Hogy van?
szerző: Karinthy Frigyes
– Hogy van?
Ó, hányszor próbáltam felelni rá, könnyedén és elfogulatlanul, behatóan, meghatva, gúnyosan, közönyösen, élesen, fenyegetően, zavartan, újszerűen, eredetien, hűvösen, tréfásan, és hányszor szellemesen, mert hát az embernek egyebe sincs, mint az a kis világhírneve, hogy ő egy eredeti ember, egy nemközönséges, egy társalgó. Tetszik látni, nagyságos asszonyom, mondta a barátom, engedje meg, hogy bemutassam barátomat, a legszellemesebb embert Pesten, na most beszélj a nagyságos asszonnyal. És a nagyságos asszony várakozó mosollyal nézett rám, és így szólt:
– Hogy van?
Hogy vagyok? Én Istenem.
Tizennyolc éves koromban Descartes-ot olvastam, a lét és nemlét problémája volt a legkisebb bajom. És ha kérdeztek, hogy hogy vagyok, elmélyülve mondtam:
– Hogy vagyok? Vagyok-e egyáltalában? Gondolkozom, hogy vagyok-e, tehát vagyok.
Később, mikor megnősültem, rájöttem, hogy abból, hogy az ember gondolkodik, legfeljebb az következtethető, hogy a felesége van - mert miből lenne felesége, ha ő nem gondolkodna valamin, amin keresni lehet. Descartes nagy mondását azóta így látom helyesnek: A férjem gondolkodik, tehát vagyok. Magam használatára egyéb válaszokról kellett gondoskodnom. És kipróbáltam mindent: voltam elmés, voltam gúnyos, voltam röpke, voltam fellengző.
– Köszönöm, jól – mondtam röviden.
– Na, na, szo, szo – mondtam kedélyesen.
– Lassan, lassan – mondtam savanyúan.
– Ezer forinttal lehetne segíteni rajtam – mondtam epésen.
– Egy koronáért megmondom – mondtam gorombán.
– Nem tudom – mondtam rejtélyesen.
– Mint szegény ember gazdag városban – eszeltem ki.
– Most nem tudom – mondtam –, de majd megtelefonálom, mihelyt engem értesítenek.
Vagy:
– Visszafelé ugyanennyiért.
Vagy ijedtemben:
– Mint Krisztus a vargát – de ez nem volt jól.
Semmi se segített. Egy nap groteszk ötletem támadt. Elhatároztam, hogy magára a kérdésre fogok felelni, ez még senkinek se jutott az eszébe. Mikor a legelső „hogy van” eldördült, megragadtam ellenfelem kabátját és ekként nyilatkoztam:
– Hogylétem összetevője több eredőre bontható, melyeknek némelyike még gyermekkoromra vezethető vissza. Kedélyállapotom nyilván nemcsak a körülmények hatása alatt alakult ilyenné, hanem bizonyos diszpozíciók folytak be e hatások tompítására, illetőleg élénkítésére. Valószínűleg ennek tudható be, hogy ma oly rendkívüli benyomást gyakorolt rám nagyanyám halála, aki egy vasúti összeütközés alkalmával életét vesztette. Ezzel egyidejűleg arról is értesültem, hogy összes pénzemet elvesztettem a tőzsdén, most pedig alig egy fél órája közölte velem orvosom, hogy néhány nap múlva baloldali gutaütést kapok.
Barátom udvariasan végighallgatott, s többször résztvevően bólintott. Majd megrázta kezem, s barátságosan tette hozzá:
– Különben hogy vagy?
– Különben? Különben nagyon jól vagyok.
Akik ezek után még érdeklődnek hogylétemről, azokat tisztelettel értesítem, hogy beléptem a Hogylétellenőrző Intézetbe, mely a sóhivatallal párhuzamosan működve, állandóan figyeli a beiratkozott előfizető hogylétét egy tartozik és egy követel rovattal: egyikbe beírja a bajokat, a másikba az örömöket, amik percről percre érik az embert, és minden félórában leszámolja az eredményt: hogylétemet. Aki ezután kérdezősködik a hogylétemről, azt a megfelelő szám alatt utasítom a Hogylétemellenőrzőbe, ahol kívánatra bárkit szívesen értesítenek hogylétemről, mert ők jobban tudják, ők már azt is tudják, hogy én csak hiszem azt, hogy most jól vagyok, mert még nem tudom, hogy éppen most indul el hazulról az az ember, aki egy fél óra múlva kölcsön kéri tőlem azt az összeget, amit én kocsira szántam, hogy meglátogassam azt az urat, akitől kölcsön akarom kérni azt a csekélységet, amivel még segíteni lehetne rajtam.