Hitel 5.
Ha pedig azon vámot tekintjük, mely azon portékáinkat nyomja, melyek vagy egyenesen magyar kikötőkből, vagy tőlünk a király örökös tarrományin keresztül, azaz transito vitetnek külföldre, már az más, s kétséget nem szenved, hogy minden iparkodás mellett is a legjobb szorgalmi s kereskedési gazdák mindaddig tenkre jutnak, míg ezen vámok vagy egészen nem törültetnek el, vagy oly bizonyos s alacsony lábra nem téteznek, hogy azokat semmi többé ne változtathassa, s a terhek az ipart meg ne öljék, s hogy jobb a vám mostani ingadozó léte miatt mechanice, mint eddig, egy táblába őszit, másba tavaszit, harmadikba semmit se vetni, ára van-e, nincs-e, mint kivitelre termeszteni dohányt, kendert sat., röviden: gondolkodva gazdálkodni.
Itt hát változás kell,* hasznos is, lehető is; s éppen mert haszna nyilvános, azért lehető. De ha egy-két oly projektáns, kinek se háza, se hazája, szól csak az ügy mellett, vagy olyan, kinek belőle semmi haszna, s ki semmitűl nem fél annyira, mint szája elégetésétűl, akkor természetesen a régi megmarad. Legyen csak az ország főbb birtokosi közt egyetértés, éljen köztök tudomány, polgári erény s nemzetiség, alkossák ők a trónus rendíthetetlen alapját: ne kételkedjünk, hogy szeretett királyunk hív jobbágyitúl olyast tagadna meg, ami más kára nélkül hasznunkat oly szerfelett emelné, hogy azáltal a közjó s így még az ország ereje is nevekedne. Legyenek a javaslók honiak s birtokosak. Más nemzetbeli mért szeresse oly különös aggódással hazánkat, hogy azt magasbra emelni minden erővel törekedjen? Nemes tekintetű álorcák szoktak ezek lenni, melyek alatt közönségesen rút s alacsony képvonások rejteznek. Birtoktalan mért fáradjon hevesebben, mint birtokos? S ugyan ki van jobban interesszálva, vegyük a dolog természetét, a belső rend és csend fenntartása végett, mint olyan birtokosak, kik 10-20 ezer birkát teleltetnek ki?
Tegyünk józan javaslatokat, ha datumink bizonyosak; hallgassunk ellenben mindaddig, ha ezekben szűkölködnénk, míg az egész tárgy igazi fekvését jól nem ismerjük, mert nincs nevetségesb az alaptalan okoskodásnál; nemkülönben nagyobb gorombaság sincs, mint másokat oktatni akarni ahhoz való tudomány nélkül. S így kereskedésünk felemelése végett ne a monarchia körebeli vámok súlya ellen keljünk ki, mert azt orvosolni éppen oly bajos, mint a vénülést; hanem inkább magunk ellen, kik mindég ott akarunk változtatni, hol nem lehet; azon javításokat pedig, melyek tőlünk függenek s melyek haszna bizonyos, nem eszközöljük. S ne mondjuk, hogy általjában a vámot kell eltörleni, hanem a külső vám nagy súlyát s ingadozó létét iparkodjunk megszüntetni.
S íme, ezen képzelt négy sarkalatos okai* kereskedésünk nemlétének! Én annak híját másutt látom.
Sokan azt gondolják: hogy szégyen mindent nem tudni, s így tudatlanságok fedezgetése miatt sokszor éppen arrúl beszélnek legtöbbet, amihez legkevesebbet értenek. Vannak pedig némely tudományok s mesterségek, melyeket legerősb fő se fejtihetne ki tanítók segéde nélkül, mert tárgyok oly szövevényes, elágzó, hogy csak több élet s összeszedett s egymásra épült értelem s vizsgálat fejtheték ki mai tökéletességekre. Így, teszem, a mai tökéletes, Manton készítette dupla fegyvert egy ember nem találhatta volna soha fel, ahhoz sok gondolkodó, sok idő kelle, de idő jártával végre számos találmánybúl összesedett tökéletes egésszé lőn. S a fegyvergyártó tanítványa azt szinte ingyen veszí most át, amit századok raktak egymásra, és sokszor valami fontossal javítja, ami megint utóink sajátja – s így szinte mindennel. Némely tudomány, művészet s mesterség egészen újabb idejű, s több évek előtt a legokosb ember esze ágában sem volt. Nem is álmodott p. o. Hannibal vagy Julius Caesar puska porrúl, ágyúkrúl, Augustus gőzhajórúl, Pythagoras vagy Solón a nemzeti gazdaság valódi alapjairúl, papirospénzrűl, bankrúl sat. S így, ha sokrúl még legkisebb ideánk sincs, lehet azért még több velőnk Sókratésnél, eszünk több Themistoklésnél, isméretünk kiterjedtebb Aristotelésnél, s azért higgyük el, hogy nem szégyen s éppen nem kötelességünk mindeneket ismerni s azon dolgokba avatkozni, melyekhez nem értünk, sőt inkább dicséretes s kötelesség volna olyanokat magunkrúl lerázni.
Nemzeti gazdaságrúl, papirospénzrűl, bankrúl kinek van köztünk – tegyük kezünket mellünkre – egészen tiszta s oly világos értelme s ismérete, mint 3 × 3 = 9? S mit ér rendszerint oly teória praxisban, mely nem áll éppen oly világosan szeműnk előtt? S nem származott-e ezen mondás: „ez teóriában jó, de praxisban nem”, abbúl, hogy minden teóriáink általjában hiányosak szoktak lenni? Hány nem veszi tudománya forrását újságokbúl, időszaki felszínes irományokbúl, hibás fordításokbúl vagy a Conversations Lexikon-búl? S hány van, ki ezen most említett tudományok felírását se ismeri, s mégis minden hevességgel ellenek kikel, ami megint természetes, – ő oly eszes, mint Démokritos, meglehet, de körülállási, helyezete, könyvtűl irtózása annyira távul tartják őtet de facto ezen most nevezett tudományoktúl, mint a bölcs abderita – kinek eszével ugyan ki-ki megelégedhetne – és Adam Smith közt 2000 esztendei távozat van; s így ő csak azt tudja, hogy p. o. nagyapja 1000 aranyat kölcsönzött oly időben valamely ország úgynevezett nagyjának, mikor 1000 arany annyit ért, mint most 2000, hogy idővel a skála* által 200 arany s később új devalváció által 80 és így 1000 aranybúl 80 arany lett. Már ezt ő nem a francia háborúknak, körülállásoknak sat. tulajdonítja, hanem – midőn papirospénzt, bankot, hitelt sat. összezavar – ezen átkozott új mesterségeknek, melyekrűl apáink – a boldogok! – egy szót se tudtak sat. S tegyen azután valaki papirospénzrűl, bankrúl csak távul említést, úgy kiált ellene, mintha nyársolnák – s nem természetes? Közönségesen azon csudálkoznak, hogy mindezek ellen annyi elfogultság s előítélet van miköztünk. Én megvallom, azon csudálkoznám, ha nem lenne s nincs-e igazam?
Némely rossz néven veszi, ha egyenesen szembe mondjuk neki: „Barátom! Te ehhez nem értesz.” Pedig némelykor matematice lehetetlen, hogy egyhez vagy máshoz sarkalatosan értsünk. Ha p. o. soha vármegyénél, kúriánál vagy másutt nem praktizáltunk, pörök vitelirűl sat. tökéletes ideánk nem lehet; ha kereskedési összeköttetésben jó ideig nem voltunk, lehetetlen, hogy combiam mercantilérűl s egyéb… kereskedési cselekvőmódokrúl világos értelmünk legyen; ha hajón nem, hajórúl; lovon nem, lórúl; Amerikában nem, Amerikárúl nem lesz tökéletes isméretünk sat., vagy legalább nem hihető, hogy ezen tárgyak esszenciáját úgy nézzük át, s minden részek összeköttetésit úgy ismerjük meg, mint azok, kik serdülőkortúl vénségig azokkal bajlódnak, küszködnek – a természet azon kedveltei kivételével mindazáltal, kik embertársinknál felemeltebb lények – amilyeneket én azonban nemigen ismerek; ámbár azt lehetne soknak beszédébűl kivenni, hogy magát annak tartja, s hogy ő azt is érti, amiben sohase forgolódott, sohase munkálódott.
Tulajdonképpen a világon nincs méreg, mert a legerősb is jóltevőnkké válhat, s csak a vele élés határozza el hasznát, kárát. s nincs oly ártatlan, ami meg ne ölhetne: a levegő, a víz, teszem. S így, ha még az arsenicum s kéksavany is barátunkká válhat bölcs kézben, mért gondoljuk, hogy a nemzeti gazdaságrúl értekező tudományok, papirospénz, bank engesztelhetlen ellenségink lennének, ha azok elintézése s helyeztetésünkre alkalmaztatása becsületes mellbűl s egészséges főbűl forrna?
Agyvelő és tudomány szükséges, s lehetetlen, mint előbb mondám, az elsőnek – habár legerősb is – helyreütni a másik nemlétét. Parasztgazdának elég a természetes ész, de már annak, ki ország dolgaiban vesz részt, az egész egyetem rugói-, láncai- s kapcsairúl világos értelemmel bírnia kell, s nincs oly genie, mely természetes eszével némely mai időkben szükséges teóriák s jól megemésztett tudományok híját pótolhatná ki. S ugyan mily állapotban van némely patris patriae könyvtára? S ha jóban lenne is, hánynak fejében van azok filozófiája jó rendben s világosan? Már az, ki csak honi dolgokban jártas, külföldiekrűl pedig semmit vagy csak zavarban s félszegül tud valamit, hogy lehet gazdasági, kereskedési s hitelbeli tárgyakrúl kompetens bíró? Eldődink legnagyobb megtiszteltetése mellett se hízelkedhetünk nekiek annyira, hogy földművelési, kereskedési s pénzbeli dolgokban őket választhatnók például; mert ősatyáinkat jó gazdáknak, ügyes kereskedőknek tartani csakugyan nem lehet.
Minden előre megyen s feljebbre emelkedik a világon, s a józan ész nem kevésbé hagyja helyben a tökéletesülés ideáját, mint valamely velünk született s mellünkben mélyen érzett sejdelmet. – A műveltség Ázsiában vette eredetét, onnan Afrikába s megint onnan Európába költözött. Idő jártával, úgy látszik, Amerika felé fogja útját venni. A görög, hihető, egyiptomi literatúrára alapítá magáét, s bizonyosan volt Homéros előtt is már költő. – A római görögöt, francia rómait s görögöt, angol görögöt, spanyolt utánozott. – A német mindegyikét, s a nemzetiség akármily rejtve volt is, több vagy kevesebb léte irányában egyik vagy másik nemzet több vagy kevesebb sajátságot fejtegete ki a másoktúl kölcsönözött alapon. Mi, magyarok, utánoztuk a rómait, nemrégen a franciát, most a németet – s hálá az egeknek, hogy sajátságunk egész érettségre nem fejlett ki, s hogy literatúránk ideje nem forgott le még, mint a spanyolé, olaszé már minden bizonnyal, s az angolé, franciáé, németé tán már jobbadán – mert így még előttünk az élet s nem hátunk mögött! Földművelésben csak kevés esztendővel előztük meg szomszédinkat, a kontyosokat. De azon utánzás, melynek kezdete csak újabb ideig s mely belga, burkus, angol sat. alapon áll, mily nagy hasznú már az egészre nézve, tagadhatni-e? S mennyivel nagyobb hasznú lenne még, ha több eredetiséget és sajátságot fejtett volna vagy fejtene ki. Minden, akármit mondjunk, csak valamelyes kölcsönvétel, plagiarismus segítségével megyen elő, s ki-ki választ magának mestert, példányt, előképet, habár sejdítlen is.
Kereskedésben is csak kölcsönzött alapon vagy mások példája szerint, kiknek kereskedések van, fejthetjük ki lassan-lassan józan szisztémánkat, s csak az ő útmutatások szerint találhatjuk fel kereskedésünk nemlétének okát, melyet én közelebbrűl tulajdonítok:
A rendelések feleslegének – produktumink szűkinek – communicátiók rossz voltának – belső konzumció kis létének – szállítások, transito s vámok körülti bátorság híjának – kereskedési becsület s munkásság némely csorbáinak. – Ezeket is sorba tekintsük.
Rendelések feleslege
Gazdaságban valami igen különös adja magát elő, hogy ti. az igen jól kidolgozott rendeléseknek s igen szőrszálas instrukcióknak azért nincs olykor várt vagy legkisebb haszna is, mert az igen józanon s tán sok fáradsággal készült rendelés részint jósága miatt annyira megnyugtat, részint terhes készítése minden egyéb munkátúl szinte feloldani látszik, hogy a legfőbb gazdaisági aktus – sine qua non – némelykor elmarad: a felvigyázat, az utánalátás! S feltehetni általányos rendszabásul: hogy mennél több a firkáló, líneázó, rajzoló sat., vagy mennél dikaszteriálisabb* lábra lép valamely gazdaság, annál rosszabbul szántanak, rendetlenebbül vetnek, trágyáznak sat.
Sok egyébben is így van a dolog, s nem felszínes azon közi mondás: hol sok a szó, ott kevés a tett.
A szederfaültetésrűl, selyembogár-tenyésztésrűl József császár idejétűl fogva maig mennyi parancsolat jött-ment, menynyit írtak felőle sat., s ugyan mi sikere lőn ezen Magyarországra nézve oly nevezetes kincstárnak? Mely ha üggyel s ésszel vitetnék, gyapjúbeli jövedelminket felülhaladná – bátran mondhatni: semmi. – Mert a kevés a semminek legközelebb szomszédja, s ugyan mért? Mert nem volt igazi felvigyázat, nem volt józan utánalátás – s ma sincs, s azért ma sem lesz igazi sikere a tárgynak. És ez ugyan nagy kár! Dráva, Kulpa regulációja sokszor ki van dolgozva papiroson s több effélék, de egy nincs* _ _ _ _ _
Ami pedig a kereskedést illeti, kétséget nem szenved, hogy az igen sok beleavatkozás rendszerint több kárt okoz, mint a semmi beleavatkozás – s hogy kereskedést se mozdíthatni elő parancs által, mint valamely termék se fog kiterjedtebb időre meghagyás, intés sat. következésében nagyobb mennyiségben termesztetni, hanem csak úgy, ha nyereséget ád vagy legalább ígér.
Igaz, vajmi nehéz, s kivált nemzeti gazdaság tárgyaiban, kitanulni: mi az ok s mi a következés; s hogy nemritkán a következést vesszük forrásnak, s azért lassan-lassan el is szárad ügyünk s intézetünk, mint azon összeszivárgott víz, melynek kútfeje nincs s csak esőbűl támadt! S jobb így – ha kivált, mint fentebb említém, számos időjárást veszünk össze – kereskedési tárgyban mindent a dolog öntermészeti folyásának átengedni, mint sokat mesterkélni, mert sokszor a jó szándékú segítségbűl olyan gát lesz, melyen minden megakad. S mennyi elhibázottat lehetne nálunk mutatni, mert igenis számos avatkozott belé, s a sok szakács elsózta a levest.
Prodoktumink szűke
Tudom, sokan erre éppen nem voltak elkészülve, mert számos hibás isméretek közül az is meggyökerezett köztünk, hogy némelyek bona fide azt hiszik: más nemzeteknek nincs mit rágniok, s hogy Magyarország termesztményivel – csak volna jó tengerpart – a fél világot is elboríthatná; midőn valóban oly kevés van kivinnivalónk, hogy portékáink szűke nem hajtaná be a költségesb mesterségi közösülésekre fordított pénz kamatját, mint teszem vízcsatornák magasb vidékeken keresztül vitelét vagy vasutak költségét. – Amit mondok, éppen oly nehezen hihetőnek látszik, mint az, hogy nem terem azon summával megegyező számú szem búza a világon, amilyen a sakkjáték 64 mezeibűl kikerülne, ha azok idomzati sorban egymással sokszoroztatnának; de a most előhozott példánál nem kevésbé igaz. Vegyünk krétát egyik kezünkbe, másikba pedig a hihetőséghez legközelebbitő statisztikai datumokat, s nevetve vagy bosszonkodva fogjuk hallani sok földinknek hazája szörnyű nagy szeretete miatt félrecsapó s csak azon mesékre emlékeztető állítását, melyeket néha igen hosszú bajuszú vitézektűl hallunk, ti.: hánynak fejét vágták le, hány szívén ment keresztül kardfok sat., midőn azt tanuljuk végre, hogy vitézünk mindég a bagázsiánál tartózkodott, s csak ott nevelte oly bozontossá bajuszát, okoskodónk pedig nemigen olvas, mert szemei nem engedik vagy, hogy jobban mondjuk, mert könyvvel kezében azonnal elalszik.
Britanniának esztendei búza-, rozs-, zab- és árpakonzumója 200 millió pozsonyi mérőt sokkal felülhalad! Tekintsük most: mennyi megy esztendőn át Buda és Pest közt Dunán felfelé: 1, 2 millió! Mennyi forog Mosonyban: 2, 3 millió! sat. S ha egypár esővel több vagy kevesebb van, nyakunkon az éhség; 1816, 1817!!* Hol vannak oly iszonyú provízióink! Egypár dús vermeiben, hol hála az egeknek, eldohosul az élet? Granariumokban? Vagy a parasztgazda taligáján 10-12 mérőnként, mellyel macskáin a vásárra igyekszik? S hány helyen van egy rakáson 20, 50,100 ezer mérő! – Tudom én igenis jól, hol van: képzeletünkben. – Ez pedig gazdának vagy kereskedőnek nem jobb alap, mint bölcsnek a szerencse!
Keserves ugyan, hogy a szükség legjobb tanító, de igaz; keserű, hogy a szerencsétlenség iskolája emeli a halandót legdicsőbb s legszentebb gerjedelmekre, de igaz; borzasztó, hogy kiontott embervérbűl ered halhatatlan név s szabadság, de tagadhatni-e? S bármi alkalmatlan legyen is a sokban való elfulladás, mégis ama krízisen kell átesnünk, melyet már nékünk egykor egy nagy úr megjövendölt, minekelőtte boldogulnánk, magunkon erőt vennénk, összeállanánk sokan egy s más közhasznú cél elérése végett, s abbanhagynók eldődink metódusát, a soha össze nem tartást, egymás üldözését s mindég háborúban élést.
Communicatiók rossz volta
Természetes közösülések a gyep- vagy töltetlen út s folyóvíz; mesterségesek ellenben a csinált út, kőtöltés, vízcsatorna, vasút. Ezen utolsók csak úgy juthatnak néminemű tökéletességre s maradhatnak meg jó karban, ha az egész ország viszi csinálások s fenntartások terhét, mint Franciaországban; vagy ha nyereséget hoznak, ti. ha azon tőke, mely csinálásokra fordíttatott, jól kamatol – mint Britanniában, Éjszak-Amerikában. S ez sarkigazság. Hol csak a legszegényebb sorsú viszi a közösülések terhét, s csak az fizet vámot, kinek parasztruhája vagy kinek semmi úrias tekintete s pénze alig van, mint nálunk, ott némelykor, ha az időjárás, egy új s heves tisztviselő s valamely nagy úrnak azon menetele járulnak össze, az út jó; de közönségesen igen alávaló s némelykor járhatatlan, mint nálunk. Hol pedig a csinált út, vízcsatorna s vasút nem kamatol, ott előbb-utóbb minden bizonnyal elbomlik, mint nálunk!! Nézzük Carolina, Ludovica útját, az elsőnek már vége, a második is csak a mostani birtokosak állhatatossága által marad fenn inkább, mint természet szerint, mert azon tárgy, mely 1-2-t hoz 100-túl, csak oly lábon áll, mint azon beteg, kinek lelkét egyedül gyógyszer tartja testében, s oly bizonnyal össze is rogy, ha ideig-óráiglani támaszra nem kap, mint a toronybúl a kő, midőn a kéz elbocsátja, nem felfelé, hanem lefelé esik. Tekintsük vízcsatornáinkat, mily állapotban vannak azok? – Hozzuk vasutunkat emlékezetünkbe,* mi lett abbúl?
Kereskedésre nézve, mely – s ezt ne felejtsük el soha, kirekesztőleg csak bizonyos vagy remélhető jutalom s nyereség által kaphat igazi életre – ezek szerint jobb s minden számlálás után jutalmasb, ha útért vám jár. – Némely helyen semmi út, máshun csinált út vagy kőtöltés, meg máshun vízcsatorna vagy vasút, minden a helyeztetéstűl s portékamennyiségtűl függ. Hol marhavásár a legfőbb, s hol csak időszakként megyen portéka, mint teszem Debrecenbe, vagy hol csak nyaratszaka folyhat derekasan a kereskedés, hófuvatok, vízáradások miatt, ott a vám léte – mely nélkül ámbár igazi jó út sokáig nem állhat fenn – nagyobb kár s akadály, mint ha emberkéz semmihez se nyúlt volna. Némely helyen legcélirányosb a csinált út vagy kőtöltés; a vízcsatorna leghasznosb, hol egyenes a vidék, kő nincs, s hol egy munkával mocsárokat is száríthatni ki vagy irrigatiót eszközölhetni – vasút pedig ott legalkalmasb, hol A-n kezdve Z-ig elkerülhetlenül minden portékát vasúton kell vinni, s hol portéka elég mennyiségben van is az út derekas kamatolására. Minden, mint mondám, helyeztetéstűl függ s portékák s javak mennyiségétűl. Kevés vagy csekély becsű portéka, melyet még azonfelül más úton is vihetni, hogy fizetheti ki a vasutat?
Jó út iránt is igen elágozik az értelem: némely már olyannal is megelégszik, melyen négy vagy hat lóval parasztszekeren elvontathatja magát. Sok csak nyáron mozog egy helytűl másikig, s nem is sejdíti, hogy minden szép szabadsági mellett fogva ül, s rossz időben lakhelyébűl, mint a medve barlangjábúl, ki se bújhat! Ha pedig valami a falusi élet kellemeit neveli, bizonyára az, hogy kényünk szerint egy helyrűl másikra könnyen s akármily időben juthassunk el.
Minden akadályoztatja az embert magasb emelkedéstűl, annyi súly s tereh tartja láncolva a földhez. – Irigy szemmel nézi a sas királyi repülését, míg ő itt alacsonyságokkal küzd, s itt hagyná szívesen lélektelen aranyát s kincseit, ha ő is Naphoz közelíthetne. Minden arra gerjeszti, hogy a földi ragadékokbúl szabaduljon ki, s mégis hány akad vagy dűl inkább sárba, mintsem garasátúl válna meg, s hány képzeli magát, midőn sokszor téli időben házánál vagy rossz csapszékben rab – szabadnak, ha csak darab pénzecskéje zsebiben!
Belső konzumció kis léte
Belső konzumciórúl a legnagyobb rész elfelejtkezik, spedig ezen talpkövön áll a nemzetek gazdagsága. Anglia manufaktúrai produktuminak háromnegyed részét maga konzumálja, s csak annak negyede teszi úgynevezett világkereskedését! Azért, mennél több lakik díszes házban, él jobb eledellel, jár csinos ruhában valahol sat., azaz mennél nagyabb a belső konzumció, annál gazdagabbnak fogom hinni azon hazát. S mennél több kívánja s meg is szerezheti az élet minden javait magának, annál nagyobb lesz a munka s iparkodás azok kiállítására. És sivatag, homoklapány, mocsár végre kies erdőkké, viruló vidékekké válnak. Lakjék Magyarország lakosa kő- s téglábúl épült s cseréppel fedett csinos házakban, egyék kövér húst; igyék jó bort, ne járjon mindég pőrén, mint tót s oláh felebarátink sat., nem kell akkor tengerpart, mert még magunk számára se termesztünk eleget, s még juhaink mennyisége mellett se lesz elegendő posztónk nadráginkra, köpönyeginkre sat. Ha idehaza ritkulnak vagy megszűnnek a kunyhókban lakók, kolompér vagy máléevők,* vízivók, gyolcsviselők, s ha már feleslegben úszunk; szállítsuk akkor kincseinket tenger vizeire. Legyen előbb magunknak elég, s aztán másoknak, s ne csak nekünk, kedves barátom, de mindenkinek, aki hazánk levegőjét szívja. Ennek elérése végett pedig emeljük minden embertársunkat önméltóságára lelki kifejlése által, s engedjük, hogy az emberiség jussaiban ki-ki osztozzék!
Sok azért dicséri sajátját s a hazait, mert jobbat nem ismér, s régi előítéletek s megrögzött balvélemények közt lépett s élt a világban; s az ő hazaszeretete nem szebb és nemesb kútfőbűl veszi eredetét, mint azon férj szerelme feleségéhez, ki azt mindaddig imádja, míg ő tetszik neki legjobban, ha pedig szebbet lát, mindjárt más után vágyódik, s nem veszi eredetét azon ki nem magyarázható érzésbűl, mely minden nemesbre szültet honjához köt, habár az hátramaradt is, s minden becsületes embert azon szívhez még inkább csatol, mely érte dobog, habár idő járta s bú eltörlötte is már a külbájt, a testi kecset.
Lehetetlen – én legalább hinni nem akarom –, hogy az, ki ébren van s józan, anyaföldje s földiei előmenetelén ne örüljön; s ha valaki éltében ürességet talál, órái hasztalanul s unalommal folynak, s ő nemigen érti s tudja: mire való, mért van s mért él? Bizonyára elfelejté vagy soha eszébe sem juta, hogy van hazája. Nem öli az unalom, kevés lesz annak a huszonnégy óra, s nem untatja azt a kora nyári hajnaltámadat, ki honja ügyében fáradoz. A legszentebb kötelesség teljesítésének érzése tölti be az élet minden helyezetiben édes megelégedéssel a hív hazafit, legyen herceg, legyen zsellér!
De ha, teszem, eleget is termesztenénk, s volna is felesleg kivinnivalónk,ami egyébiránt csak tőlünk függ, mit érne minden fáradságunk s javaink soka, ha azok kivitelében áthágtalan az akadály.
A szállítások, transito s vámok körülti bátorság híja
Geográfiai helyeztetésünk szerint minden igyekezetünknek arra kellene menni, hogy hazánk Fiumével* legszorosb s lehető legkönnyebb kapcsolatba jöjjön. Ehhez szükséges a Dráva, Száva, Kulpa tökéletes regulációja, Ludovica-út felszabadítása, hogy Károlyvár* megszűnjön vár lenni, s mindenekelőtt, hogy a vám, mely azon portékákon fekszik, melyek egészen idegen földre jutnak, oly csekély s ingatlan legyen, hogy annak nem változását s fel nem emelését a földbirtokos s kereskedő oly bizonnyal tudja s higgye mint a becsületes keresztény ember reméli s hiszi lelke egykori boldogulását. Az említett folyók most regulázva nincsenek, akárki mit mond; sok egyéb akadály is van, melyeket most elhallgatok, de melyek elegek – bármi csekélyeknek látszanak – a legiparkodóbb s legserényebb kereskedőt is elízetlenítni s keserítni, mint egypár csepp ténta elég egy korsó tiszta víz kristálját meghomályosítni. Károlyvárott egyetlenegy kőtárház sincs. Gondolná-e az ember? Azon ponton, hová hajón jő a portéka s tengelen megy tovább! Legkisebb kereskedésbeli tudomány nélkül átlátná még a nádudvari bíró is, hogy oly helyen, hol 8,10 ezer mérővel jön egy-egy hajó, s aztán 20, 30 mérőnként szekereken vitetik tovább a búza, tengeri vagy akármi, tűz ellen valami bátorságos rakházaknak – páhóknak – kellene lenni, s hogy lehetetlen praxisban vagy 5, 6 száz kocsit a parton hajót lesve képzelni, vagy azt gondolni, hogy a hajó ott nagy kár nélkül várhat, míg szinte aprónkint a benne lévő portékákat elhordják! – Most a kereskedőnek még ivásihoz sincs bátorságos helye, mert a fortificatiói törvények* szerint nem szabad a vár körül kőépületet rakni, nehogy ostromláskor azokba magát ellenség fészkelhesse. Ítéletem szerint ezen csekélység elegendő gát minden kereskedésbeli ipar ellen; s ha volt számosb esztendő előtt valamely dohány- s gabnakereskedésünk, annak nyilványos jele, hogy jó külkereskedésünk valaha minden bizonnyal lehetne, mert portékáink természetes folyását minden ellenmunkálódásunk s ellenmanipulációnk mellett se gátolhattuk meg egészen; mint némely ember oly szerencsés természetű, hogy a legügyetlenebb gyógyász se tud neki ártani; s így egy _ _ _ _ _ vár,* mely mostani időkben senkit se tartóztatna,* elég Magyarország kereskedését akadályoztatni! A Ludovica-út megváltása mit ér, kivált, ha szokott manipuláció* alá kerül, s egy tört-vert úttá válik nemsokára, de ha jó maradna is, mi hasznunk volna belőle, midőn most egy oldalrúl se érhetjük el? Dráván nincs híd, az utak Károlyvárig sokszor haszonvehetlenek, a Kulpa csekély mélysége miatt az esztendő nagy résziben némely helyeken legkönnyebb hajót se bír meg, ha pedig lehetne is Sziszekbűl Károlyvárig egypár hónap alatt, midőn a víz elég nagy, províziókat átszállítni, hová rakja azokat le a gondos kereskedő? A tágos kék boltozat alá vagy fa tárházba? S kik ezt tennék, kereskedő nevet érdemlenének-e? S hát a Dunárúl mit mondjak, azon természeti nagy csatornárúl, mely Magyarország számára látszik alkotva lenni, ha regulázva volna, s az 1829-ki esetek* ügyesen hasznunkra fordíttatnának.
Ami pedig a vám ingatagságát illeti, miképp gondolhatjuk egy pillanatig is, hogy valaki egész gazdaságát, melynek – teszem – őszi vetés volt alapja, dohány-, kender- vagy akármi egyéb termesztésre változtatná át, mert ezekbűl több nyereséget remél, ha azon kell aggódnia, valjon nem emelik-e fel a vámot? S ezen bizonytalanság s majd felemelt, majd leszállított vám több kárt és zavart hoz a termesztők iparkodásiba, mint a lehető legmagasb vám, mely elhatározottan s változhatatlanul marad meg. Ezen esetben a gazdák olyannal nem is fogják fárasztani eszeket, minek termesztése vám súlya miatt fáradságokat úgyse jutalmazhatja meg soha, s testestül-lelkestül más tárgyra fogják szánni magokat, ha pedig olyan tárgy nem adná elő magát, pipára gyújtani inkább, mintsem haszon nélkül izzadni. Az ingadozó vám hiába fáraszt sokat, sokat pedig tenkretesz, s az iparkodó gazdát bünteti inkább, a henyélőnek, gondatlannak pedig kedvez, ki mindent a régi rozsdás állapotban hágy. Egyébaránt nincs nagyobb kín a bizonytalanságnál, s a bizonyos rossz kevesebbé koptatja belsőnket, mint a bizonytalan jó.
Kereskedési becsület s munkásság némely csorbái
Ez már merész szó, megvallom, s külföldi ajkán tűrhetetlen volna, elég keserű a honin. Borkereskedésünk, azt gondoljuk, azért szűnt meg, mert a divat, a módi megváltoztat mindent. Korántsem. Igaz, más nemzetek szőlőiket jobban ápolgatták, boraikat mind tisztábban s józanabb metódussal készítették; midőn mi egy tapodtat se mozdultunk elő, s minden makacssággal megmaradtunk a réginél, mintha Magyarország nevelte volna az első szőlőtőkét sat. De még ez se oka borkereskedésünk elaljasodtának; hanem az, hogy a külföldit megcsaltuk s bőrét nyúztuk, azt gondolván: majd ő azt nem veszi észre. Némely hegyeken mint bujtogattak-homlítgattak vesszőt vesszőre, s így a hegy, a szüret elaljasodott. Másutt azt nézte földink: mily szőlőfaj terem legtöbbet, s nem melyik terem legjobbat, s csak azt ápolgatta. S[opron]ba Zalábúl hozták a mustot, hogy s[oproni]val keverjék, s tiszta s[opron]i gyanánt adják. Tokajban több volt malozsaszőlő, mely Szíriában érett, mint tán mind a három kikötőhelyünkben* sat. S mindezekre idő jártával természetesen rájött a sógor,* s többé nemcsak nem hisz, de ki is került már. S nehány csalárd ember az egész ország becsületét veszedelembe hozta. Mennyi idő kell most majd ezen csorba kidörzsölésére! A becsületes cselekvő mód haszna legtávulabb időkre hat, egyes személyekre is jól sül el, s hát még nemzetekre, melyek élete oly hosszú. De ha maga a becsület nem átkozná is a furcsaságot, a fortélykotlást, a csalást, az ész se hagyja helyben; s bizonyosan az legeszesb kereskedő, ki legbecsületesb is, mint nem különben az legjózanabb gazda s az érti igazán ön, de kivált utói hasznát, ki legjobb s legliberálisabb földesúr egyszersmind: Gyapjú- s egyéb kontraktusokban, kivált pénz dolgában, hány semmirevaló viseli régi fényes nemzetségnek nevét? Külföldi kereskedő, kit ideédesgetni kellett volna, hány van, ki nem mer hazánkba jönni többé, mert a huszonötöt* vagy egyéb becstelenséget, ő egyedül lévén s ellene sok, alig kerülte el. – S ha van alacsony szolgalélek a világon, annak címje bizonyosan a fegyvertelennek fegyverrel megtámadása, csak az uszít számos bűnöstársakat egyedül lévőre, az tudná csak az alvónak szívébe döfni a kést. – Átok legyen azok emlékezetén s megvető gyűlölet jele, kik a nemes magyar névre tetteik által ily szennyt, ily mocskot hoztak. Ha a forgolodó, piperés, pápaszemes sat. ügyes, sokoldalú kozmopolita csalfa s hazug, eltűrheti az ember; mert úgy látszik, természetéhez illik; de mikor az egyszerű, nyílt képű, bátor tekintetű, férfias valódi magyar nem oly igaz, mint az arany, nem oly hű, mint az anyai aggodalom, nem oly egyenes cselekedetű, mint a napsugár, s nem oly nyíltszívű, mint a tavaszi hajnal, bizonyára csupa pökedelem s természet csúfja!
Munkásságunk pedig kereskedés végett ugyan érdemel-é említést? Tettünk-e sokat produktumink szaporítása vagy azok javítása s divatba hozása végett? Iparkodtunk e felettébb más nemzetekkel összeköttetést keresni sat.? Nem száradna-e sokra minden produktuma, ha azt házánál nem keresné a zsidó? Más nemzetek mily fáradsággal keresik azonban kereskedési előmeneteleket, portékáik olcsóbbá s jobbá tétele s minden utak s módok felkeresése által, melyeken más hazákba csúsztathassák javaikat? Brodiban, Lembergben, Odesszában sat. hány francia borkereskedő van? S még Belgrádban is fekszik angol posztó, mely tán éppen azon juh gyapjábúl készült, mely onnan egypár mérföldnyire legelt csak. Fogjuk a mappát! Nem különös? S hát megtetszés elnyerése végett hogy forgolódnak mások, midőn mi minden erővel azt akarjuk, hogy mindenkinek az tessék s az legyen kedves, ami nekünk látszik legjobbnak, leghelyesbnek. A francia azok ízlése szerint készíti borait, kik jól megfizetik. – Az angolnak erőset, a dél-amerikainak sűrű vereset, minekünk pezsgőt készít. – Mi ehelyett a vevőket oktatjuk, s „józanabb”, azaz mi ízlésünkre vinni akarjuk sat El is sül idővel tán filantrópiai tanácsunk, de borunk azonban ár nélkül a pincében! Édes-örömest akarunk aratni, de szántani, vetni nem. Az élet minden javaival bővelkedni nagyon is szívesen, de fáradozni, izzadni nem. Sok pedig mindezen kereskedési munkásságot s unalmat megvetéssel nézi, magát nemesbre szültnek véli, s azért inkább büszke érzéssel – mintsem magának becsületes úton igyekezne többet keresni, ha helyezete arra való – némelykor az igazság istennéje oltára előtt szemét behunyja.
Aki semmiben sem szűkölködik, s nincs miatt sohasem panaszkodik, annak rossz néven nemigen vehetni, ha sohase dolgozik, s csak munkálatlan nézi a világot, s fütyörészve merül el gondolatiban. S tán semmi szükséget sem érezvén, télen-nyáron egy öltözetben, pipával, szűk eledellel, savanyú borral s néha hegedű keserves nótájával függetlenebb s megelégedtebb, mint kinek mindene van. Tűrhetetlen ellenben azon mindennap százszor hallott panasz: „nincs jövedelmünk, nincs kereskedésünk, nincs pénzünk” sat. azon apátia s tespedtség mellett, mely soha nem enged azon módokhoz nyúlni s azon utakra állni, melyek által gazdaságunkat, kereskedésünket minden bizonnyal jó forgásba s divatba hozhatnák, s így jövedelmünk természetesen sokszorodna! Csak bosszonkodva szemlélhetni olyat, ki magán könnyen segíthetne, de nem segít.
Mindezeken hogy lehet valamennyire orvosolni? Kölcsönös felvilágosítás, oktatás s rávétel által, melyekbűl publicitás hozzájárultával folyni fog nemzeti bank felállítása, több s jobb termesztés s kivitel végett jutalomtételek, s mindenekfelett a hitel szentsége.
S itt vagyok megint a réginél s annál, amit már többször elmondtam! Béketűrésért s engedelmért esedezem. Mindég csak egy harangra ütök, igaz; de volna bár sok, kit mindarra, ami hazánk díszére hasznos, sőt szükséges, csekély tehetségem mellett is egyesíthetnék! mint a falusi harang, habár törött is, összeseregíti a jámbor községet Isten házába.
Kölcsönös felvilágosítás és oktatás előbb-utóbb az igazságot úgyannyira kifejti, midőn annak fénye előtűnik, hogy az igazi jót és hasznost végre mindenki elfogadja, a bal- s előítélet, tudatlanság s hazugság serege ellenben pirulva vonul vissza, s oly rettegéssel kerüli a valódit, mint bagoly s denevér a napsugárt. – Mi forrhat egy magányos főben tökéletességre, ha azt előisméret vagy közlés előbb nem világosítja fel, s mindent el nem igazít, ami a képzelet határtalan köriben veszi létét, él és számatalan ivadékra szakad! Mint a szív csak kölcsönös szívbeli gerjeddelem, s vonzódás által tárul ki a szerelem mennyei érzetire, úgy az agyvelő is csak agyvelő által emelkedhetik lépcsőnkint oly erőre, mely gyakran, bár villámkint, az agyagba szorult halhatatlan lelket teljes fényében tünteti előnkbe.
És ugyan tagadhatni-e, hogy szinte minden, ami az emberiség előmenetelét, hasznát, díszét sat. eszközölte, nem egyéb kölcsönös felvilágosítás és oktatás gyümölcsénél! S azon találmányok, melyeket az emberi nem szinte minden ész segedelme nélkül vaktában lelt, mint az üveg, puskapor, nagyítócső sat., mily haszonvehetlenségben maradtak volna közösülés s későbbi vizsgálat s javítás nélkül? A szüntelen diszkusszió szüksége tehát, azaz: hidegvérű, barátságos s mindenoldalú vizsgálás és tanácskozás; s nem versenygés vagy oly nyomozás és viszongás, hol minden észrevétel, helyben nem hagyás s ellenzés, ahelyett, hogy nagyobb figyelemre gerjesztve, csak keserít, a vért nem kevésbé savanyítja el, mint a szemeket elhomályosítja, s az értelmet úgy megzavarja, hogy végre csak önkényes s indulatos tett foly belőle, a józan s okos cselekvésnek pedig sehol legkisebb jele sincs.
Diszkusszió nélkül akármi újhoz kezdenek az emberek; egy fő akadályrúl, mely törekedésik ellen szegezni fogja magát, mindég elfelejtkeznek, ti. a minden kezdetbűl természetesen következő oppozíciórúl.
Ha p. o. valaki vasutat állít, mit akar ő azáltal nyerni? Javak szállítására kevesebbet akar kiadni, mint ezelőtt adott, vagy azon pénzt, melyet eddig valaki más tett zsebibe, ezentúl maga zsebében akarja megtartani – vagy pedig jó baráti, rokoni, földiei s felebarátjai zsebeiben; ha a projektáns philanthropos, s nem a maga, hanem a közjó elérése végett fáradozik s törekedik, ami ritka. Szóval: ő némelyeknek positivus hasznát – nyerendőségét – támadja meg, hogy némely másoknak negativus hasznát – káratlanságot hajtson.
Már azok, kik szinte nemzetségrűl nemzetségre fuvarozással keresték kenyereket, s az által gyarapodtak vagy gyarapodnak, valjon töredelemmel s minden aggódás nélkül fogják-e azt nézni, ha valaki előáll, s az ő hasznokat magáévá akarja tenni? Ez természet ellen volna. Minden, ami megtámadtatik, rúg, harap s csíp, akármi gyenge legyen is. S így azok se fogják hagyni azon vizet más malomra folyni, mely eddig az ő malmokat forgatta; hanem mindent el fognak követni, hogy az új malom felé egy csepp víz se menjen, s hogy a molnár szép malmával együtt gabna nélkül maradjon.
Más valaki* nemzeti gyapjúszortírozást javasol, s azt is tiszta filantropizmusbúl, s mit akar azáltal elérni? Hogy azon nagy summa, mely ideig-óráig nehány kereskedők ládáiba csúszott, ezentúl a birtokosokéiban maradjon.
Már ennél a gyapjúkereskedőkre nézve érzékenyebb megtámadás lehetetlen. S a szörnyű megtámadásnak az iszonyú védelmezés s véres háború leg- s legtermészetesb s kézzelfoghatóbb következése.
S ugyan fontoljuk meg hidegvérrel, minő kimenetelű lehet oly megvívás, hol egy részrűl a tudatlan, gondatlan s adósságokba merült termesztő, más részrűl pedig az ügyes, éjjel-nappal fáradozó s pénzes kereskedő áll! – A legeltökélettebb akarattal sem lehet attúl egy parti sakkot nyerni, ki ahhoz jobban tud. – Minden enthusiasmus,* török muzsika, tárogatósíp, káromkodás, torzonborz vagy kipödört bajusz, zsinóros nadrág s több efféle semmivé válik a jól elkészült katona s háborúi mesterség előtt. Mindennek kell alap, s anélkül a legnagyobb fáradozás is sikeretlen.
Egyéb új kezdetek éppen ilyen ellenkezéseket szülnek, amibűl azonban nem az foly, hogy vasút, gyapjúszortírozás sat. el volna tiltva tőlünk, korántsem, hanem hogy minekelőtte azok órája ütött volna, olyanoknak kell még előbb lábra kapni, amik ily kezdeteknek legszükségesb feneke. Nincs könnyebb faasztal készítésnél, de lehetetlen fa nélkül. Nincs könnyebb, mint első emeletet építni, de lehetetlen, minekelőtte a földszíni épület még nem kész.
Mai körülállásinkban a kereskedőkkel megvívni akarni annyi volna, mint azzal birkózni kívánni, ki által meg van kötve kezünk-lábunk, s ki a kötelet markában tartja. Sok kellene még, s igen sok van hátra tennivaló, míg ily viadalra kihívhatnók őket. Egyébaránt mindég jobb, ha ki-ki csak maga dolgánál marad, mert közönségesen nem boldogul a kereskedő gazda, mint csaknem mindég tenkrejut a gazda kereskedő.
S ezen minden új ellen bizonyosan támadó ellenzésnek számba nem vétele jobbadán mindég azon kis ok, melyen a tárgy fennakad, s melyet sokszor minden iparkodásunk mellett se tudunk feltalálni. Minekelőtte valami újat kezdenénk tehát, ne felejtsük el soha, s vegyük előre számba mindazt, ami hihetőleg magát ellenünk fogja szegezhetni.
A nyílt tanácskozás-, s értekezésnek célja pedig vagy tökéletes felvilágosítás, hogy ez vagy amaz káros avagy lehetetlen s így annak elkerülése s abbanhagyása; vagy az egyetértés s egy cél elérése végett összesedett erő, ipar és munka s így a bizonyos siker. – Mennyit vitt már végbe soknak egyre célzó törekedése, nézzük a históriát, nézzük a mai időt, s hozzuk abbúl a matematikai következést, hogy alig van valami, amin jól elrendelt egyesület ne diadalmaskodhatna, s hogy kereskedési akadályink, egy és más helyezeti fogyatkozásiak eltűnnének, ha elszántan s állhatatosan sokan akarnók azon egyet s éppen azt; s hogy csak tőlünk függ egyetértés s közmunkásság által új mozgást, új életet hozni kereskedésünkbe.
Nemzeti Bank
A jól elrendelt munka minden gyarapodás talpköve. S többet ér két ép tenyér s egy jó balta valamely vad szigetben egymillió darab aranynál. A nemzetek mai körülállásiban mindazáltal a pénz a munkával oly szoros összeköttetésben áll, hogy majd egyik az ok vagy következés, majd a másik; valamint az esőbűl gőz, köd, felhő lesz s azokbúl megint eső – úgy a munkábúl pénz lesz, a pénzbűl ismét munka. Kezeink vannak s több henyélő kezeink, mint gondolnók, melyek legnagyobb haszonvehetőségét részint a hibás elrendeltetés, részint az elcsüggedés s a néhai kétségbeesés sikerrel fáradozhatni – gátolják, s így nekünk a pénz az, amire leginkább szükségünk volna, s ma azon ok, melybűl munka s idővel több pénz következhetne. Ha mi jól elrendelt nemzeti bankot állítanánk, annak éppen azon következése lenne, mintha bizonyos tőkét, melyet külföldiek hoztak hazánkba, 5-tel, legfeljebb 6-tal 100-túl vennénk kölcsön, nem félnénk, hogy felmondják, s minekutána ügyes haszonvétele által 9-et,10-et keresnénk 100-zal, lassankint megint lefizetnők tartozásunkat, s az utóbbi nyereség zsebünkben maradna. S nem világos, hogy sokkal kevésbé volna veszedelmes, ha önmagunknak tartoznánk, mint idegeneknek?
Bizonyos, hogy egy magányos mesterember, akármily jól értse is művét, vagy termesztő, bármi jó legyen is földje, nemigen gyarapodhat, vagy szinte nem is kezdheti el munkássági körét derekasan az ő állapotjához szükséges tőke nélkül. Úgy egy nemzet se. S azon idomzatnak, mely a pénz mennyisége s emberi erő közt van, legközelebbső egyenlősége bírja az országot a lehető legmagasb gyarapodásra. Hol igen sok a pénz, ott ingadozás s úgy, mint árvizekben, ezer veszély – bankrott –; hol igen kevés, ott elakadás – mint mikor nyáron a vizek kiapadnak – szegénység. Ezek a véghatárok. S ha rossz közül választani kell, sokkal jobb az igen sok pénz következése, a néhai bankrott ti., mint az igen kevés pénzbűl származó elszegényülés; mert a bankrott csak kevésen történik, midőn a többi addig az élet minden javaiban s kellemiben részesül; a pénz híja azonban az egész közönséget egyenlően nyomja. De ez még nem minden, s még többet merek mondani, hogy ti. a bankrott általjában nem oly szerencsétlen következésű, mint a lassankénti elszegényülés.
Ha, teszem, valakinek 1 millió az értéke, 5-tel 100-túl minden esztendőben költhet 50 ezret, s ő, ha velem kezet fog, hogy ti. vagyonosban éppen oly hiba keveset, mint vagyontalanban sokat költeni, egész életmódját 50 ezres lábra fogja állítni. – De ő egyszerre 900 ezret veszt el, s így marad 100 ezre. Mit fog tenni? Fejbe lőni magát, ha esztelen; ha pedig eszes, mindjárt másnap élte módját 5 ezres lábra tenni s kisebb körben tán az élet éppen mindazon kellemeit lassankint feltalálni, melyekkel 50 ezres létében gyönyörködött. – Hogy van ellenben annak dolga, ki lassan szegényedik el, a magyar birtokosnak tudniillik? Két, három esztendeig, minekutána maga ura lőn, vagy tán tíz-tizenötig is egypár ezerrel több-kevesebb 50 ezernél jövedelme, s így 50 ezres lábon él. De az idők viszontagsági áltan most jövedelme 30 ezerre s aztán 25-re s megint 20 ezerre esik le s így tovább. Ő nem tudja, és senki sem tudja, úgy marad-e, nem-e? S a kétség közt – régi embereit bocsássa-é el szolgálatábúl, falura költözzék-e, szakács helyett szakácsnét tartson-e, viasz helyett faggyút, ló helyett inkább lábait használja-e sat.? – leforog az idő, s ő elálmélkodva azt veszi végin észre, hogy mindenben szűkölködik, és szinte semminél kevesebbje van, s hogy igazat mond a számkivetett lantos:
Donec eris felix* sat.
A nagy veszedelmet s a sors óriási csapásit bátrabban kiállja sok, mint a mindennapi kis sérelmeket, halk elaljasodást s mindenekfelett a kétest. Nekem legalább kellemesb.
Nemzeti bank által százszor több jót tennénk, mint kórházak s egyéb ilyetén gondviselő intézetek felállítása által; ámbár azoknak is magok sorában valaha elő kell jőni s lábra kapni. Mi jót teszünk azon gyermekkel, kit mindég tartogatunk, hogy el ne essék, s jószívűségbűl önlábai használásárúl végre elszoktatunk; s ugyan mi jót teszünk felebarátink erkölcseire s így szerencséire nézve, ha a henyélést, korhelységet szinte megjutalmazzuk, s a koldulókat csaknem egy külön státusnak fogadjuk be? Tudom, veszedelmes ezekrűl szólani, mert sok érzelgő s még több hypocrita, ki nyomorúnak soha nem adott egy garast is, igenis szívesen előáll a szegények mellett, s oly hévvel fogja pártjokat, hogy az ellenkező rész, melyhez magamat is számlálom, könnyen keménységgel s keresztényi irgalom híjával vádoltatik. Nem mondom, hogy azon gyermeket, kit lába sohasem hordozhat, összerogyni engedjük; nem mondom, hogy felebarátinkat éhségnek, hidegnek s az élet minden sanyarinak engedjük át sat.; de vizsgáljuk őszintén koldulóink legnagyobb részét, nem önvétke vagy -hibái által jutott-e mostani szomorú állapotjára, s nem volna-e kevésb más zsírján élő, ha lelki kifejlődés s testi ügyesség jókor elkerültetné eggyel s mással a korhelységet, betegséget, koplalást sat. Ha éhesnek kenyeretadok, a tett szép; de én sokkal szebbnek tartom: valakit oly helyzetbe állítni, hogy magamagának nemcsak kenyeret, hanem még sültet is szerezhessen.
Mi pedig a nemzeti bank felállítását illeti, van olyasokrúl sok jó példa; s más nemzeteknél jókat s rosszakat is láthatunk, úgyhogy hazánkra illesztésében előre felszámíthatjuk: mit kell elfogadnunk, mitűl óvakodnunk. Engedjük át olyanoknak a javaslástételt, kik a dolog praxisát érthetik s értik, s kiknek a tárgy jó sikerébűl valamely hasznok is van, legyen az erkölcsi, legyen pénzbeli. Haszonkeresés nélkül nem történik semmi a világon, úgy mint lehetetlen okozatot vagy következést képzeni ok nélkül, csakhogy egyik pénzbeli haszon, másik becsület, harmadik halhatatlan név, megint más menyecske vagy éppen mennyország után vágy. S így magyar vér Magyarország hasznáért bizonyosan legsebesebben dobog s legmelegebben is.
Ezen tárgyat mindazáltal csak kevés szóval kívántam említni s igen röviden érinteni, mert annyi jó, derekas és világos, viszont annyi hiányos, zavar és homályos írás jelent meg már afelűl, hogy ki-ki maga választhat azokbúl magának tetszése s önbelátása szerint. Sohase hiszem, hogy kirekesztőleg recipe segítségével jóízű ebédet lehessen főzni, de ahhoz tanult szakács kell, ki már sokat főzött, sütött, pirított. Úgy nem hiszem soha, hogy tisztán könyv szerint érteni lehessen bankfelállításhoz, gazdaságfolytatáshoz, kereskedésvitelhez; hanem arrúl is sokat kell gondolkodni, s az egésznek jól ki kell főzve lenni előbb a főben, hogysem mi ezen tudományok igazi hasznát vehetnők, az ország pedig éppen úgy szedhetné a mi szolgálatink vagy beleavatkozásink gyümölcsét.
Több s jobb termesztés s kivitel végett jutalomtételek
Függjön a vitéz mellén kereszt, mint annak, ki toga clarissimus;* ékesítse régi nemzetségűt kamaráskulcs,* más érdemest hosszú titulus – örüljön ellenben a gazda kora fáradozásiért haszonnak, s legyen ládája, mint a kereskedőé, teli; a tudományokban merült, a haza s hazafiai előmenetelén törekedő lelje belsejében a megelégedést sat., szóval minden, aki tisztében becsületesen s derekasan jár el, nyerje fáradozási díját.
Jutalomnak erkölcsi világban oly következése van, mit hypomoklionnak mechanikában. Itt egy fonttal 100 mázsát emelhetni, ott egypár vitézi érdemkereszt, gombon lógó egy-két arany- vagy ezüsttallér sokszor egy nyert csatának nem is gyanított, de tán valódi oka; egy nevezet, egy megjegyzés néha legszebb tettek forrása; úgy egypár pénzbeli díj s párszáz aranyka legnagyobb iparkodás-, munkásság- s mozgásnak kútfeje sat.
A Szövetséges Országok,* Gallia, de kivált Britannia földművelési, művészi s kereskedési összeköttetései valóban oly láncolathoz hasonlíthatók, melynek egy karikája mesterséges pénz, másik jutalom. S mily hasznos, sőt szinte mágusi következési ez az emberi észnek oly nagy díszére való rendelkezés, azt innkább látni kell, mint olvasni vagy tőlem hallani; amit mindenkinek szívbűl tanácslok. Nálunk 10 ft-nak becse csak mindenkor 10 ft s némelykor annyi se, mert ha szinte zsebünkben nincs, tán csak nehezen vagy éppen nem juthatunk hozzá, s így csak álomban miénk, mint sokszor a tündérkirály legkisebb leánya, s nem valóságban. Britanniában 1 font sterling szinte mindég annyi, sőt sokszor ügyes elrendelés által 2-, 3-, 4-annyit ér, s annyi életjavakat s kellemet szerezhet az, akié, mint mesterséges elintézés nélkül 2, 3, 4 fonttal tehetne csak. Ez igen furcsa; igaz; de teóriája olyan, mint mondám, praxisa pedig a teóriának pontosan megfelel. – Kinek nálunk 1 millió értéke van, az csak egymilliót bír, s ezen somma csak annyi esztendei munkát fog okozni, amennyit 40, 50, 60 ezerért – ahogyan kamatol tudniillik a tőke – vihetni végbe. Britanniában 1 millió nemritkán 100, 200 ezret érő munkát okoz esztendőnkint. S itt fekszik azon csudálatos rugó, mely oly rendkívüli mozgást s elevenséget hoz Britannia minden intézeteibe, midőn nálunk azt gondolná az ember, hogy földművelésünk s kereskedésünk forrási s erei befagytak, s hogy mi nem annyira élünk, mint tengünk.
Tudom, az olvasó azon varázsrugót, melyrűl szólok, ismérni kívánja, s bizonyosan minden figyelmet is érdemel. Tekintse meg az angol parlament, a francia kamarák, az éjszak-amerikai kongresszus diszkusszióit; nézze az újságokat, olvassa, ami e tárgyrúl íratott, fogadom, mindjárt fel fogja találni. Én mindezeket magyarra nem fordíthatom, kár is volna sajátságukbúl valamit leróni. Eleget teszek, úgy gondolom, kötelességemnek, ha figyelmet gerjesztek s útmutatást adok. Eléri egyedül is az ügyes s gondolkodó utazó azon helyeket, melyek vizsgálati s vándorlási célja; nem szorul idegen főre, ki helyette gondolkodjék, vagy idegen kézre, ki őtet vezesse.
Egy-két jutalom több száz ökröt hízlal, számos lovat tenyészt s hoz gyepre, temérdek javakat állít elő, indít s tart mozgásban sat. De csak úgy lehet varázs-következése, ha állandó, mert foganatja első esztendőkben oly csekély, hogy alig vehetni észre, s csak idő bírhatja igazi sikerre, s így az ideig-óráig valónak haszna nem nagyobb s állandóbb, mint azon fák léte, melyek ünneplésre vágatnak le, s gyökér nélkül zöldülnek nehány óráig, de aztán örökre elhervadnak; midőn azonban a magbúl eredett nemesb fák első esztendőkben alig hagyják el a föld színét, de annál szebben s hosszasabban virítnak századakon keresztül. Igaz, hogy kitett jutalmak által csak a szerencsés és ügyes lehet nyertes, a többi nem; de ez elegendő, mint a tapasztalás mutatja, az elmozdítandó tárgyakba éppen oly elevenséget s életet hozni, mintha ki-ki bizonyosan lenne nyertes. A mélyebb emberisméret ennek természetes voltát teóriában is egészen felvilágosítja, mert ki nem bízik többet maga eszében s ügyességében, s ki nem próbálja meg a szerencse nyájasságát, bármi sokszor fordított is azon hűtelen neki hátat? S azon forró kívánásbúl annyit nyerni, úgy gazdagodni, mint a szomszéd, egy ki nem mondható közipar, serénység s munkásság terjed el, melynek megint a soknak s jobbnak kiállítása s ennek a felesleg matematikai következése; úgy, hogy a sok munka, iparkodás s veríték, ha elvéti is a célt, mindenesetre számos jót, hasznost s becsest állít elő. S így ezen mesterséges rugó, mely mindent mozgásba hoz, igazi istenáldás.
Egy vén gazda az élettűl – tudjuk az allegóriát – így búcsúzott el: „Fiaim, csak egy mezőt hagyok nektek, de kincset rejt, keressétek.” – Ezt ezek betű szerint vevék, s keresék a föld gyomrában sok ideig éjjel-nappal, de rá nem akadván, utoljára búzával vetették be, mely a feldúlt s porhanyú földben oly jól fizetett, hogy az apjok jövendölte kincset benne végre meglelék, s csak akkor juta eszekbe a jövendölés igazi értelme. A papirospénz, bank, jutalmak éppen ily foganatúak; azon különbséggel, hogy általok olykor magát a kincset is megtalálhatni. Minden, ami a munkásságot neveli, hasznos; legyen azon ok való, remény vagy szükség, ezen utolsó pedig legyen természetes vagy mesterséges. Háborúnak, tűznek azért nincs oly igen szomorú következése, mint gondolni kellene, mert háborúban, tűz után ki-ki sokszorozva munkálkodik. Mennyire nem nevelte sok erőműv s az óra tökéletességét a perpetuum mobile – örök mozgony – feltalálására fordított fáradság s törekedés! A fő cél ugyan elhibáztatott, de a nem is gyanított találmányok bőven jutalmazták a munkát.
A jutalmakkal ezenfelül valamely nyilványos s közönséges megbecsülés is van összekapcsolva, ami nem kevessé neveli bájokat, mert a minden dicséret nélküli állhatatos fáradozás éppen oly ritka, mint a tanútlan erény, mely csak kiválasztott lények sajátja. S ki oly független s erős lelkű, ki oly felemelkedett az örökkévaló Jóhoz, hogy az élet sok pillantatiban elkeseredett vagy törött szíve ne aggódnék hív barát, hű szerelem, gyámol s részvevő karjai közé? Ne kívánjuk, hogy mindenki a szépet, jót s nemest csak valódi önbecsiért tegye, hanem dicsérjük, jutalmazzuk a deréket, s fűzzünk koszorút hív polgártársink homlokára, s hamva nyugodjon érdememlék alatt. Így a korán kelő dolgos gazda s a gondos ügyes kereskedő is találhassa haszna mellett a közdicséretet s hazafiai tapsát.
S több évek lefolytával mennyire különböző folyamatot szül azon tárgy, melynek kifejtésén csak egy-két szobabölcs s nehány fizetett ember töltötte idejét, vagy melynek felvilágosításán a közönségnek, úgyszólván, egész észbeli masszája munkálódott s fáradozott. Törpét vagy óriásit! Sokaságnak legfőbb ingere a nyereség és taps, szóval az örökké fennálló s bizonyos jutalom; mely mint minden egyéb gazdasági és kereskedési tárgy
Hitel szentségén alapul
Mit ér a kölcsönös felvilágosítás, ha csalfa szív s hamis datum csúsz a tanács közé? Mit a bank bizonyosság, mit a jutalom állandóság nélkül? Csak a hitel teheti varázsokat, mely ha kettétörik, az áldás könnyen átokká válhat. – A hitel védangyala pedig s fényes napsugára a publicitás – nyilvánosság.
Mit kell tenni, s min kell kezdeni?
Mindannak, amit eddig néhol rendetlenül, itt-ott hiányosan, sok helyen pedig hosszasan s tán unalmasan is adtam elő, eszszenciája az: hogy alap nélkül tartósan nem állhat semmi, s kizárólag csak azon tárgyat bírhatjuk igazi sikerre, melyet természetes vagy matematikai renddel – ami nálam egy – kezdünk s folytatunk.
Ezen igen egyszerű az eddig előadottnak filozófiája; s oly egyszerű, meg kell vallani, s valódisága oly isméretes, hogy sok méltán azt mondhatná: „minek ilyessel, amit ki-ki tud, megint előállani”, de én nem is hirdetem ezen elismert igazságot új találmánynak, mert igenis jól tudom, hogy mindenkinek ajkán forog; de csak azt bátorkodom állítni, hogy szinte mindég is egyedül az emberek ajkai közt marad s csak ritkán használtatik valóságosan; más szavakkal: hogy a világon igen sok tárgy alaptalan, s talpköve csak képzelet s levegő, s hogy csak ritkán kezdenek valamely dolgot s munkát a legmélyebb sarkalatnál, azaz jó véginél, természeti vagy mathesisi rend szerint.
Gondoljuk át a mondottat vigyázattal s részrehajlás nélkül, tüstént előnkbe ötlik: hogy szinte minden tetteinkben a természeti rendet mindég meg akarjuk előzni. A nagyobb rész előlbb költi jövedelmét, mint zsebiben van; a serdülő úgy veszi ereje hasznát, mint a férfiú; a tanuló tanít sat. Vizsgáljuk a világ történetit messzebbrűl, közelebbrűl, magas s alacsony helyeztetésben, s nem fogjuk tagadhatni, hogy némely uralkodó legszentebb szándékábúl eredt cél azért nem gyökerezhetett, mert a nép, a sokaság elfogadására még nem volt megérve; hogy mindenütt látunk összebomlani kezdeteket, újakat mathesisi rend híja miatt.
Mint nevetnénk ily beszéden: „Szomszéd uram, én nem tudom, mi oka, búzám éppen nem termett, s földem oly jó, hogy annál jobbat ugyancsak keresni kell, a mag pedig, melyet veték, oly tiszta volt – hiszen még magunk szedtük belőle ki a konkolyt –, én sohasem tudom, mi lett belőle – nem tudná-e kend?” – A szél hordta el, édes földim, hisz még nem is szántott alája kend, s hogy a mennykőbe is gondolhatta, hogy lesz valami belőle! – Ilyen cselekvő mód pedig nem ritka, sőt oly közönséges, hogy azon nem bámulhatni eleget, de némely tárgyak vitele messzebb fekszik tőlünk, mint a búzatermesztés, és sokan köztünk igen rövid látásúak.
Ki-ki érzi s tudja, hogy valamely helyen áll, s nem kételkedik a pesti híd* 222 ölnyi 4 lábnyi hosszaságán, kivált ha maga mérte meg. Már oly hely messzeségének tudására, hová nem léphetni, tudomány kell; de középszerű ész is átlátja s eltökélve hiszi, hogy egy távol pont messzeségét tudhatni, ha más két pontnak egymáshozi messzesége előttünk isméretes; s a csillagász még a planéták távolságát is tudja, nap- és holdfogyatkozásokat sat. jövendöl századokra előre, s ma ezeken senki sem csudálkozik többé. – Erkölcsi dolgokban bizonyosan nemigen különböző az eset, csakhogy hozzá még jó kulcsunk nincs, vagy a jelent nem láthatjuk oly világosan minden ágai- s gyökereivel, hogy némineműképpen következésit, azaz a jövendőt láthatnók. Itt is ki-ki érzi, hogy él, s kellemes vagy kellemetlen érzelmek ringatják, kínozzák – s mindenki képes előre látni, hogy hosszú böjt után éhes, munka s tartós ébredség után álmos – sok borital után mámoros sat. fog lenni. Távolabb kombinációkra már tudomány kell, pedig oly tudomány, mely az előttünk fekvő tárgyat a lehető legnagyobb világosságra hozza, úgyhogy annak mai mibenlétét annyira ismerjük, hogy bizonyos vagy igen hihető következésit előre tudhassuk. A téma s ellenzés azon két pont, ha az előrelátást összehasonlítjuk a földméréssel, melyekrűl közelebb vagy messzebb elhatározhatni a harmadik pontot, a jövendőt.
Meg kell ismérni, ezen tudomány, melynek eddig neve sincs, gyermekkorában van még; de nem ellenkezik ítélőtehetségünkkel annak valaha; most tán még nem is gyanított csudálatos kifejlendhetése. Újabb időkben e nevetlen tudomány, melynek létét sok ember nem is sejdíti, ámbár maga is józanul kombinál egyet s mást előre – mint egykor a legbölcsebb se képzelé, hogy a Föld kerek, s maga tengelye körül forog, noha rajta volt – oly előmeneteleket tőn, hogy annak utóbbi még nagyobb haladásán nem is kételkedhetni, mert mi áll mozdulatlan a világon? S éppen úgy, mint a földmérés s csillagászat csak lassan-lassan fejlődtek ki mostani tökéletesb létekre, de ma már száraz és csalhatatlan számolás s mechanikai szerszámok által folytattatnak: úgy a földművelés, gazdaság, kereskedés, pénz dolga, nemzeti gyarapodás is sat. csak lassan bontakoztak ki, de már valamely bizonyos elvekre – princípiumokra – állíttattak, s ma tapasztalás s hasonlítás által felvilágosított tudományok segítségével jóformán s elég bizonyosan tudjuk előre mondani: mily következést szül p. o. a legelők felosztása, papirospénz, bank, jutalmak sat. S mi ebben szerencsénkre Smithnél, Youngnál, Pittnél, Baringnél későbbek vagyunk, mint Herschel is csak Kopernikus s Galilei fáradozásin emelheté vizsgálatit s tudományit oly magasra. Mi mások utánzásában minden veszélytűl mentek vagyunk, mert hatalmunkban áll mások századi tapasztalásit sajátinkká tenni.
Ehhez, mint már mondám s még százszor mondani szeretném, szükséges helyezetünk s körülményink tökéletes ismérete, tudomány mind hazánkrúl, mind külföldrűl, s végre a józan összehasonlításbúl szerkesztetett szisztémák életbe hozása.
Ezen most említettekre támasztván okoskodásimat, a hitel híját tartam azon oknak: hogy a magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene, s magát nem bírja oly jól, mint körülményi engednék; hogy mezeit a jó gazda nem viheti a lehető legmagasb virágzásra; s végre, hogy Magyarországnak kereskedése nincs. S így a hitelt, cambio-mercantile just – váltókereskedési törvényt – gondolom s hiszem azon talpkőnek, melyen földművelési s kereskedési gyarapodásunk, egyszóval utóbbi felemelkedésünk s boldogulásunk alapulhat. Ezen hitelnél pedig még mélyebben fekszik:
A hitel tágosb értelemben
Tudniillik: hinni s hihetni egymásnak. A hit azon lánc, mellyel az emberiség össze van kapcsolva a Mindenhatóval; a szó szentsége köti az uralkodót elválhatlanul hív jobbágyihoz, s ezek tántoríthatatlan hívsége alkotja a trónus rendíthetetlen erejét. Az igaz szó kútfeje a házassági boldogság –, valódi becsület – s cselekvények egyenességének s így minden szerencsének:
A hit oly part, melyre végre még az is elérkezik, ki annak hazájában sohasem is lakott, s rossz tettei s bűnei őtet inkább az élet förgetegei közt tartották, hol szédítő örömek, kincsek s álmagasztalásokba merülve még az is nyughatik eltompulva egy darabig, kinek lélekismérete nem tiszta, de kinek annál keserűbb egykori felébredése!
Boldogak, kiket nem nyavala,* testi gyengeség vagy haláltúli rettegés kínszerit végre térden csúszni a kereszthez, hanem kik már éltek legszebb éveiben, midőn fiatalság, egészség s jólét érzése szinte halhatatlanság előörömeivel tölti be őket, ha már akkor, mondom, önkényt, szeretetbűl a legfőbb Jóhoz emelték fel lelkeket, a Legtökéletesbhez, s ha nemcsak szóval, hanem tetteik által is gyakorlák vallások igazi értelmét, s nemcsak a közel veszély indítá őket Isten-imádásra, hanem minden nemesb és szebb gerjedelem s azon ki nem magyarázható belső aggódás, melyet minden tiszta szívű ember érez magában, halhatatlan részinek minden alacsony s ocsmány indulatoktúl megszabadítása végett. S nem tölti-e be, ha a természet minden egyéb csudáirúl hallgatunk is, csak egy csillagos éj csende s harmóniája lelkünket édesen a legszebb reményekkel egy következendő jobb létrűl s magasb emelkedésünkrűl; s nem ellenkezik-e még mostani eszünkkel is, ha az egész mindenség tökéletes rendét csudáljuk, annak elgondolása, hogy a tanútlan erény örökkön-örökké rejtekben maradna s minden időre szinte veszítve lenne? A hős tette, ki magát elszánja és számosok élete megmentése végett maga alatt a puskaportárt fellobbantja s hazájaért hal, örökké fenmarad. – Azon fáradozásoknak, melyekkel a hív hazafi éjenként foglalatoskodik, se vagyonát, se idejét, se egészségét a közjó előmozdítása végett nem kímélvén, midőn tán hazafiai azért még sárral is dobálják – vagy azon jótévő felebarát csendes munkálódásinak, melyek által az ügyefogyott s szívetörött nyomorultnak enyhítést, a kétségbeesettnek lélekerőt ád, bizonyosan van tanúja, s valahára azok legtisztább fényben ragyogni fognak. S gondoljuk, hogy mindazon szép diadalmak, melyeket sokszor négy fal közt az erény a legbájolóbb csábokon nyer, mindazon néma aggodalmak, melyek vajmi sok tiszta lényt – kik egy gyűlölt férj karjai közt az élet ki nem mondható kínjait elszánással híven tűrik, midőn szívek egy másért remeg – idő előtt sírba terítnek, örökkön-örökké, minden jel s jutalom nélkül felejtésbe fognak merülni? S hány bajnok dűlt oda élő bizonyság nélkül a vérengző mezőn, hány vitéz csontját fedi néma föld, s a mennyei gerjedelemrűl hallgat, mely a deréket pillantatig isteni erőre emelé? Hány virradás leli a fáradozó hazafit nem is gyanított nehéz munkája mellett, midőn azt szinte napköltekor végzi? Mennyi áldozat foly le tanú nélkül a feledék határtalan tengerébe? S hány haldokló áldja utólsó nehéz vonaglatiban a hű barátot, ki éjenként ápolgatja a szerencsétlent, s nyugalmat és lelki békét piheg reá végpillantatiban is, anélkül hogy töredező szava hallatnék? S hány tiszta kebel imádja éjféli csendben térdre borulva irgalmas Istenét, hogy a bűnös szerelem súlya gyenge szívét ne repessze el? Azonban amit éjjeli setétség fed, nem hozza világra napsugár mindenkor azonnal.
De ily áldozatok, ily tettek csak szemeink előtt vonulnak el. Lakhelyek dicsőbb, mint amilyent a szív legszentebb ömledési sejdíthetnének; s hazájok ment a gúny s irigység legkeserűbb tajtékátúl – s élni fognak és fennmaradni még akkor is, midőn magyar hazánkrúl, de még csillagunkrúl sem lesz többé semmi nyom. S a természet szörnyű hazugság volna, az egész egyetem csúf misztifikáció; hazaszeretet, anyai könnyek, szerelem, barátság iszonyú tréfa, ha ez másképp lehetne. S kételkedhetünk-e? Mi szép egy nyári reggel, mi remek egy virágzó asszonyi lény – s az agyagban, mely oly kevés idejű, mi tökéletes már az irány s idomzat? Mi nagynak s mily felette tökéletesnek kell a harmóniának még a lelkekben lenni? Midőn egy szép hajnal bíbora, egy ártatlan hölgy képe oly tiszta és igaz, hogy képzelhetünk a lelkivilág egybehangzásában hazugságot, misztifikációt?
A szó szentsége azon bíró, mely uralkodó és nép közt ítél, s ha az egyszer megsemmisül, hiába szól: a törvény – s minden társasági rend – és szerencsének vége. A szó szentsége uralkodóban az, ami Istenben a legszebb tökéletesség: az örökkévaló legfőbb igazság, s valamint vallás és hit a legvadabb embert is összekapcsolja a Mindenhatóval, szintúgy köti hívség s engedelmesség a polgárt igaz urához. S nem valódi szón alapul-e házasok közt a szerencse? Mert mily becse van oly hűségnek, melyet őrzeni kell? S nem igazság tart-e elválhatlanul barátot baráthoz s hazafiakat, akármi magas vagy alacsony helyezetűek legyenek is, egymáshoz?
De mindezen szép tulajdonoknak nincs-e mélyebb forrása, s honnan származnak?
Polgári erénybűl
S íme, már megint mélyebbre ereszkedtünk! Nem teszik most már hegyek meredeki, folyók mélységi, tengerek szélessége, várak erőssége a haza valódi erejét s bátorságát. Nem teszi azt az alkotmányok szabadabb vagy függőbb léte; az most már csupán azon emberektűl függ, kik az országot lakják.
Bármi szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis szabadabb létre vív, ha lakosiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont: akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadságokkal bírjanak is lakosi, lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs, s polgári erény nem fénylik többé!
De a polgári erény igazi s tökéletes értelmét nem ismeri mindenki, és sok azért nem találja fel soha, mert igenis távul keresi, midőn oly közel van hozzá, hogy azt a parasztember úgy, mint a legmagasb polcú minden pillantatban feltalálhatja s gyakorolhatja is. A legnagyobb felekezet* csak hiúságbúl jó polgár, s csak ott heves hazafi, hol közel a tanú s bizonyos a taps. Egy rész felemelkedésre vágy,* másik popularitást hajhász, s egyik a másik szemire veti gyengeségét, s önhibáját erénynek tartja. Ki úr akar lenni, képzelete szerint csak rendfenntartás, anarchia-elmellőzés végett s hogy parancsai körét nagyobbítsa, forog, kérkedik, izzad, s haladása kedviért előszobákban unalommal tengeti napjait, és sokszor, mint Aristippos, térden esedez, de nem másokért, hanem magáért; ki pedig a nép bábja kíván lenni, azzal csalja magát, hogy ő a régi jó fenntartása végett, hogy a nemzeti szellem s drága szabadság éljen, áldozza fel magát; midőn nem is tudja, mi a szabadság, s a korlátlanságot, betyárságot tartja annak, s a nemzet palladiumát nemritkán kirekesztőleg magyar táncra és zsinóros nadrágra állítja. Mind a két rész dicséretet s hasznot vadász; csakhogy egyiknek az udvari tömjén kellemesb, másiknak pedig a populáris illat; cselekvények azonban egyenlőn zavaros s tisztátlan forrásbúl fakad, csakhogy ízlések különböző. Fényleni soknak legfőbb célja, nem használni.
A polgári erény valódi értelmében nem ilyeket szül, de a kötelességek teljesítésének kútfeje, s nem egyéb, mint anyaföldhez s honiakhoz vonzódó szeretet s az uralkodóhoz viseltető hívség tartalma. Címje* nem alacsony hízelkedés s határtalan dicséret; egekbe nem emeli a halandót, s mint Istent, térden nem imád senkit; nyelve szemérmes, de férfiúi, bátor szózatú, fő tulajdona: törvényes urát – hazáját, földieit legjobb tehetsége s ereje szerint szolgálni. – A becsületes férfiú mindenkinek megadja az övét, s a másé elvételét szintúgy gyűlöli, mint önmaga jussárúlkönnyen nem mond le, sőt azt védeni tudja. S bízunk-e oly katonában, s valjon legény lesz-e csatában, ki elöljárójátúl megérdemlett s híven megszolgált zsoldját minden ok nélkül levonatni engedi, anélkül hogy út és mód szerint annak idejében szót ne tegyen róla? S oly királyok valjon fénylenek-e históriában, érdemlettek-e oly magas helyeztetést, kik legszentebb jussaikrúl, ha kínszerítve is, lemondtak, s koronáikat emberül védelmezni nem tudták. Legyen legfőbb tisztelet Isten után királyé; polgár maradjon maga köriben, s teljesítse, mire alkotva van, híven; ellenben a legkisebb is örüljön bátran s háborgatás nélkül a sors ajándékinak vagy verítéke szerzeményinek.
De minekelőtte magasbra emelkedhetik az ember, s tulajdoni kifejlődhetnek, s a polgári vagy nemzeti erény mélyebb gyökereket verhet, mindenekelőtt szükséges, hogy legyen
Nemzetiség
Mert lenni kell előbb, s csak aztán lehet jóra, derékre, erényesre kifejleni. Szintúgy, mint a határtalan csillagvilágban minden vagy nagyobb, vagy kisebb részekre szakad, s magában egy egészt alkot; napok, planéták s amit nem látunk, úgy lefelé a legkisebb is részekre oszlik, s megint egy egésszé összesedik: csepp, gyümölcs, a legkicsinyebb férgek ökonómiája. Ez a természet rende. A részek támadnak, múlnak, minden forogva mozog
egymást
Váltja örök romolás s teremtés;*
újbúl vén, vénbűl új lesz – s csak az egyetem örök. Úgy az ember, akármily vad állapotú legyen is, társalkodik,* s az egész emberi nem nemzetekre, nemzetségekre, házastársakra ágzik: S éppen az, ami lélektelen testekben attractio, repulsio, az a nemzetekben a hon szeretete s védelme. Mélyebben fekszik azért lelkünkben, mint sokan gondolnák, azon ki nem mondható édes aggodalom, mely anyaföldünkhöz vonz, s mely a halondó port félistenné magasíthatja, s lelki rothanat jele, hol a természet ezen szent törvényi ki vannak már dörzsölve. S nemkülönben, mint a kiégő üstökcsillag iszonyú forgásában se határt, se utat nem tart, de mint átok a végtelen üregben magamagát emészti s napszisztémákat rendít meg, úgy bolyong cél s törvény nélkül a hazátlan, hív jobbágyokat csábít el, megelégedett polgárba nyugtalan bizalmatlanságot önt, s végre maga kétségbeesvén, nemritkán önkezivel végzi örömtelen éltét. S mindezek után, hány dicsekedik mégis azzal, hogy kozmopolita!!! Gyengeség, hiba halandótúl elválhatlan, de azokkal kérkedni az elromlottság legmélyebb lépcsője; hol a szemérem eltűnt, ott az élet minden bájainak vége. Szerencsére sok olyast beszél, amit maga sem ért, s olyannal dicsekedik, ami gyalázatjára válik. A kozmopolita tágasb szívűnek tartja magát, s így jobbnak, mint másakat. Ő minden embertársit hordozza szívében, midőn a patrióta főképp csak hazafiait. Ő magasb értelműnek képzi magát, mert minden régi szokáson, bévett ítéleten áthág, egyszerre keresztény, török, ateista lehet, s kaméleoni ügyességgel szabhatja magát a körülállásokhoz, a hasznoshoz. – De ily tehetség áltermészet, s többnyire igen sok vagy bal tudománynak éretlen és savanyú gyümölcse, s az emberbűl, ki minden sajátságát elveszti, oly csúfot tesz, mint nevetséges a szelíd farkas s kacajra méltó a láncon idomtalanul táncoló medve s csúf a legvéknyabb vesszőtűl is rettegő kalitkás oroszlán.
Mily szomorú sors öntagjainak egymás utáni lassú sorvadását nyilván érzeni s az életerő fogyatkozásit naprúl napra csalhatlanabbul észrevenni – s ennél csak annak kínja lehet még fájdalmasb, ki kénytelen átlátni, hogy ő egy rothadó nemzet tagja; mert százszor könnyebb testi, mint lelki aljasodást szenvedni. Hol pedig a nemzetiség semmivé vált, hol a lakosok elkorcsosodtak, vagy hol a nemzeti szellem és sajátság hiábavalóságokon, gyermeki bábokon alapul már, ott, ha a sokaság vakságában nem is gyanítja, keserű, de csalhatatlan tekintettel nézi a gondba merült hazafi, miképp folydogál le szemenkint a hátramaradt kevés fövény a nemzet életórája üvegszelencéjébe.
Ha nemzeteket egyes személyekkel hasonlítunk össze, akkor a nemzetiség nem egyéb, mint rokonok közti szeretet, barátság s a famíliabeli becsület fenntartását eszközlő ébredség; ha pedig mélyebben tekintjük, mint előbb érintém, akkor az emberi lény minden ereibe s lelke legbelsőbb rejtekibe szőtt természeti tulajdon, melyet az önbecs megsemmisedése nélkül szinte oly lehetetlen kiirtani, mint bizonyos, hogy a szív kiszakíttatása után világunkon többé élni nem lehet. S ha a világ történetit vizsgáljuk, nem áll-e a nemzetiség legszebb fényében, mint azon szent varázserő, mely valaha Marathón mezeit dicsőíté s Thermopylé kőszirteit legnemesb vérrel pirosítá; s nem érezzük-e, hogy futja át velőnk közepét valami édes érzelem, mely egész létünket elözönli, ha kérdés forog magyar honunk dísze s boldogsága felől?
Boldogak mi, hogy köztünk inkább a fiatalság jelei s hibái láthatók, s hogy még távul tőlünk a vénség s koporsó! Mert azon gyávák s elfajultak, kiknek száma, tagadni nem lehet, elég nagy, s kik, midőn ezeket olvassák, tán kacagnak s gúnyolnak, mit árthatnak nemzetiségünknek, s hogy gátolhatják annak szebb s tökéletesb kifejlődését? Nem kell attúl félni. Ők csak olyanok, mint ama hasztalan félénk katonák, kik mindég rosszat jövendölnek, a legkisebb veszélynél szaladásnak erednek, s oly messze távoznak, hogy alig éri el őket a hír, hogy nélkülök is kiküzdék a csatát – s aztán béke idején legtöbb szó szájokban.
Ami nem önhaszon szomjábúl, hanem tiszta szándékbúl ered, s ami igazán szép, ámbár sok akadállyal küzd is eleinte, előbb-utóbb mégis minden bizonnyal méltatásra, pártfogókra talál; mint az igazság, bármi nagyon sértené is fényes előtűnésekor némelynek szemeit, végre a szántóvető ember kalibáját úgy meglakja, mint ahogy tanácsban ül s bátran tartózkodik márványpalotákban.
Igaz, hogy hazánk most nemigen van divatban, s a külföld alig tudja, hogy vagyunk. Mintha valami kút fenekén ülnénk, se lelki, se testi produktuminknak nincs híre. Igaz, hogy sok – émelygető hízelkedési s határ nélküli harsány magasztalási által – nekünk, minden jó szándéka mellett is, több kárt okozott, mint legdühösb ellenségünk minden ügyességével tehetett volna. Igaz, hogy sok annyi káposzta-, juhászbunda- s pipaszagot s több effélét kevert nemzeti szellemünkbe, hogy a gyengébb rész egy ideig szinte szégyenlé a magyarságot, s jobb ízlésűnek s palléroztabbnak tartá magát, ha külföldieskedett. Amit igen természetesnek látok, s megint azt tanácslom, inkább magunkban keressük a hibát, mert minden hazafiságunk mellett se tapsolhatunk, bizony, teszem: a szegedi sárnak, hortobágyi vidéknek, pesti kövezetnek, Duna partjainak, szennyes teátrumának, csömörindító útonálló számtalan koldulóinak sat. S hogy ilyeseket minden erővel szerettetni akartunk, s szinte magunkra fogtuk, hogy szeretjük, legfőbb oka a magyarság divatlanságának.
De azért, mivel ezeket mondom, ne bátorodjék neki a kozmopolita, ki, tudom, utazásiban sokkal szebb intézeteket is látott, s ne higgye, hogy vele valaha egyértelmű lehessek. Ő igy okoskodik: „Ubi bene, ibi patria;* jóllehet magyar vagyok, de azért angol s francia is sat. lehetek, mindenütt a tökéletest szedem, a hiányost otthagyom, s az egész földkereke enyim s hazám.” Más szavakkal ez annyit tészen: „Én feleségemet híven szeretem, de másét is – hazám drága, de másnak honja is – s így, ha feleségemet meguntam, elhagyom, kivált, ha szebbet látok; háborúban pedig az erősebbel tartok, s ha győz hazám, heves hazafi, ha pedig meggyőzetik, minden kis előítéleteken túlemelkedett világpolgár leszek.” – Ily cselekvőmód, meg kell vallani, előmenetelre a világon igen ügyes s tán hasznos is lehet, de nem éppen legnemesb.
Már én másképp látom a dolgot, s úgy hiszem: hogy csak honosi s övéi közt élhet megelégedten az ember, ha már egyszer körülnézte a világot, s létének dele elérkezett, s mennél hátrább van hazája, annál inkább tartozik annak elővitelén fáradozni, mint a jó rokon éppen akkor marad leginkább odahaza, midőn otthon legszükségesb, s közel a veszedelem; s hogy nincs oly ürügy, mely minden időre való kivándorlást megbocsáthatóvá tehetne abban, ki hazája számosb ajándékit vevé; mert anyaföldét elhagyni nem egyéb, mint azt elárulni; s hogy végre, ha már minden életiskolán keresztülmentünk, semmi sem oltja el megelégedési szomjunkat, mint nehány élő honosink megbecsülése s utóink áldása. S boldogabb a hottentott s kakerlák fajabeliei közt, mint a természetien világpolgár Londonban, Párizsban, mert ő mindenütt, még a legnagyobb sokaság közt is mindég csak idegen!
Ami pedig a nemzetiség küljeleit illeti, korántsem tartom azokat megvetendőknek. Egyszerű architektúra künn, szép festés, kárpit, alkalmas bútorok benn, igenis emelik a ház becsét; csakhogy ilyeseket ne tartsuk az építmény alapjainak, s e külső szín mellett a dolog belsejérűl se felejtkezzünk el. Azonban a külső is sokkal fontosb, mint azt általányosan venni szokás, mert mit látunk a külsőn kívül egyebet? S mire alapítsuk ítélettűnket valakirűl, kit nem ismerünk s kirűl sohase hallottunk semmit, ha külsejére nem? S ha rongyos házat látunk, fogunk-e abban csinos lakást gyanítni s keresni? S ugyan mért gondolnánk szép beltulajdonokat annál, ki külsőleg nemcsak nem csinos, de olyan, mint a madárváz; s hogy kereshetünk rendes lelki tulajdonokat annál, ki minden testi foglalatosságiban rendetlen s ügyetlen? Nem mondom, hogy külsőrűl belsőre csalhatatlanul ítélhetnénk, mert igenis tudom: az igen keveset mutató s ígérő személy nemritkán legszebb belső tulajdonokkal díszeskedik. De csak azt kérdem, min ismérhetni meg azokat? Egyébaránt a szebb szokású társaságokat csak olyan sértheti meg büntetlenül rongyos és tisztátlan öltözete, andalgó vigyáztalansági, házi bútorok eltörése s effélék által, ki az ellenmérő serpenyőbe tudomány- vagy érdemsúlyt vethet; de kinek nincs mit odavetni ellensúlynak, annak hasznát csak kacajra vehetni; ez sommás becse, minden egyébre hasztalan.
Egy hadi sereg valódi erejét nem teszi az öltözet színe, egydedsége, szabása s ékességi; legyen az tartós s védje idő sanyarai ellen azt, kit ruház, ez fő célja. Hanem e fő célon kívül hány mellékes van még, melyeket a bölcs kormány tekintetbe is vesz. – S mily különböző érzéssel állja ki, teszem, a magyar huszár a sarat nemzeti öltözetében, mint ha plundra, hosszú kaput vagy egyéb gúnya s hacuga lógna derekán. Így más legény a jó öltözetű parasztgazda fia, mint a ronggyal fedezkedő; s mi magunk sokszor kirekesztőleg köntösünk ügyetlen szabása, kopott vagy szurtos léte miatt társaságokban minden lelki felemelkedésünk mellett is feszülten érezzük magunkat, s az ajtónál állunk hallgatva. Alig gondolhatnók, ily kicsinységek mily nagy befolyással bírnak ránk, tanultabbakra, s mi nagyobbal még a népre! Csakhogy ilyeseket alapoknak nem kell venni, mert a magyar ember nemzetisége egyenes, bátor s komoly férfiúi érzés a szó legtágosb értelmében, szabadságimádás, hon legforróbb szeretete s az élet kész elhagyása törvényes királyaért. Ezen alapul sajátságunk, ez régi nemzeti szellemünk, s becsültesd meg künn a magyar nevet, van szívünkbe vésve. Ezeket fejtsük ki mind jobban. Ily tulajdonok s nem ám pengő sarkantyú, vitézkötés – tán vitézség nélkül – s nem panyókás mente, nem zsinór, borítás, paszománt, kócsagtoll, túrisüveg, attilakalpag, zrínyidolmány sat. fogják szépeinket magyarosítni, honunkat felemelni, mindenki bizodalmát megnyerni s a külföldet arra kínszerítni, hogy egy tökéletes férfiú említésénél mindég magyar jusson eszibe.
Kettétörik Osmannak nemzeti szelleme, ha fátumot nem hisz többé, s elgyengül valahai dühös megtámadása, ha az eszeveszett deli csata közben nem zengi többé viadalmi énekét:
Látom, látom szép szemekkel
Egy Istenszüz leng elém,
És kendővel zöld kendővel
Bájmosolygva int felém,
S édesen hí – tárogatva
Keblin a menny-kéjeket –:
„Jer, siess, mivel szeretlek,
Hintsd be csókkal hölgyedet!” sat.*
Mi lesz az angolbúl, ha a szabadságra épült alkotmányt minden ébredséggel nem tartja fenn, s honszeretet s férfias egyenes életmód eltávozik a szántóvető csinos, de egyszerű hajlékábúl? John Bull piperés, kényes ellágyult dandyvá s a peerage oly elzárt hellyé válik, hogy azok, kik belőle ki vannak rekesztve, szintúgy bolyongnak, mint Ádám s Éva kívül a paradicsomon, midőn egy herceg s egy lord kerubkint áll Éden kapui mellett. – Mi a franciábúl, ha nemzeti palladiuma, a becsület, nem áll oly tisztán, mint a kristál egész szüzességében? S ugyan mi egyéb tartá fenn tévedései s szomorú véres zivatarai közt, s mi emelte mostani szerencsés létére, ha becsület nem? – Távozzon el isteni félelem s egészséges egyszerű természet a moszka néptűl, csússzon közé is főbb rendeinek sokban megvetést érdemlő romlottsága, s azon ország, mely a két hemisphaerát lepi el s napkeltét s -nyugtát egy pillanatban szemléli, úgy pattan szét egymástúl, mint azon iszonyú boltozat, melynek ékköve nincs.
Nevekedjék jobban s jobban kicsapongó nyereség s haszonles az éjszak-amerikaiban, s Washington s Franklin nemzetsége óriási nem lesz.
Mily ritka az egészséges s ép többszázadi tölgy! Közönségesen a fiatal sugár sarjadékbúl görbe vén fa lesz, melynek ágai rothadnak. Növések a földtűl függ; ha ez jó s mély, egyenesek s magasok, ha sovány s felszínes, görbék s törpék maradnak. – Gyermekekbűl is sokszor, férfikorok egészen kimaradván, vének lesznek, s itt akárki mit mond, úgy látszik, valóban gyakorta van saltus in natura.* Nemzetek is szintígy támadnak s vénségre s halálra jutnak – férfikorok elmarad. – Mennél rosszabb s felszínesb alapjak, annál rútabb, nemtelenebb növések s bizonyosb mulandóságok; s viszont.
Ki fákat ültet, előre tudhatja hihetőleg, mily növések lehet s lenni fog, ha azon helyet, hova ülteti, előbb gondosan megvizsgálja. Így a nemzetek növését, kifejlődését s éltek hosszát is néminemű igazsággal előre jövendölhetni, ha alapjok vagy szellemek miségét szorgalommal nyomozzuk, s azt átlátni lelki erőnk megengedi – vagy inkább, ha testi gyáva létünk lelkünk tehetségit nem gátolja.
Ebbűl nagy erőltetés nélkül sok mindenféle következés foly. Szemünkbe fog tűnni: hogy azon alapnál, mely tudományt kirekeszt, asszonytársinkat egyedül állati vágyaink s ösztöneink tárgyivá teendi, s őket mennyek országábúl kizárja sat., tán erősbet is képzelhetni – hogy azon sarkalat, mely intolerantiát s elválási hevet rejt, korántsem oly valódi s erős, mint gondolnók – hogy egy szép érzés s gerjedelem, mely minden tántorító kecsei mellett is csak ideale marad, sok rút salakkal van vegyülve, mint a becsület fenntartására kettős viadal sat., s korántsem oly valódi talpkő, mint tán sok hinné – s végre, hogy minden, ami fényhez, füsthöz, illathoz, homokhoz és sárhoz hasonlítható – gondolom, ki-ki érthet –, nemzeti alapnak nem egyéb, nem jobb, hasznosb s nem ígér nagyobb kifejlődést, mint mikor a fa levegőbe, mocsárba, vízbe, sziklára sat. ültettetik. Észre fogjuk venni, hogy csak az igaz _ _ _ _ _* valódi alapja a nemzetiségnek, s hogy
minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.*