summa. Megkapod tőlem, ha nagykorú lész. Mehetsz.
A hagyaték említése elképtetett. Ilona asszony? Az az örökkön rámkaffogó öregasszony hagyta rám a pénzét? Lehetetlen!
Azonban a mehetsz szóra egyszerre megint Márta jutott az eszembe.
Csak álltam, mintha hozzáragadt volna a lábam a padlóhoz.
- Mehetsz! - ismételte Ákos úr.
- A tekintetes asszony?... - kérdeztem félénken. - Miként fejezzem ki a tiszteletemet?
- Majd megmondom neki. Fekszik. Beteg.
Nem volt szükség a tekintetes asszonyra. Márta lenn várt az üvegfolyosón.
Ült egy asztalkánál. De vele ott ült egy ismeretlen asszonyság is, akinek az orráról is látszott, hogy németül és franciául szállítja a műveltséget a hajadonoknak.
Márta már akkor nyugodtabban nézett rám. Bemutatott a hölgynek:
- Kelemen barátom, gyermekkori játszótársam.
Ha sötétben hallottam volna, hogy Kelemennek mond, azt véltem volna, nem ő, csak valakinek olyan a hangja, mint az övé.
De a szeme, az ő igaz-szép szeme a régi bizalmassággal ragyogott rám. És tegezett, mint azelőtt, és csakhamar Kelennek szólított.
- Ugye, én is megváltoztam, Kelen?
- Bizony, Márta... Alig ismertem meg. Úgy megnőtt és olyan szép...
Elpirult.
A guvernant csodálkozva szemlélt bennünket. S még inkább csodálkozott, mikor az öregúr közeledtére mind a ketten megrezzentünk, és én sietve búcsúzkodtam.
Az úton nem zavargott más a fejemben, csak az a kérdés, hogy ha magunkban találkozunk, másképp viselkedett volna-e? Mért nem csókolt meg, mikor találkoztunk? Megcsókolt volna-e visszatéret?
És éreztem, hogy valami nagy eltávolodás van köztünk. Mintha köztünk nyílt volna meg a tordai hasadék, s nagy, nagy elválasztó mélységgel!
Fájdalmat éreztem a mellemben, valami szorító fájdalmat.
Vajon ott lesz-e este a park végében, a kaktuszok lépcsőjén, az amerikai diófa alatt, ahol tavaly a nyár utolján este búcsúztunk el.
Tudtam, hogy nyolckor szoktak vacsorázni, és tízkor már fekszenek. Nyáron ő lent hált a kisasszonyával a földszinti harmadik ablakú szobában. Onnan jött ki az utolsó estén búcsúzásra tíz óra után. Az ablak alacsony volt, alig méternyi magasságú a föld színétől. Csak kilépett. Futott hozzám.
- Gondolj rám, Kelen, gondolj rám. Én imádkozni fogok érted, minden este.
Ez volt az utolsó szava.
Ha együtt érez velem, kijön ma este. Érezni fogja, hogy ott várom.
Nyarankint én az iskolában háltam, kiléphettem, visszatérhettem, amikor nekem tetszett.
S elosontam a parkhoz már kilenc órakor. Áttörtem a bokrokon. Átgázoltam a magasra nőtt bürkön, keserűlapun. Felhágtam a diófára. Könyököltem a kőkerítésre.
Vártam.
Az est sötét volt és vizes. A diófáról minden mozdulatomra víz pergett, pergett az alól sűrűn tenyésző bojtorjánlapukra. Gyötrelmes nyugtalansággal vártam, olyan nyugtalansággal, hogy a térdem is reszketett belé.
S vártam.
Tizenegy óra felé gyönge szél mozgatta meg a falombokat. A lehulló víz záporként pergett a nyakam közé. Aztán az ég tisztult. Csillagok tünedeztek elő.
Nem jött.
A szívem el-elszorult. Egyre fogyóbb reménységgel füleltem a park belseje felé.
Nem jött.
Éjfélkor tértem vissza, s oly búsan, mint valami bujdosó király, aki elvesztette az országát.
Szomorú töprengéssel feküdtem le.
S próbálgattam rózsaszínűnek látni a borulást. Hátha a beteg asszony mellett kellett tartózkodnia? Hátha nem ott hál már, hanem az emeleten?
De hátha azért nem jött ki, mert megnőtt?
Ez a gondolat ólomteher volt a szívemnek. Nőttünk, változtunk. Mért nem maradhattunk kisgyermekeknek?!
Másnap ebéd után mégis elkóvályogtam a park felé. Felhágtam a diófára, s könyököltem egy behajló lomb alatt a kőfalra. Vártam nehéz szívvel.
A park csendes volt, és egy lélek se mutatkozott. Mindig olyan volt ebéd után. A kertésznek csak reggelenkint volt szabad ott dolgoznia. Tíz órakor már kitolták az asszonyt a kerekes széken, s ő a csendességet kedvelte, a méhek döngését, madarak szavát.
A parknak az a hátulsó része nem volt nagyobb, mint az elülső kert, de szebb volt, mert fák is álltak benne: platánok, fenyőfák, hársfák, magas, vén tuják és puszpángok. Virág nem nyílt ott más, csak tavasszal gyöngyvirág, június végén meg a tengernyi sok liliom. No meg a kaktuszok alattam, ahol könyököltem.
Aznap is fehérlett a park a sok liliomtól, de hogy a nap sütött, nemigen lehetett érezni a szagukat.
Jön-e? Kijön-e? - kérdezgettem el-elszoruló szívvel. - Ha nem jön ki, ó, bár meghalnék!...
A fák lombjain át odalátszott a Duna kéken csillogó vize, s az a kanyarodó, ahol a halottak meg szoktak állni. Bár én is olyan halott volnék inkább, olyan vízben utazó, érzéstelen halott, ha már egyszer Márta elidegenült irántam.
A magasban egy gólya jelent meg. Szélesen kiterjesztett szárnnyal kerengett, s olykor mintha állt volna a levegőben.
Ismét a kertbe néztem. Egy rózsaszínű folt villant el a fák között.
A szívem megdobbant.
A rózsaszínű folt közeledett. Már nem olyan gyors volt a mozgása, mint előbb, de közeledett.
Ő volt.
Jött!
Megállt.
Nézett felém.
Intettem neki a kalapommal.
Meglátott.
Piros arccal hágott fel a kaktuszlépcsőre.
Kezet nyújtott.
- Tudtam, hogy eljössz - mondotta szemérmesen.
S megint nem csókolt meg. De láttam a szemén, hogy gondol rá, csak nem akar.
S alig bírtam válaszolni, úgy elnehezült a mellem.
- Eljöttem. Az este is...
- Itt voltál? Tudod-e, hogy éreztem? Egész este arra gondoltam... De sötét volt: féltem.
- Tavaly is sötét volt - mondottam búsan.
- Nem, annyira nem volt sötét, Kelen. Annyira nem volt sötét.
- De.
- Nem. A hold világított kissé. És én akkor is féltem. De most, nem tudom, most még inkább. Nem, lehetetlen volt.
A szemébe néztem:
- Tempora mutantur...
Aggódón pillogott az arcomra.
- Mi az a tempora? Mért beszélsz latinul?
- Azt jelenti, hogy maga már...
Várakozón, szinte félve nézett rám, mint a halálos ítéletét váró rab a bíróra.
Én aztán kimondtam a keserűségemet:
- Maga már nem az, aki eddig.
Megrándult, mintha szíven szúrtam volna.
- Ne mondd azt, Kelen! Mért mondasz ilyeneket?
- Nekem olyan.
- Csalódol. Csak nem tudom...
És megvonaglott. Az arca pirosra vált.
S hallgatva álltunk. Ő a kaktuszokra nézett, én a kőfal mohos tetejére. És az én arcom még mindig szomorú volt.
- Istenem - szólalt meg végre. - Tudom, hogy haragszol rám... És én olyan nehezen vártam, hogy megjöjj... Annyira megleptél: megváltoztál... Tudom, hogy haragszol rám.
- Nem - feleltem szomorún -, dehogy...
- De haragszol. És azt is tudom, miért.
- Miért?
Visszapillantott a kertbe, aztán egyszerre átkapta a nyakamat: hosszan szorított magához. Megcsókolt. És az arca az arcomon maradt. Percekig éreztem a lélegzete forróságát.
Aztán nedves szemmel, fülig pirosan nézett a szemembe.
- Haragszol még?
- Nem - feleltem boldogan.
S akkor megindult a beszélgetésünk a régi bizalommal. Márta elmondta, hogy őt nem adják többé iskolába. A házban marad. Átvette a kulcsokat, és ő rendelkezik. Csak zongorát tanul tovább, meg nyelveket.
Aztán meg én mondtam el, mik történtek velem, mióta nem láttuk egymást.
- Igen rossz helyem volt - panaszoltam. - Egy kamarából csinált szobácskában laktam, és kályha nem volt benne.
Sajnálón nézett rám.
- Szegény Kelen, csakhogy túl vagy rajta. A jövő évre ne menj oda.
Így beszélgettünk a régi, testvéri együttérzéssel.
- Kijön este? - kérdeztem a végén.
- Nem - felelte nyugodtan. - Hiszen beszélgethetünk nappal is. Most már nem vagyok annyira rab. Idejöhetsz minden ebéd után, mikor a bácsi alszik.
Hallgattunk. Aztán ő, mintha nem is szakadt volna szünet a beszélgetésünkbe, olyan hangon folytatta:
- Már akartam neked mondani, hogy mért magázol engem? Nem vagyunk már gyermekek. És te úriember leszel. Jó?
Elpirult. Visszatekintett a kertbe.
- Most már megyek.
És átölelt. A vállamra hajtotta a fejét, mint kisgyermekkorában szokta. És a fülembe susogott:
- Most már nem haragszol, ugye?
Mikor a nyolcadikba járok, írok május elején a tanítómnak, hogy az érettségire fekete ruhát kell vennem, és hogy én restellek már továbbra is az Ákos úr erszényén élősködni, hát arra kérem: menjen fel a kastélyba, és kérjen abból a kétezer-egynehány forintból, amit az Ilona asszony hagyott reám.
A tanítóm küldött ötven forintot, s megírta, hogy Ákos úr bosszankodott: ha eddig nem restelltem elfogadni a pénzét stb.
A levél végén két sor:
Tudod talán, hogy himlő dúlt nálunk a télen. A kastélyban is: szegény Márta kisasszony, nem ismersz reá!
Megrendültem. Csak bámultam a levélre, mintha benne látnám Mártát, himlősen, éktelenül. Aztán a könny kibuggyant a szememből. Szegény Márta! Szenvedett, feküdt, kínlódott - és én nem is tudtam róla!
Az volt a szerencsém, hogy mindig jó tanuló voltam, mert az érettségi előtt volt hetekben többet gondoltam Mártára, mint a bizonyítványomra.
Hogyan írjak neki? A tanító semmiképpen át nem adja a levelemet. A kastélyba szóló leveleket kulccsal zárja be a postamester a bőrtáskába. A másik kulcs Ákos úrnál van. Az ugyan nem adja át az én levelemet.
Ki ápolta? Ki vigasztalja? Az a zord ember bizonyára feléje se nézett. A nevelőanyja már akkor nem élt. Azon az őszön halt meg. A vén Luki is. Új cselédek váltották fel a régieket. Hogy ápolták azok Mártát, akik csak pénzért ápolták?
Nyomott szívvel utaztam haza az érettségi után.
A tanítóm azzal fogadott, hogy, a jegyzőnk kérdezett: segítő kellene neki.
Még abban az órában megegyeztem a jegyzővel: teljes ellátás és tíz forint havonkint, meg a paksus-krajcárok.
Nekem a teljes ellátás tetszett legjobban: legalább a nyárra már nem fogadok el Ákos úrtól támogatást.
- Akár ide is szállhatsz már ma este - mondta a jegyző -, itt az iroda díványára szokták vetni a segédnek az ágyát.
Kaptam rajta.
Átvittem a holmimat. Magam raktam be a ruháimat a szekrénybe.
És csak akkor eszmélkedtem: hogyan találkozok én ezentúl délutánonként Mártával? Hiszen bent kell ülnöm napestig a hivatalban.
S hogy péntekre megint csütörtök következzen, másnap, mikor az Ákos úr látogatására gombolom a fekete kabátomat, egyszer csak betoppan az irodába.
- Ni, már itthon vagy?
- Az este érkeztem. Épp most készültem, hogy...
- Fölösleges. Nem szeretem a hálálkodást. Mutasd a bizonyítványodat. És micsoda szamárságokat írtál a tanítónak. Elköltenéd azt a kis pénzt, és mikor kilépsz az életbe, nincs semmid. A bizonyítvány jó. Mi pályára lépsz?
- Jogra gondoltam.
- Az nem szegény embernek való. Légy pap. Jelentkezz az esztergomi szemináriumban.
- De...
- Semmi de. Ha én azt mondom, pap légy, hát másra ne is gondolj. Akarom, hogy pap légy.
S elfordult.
Adóügyben kereste a jegyzőt. Emelték az adóját, bosszankodott.
A jegyző alázatosan magyarázta, hogy a tíz hold új szőlőnek magasabb az adója, mint a szántóföldeké.
Könyveket kapkodott elő, hogy bizonyítsa az igazát, s a homlokán verejték gyöngyözött.
Azonban Ákos úr nem várta meg: bosszúsan fordult sarkon, elvonult, mint a dörgő zivatar.
- Nem hagyom annyiban - mondta a jegyző. - Megharagszik, megharagszik. Beküldöm neki a kisbírótól.
- Felviszem én magam - feleltem -, délután felviszem.
- Felviszed? No, derék fiú vagy.
Így mehettem be délután a kastélyba.
Idegen inas fogadott.
- Márta kisasszonnyal szeretnék beszélni - mondottam. - Meg akarom tőle kérdezni, hogy az uraság fogad-e.
Az inas ezt rendjénvalónak érezte. Fölment az emeletre.
Dobogó szívvel maradtam a tornácon. Kinéztem az előkertbe, amelyben annyit játszottam valamikor Mártával.
A peóniák virítottak még pirosan, fehéren az ágyakban. A hársfák is virágzásra tarkultak már. Minden zöldellt, virult. Vidám madárkák csicseregtek a parkban. És mégis volt valami szomorú abban a kertben. Mintha hiányozna belőle két boldog kisgyermek.
Az inas visszatért. Csakhamar megjelent Márta is. Csodálkozó szemmel tekintett rám, de abban a percben el is pirosodott, olyanná vált, mint a legpirosabb peónia.
- Te vagy?
S a szemét könnyek öntötték el.
- Nézz rám! Nézz rám! Mivé lettem!
A nyakamba borult. A mellemen sírt tovább.
- De hát nem értelek, Márta - mondottam vigasztalón. - Hiszen alig látszik rajtad...
Bizony, ragyás volt szegény, ha nem is olyan éktelenül, mint némelyik ember, de az orra körül az arcának az a rózsalevél finomsága bizony olyanná vált mégis, mintha ráspollyal nyomogatták volna meg. Már elmúlt róla a vörösség, fehér volt az arca színe, csak kissé soványabb, mint szokott lenni.
Nem felelt. Leült az ablakhoz. Nekem is a székre intett, hogy üljek le.
És a karjára borulva sírt hosszasan.
Aztán letörölte a könnyeit.
- Tudom, hogy sajnálsz - mondta. - Más nem is sajnál senki ezen a világon.
- Sajnálni is csak a fájdalmadat sajnálom - mondottam vigasztalón. - Sirattalak is, Márta. De oly csekély a himlő nyoma az arcodon. És évek múlva az is elsimul.
- Az orvos is azt mondja - kapott a szavamon. - Azt mondja, hogy teljesen visszanyerem az arcom simaságát. Adott valami kenőcsöt. De nem hiszek neki, nem hiszek!
Aztán letörölte a könnyeit, és szomorú szemmel kérdezett, hogyan töltöttem az évet? Gondoltam-e rá mindennap?
Beszélgetés közben pelyhet söpört le a kabátomról, és megigazította a nyakkendőmet.
Nem szóltam akkor a délelőtti találkozásomról. Nem búsítom most, gondoltam. Majd holnap elmondom neki.
Hát csak azt újságoltam meg, hogy a nyarat már hivatalban töltöm.
S a kezembe vettem a kezét, simogattam. Máris megszoktam az arca ragyáit. A régi, édes, szép virág volt nekem, a régi, szép egyetlenem!
- Hogyan találkozunk, Márta? Hogyan?
- Bizony csak vasárnaponkint - felelte szerető nézéssel. - És reggel, ha a templomba eljársz... Ámbár ne járj: feltűnne, hogy eljársz. Tudod-e, hogy a bátyám már a férjhez adásomon tűnődött? A himlő előtt. Hogy azt mondja: - Bizony már nagylány vagy, férjhez menő. Milyen baj, hogy nincs olyan nőrokonunk, akire rábízhatnálak. No, majd gondolunk valamit. - A betegségem után azonban már nem emlegette a valamit.
Szomorún mosolygott.
- Látod, hogy még a himlő is jó valamire.
Aztán, hogy én nyugtalanul tekingettem a lépcső felé, fölkelt.
- Bejelentselek?
- Ne. Majd meghalljuk, ha jön. Nem is akarok különben vele beszélni. Elég, ha a könyvet itthagyom. Este nem találkozhatunk?
- Hogyan gondolod? Én most már még inkább félek.
És látszott rajta, hogy boldogítja a kérésem.
- Nem, nem - mondotta. - Esténkint nem lehet találkoznunk. Mit gondolsz, ha ez a cselédség megtudná, hogy néznének rám?
Hintógördülés hallatszott. Kinéztünk.
- Egy katonatiszt - mondtam elbámulva -, meg egy asszonyság.
- Az Anti - felelte ijedten. - Nem tudod, hogy már hadnagy?
- Jár ide?
- Dehogy jár. Mióta a néni meghalt... Nem tudom, mi jutott ma eszükbe. Igaz: most lett cs. k. kamarás. Méltóságos úr.
A vendégek már nyitották a folyosóajtót.
- Este! - mondottam könyörgő tekintettel Mártának.
Nem felelt, csak habozva nézett. Aztán a vendégek fogadására sietett. Felkísérte őket a lépcsőn, a szalonba.
- Hogy megnőtt maga! - mondta útközben a hadnagy. - Részvéttel hallottam, hogy beteg volt.
S rám is pillantott.
Alig ismertem már meg. Vékony lábszárú, nyurga lajdinánt lett belőle. Raccsolt és hajlongott, és feszengett.
Márta azon az estén mégis kijött. És hát nagy könyörgésemre másnap is kijött. És a vége az lett, hogy minden este kijött.
Már akkor, hogy a bajuszom is pelyhedzett, csakhamar meggondoltam, hogy gyöngédtelenség a kaktuszlépcsőre felfárasztanom szegény kis Mártámat. Hát amikor megjelent a fák közt, lebocsátkoztam a kőfalról. Volt itt-ott akkora hézag a kaktuszcserepek között, hogy ráléphettem a lépcsőre.
Márta az első percben megdöbbent, de aztán belenyugodott.
A hold világoskodott gyönyörűn. Az olajfák is illatoztak még. Miénk volt a park, a hold, az olajfaillat és a fülemilék koncertje éjfélig.
- Tudod-e, mit akarnak velem? - mondottam mindjárt az első estén. - Azt akarják, hogy pap legyek.
Elképedt.
- Hogy pap légy?
- Az.
Hallgatva sétáltunk a platánok alatt, és én éreztem, hogy mit gondol.
A síremléknél megállottam.
- Emlékszel-e Márta?
Hozzám simult:
- Emlékszem.
És akkor megcsókoltuk egymást. És az a csók volt az eljegyezkedésünk.
Hát nem leszek pap. Meg fogom mondani szeptemberben, hogy elkéstem a jelentkezéssel, tehát Ákos úr kénytelen-kelletlen majd csak beleegyezik, hogy más pályára lépjek.
De hogy Mártával hogyan egyesülünk mink házasságban? - az oly messze zenéje volt még a jövőnek, hogy nem is beszéltünk róla. Nem mertünk róla beszélni.
Másnap már nem is fárasztottam Mártát a kaktuszokig: eléje mentem be a kastélyig. Ő az emeleten hált már akkor a nevelőanyjának a volt szobája mellett. Nagy vigyázatokkal jöhetett ki csak. És jólesett neki, hogy nem kell magában féledeznie a fák és bokrok árnyékától. Pláne, mikor felhős volt az ég, vagy a hold megfogyott, vagy a járása nem egyezett a mi járásunkkal, ki se mert volna jönni.
Azonban, ha én ott voltam - a sárgarigó füttyét jól tudtam utánozni -, akkor előbátorodott. A kastély fehér fala világított valamennyire a homályos estéken is. És mink odaültünk a padra, a fal mellé. Ó, de szép esték és éjszakák voltak azok. Ezer csillag az égen, és ezer liliom illata a parkban.
Csak ha teljesen sötét volt az ég, esős időben vagy felhős holdújuláskor, akkor nem találkozhattunk. De olyankor is előre értesített. Gyertyavilág kilenc órakor az emeleti sarokablakban. Nem jöhetsz!
Egy homályos estén ráléptem valahogy egy kaktusznak a félrekonyuló fülére. A kaktusz lefordult: leütötte a második lépcsőn is az alatta álló kaktuszt. Az első lépcsőn is.
Megijedtem. A kertész reggel meglátja: gyanút fog.
Márta azonban eloszlatta az aggodalmaimat:
- Azt fogja gondolni, hogy macska volt. Gyümölcs nincs itt a parkban: tolvaj sose járt itt. Különben meghallom ebédnél. Ha arról beszélnek, hogy ember járt a parkban, kilenckor értesít a gyertya: Nem jöhetsz.
Az értesítés másnap nem látszott. Tehát negyedóra múlva bebocsátkoztam a kertbe, az állványra.
Akkor is homályos volt az est. A hold még nem kelt föl. Csak a csillagok világítottak valamennyire.
Vigyáztam persze. A kaktusz már helyre volt állítva, és én lassan, óvatosan illesztettem a lábamat a cserepek közé.
Mikor leugrok a földre, két ember ragad meg.
- Ki vagy?
De abban a percben meg is ismer a kertész:
- Nini, ifiúr... Hát mit keres itt?
Csak percek múlva bírtam kinyögni:
- Az órám kulcsát.
Másnap izentek a kastélyból, hogy az uraság hívat.
Mit hazudjak, teremtő istenem? Mit hazudjak?
S ezerféle mentséget koholtam. Végre is az látszott legjobbnak, ha azt mondom, hogy embert láttam beugrani, annak ugrottam utána, hogy megfogjam.
Az inas a könyvtárszobába vezetett. A rinocerusz ott ült. Már a szeme állása se volt jó.
- Márta mindent megvallott - kezdte haragosan. - Rútul visszaéltél a mi jóságunkkal. Az a leány nem neked van nevelve! Az Ilonka asszony hagyatékát holnap átadom a tanítódnak. Nem foglalkozok többet veled! Hálátlan cudar, gazember! Takarodj!
És toppantott.
A gazember szóra sarkamig megrázkódtam. A kezem ökölbe rándult. Abban a pillanatban férfivá lettem. Romulust ha fölnevelte is a farkas, abban a percben, amelyikben megmarta, nem nézhet többé reá hálás szemmel.
Nem tudom, mit feleltem volna, nem tudom, mit cselekedtem volna, de amint abban a lélekrendülésben fölemeltem az arcomat, a tekintetem a könyvtár belső üveglapján akadt meg.
Márta nézett rám onnan. Nézett, könyörgőn, vörösre sírt szemmel, könnyesen, szenvedőn, mint amilyennek a Fájdalmas Máriát szokták festeni.
- Takarodj! - toppantott újra a rinocerusz.
A jegyző még aznap délután sajnálattal értesített, hogy nem foglalkoztat többé.
A tanítóm is: nem adhat többé szállást, menjek el a faluból. A pénzt felosztja öt részre, négy évig még tanuljak valahol, az ötödikben iparkodjak állásra vergődni. De soha többé vissza ne térjek, mert a kastélynak a haragja nagy.
Átadott valami ötszáz és egynehány forintot.
És én este már a vasúti állomáson ültem, s nem tudtam, hova váltsak jegyet.
A legközelebbi vonatra. Majd fenn a vonaton.
Ide jöttem a fővárosba. Pestet nem láttam még. Csak akkor reménykedtem, hogy megnézem, ha már a jogot is elvégeztem.
De hetekig, hónapokig nem bírtam rendezkedni a lelkemben. Hibás vagyok-e? Hálátlan vagyok-e csakugyan? Mártát ha nem is nekem nevelték, én valahogyan egy vagyok vele. De hátha igazat szól ez az ember? Hátha Márta csakugyan másnak született?
Írni szerettem volna neki. De hogyan? A kastély leveleit zárt táskában viszik fel az emeletre: egyenesen az ő címére nem írhatok. Bizalmasom nincs a faluban. Barátom sincs. Mert hiszen azok a parasztgyerekek, akikkel együtt jártam a falusi iskolába, mind elidegenültek tőlem lassankint. Vagy hogy én őtőlük. Kisbéres egyik-másik. S ha volna is köztük bizalmasom, elárulna az urának. De különben sem beszélhetne Mártával.
S Márta is hogyan írjon nekem? Hiszen nem tudhatja meg, hol vagyok.
Mert hogy írna, az bizonyos.
Végre is abban reménykedtem, hogy a pesti jogászok olykor a politika mezején viharoznak, s olyankor a nevük a hírlapokba kerül. Majd az én nevem is, és akkor megtudja.
Hát tavasz felé voltak is némi viharzások, és én mindig az első sorban viharoztam. De olyan szerencsétlen voltam, hogy a rendőrök meg is ütlegeltek, be is vittek, a hírlapok csak az öreg jogászokat, a vezetőket említették.
Az az egy érzés vigasztalt és erősített, hogy akármi is történik velem és Mártával, valamikor összekerülünk mink mégis. Az én szívemnek fele nála van, és az ő szívének a fele énnálam. Olyanok voltunk azelőtt is, mint a kettéesett olló. Csak együtt éreztük magunkat egésznek. Lehetetlen, hogy mink megint össze ne kerüljünk! Elvégzem a jogot, és ő is nagykorú lesz: beállítok a faluba, meglesem, míg beszélhetek vele. És akkor kézen fogom:
- Jer, Márta!
Vajon hol az az erő, amely Mártát visszatarthatja? Aztán hát az öreg sem él örökké. Márta lehet hogy előbb megszabadul tőle, s akkor nincs köztünk többé se fal, se kaktusz, se gőg.
S Mártának nem is írtam. De mikor egy kúriai bíró rám bízta a fiát, hogy tanítsam, borítékba tettem a megvolt pénzemet, és visszaküldtem a tanítómnak.
Megírtam neki, hogy csatolja ahhoz a pénzhez, amit Ilona asszony hagyott rám, és vigye fel a kastélyba: visszafizetem Ákos úrnak, amit rám költött. Csak a gorombaságát tartom meg visszafizetetlenül.
A lakásomat nem írtam meg. Ma sem tudom, hogyan intézte el a megbízásomat.
Már az első évnek a végén jártam, mikor egyszer, egy esős-hideges júniusi kora reggelen meggyet tesz a gazdasszonyom a kávém mellé. Én mondtam neki, hogy vegyen reggel egy garas ára meggyet. Az asszony odateszi újságpapirosba, ahogy a kofa belemérte.
Eszegetem a meggyet, és akaratlanul is olvasgatom az újságdarabot. A szemem rátéved az eljegyzési hírekre:
...Márta... és K. Antal főhadnagy cs. kir. kamarás...
No, nem ettem több meggyet. A szoba kerengett velem. A padló süllyedt. A világ káosszá vált.
Mikori az újság? Nincs rajta dátum. De hát minek is? Nem mindegy-e, hogy hétfőn történt az eljegyzés, vagy szerdán? Régen nem történhetett, mert a hírlap papirosa még fehér. A fő az, hogy Márta megvált tőlem, félretett. Félretett!!! Félretette a szívemet. Lehetséges-e? Lehetséges-e, hogy ő is csak olyan cifra, értéktelen rongy, mint más nők, hogy akinek a nyakába dobják, ahhoz simul?
Mintha hideg kígyók kanyarogtak volna át a mellemen.
Micsoda csalódás!!!
S még csak azt se gondolhatom, hogy erőltették. Mert hiszen ha leány szülőit menti meg valami nyomorúságtól, annak van mentsége. De hát kit ment meg ő? Nem mondhatja-e meg őszintén annak a férfinak, hogy nem szereti? Nem mondhatja-e akár az oltárnál is: kényszerítettek!
Úgy éreztem, mintha elomlott, eldúlt, elégetett, kihalt világ volna a lelkem, s a gondolataim némán átszálló hollók csupán.
Élhetek-e tovább? Mi célja annak, hogy tanuljak, küszködjek, vergődjek? Márta a másé, a másé!
A világrend felfordult az érzésemben: mintha az Isten trónjára a Sátán hágott volna, s ezen a reggelen adták volna át neki a mennyország kulcsait.
Hogyan mentem ki a házból, nem tudom. Csak egyszer ott álltam a Duna-parton.
Emberek jöttek, mentek, nyüzsögtek. Mit jönnek, mennek, nyüzsögnek?! Az élet merő értéktelenségek zűrzavara. Bolondok! Csak egy ér valamit: meghalni, meghalni! Feküdni a földben, még ott is hátat fordítva a világnak, és nem érezni többé semmit!
Mennyien mennek a hajóra. Hova megy az a hajó? Arrafelé, amerre ő lakik. Hátha én is rnennék? Belevetném magam a vízbe. De nem ott, feljebb, feljebb, csaknem Pozsonynál. Úszok, ha az életösztön késztet, de végre is elmerülök, egyet horkantok még, aztán csak a víz visz tovább némán, hidegülten. És visz a víz, és visz, ringatja a holttestemet: és odateszi majd szépen a park aljára, a kanyarodóhoz, ahova a holttesteket szokta sodorni. Csakhamar megismernek. Ő is megnéz...
De nem: írok neki előbb! Hiszen az eljegyzésére illő, hogy gratuláljak! Ó, gratulálok, gratulálok!
Bementem egy trafikba. Levélpapirost kértem. Megírtam ott a pulton:
Márta, Márta! Neked nemcsak az élők gratulálnak, hanem egy halott is.
Azt hittem, elájulok, mikor alája írtam a levélnek a nevemet. A mellemre mintha malomkő nehezült volna, a lélegzetem elállt.
- Kérem, kisasszony - rebegtem a trafikosleánynak -, írja rá a címet, olyan reszkető ma a kezem.
Bedobtam odakünn a levelet a postaládába.
Egy bosnyák ácsorgott ott. A portékái közül valami a szemembe csillant: egy revolver. Nagy, durva, fekete agyú revolver. Az agya a szokásos bosnyák cirádákkal van beöntve.
- Van-e patronja is?
- Az nincs, de itt a vasárusnál adnak.
Megvettem a revolvert. A patronokat is. Biztosabb, ha szíven lövöm magamat, és úgy dőlök a vízbe. Betettem a revolvert a kabátom külső zsebébe, s a hajóra mentem.
Egy perc múlva indult. Kiültem a padra, a korlát mellé, s néztem a vizet - a síromat.
Márta! Márta!
A neved eddig édesség volt nékem, mint a mézcsepp, mely a nyelven elolvad. Ma keserű, mint az eperszín méreg, amelyből egy korty lélegzetszorítón megbágyasztja a szívnek dobogását.
Márta! Márta!
A neved nékem napfényem volt eddig, meleg napfény, aminő tavasszal bimbót, virágot fakaszt réten, erdőn. Hideg felhő ma, amelytől elsápad a Duna fényes tükörképe is, s a fázó virág arcán harmat ül.
Márta! Márta!
A neved eddig szívem zenéje volt, egy láthatatlan kisangyalbandának üdvösséget zümmögő zenéje. Ma a neved csak egy halk jajkiáltás. Jajkiáltás szívem mélységében! Jajkiáltás, amelytől összeomlott szép reményimnek tündérpalotája. Napja kialudt. Csillaga lehullt. S maradt utána fekete sötétség - hideg halotti csend...
Egy utazó telepedett mellém a padra, s egy percre kizavart a gyászos gondolatokból. De aztán megint elmélyedtem. Könnyben lábbogó szemmel bámultam a vízre.
Csak arra ocsúdtam fel, mikor az utazó megszólalt:
- Fiatal barátom, mi baja magának?
Ez a szó: mi baja? - megrázott. A könny elöntötte a szememet, s végigcsordult az arcomon. Hát van valaki a világon, aki azt kérdezi, mi bajom?
Rátekintek. Potrohos öregúr: fehér bajszú és piros arcú. Csupa jólét és egészség. Még a füle is vastag és piros, mint a kopasz angol hízóé az Ákos úr majorjában. A kezében karneolfogantyús, sárga nádbot. Apró, ráncos szeme meleg, jóakaratú, szinte nőies.
- Maga nem jóban töri a fejét - mondotta szelíd-dorgálón.
És a zsebemben nyúlt: kivette a revolveremet. Olyan könnyen beledobta a Dunába, mintha csak narancshéj volna.
- Az élet nagy érték, fiatal barátom. A revolver nem nagy érték. De ha sajnálja, megfizetem.
S rátette a kezét a kezemre. Szerető hangon kérdezett:
- Mi baja? Szerelmes maga! Fogadok, hogy szerelmes. No, csak vallja meg. Bolondság. A nő csak addig érték, ameddig angyal. Azontúl nem érdemes egy gondolatra sem.
Csak bámultam rá. Úgy éreztem, mintha apám lett volna, arra jogosult valaki, hogy a sorsomról beszéljen.
A könny dőlt a szememből.
- Igaz - mondottam szinte fuldokolva. - De ez a nő gyermekkoromtól párom volt nekem. És én soha nem hittem volna... soha nem hittem volna...
Nem bírtam többet mondani.
Beszélt, vigasztalón beszélt, ahogy csak az életet ismerő öregurak tudnak. De én csak a hangját hallottam.
Csak akkor kezdtem figyelni rá, mikor már a sírás megkönnyebbített.
- Nézze, barátom - mondotta -, maga gyökeresen kiheveri ezt az izgalmat, ha klímát és miliőt változtat. Kik magának a szülői?
Elmondtam neki, ki vagyok, mi vagyok.
- Rongy vagyok, semmi vagyok. Csak annak a leánynak voltam valaki. Most már magamnak se vagyok semmi se.
Egy magas nyakú, fiatal gyászruhás hölgy közeledett sétálva hozzánk.
Az öregúr elintette.
- Ne ülj ide, Éva: sétálj még.
A hölgy csodálkozón nézett rám: továbbsétált.
Az öregúr megfogta a kezemet.
- Jöjjön le velem - mondotta - a szalonba.
Lementünk. Még egyet-mást kérdezgetett, hogy miféle emberek közt forogtam az utóbbi években? Különösen érdekelte, hogy kitűnően érettségiztem, és hogy az utóbbi évben egy kúriai bírónál tanítottam gyermekeket.
- Maga bizonyára becsületes fiú - mondotta aztán. - Aki így meg tud állni az élet küzdelmeiben, s aki ennyire tud ragaszkodni egy élőhöz, az olyan ember bizonyára becsületes. Hát nézze: ajánlok én valamit, ami magát is megmenti, nekem is jó. Én birtokos ember vagyok Temesben, és most Bécsbe utazok. A Pali fiam tanul ottan egy igen jó internátusban. Tizenhat éves. Töltse vele a nyarat, és tanítgassa. Csak egy órát reggelenkint; és csak a matematikát. Én magát arannyal fizetem. És ha azt látom, hogy a fiú szeretni fogja magát, szeptembertől Budapestre adom. Együtt fognak lakni, s maga úgy bánik vele, mintha bátyja volna.
- Mit ér az már nekem! - gondoltam csüggedten. - Mit ér nekem, ha arannyal fizetnek, mikor a gyémántom elveszett!
És beteg-egykedvűen hallgattam az öregúr további csevegését: a leánya az a gyászruhás nő, özvegy. Két hónapig volt csak asszony. Tegnap temették a férjét, és azért is utaztatja a Dunán, hogy kiszórja a fejéből a bánatát.
A hölgy ismét felénk járt.
Intett neki:
- Jer ide, Éva. Nézd, ez a fiatalember lesz a nevelője Palinak. Ő is gyászol.
A hölgy fölvetette a fátyolát. Tizennyolc éves, bájos teremtés. Kissé pisze orrú, de talán épp azért gyermekies arcú. A szeme vörös a sok sírástól. Az arca halvány.
A kezét nyújtotta.
- Maga is gyászol?
Erre énnekem megint kiömlött a könnyem.
- Gyászolok - nyögtem. - Örökre gyászolok!
Mellém ült. Ő is sírt. Hosszan és némán ültünk egymás mellett. Aztán, hogy a fájdalmunk elcsillapult, ő kezdte meg a beszédet. Elmondta, hogy ki és mi volt a férje, mennyire szerette. Szolgabíró volt. Vadászatra ment, és a kocsiban elsült a fegyvere: a nyakába ment a töltés.
Újra sírt. Aztán engem kérdezett. Én is elmondtam neki a bánatomat. És hogy csak ketten ültünk már ott, elmondtam apróra. Érdeklődéssel hallgatott. A szeméből jóságos, szelíd lélek sugárzott reám.
- Kényszerítették - mondotta -, higgye el, kényszerítették Mártát. Szereti magát most is.
Nem bírtam felelni, csak a fejemet ráztam.
Csak arra pillantottam ki az ablakon, hogy a hajó megáll.
Hol vagyunk? A pozsonyi várat láttam. Milyen szerencse, hogy elbeszélgettünk.
És akkor, hogy ránéztem, a kétségbeesés mentőösztöne azt a gondolatot sugallta, hogy az isten akaratából találkoztam vele. Szeretni fogjuk egymást, és ha elvégeztem a jogot, elveszem, szolgabíró leszek, és én nem ülök majd töltött puskával kocsiba.
Ránéztem, mint a festő, aki a vászna előtt ülő nőt vizsgálja.
Szép. Szebb is Mártánál.
És Éva is gondolkodva nézett reám.
Bécsben aztán megismerkedtem a fiúval is. Kedves, jámbor gyerek.
Apró szemű és húsos fülű az is, mint a skót malac, de még talán annál is ostobább.
Lementem velük nagy búsan Temesbe. Feledni akartam, feledni! Irtóztam minden órától, amelyben magamban kellett lennem.
S az volt a különös, hogy a nők társaságát mégis jobban kerestem, mint a férfiakét. Pedig hogy gyűlöltem őket! Virágba öltözött kígyók! - gondoltam. Csak addig lehet hinni nekik, míg a kezük a kezemben van. De még talán akkor se.
Ilyen vértől csepegő szívvel bizony a szép özvegy se bírt engem magához bájolni. Úgy voltunk, mint két elstimmolt húr egymás mellett.
Különben se volt az én természetem. Igen vidám volt és igen hangosan beszélő, nem olyan, mint amilyennek a hajón láttam. Az esze mindig azon járt, hogy miként lehetne mielőbb táncolnia. Egy hónapra a temetés után már táncolt volna. S különösen azt nem szerettem benne, hogy hosszú körmöt viselt. Nekem mindig visszatetsző volt a hosszú körmű leány. Ma is, ha manikűrözött, hosszú körmű nőt látok, mindig arra gondolok, hogy talán fél a kutyától, és fára fut előle.
- Nem, Éva nem az én Évám! - gondoltam, valahányszor ránéztem. Hol az én Évám, hol? Hogyan él? Milyen? Gondolt-e rám, mikor ott állt az oltárnál? Hogy bírt tőlem úgy elszakadni? - De sokszor eltűnődtem a lefolyt tizennyolc év alatt!
Csodáltam, hogy soha hírét nem hallom, se az urával nem hoz össze az élet. De irtóztam is a találkozástól. Hogy nézne rám? A szemembe merne-e nézni olyan nyugodtan, olyan tiszta mélységű szemmel, mint leánykorában?
És hát valahányszor női szépség vonzott, női hang szólt kedvesen, női szem nézett rám melegen, mindig ő jutott eszembe: ha az, akit úgy ismertem, megbízhatatlan volt, hogyan higgyek olyannak, akit annyira soha nem ismerhetek?
Maradtam agglegény.
Az utóbbi években aztán már enyhült valamennyire az iránta érzett keserűségem.
- Milyen hálátlan vagyok - gondoltam -, ahelyett hogy megköszönném az istennek, hogy kisgyermekkoromba játszótársul egy angyalkát adott, az ifjúságomat is megédesítette egy hónál fehérebb lélek szeretetével, én csak arra gondolok, hogy elvette.
Hát elvette. Húszéves koromig enyém volt, boldogságom volt, kincsem volt: nem lehetett tovább, valami okból nem lehetett. Az élet megtanított arra, hogy azt becsüljem meg, amit ád az isten, addig, ameddig adja. Ha egyszer visszaveszi, hálás köszönet, hogy addig az enyém volt.
Néha, álmatlan éjszakákon eszembe jutott. Szeretném egyszer mégis látni. Csak még egyszer! Talán beszélhetnék is vele úgy, hogy ő nem ismerne meg. Ha arcképe maradt volna, odatettem volna már az íróasztalomra, vagy megfestettem volna nagyba, hogyha már a sorsunkat intéző hatalom elválasztotta tőlem, legalább a leánykori képe álljon a szobámban.
Aztán hát mentegetni is tudtam már. Nem mehetett ő férjhez olyan könnyen, mint az első elbúsulásomban gondoltam. Ki tudja, hogyan gázolták le az akaratát? Ki tudja, hogy vergődött a falhoz szögezett, szegény, kis, fehér denevér? S talán csellel, ravaszsággal is dolgoztak? Levelet írtak az írásomat utánozva? Vagy rossz híreket koholtak rólam? Isten tudja, mi történt ott.
És lám, én még hibáztattam szegényt. Odavetettem neki a nászajándékok közé egy fekete levelet. Csúnya tett volt! Az a gondolat vigasztal, hogy talán nem is jutott a kezébe.
Mondom: sokszor gondoltam rá. Mint ahogy az elsüllyedt kincsére gondol a hajós. Leszámoltam vele, s mégis mindig hiányzott. Hiányzott egy lélek, akihez teljes bizalmas lehessek. Hiányzott a lelkem fele, a lelkem szebbik fele. Mint ahogy Ádámnak hiányzott volna Éva, ha Évát elvesztette volna. S Ádám szívében bizonyára holtáig sajgott volna a fájdalmas kérdés: - Hol vagy, Éva? Hol vagy?
És most képzeljétek, mi történt velem a minap, december 7-én.
Mindig tartok otthon virágot az íróasztalomon. Csak egy cserép virágot, nem nagyot. De nem bízom se szolgámra, se kertészre, hogy gondoskodjék róla. Mert sose nyílt virágot veszek, hanem mindig csak bimbajában levőt. Úgy szép az, ha ott előttem nyílik ki.
Magam megyek hát be minden szombat délután a virágárushoz. Magam választom meg a zugolyban tartott, bimbós virágok közül.
Akkor is belépek úgy uzsonnatájt egy virágosboltba, a Rákóczi úton.
Már ösmernek. Az asszony rám mosolyodik, és néz a sarokba, hogy mit adjon?
A boltban két apáca válogat szintén a cserepes virágokban. Nem is ügyeltem volna rájuk, de ahogy megszólalok, az egyik megfordul.
A szeme rám mered. Amúgy is fehér arca még inkább elszíntelenül.
És az ő szeme, az ő arca! S hogy teljességgel bizonyos legyek, látom a néhány szem ragya nyomát is az orra körül...
Mintha villám futott volna át rajtam: csak állok, bámulok rá. Végre megszólalok, mint aki álmában rebeg:
- Márta!
- Kelen! - feleli ő is kísértetlátó szemmel. - Hát élsz?
S a halántékához emeli a kezét. Látom, hogy eldől. Meg kell kapnom.
S ő a mellemre dől.
- Márta! Márta! Térj eszméletre!
Bevittük a koszorúfonó szobába. Ott locsoltuk fel.
De nekem olyan volt, mintha mindez csak valami üdvözítő, boldog álomban történne.
Csak nézem, nézem. Kissé teltebb arcú, mint leánykorában. A szeme is kissé beljebb vonult, árnyékosabb, de azért ő, ő! Az én fehér virágom, az én lelkem édes-jó fele!
- Márta! - kérdeztem, mikor már felocsúdott. - Hát nem vagy asszony?
- Nem.
Aztán, hogy teljesen eszméletre tért, elmondta ott a kis szobában, hogy a bácsiját egy napon az az Antal nevű katona-ficsúr látogatta meg, de nem az anyjával, csak egyedül. Hosszan beszélgettek a könyvtárszobában. Az ember náluk is ebédelt. Az ebéd végén a szokott nyers hangján szólt a nevelőapa:
- Márta, ez az ebéd eljegyzési ebéd volt. Antit régóta ismered: ő lesz a férjed.
S elmondta, hogy ő egy hangot se bírt nyögni, s hogy mikor magukra hagyták őket, csak akkor könyörgött a fiatalembernek, hogy ne kényszerítsék őt, mert nem szeretheti.
De a fiatalember csak nevetett rá:
- Ne féljen annyira tőlem, majd megszokjuk egymást.
És ő maga, a derék vőlegény közölte a lapokban az eljegyzési hírt.
- Szegény Mártám! És hát nem bírtak veled...
- Nem. A bátyám betett haragjában az apácákhoz. Egy évre. Aztán megint egy évre. Hiába; én minden év végén azt mondtam: nem és nem! Aztán meghalt, és én bent maradtam, és évről évre megújítottam a fogadalmat.
- Márta, nem újítod meg többé!
Az agglegények elképedve bámultak az elbeszélőre. Az meg boldog mosolygással, szinte diadalmasan nézett körül:
- Hát, kedves barátaim: a pezsgőt én fizetem. Mert ez az est legénybúcsú volt. És ezennel meghívlak benneteket az esküvőmre: Szilveszter napján lesz. Itt fogunk ebédelni ennél az asztalnál.
A kővé vált agglegények között a báró mozdult meg elsőnek. Gúnyos mosolygás futott át az arcán. Az asztalra csapott:
- Ti-ti-tizenharmadik!
- Meghalt! - kiáltotta vígan a bankigazgató.
- Éljen! Éljen! - tapsoltak rá a többiek.
És olyan örömmel gratuláltak, mintha abban az egy történetben mindenikük megtalálta volna a maga Éváját is.