Hitel 4.
Tudom, nehányan így fognak ezek ellen kikelni: „nem mondhatni, hogy mindenütt hátra volna a mezei gazdaság, s még nálam is már egy és más előre ment, hogy pedig hypothekát nem tudna adni a magyar földesúr, az éppen nem áll, s ugyan hol tudna adni valaki bizonyosabbat?” Ki azt: hogy egy kis váltógazdaságot,* egypár birkaaklot állított, s mivel már egy kanálist húzott, jobbágyit regulázta* s kis bükkönyt, lóhert termeszt, ugyancsak derekas industriónak tartja – ámbár igen meglehet, hogy mostani állapotunkban ez legjózanabb – az minden bizonnyal csak mindég anyaföldét tapodta, soha künn nem volt, jobbat nem látott, s így a tárgyrúl csak úgy ítélhet, mint vak a színekrűl – s ilyenekkel keserves világosságot keresni. Ami pedig a hypothekát illeti, ne gondoljuk, hogy az igazán mienk legyen, amihez mindég csak holnap s tán soha vagy igen későn juthatunk.
S továbbá vegyük tekintetbe, hogy adott hypothekánkat bár az tán igen felséges – a külföldi s legközelebb szomszédságunkbeli pénzesek olyasnak általjában elismerni nem akarják; s ezen állításomat azon számosak legjobban bizonyíthatják, kik pénzt kerestek künn, de magoknak – mert mások számára volt elég a ládában – nem kaptak.
„Hisz a liquidi debiti pör* elvégződik hat esztendő alatt” – új ellenvetés! Ha ezt megengedem is, noha tapasztalásom szerint igen kételkedve, mit ér a hypotheka, ha teszem, tőkémet, ami mindenem,1830-ban adom ki, s több esztendőig kamatját, sőt hírét se kapom, éltemen azonban unalom, kedvetlenség, pénzszűke rágódik, s végre 1835-ben, éppen egy esztendővel a szerencsés executio előtt meghalok; vagy ha életben maradok is, az adós a törvényes foglalást ellenállással hátráltatja, s ha új galiba után az ítélet végrehajtatott, az elfoglaltat, mely még kérdés, miként kamatolna, ismét erőszakosan visszaveszi sat.! S nincs-e ezen rajz az életbűl merítve? És mégis jó hypothekárúl mernek némelyek szólani!
A legelők, fáizás s birtokok el nem választása
mennyi negativa, sőt még positiva kárt szül, arrúl már a számosabb rész meg van győződve, hála az egeknek! S ha elosztatások még legtöbb helyen végbe nem ment, igen természetes, mert vagy meg akarja az osztozó részek* közt egyike a másikat csalni, ami az erősebbnek könnyebb, mint a gyengébbnek, vagy a princípium valósítása igen nehéz és szövevényes.
Mennél nagyobb a műveltség, annál több ágra oszlik minden tudomány, minden mesterség, s mennél jobban eloszlik, annál magasb lépcsőre emeltetik, mert minden ágán külön ember lévén, azt legnagyobb tökéletességre bírhatja. S csak azon földön lehet a gazda verítékiért megjutalmazva, melyen egyedűl maga s nem más „gazdálkodik”, melyen önmarhája legel csak, s nem minden bitang ront s tipródik.
Legyenek Smith és Young hamvai, kiknek halhatatlan munkáit – tudom – az olvasó ismeri, ezernyi áldással üdvözölve; az ő erős eszek s fáradhatlan vizsgálatik gyümölcse már hazánkban is lassan-lassan pirosodni s érni kezd. S így a birtokok elosztásárúl se újat, se jobbat nem tudván mondani, s még a nálam lélekben sokkal tehetősb sem, mindenkit az említettek munkáira utasítok.
A céhek s limitatio feleslege
Majd minden monopólium egypár évre hasznos, s eggyelmással provideálja a sokaságot; de hosszabb időre minden hathatós közelőmenetelnek legmagasb s -tetemesb gátja; úgy van a privilégiummal is. Bizonyos időre mind arra, ki bírja, mind az egészre nézve felette hasznos, örökre pedig nemcsak a közönségnek, de végre sokszor még annak is káros, ki vele fel van ruházva. Ezt paradoxnak látja sok, érzem, s igazán olyan is képleg; kár, hogy fel nem világosíthatom úgy, mint kívánnám, de egészen félre vezetne a felvett tárgytúl; azonban állításom megerősítése végett közbevetőleg azt mégsem hallgathatom el, hogy a magyar nemesember pénzt kölcsön rendszerint nem kap, midőn a városok fel sem is akarják mindazt venni, amivel kínálják! Ami többek közt egy nagy haszna a privilégiumnak.*
A céhek örökké hátráltatják a termesztmények s mesterművek árainak egymás közti rendes arányát. A búzának köble felmegy 20 forintra – volt eset –, s vele a csizma ára is – és íme, leesik búzánk megint 5 forintra, de a csizma mind fenn lebeg s csak lassan-lassan ereszkedik le, s tán éppen annak legnagyobb kárával, ki a céhek mellett leghevesebben kel ki.
A limitadók pedig, s kivált a hús limitadója annak oka, hogy mezei gazdaságunk egy sarkalatos talpköve béna, s így egy lábbal a levegőben áll.* Igaz, hogy megszűnések egy s más kellemetlen, de csak ideig-óráig tartó következést szülne. Egy helyen sok is, más helyen pedig igenis ritka lenne a szabó, csizmadia, asztalos sat., de kivált mészáros. Itt megbüdösödne a hús, ott jó darabig nem is lehetne kapni, vagy csak igen drágán. Sok nagyérdemű úr nemritkán még vasárnap is halat enne hús helyett sat. S ezen zavar, tagadni nem lehet, eleinte igen kellemetlen volna, s tán hosszabb ideig is tarthatna; de végre a földesurakra, mint nemkülönben a parasztságra árasztna legnagyobb hasznot.
Minden változásra,* legyen az legislegjózanabb, fog minden bizonnyal valami zavar – krízis – következni, s ezt kiállani mindenki nem akarja vagy nem tudja, s kétséget nem szenved, hogy az átváltozási időszakban minden rendetlenebbül forog, mint azelőtt, s hogy így azok, kik előre kombinálni nem tudnak, megijednek, s minekelőtte a szebb rend helyreállott volna, már a kezdettel fennhagynak, s magokat régi helyezetekben még jobban leszegezik. A régen sínlődő azon fordulásban, melyet megint az élet felé teszem még rosszabbul vagy legalább fájdalmasabbul érzi magát, mint azelőtt. Azon birtok, mely jobb lábra tétetik, átváltozás idejében alig hoz jövedelmet, de legyen csak vagyonbeli tehetség s békes tűrés, rövid idő alatt sokszorozva téríti a kárt vissza. – De ha elegendő pénzbeli tehetség nincs, jó ideig szinte minden jövedelem nélkül ellehetni – ha belső csend nincs, bevárni azt, amit csak az idő hozhat meg – s ha kivált nincs elég lelki függetlenség, egyenesen járni a cél felé, nehogy azok pletykái s mendemondái eltántorítsanak, kik mindenben találnak hibát, csak magokban nem, s csak mások iparkodásit tudják gátolni, míg magok semmit se képesek előállítni: akkor jobb mindent régi lábon hagyni; mint nemkülönben sokkal bölcsebb ahhoz való tulajdon nélkül semmi nagyobbat s komolyabbat nem kezdeni, hanem inkább kis körben s fény nélkül használni. Senki se kívánja egyébaránt, hogy a világ szcénáján ki-ki rollát játsszon.
A hús megállapított ára minden derekas hizlalást haszontalanná tesz,* hol pedig a hizlalás haszontalan, ott a gazdaságnak sarkalatos talpköve hibázik. A jó hús nem drágább, mint a rossz, s így mért törekedne a gazda jobb húst állítni? A faggyúért? Az nem fogja mindég, s kivált, hol a mező szűk s egyéb s jobb hasznát is vehetni a legelőnek, a hizlalót elégségesen jutalmazni; de hisz az is limitálva van, s nincs-e abban valami természetlenség, hogy valamely portéka jó és rossz minéműségében egyenlő árú legyen? Ami pedig a természettel összeütközik, ideig-óráig akármily fényes és jónak látszó következési lennének is, végre minden bizonnyal sikeretlen marad; sőt többnyire kárt s veszedelmet szül.
S ugyan egyéb termesztményinkre nézve micsoda következése lenne annak idő jártával, ha, teszem, a legjobb bor s legrosszabb, a legtisztább búza s kontrolos, a legszebb gyapjú s legdurvább sat. egyenlő árú lenne? S mily szép industriót következtetne ily elrendelés! A hús dolgában pedig ne gondoljuk, hogy másképp van az eset, sőt ott tán a limitatio még sajnosb következésű, mert egy helyett két rosszat okoz, ti. hogy azon gazda, ki jövedelmiben hizlalás nemléte miatt igen károsodik, élte folytában a legrosszabb húst is rágja pasztoralis hazájában! – 1811. és 1816-ik esztendei szűk időkben,* midőn a mészároscéhek teljességgel húst vagy nem vághattak, vagy vágni nem akartak, éppen csak azzal segíthettek számos megyék magokon, hogy mindenkinek megengedték a húsárulást. – Mért nem látjuk ezt minden időben így?
Ha egy gonddal vizsgáló utas hazánk földét bejárná – de nem kastélrúl kastélra, kúriárúl kúriára, hanem minden protekció nélkül – pedig ily utazás hasznos, mint nemkülönben oly házasság szerencsés, mely valódi s nem csak ünneplés s tánc közt lett ismerkedés következése –, minden protekció nélkül, mondom, azon következést húzná testi táplálásunk tárgyairúl, hogy vagy igen kevéssel elégedünk be, vagy igen szegények vagyunk. Keveset kivéve, vendégfogadóinkban, korcsmáinkban igen alávaló húst, felettébb savanyú bort, szörnyű sovány baromfit s még ugyancsak rossz kenyeret találna. Ő természet szerint hazánkat földművelő tartománynak tartaná – mert még fabrika vagy manufaktúra nyomdokát se venné észre, s minden bizonnyal így tudakolná a német kellnert: „Úgy látszik, a legelő itt igen kevés és szűk, mert a hús oly sovány.” – „Korántsem, uram, itt 6 ezer holdnál több a legelő.” – „Lehet-e, az Istenért! 6 ezer hold!!! De a búza, rozs s ennek alja* igen drága, ugye, mert a kenyér oly savanyú s alávaló, a nyomorult csibék pedig mintha éhen vesztek volna.” – „Éppen nem. Most, igaz, felment egy kicsinyt, de sehány esztendő előtt semmi ára sem volt, s csaknem megrothadott.” – „És tán akkor is csak ily hitványok voltak baromfiaitok, mint most? Ez már furcsa. De a szőlő, tudom, nemigen érik meg, mert oly fanyar és zavaros a bor.” – „Sőt igenis korán érik, már szeptember végén szedik, s aztán annyi van, hogy el sem adhatni.” – „Már ez különös, s úgy látszik, valahol hibának kell lenni.”
S úgy látszik – s valóban, ha igen dicséretes, de itt helytelen hazaszeretet által magunkat csalni nem akarjuk –, az utazó igazat mond, s hogy mi, magyarok a szép ökröt inkább nézzük, mintsem esszük, s ha esszük is, nem idehaza, hanem Bécsben esszük.
Hogy mindent, amit termesztünk, jutalmasan el is adhassunk, azt elérni bajos, de az is lehető, s majd annak idejében kifejtjük – de ha semmit sem adhatnánk is el, legyen legalább annyi eszünk, hogy mindenünk a tökéletesbhez legközelebbre járuljon.
Sohasem emeli fel az embert egy történet a lehető legmagasb megelégedésre, mint csak ritkán gázolja el egy csapással a sors egészen. A megelégedés, mint a meg nem elégedés, közönségesen sok kellemes bényomások s érzések sommája s viszont: egyenként véve, mint p. o. mindég rossz hússal élni, meg- vagy meg nem elégedésünkre alig van befolyások, de összesen és számosan véve az embert boldoggá vagy nyomorúvá tehetik. Rossz kenyérrel, savanyú borral, hitvány baromfival, kemény hússal élni több esztendőig, oly házban, melyben büdös szag, számtalan szúnyog, bolha, csimasz, csótány s egér van, füstölög a kályha, közel éles haranghoz, munkás kovácshoz vagy oly udvarban, hol sok a kutya, szám nélkül a lúd, kacsa, tyúk; szűk csizma s nadrág, melyben nem léphetni, fogfájás, ostoba cseléd, süket szakács, sánta paripa, részeg kocsis, unalmasokkal társalkodás, szomszédban hegedű-trombita-tanuló, magyarul nem tudó hazafi sat. – ki élhetne soká ezen körülmények közt? S így bizony nem hiábavalóság a jó s porhangú hús mindennapi használásunkra, ha egyébként a gazdát nem gyarapítná is.
Eleget kísér nálunk már gyermekkorában két huszár* is, s minden tetteit magasztalja, mert így hópénze felemeltetését reméli, de el nem éri: ha csak ezer lépést tett is a kis gróf, jó gyaloglónak állítják; ha odahaza egy egzament adott, s szülei nagyobb hivatalban vannak, minden bizonnyal eminens lesz; ha sok kísérővel atyja jószágira megy, ott már várják, s ő mindent csak ünnepi állapotban lát – s végre egészen kitanulván, azaz iskoláit végezvén, odahaza gróf N.-hez, báró M.-hez, onnan viceispán – s onnan F. urasághoz élettapasztalás végett utaz. Váltott lovakkal járja be a hazát – volt mindenütt, s mindenütt jól fogadták, s még nyaratszaka Füreden s Mehádián is mulatott, most pedig, minekutána Velencében s Monachiumban külföldi bölcselkedést lelni hat hetet töltött, hivatalba lépett. S íme, ismeri a hazát, külföldöt, s angol parlamentrűl, francia kamarákrúl szól, s azt fejtegeti hallgatóinak: miképp szegényedett el Gallia mezei gazdasága, s hogy romlik majd meg Britannia gőz- egyéb erőművek által, ha-ha-ha! sat. Már ilyenek csak javát kóstolták honjoknak, a boldogok! S csak úgy ismerik, mint mi azokat ismérhetjük, kiket nagyvilágban csak legszebb köntösikben s csak oly pillantatokban láttunk, midőn a legtermészetesb ember is vagy valamely Tollát játszani, vagy belsejét a sok fagy ellen, melyre talál, egészen elzárni kéntelen. S aztán ily felvilágosított s a velő közepéig kicsinosodott elmék perorálnak a limitatio, céhek s több ilyek szükségérűl: „Másuttjó lehet a limitatio eltörlése, hol több a népesedés, több a konzumens; legyen csak, ki egye sat., majd lesz hús – s most is hol lát az ember derekabb göbölyt sat., mint nálunk.”
Makkbúl mindenütt tölgyfa lesz, habár egy hazában nagyobbra, másban kisebbre nő is; a ló csikaja csak ló marad, akárhol csikózzák is, ámbár itt derekabban, ott hitványabban tenyészik sat. Úgy éppen azon egy oknak akárhol hasonló következési vannak. S ha más országokban tapasztaljuk, mily nagy hasznot következtet a céhek, de kivált a limitatio megszűnése, ne kételkedjünk, hogy idehaza is áldott következéseket ne szüljön, s annál bizonyosabban, mert Hollandia, Britannia, Németország s honunk közt oly különbség se éghajlatra, se életmódra nincs, mint teszem Grönlandig s a Jóremény-foka közt. Mi a keresztény vallás s józanabb filozófia által Európában, melynek hossza s széle oly csekély, inkább csak egy famíliabeliek vagyunk. Ami pedig a jó magyar göbölyt illeti, az egy igaz kövér angol ökörhöz hasonlítva csak olyan, mintha pályára készíttetett volna el!*
Hogy a céhek s limitatio megszűnése nagy hasznot hajtana, s igen könnyen eszközölhető is, kételkedni nem lehet; s ha kételkednek is nehányan,* kik a dologhoz érthetnének, s magyar hazánkat s a külföldet jobban ismerik, mintsem fentebb említett mágnásunk, minden bizonnyal olyanok fognak az új szisztémában eszközölhetetlen, a természet – s jó renddel meg nem egyeztethető képzelgéseket találni, kik a mellesleg ártatlan jövedelmek baráti, melyek se nem mezőbűl, se nem manufaktúrákbúl kerülnek, hanem egy kézbűl másikba csúsznak; vagy kik mostani helyeztetések miatt a középszerű hús javát eszik, s csak oly áron szeretik fizetni a jót, mint szegény ember a csontot fizetni kéntelen. S ily igazságszeretők vannak többnyire a józan újítás ellen s minden előmenetel útjában.
A robot vagy szakmány
létele még nagyobb figyelmet érdemel, s azon kárt, mely belőle háramlik, éppen oly bajosan tagadhatni, mint azt, hogy 2 * 2 = 4. 60 ezer robot egy esztendőben szintazon munkát viszi végbe, melyet 20 ezer napszámmal könnyen el lehetne végezni. S ki nem tapasztalta, ki robotban is s béresek által, de kivált kontraktus szerint dolgoztatott, hogy azon munkát, melyet egy egész helyes jobbágy* rossz ekéjével, filigrán szekerével, gyenge marhájával 52 nap, vagy ügyetlen cselédje s gyenge korú gyermeki által* 104 nap tud végezni, maga béresivel, jó szerszámmal s erős marhával vagy kontraktus szerint a mondott idő egyharmad része alatt nem vihette volna végbe! A manipuláns gazda sohasem tudja ott, hol robottal dolgoztat, a munka s erő közt forgó helyes aránylatot feltalálni; s vagy igen sok, vagy igen kevés munkást rendel; vagy ha eltalálná is az igazi idomatot, előre nem látható eset következésében sokszor vagy igen sokan, vagy igen kevesen állnak ki a munkára, s így az uraság dolga* – a gazda keményebb vagy szelídebb karaktere hozzájárultával sok helyen gyakorta vagy elkeseredve, vagy nevetve vitetik végbe. S már ha egy véghatárnak lenni kell, hála, hogy jobbára henyélve s időpazarolva vitetik, mintsem hogy a parasztság, mely a haza legszámosb s így legfőbb tekintetre méltó része, véres verítéke által eszközöltessék az itt-amott szebbnek látszó művelés. Igaz, a henyélő s rest mezei gazda sorsa, ha másképp vidám s tetszetes is, ami egyébaránt nem hévmértéke a szerencsének többnyire olyan szokott lenni, mint a tücsöké, mely nyáron danol s télen koplal – de ellenben se bot, se vessző nem hozott még egy országot is virulásra, s csak halvány s rossz illatú virágokat termeszt a kénszerítve dolgozó kéz. S akárki mit mond, csak azon társaságbeli szabadság, mely mindenkinek helyeztetése szerint igazait s terheit kiszabja, emelheti fel az egészet legdicsőbb pontra; s kit a sors alacsony helyezetbe tett, hol kézi munka által teljesítheti be célját, az ne vesztegesse óráit hiába, hanem állhatatos munka legyen foglalatossága, de arra ösztöne s vágyódása is legyen. S azon okoskodó, ki éretlen filantrópiai érzésbűl* a parasztgazda vállairúl le akarja venni a munka terhét, szerencséjére nem tesz több jót, mint az, ki őtőle minden szebb örömet, mely önbecs – s lelki függetlenségre van oltva, el akar tiltani.
Unalom a rosszra hajló embert rosszá, jóra hajlót boldogtalanná teszi, s valóban szánakozásra méltó, kinek az életben dolga nincs. Nem az tesz igazán jót embertársival, ki őket, már mikor elnyomorultak, Rumfordi-levesekkel* tartogatja, hanem aki úgy intézi dolgaikat, hogy tenkre ne juthassanak, s magok tudják munkásságik által elejét venni jövendő elaljasodásoknak. Fáradjon a szántóvető ember még jobban, mint most fárad, de nyugta s jutalma is szebb legyen. Most a magyar paraszt szemeire sokszor vetett restségének oka, ha annak legbelsőbb velejére ereszkedünk, többnyire nem egyéb – ámbár mindenféle álorcát vesz magára –, mint a bizonytalanság – s gyarapodhatásárúl kétségbeesés.
Éppen úgy nem lehet soha azon gazdaságbeli tiszt oly serény, kinek jutalma mindég egy, akár fárad, akár henyél, mint aki becsületes úton állhatatos munkásságának hasznát is érheti. Ami pedig a kézi munka veszteségét illeti, mely iszonyú az minden esztendőben! Megengedem, hogy számolásom hibás, s hogy robot által kétharmad rész munka nem vész el, mert gyenge korúak is mennek robotba, s azok ellen meglett idejű béreseket számlálhatnánk. Vegyünk azért számításunkban csak egyharmadnyi veszteséget, s hogy annyi elvész, tán még az se tagadná, ki a robot feltalálója volt. Vegyük továbbá számba az 52 vasárnapot, a sok ünnepet, búcsút, vásárt, rossz időt, katonák körül jobbára elfecsérlett erőt* sat., s azt fogjuk következtetni, hogy nem annyira gépesedésünk csekély, hanem szisztémánk hiányos; hogy nem azért fedi posvány s díszteleníti sivatag a hazát, mert nincs ember, nincs kéz; hanem azért, mert annyi munka foganatlan vész el. – Hát még az ingyen útcsinálásnál melyre gyakran 4-5 mérföldrűl hajtatik az adózó nép, és sokszor más 4-5 mérföldrűl visz egy dézsa kövecset sat. – mennyit veszt a közgyarapodás! Egy berekszárításnál próba tétetvén, az világosodott ki, hogy azon kiállított munkások, kik végrevitt ásások szerint fizettettek, tizenháromszor annyit dolgoztak, mint kik ingyen kínszeríttettek munkára.
Senki sem akarja azt, hogy a munkáló ember ne nyugodjon – hisz mért fárad egyébért, mint testi s lelki csend végett; sem azt, hogy vasárnap s ünnep ne legyen, mert meg kell adni lélekisméretesen, ami Istené; senki, hogy búcsú, vásár s más alkalommal a jobbágy ne vigadjon sat. – de azt a természet úgy kívánja meg, mint a józan belátás, hogy ha kiáll dolgára, azt emberül vigye is véghez. Már ha csak a robot által okozott harmadrész veszteséget vesszük is fel, 30 millió napszámnál, mely minden esztendőben szolgáltatik hazánkban,10 millió vész el! És ha ezen erő el nem veszne s ésszel lenne javításra fordítva, ugyan mit állítana elő csak 30 esztendő forgása alatt is!
„Munka, munka a nemzeti gazdaság talpköve!” – Így áll elő sok, dicséretes hévvel Say, Ricardo, Malthus, Sismondi neveire támogatva. Holott nem a munka, hanem a jól elrendelt munka, szóval az ész a nemzeti gazdaság talpköve. Ha 1830-ban minden erőmet legnagyobb serénység – s állhatatossággal arra fordítom, hogy egy nagy gödröt ássak, s azt 1831-ben megint betöltöm s úgy tovább, akkor munkámat egészen hiába vesztem; ha ellenben úgy tudnám elrendelni, hogy embereim csak egy lépést se tegyenek haszon nélkül, akkor minden munkám nyereség lenne. Ezen véghatárok közötti járás – az idő viszontagsági, vásár szerencséi, egyéb veszélyek hozzájárulásával – határozzák el a munka nagyobb vagy kisebb hasznát, s hogy ki ásott mélyebb vagy kisebb gödröt. A holland s angol gazdák csak kis gödröt ásnak; mi meg igen mélyeket ásogatunk s aztán megint betöltögetjük: azaz nálok igen kevés munka vesz haszontalan, nálunk pedig nagy a munkapazarlás.
És mi, kik másokban kötelességek teljesítését jobban meg nem kívánjuk, mint magunk végbevinni tudnók – valjon, ha parasztok volnánk, dolgoznánk-e robotban oly jobbra s balra nem tekintő szorgalommal, mint ha valamely bizonyos pénzért folytatnók munkánkat, melyet tetszésünk szerint hat vagy tizenhat nap alatt végezhetnénk? Dolgoznánk-e oly verítékkel másoknak, mint magunknak? Tegyük csak személyünket más helyibe, mert csak úgy ítélhetünk józanon, igazságosan, s ne gondoljuk, hogy az embert ki lehessen természetébűl s gyarlóságibúl vetkeztetni.
Hogy egyben-másban tett jobb rendünk szép gyümölcsöket hozott már, lehet-e azon kételkedni? Alföldön hány birtok nem áll, ahhoz képest, amilyen volt, oly vígan ma, mintha halálbúl támadott volna fel? Mily kevés esztendeje, hogy H[arruckern] azon szép és hasznos jószágok helyett,* melyek ma több nemzetségnek Selmec- s Körmöcnél különb aranybányái, inkább a budai malmot vette volna át? S ha nagyrúl kicsinyre okoskodunk, a rendes felosztásnak haszna szembe tűnik, ha több birtokost tekintünk, kik apjok jószágiban osztoztak, s most az idők mostohasága mellett mégis jóval nagyabb jövedelmek van egyes osztalékrészbűl, mint eleiknek valaha az egészbűl volt. S így, ha előre mehettünk a mezei gazdaságban eddig, mért nem mehetnénk utóbb is? Hisz tán a tökéletesség pontján csak nem vagyunk még?
Az egyetértés, hitel lábra állítása, birtok elosztása, céhek s limitatiók eltörlése következésében volna mit dolgozni a parasztgazdának, úgy, hogy robotolás helyett nem volna szükség a kék eget csudálni, kivált, ha a dézma megszűnne.
Dézma
Young, ki a józanabb mezei gazdaság apostola, azt mondja: „a mezei gazdaság megrontására a dézmánál sikeresbet kitalálni nem lehetett”. – Mennél jobban iparkodik a jobbágy, annál jobban büntettetik, mert mennél többet termeszt, annál többet kell adnia sat. Hogy megijed most sok, óhajtásomnak tán valahai teljesedése s dézmája elmaradása miatt! Pedig kár, mert éppen az, ki attúl elesne, más kútfőkbűl annyi hasznot merítne, hogy azon időt, melyben neki dézmáltak, soha többé vissza nem kívánná. Tekintsük Britannia legnagyobb részét, nézzük Galliát, Mecklenburgot sat., s vizsgáljuk, milyen volt dézma alatt, s milyen most a mezők állapotja? És ha egy bizonyos gazdaságbeli mód valahol temérdek hasznot hajt, mért nem hajtana másutt is szinte nagyot, ha a körülállások egy és más helyen nemigen különbözők; s mi igen nagy különbség van Gallia és honunk közt? – Az, hogy azt két oldalán tenger környezi? A mi földünk ellenben jobb, és ezen hiányt helyreüti. – Kereskedési fekvése helyesb? Most már akadályt az emberi ész s akarat nem ismer. – Hogy kormányunk más? S hát urunk hátráltatja-e előmenetelünket, gyarapodásunkat? – S így bátran elfogadhatjuk azt, aminek másutt annyi sikere van.
S ugyan mostani szisztémánk oly helyes-e, hogy abban megmaradni kívánhatnánk? Hol nyújt birtok kevesebb tiszta jövedelmet, mint nálunk? Vám s egyéb terh fekszik rajtunk, igaz; de hát más tartományokban a terh nem sokkal súlyosabb-e még?
Van, nem tagadhatni, nálunk is dús, de mennyi jószágbúl, mily kiterjedésű földekbűl kerül ki a jövedelem? 2 ezer, 3 ezer hold allodiumot hány bír köztünk, s mily szegény legény mégis mindamellett? Másutt minden adó s terhek lerovása után is oly jószágbúl két- vagy háromannyi haszon maradna a birtokos kezei közt. Ha külföldi nem oly gazdag, mint mi,* oka ennek nem az, hogy az ő egy hold földje kevesebb tiszta nyereséget hozna mint nálunk egy hold föld; hanem hogy nálunk számosb az 5O ezer,100 ezer, 200 ezer holdnyi birtokos, mint őnálok, s így kevesebb ember közt van a kincs.
Sok azt gondolja,* hogy a földesúr jobbágya ellenében úgy áll, mint két kártyás egymás ellen, kiknek egyedül egyike nyer, s éppen csak annyit nyerhet, mennyit a másika veszt. Ezen hibás előítélet többnyire mindenütt a két felekezet közt annyi hiedelmetlenséget szül, hogy földesúr s jobbágy közt barátságos egyezés hazánkba valóban csuda. Józanabb ezen balvéleményt letenni s inkább egyetértni, s hol látjuk, a jó példát követni; mert talpigazság: hogy a természethez közelebb járó rendelések által mind birtokos, mind szántóvető határtalanul jobban bírhatná magát. Jobb, ha igazán gazdagok vagyunk, mint ha azoknak tartatunk; jobban cselekszünk, ha belül van köntösünk bélelve s nem kívül nyuszttal prémezve, s mi tudjuk, hogy nem fázunk, mint ha mások hinnék csak, be melegünk van. Nem ér semmit azon rossz szagú tömjén, mely csak nemesi születésünk illatját terjesztgeti; hasznosb – ha szebb oldalirúl nem is tennénk említést – inkább a szó méltóbb értelmében nemeseknek lennünk; minthogy nem ér annyit nemesi virtualitás, mint kereskedő készpénze – s nemritkán piciny s nemtelen ember lakja a palotát, midőn a nagy s nemes pénzért dolgozik. A világ évrajzibúl azt tanuljuk, hogy a jobb, engedőbb s szelídebb földesúr mindég legvagyonosb s legboldogabb birtokos is.
A szerencsének úgy vannak törvényarányai, mint a szépnek s ízlésnek. Azért, mert mindenki önszíveltjét nézi legingerűbb – s legszebbnek, mégis csak egy Hébe, egy Venus van.* És azért, mert egynek legégőbb öröme neszmélyiben s egriben, másnak pedig vitnyédiben s kóspallagiban van rejtve, mégsem lakik a szerencse se borban, se dohányfüstben. S így azon okbúl, mert emennek privilégiumi s praerogativái vannak, amannak pedig nincsenek, még nem az foly, hogy az első szerencsés, a másik nem sat., hanem hogy mindenki különös úton, melyet helyezetéhez képest a sors tágasbra, simábbra vagy szűkebbre, göröngyesbre tűzött ki, találhatja csak fel a szerencsét vagy legalább annak szelídebb rokonát, a megelégedést. Már a magyar nemes ezen szeretetreméltó házitársat – csekély tapasztalásom s ítéletem szerint – legbizonyosabban találja fel a hű jobbágyság, előre törekedő hazafiság s minden földije magasb felemelésére magánerőt vevő eszközlésekben s áldozatokban. – Ezek fejtik ki a mesterséget, művészetet, tudományt, ezek nevelik a becsületet, polgári erényt itthon; s hoznak dicséretet s hírt a magyarra odakünn. – És ugyan mily szomorú utakon keresik a megelégedést sokan, s a világ minden kecsei és varázsai közt hánynak nem egyéb élete, mint iszonyú üresség vagy fel nem ébredt plántalétel?* A magyar szívét semmi sem töltheti tökéletesen bé, mint az igazán nagy, nemes és szép! – S nem érzitek-é ennek igazát, honunk sehány nem hűtelen, de csak elbódult fiai?
Becsesti azon föld, melyen sok a burján, sok a vadóc, annál, melyen semmi sincs; s jobb azon fiú, ki véthet, ki hibázhat,* mint aki még rossz se lehet, s jósága nem különb, mint a fogatlan eb szelídsége. S boldog a magyar nemzet, hogy testi s lelki erő éleszti fiait! Mindennel bővelkedik a haza, csak vagy nem tudjuk becsülni, amit bírunk, vagy el van rejtve a kincs, s nem mozog az élet elég gyorsan, állhatatosan s úgy, mint kellene.
Hány szép tálentom fénylik maga kis körében, mert mi nem keressük fel; s hány nagy érdemű él elfelejtve s koszorútlan mint idegen, önhazafiai közt! S mennyi előtüntetésre való erő, mennyi élesztő fekszik a föld gyomrában, mely csak kezeinket várja!
Azonban végezzük a szakaszt ezen jó szándékú kis tanáccsal; hogy ki-ki, ha praktikus jó gazda nevét méltán akarja viselni, jövedelménél kevesebbet költsön. Legyen egyébarást akár váltó, akár háromkalkatúrás,* méneses vagy birkás gazda, velem akár kezet fogjon, akár ellenem keljen ki – az egyetértést, hitelt, legelők osztását hiábavalóságoknak, a céheket, limitatiót, robotot, dézmát ellenben igen fontosnak tartsa is – mindegy; mert valódi nyereség a gazdaság filozófiája.
Ily elavult recipére az olvasó nem volt elkészülve, ugye? S valamely új angol metódust várt tőlem, de én megvallom, hogy jobbat még eddig ennél sehol se lelhettem.
Magyarországnak kereskedése nincs
Amit az ember átlátni s megismerni fáradság nélkül nem tud, azt közönségesen inkább azon oknak tulajdonítja, mely apárúl fiúra, mint valamely igazság, axiómaképp ment át; mintsem annak józan s egészséges létét vagy nemlétét önerejével vizsgálná meg; inkább a régi szokás göröncsös útján izzad élte fogytáig, mintsem pillantatokig eszét fárasztaná egy kissé jobb szisztéma és simább út feltalálása végett. S valóban, úgy látszik, mintha lelki erőltetés jobban fárasztana sokat, mint testi dolog; éppen úgy, mint az elefánt jobban izzad, ha észbeli munkásságra taníttatik, mint ha legnagyobb terheket raknak hátára; s a kutya és ló sokkal inkább fél s retteg az értelembeli kifejtésekre célzó gyakorlástúl, mint minden egyéb munkátúl.
Az ország sok tájékin zsíros, fekete vagy ragadó agyagföldeken ásatik 5-6 ölre egymástúl közegyenleg két mély árok, s az áldott termékeny föld árkok közé domboltatik fel. Száz meg száz szekér, ezer meg ezer ember mozog, s a ráfordított fizikai erogatum iszonyú. Az idő száraz, s így a munka, mely mechanice foly, józannak látszik, midőn egy kis észfárasztás után hasztalannak mutatkozik. Ki kisdedkorátúl fogva ily manipulációkhoz nem szokott, mint mi, s eltökéletten el nem hinné azok általányos szükségét, azt gondolná, hogy a lakosok valamely igen nehéz foganzatú plánta alá készítik el a helyet, s bámulva értené, hogy a munkások képzeletek szerint országutat készítnek, mely minden tréfán kívül hazánkban sok helyen búza alá alkalmasb lenne, mint utazók s társzekerek számára. Mennél magasb a töltés, annál jobbnak vélik az utat némely vármegye- és szabad királyi városbeli útkészítők, s mennél domborúbb, a víz lefolyására annál helyesbnek: midőn azonban a magasb töltésnek közönségesen csak azon haszna szokott lenni, hogy a kocsi, mely dűl, nagyobbat dűl, s az utazó benne kékebbre üti testét – domború út pedig arra hasznos, hogy a ráhányt föld mélyebb, a sár nagyobb, s így a süllyedés bizonyosb. Lefoly a domború kőútrúl a víz, kétséget nem szenved; de hogy a domború földútrúl, mely minden nedvet magába szí, lecsurogjon, azt tán senki se hiszi, aki gondolkodni akar, mint azt se hinné, hogy a gömbölyű spongyárúl oldalast csepeg le a víz. Ha az út bevett szokás szerint elkészült, minden tavasszal s ősszel, vagy közönségesen, ha egészen elromlott, minden észhaszonvétel nélkül megtöltetik, azaz egyaránt a dombos és kemény helyekre éppen annyi föld vagy kavicsos agyag vitetik, mennyi a sárba, kátyúkba s lyukakba. – S így idő forgásával s kivált mennél több munka s veríték fordíttatott ezen ügyes manipulációra, s mely iránt sokan így dicsekednek: „ugyan jól megtöltettem az utat!”, utoljára oly magasra nő, hogy azon végre alig járhatni, vagy azt temérdek fáradsággal megint le kell hordani, mint p. o. S[opron] városában most hordják le – ami a mai felvilágosított tanácsnak nagy becsületére válik –, hol sok esztendei munka és szorgalom által oly magassá lőn a főutca, hogy a mellette lévő házbirtokosak házaikbúl teherrel csak bajjal kaphattak ki az igen göröncsös útra, az eső s egyéb sár, víz pedig, mely vásárokon össze szokott gyűlni, nemcsak pincéikbe, de még földszín szobáikba is beszivárgott. – Csak ebbűl is látszik, hogy a jól át nem gondolt munka inkább kárt szokott hajtani, mint hasznot.
Kereskedés tárgyában éppen így vagyunk. Vagy a régi mendemondákat hozzuk elő nyugtatásunkra, hogy kereskedésünk nincs, vagy mindegyre szisztémát halmozunk szisztémára, princípiumot princípiumra, mint bizonyos sárrá váló materiálét utainkra – s aztán amint ezeket lehordjuk, azokat szintúgy változtatjuk vagy megsemmisítjük.
Hogy kereskedésünk – vagy oly adás-vevés, mely kereskedési nevet érdemlene – általjában nincs, vagy ami van is, csak gyengéded lábon áll – azt tán ki-ki elhiszi. S annálfogva tekintsük inkább – mintsem annak vitatásában: van-e, nincs-e kereskedésünk? időt vesztenénk – azt, hogy annak híját sokan főképp mily okoknak tulajdonítják?
Ezen képzelt okok nagyszámúak, azért én itt csak a legközönségesbeket, a mindennap hallhatókat fogom előhozni, melyek alaptalanságát megmutatni csekély munka, s íme, ezek: – Geográfiai helyezetünk nem ahhoz való. – Pénzünk nincs. – Más nemzetekkel a konkurrenciát ki nem állhatjuk. – Kivitel a vámok miatt lehetetlen.
Geográfiai helyezetünk
igaz, nem legkedvezőbb. Kikötőhelyünk csak három van, s azokhoz is igen bajos jutni. Ha pedig elértük, nem legjobbak. – Fiume* inkább révpart, mint kikötőhely, s átellenében számos sziget fekszik, az úgynevezett Quarnero-,* húsevő-tengerben, mely nevet azért nyeré, mivel régi időkben, midőn a hajós még kevesbé volt ügyes, mint ma, soknak sírjává lőn, ki ott hajótörést szenvede. Ügyesség nőttével kisebbedék ugyan a veszedelem, de itt-amott még a régi balhiedelem tűnik elő, s így sok inkább Triesztnek* veszi útját. – Buccari elég bátorságos hely, ha egyszer elérte a hajós, de a fertelmes bóra, melyet a közel hegyek akadályoztatnak, ha azokon már átrontott, oly dühhel rohan a tenger mélyének, hogy onnan a hajó sokszor se ki, se be nem mehet. – Még Porto Re sem igen különb, s azonkívül bármi szép is egyébiránt fekvése, édesvíz szűke miatt csak igen hiányos menedékhely. – Dunánknak se vehetjük nagy hasznát, mert miránk nézve visszásan foly,* kedvünkért megfordulni nem fog, torkolatjánál pedig nem mienk, hanem másé!!! Többi folyóinkkal is, melyek a Dunába szakadnak, szintúgy vagyunk. Úgyhogy belső összeköttetésen kívül kereskedésre nézve folyóink természetes haszna igen csekély, mert csak azon portékát lehet kül- vagy világkereskedésinek hívni, mely tenger vizein lebeg, oda pedig a mieink minekünk nem folynak. Ott egypár száz mérföldnyi távolság különbsége nem nagy számba vétetik, s azonegy portékát, ha kis kiterjedésben nagy a becse, Fiumében s Londonban igen egy áron lehetne adni, midőn utakon, csatornákon a portéka minden árában drágább lesz, s végre minden becse úgyszólván szélbe megy. Ha teszem a búza köble 6 forintomban van Fiumében, s szállítására Londonig mérőjétűl 1 ft-ot fizetek, s 1-et minden egyébre, assecuratióra, kamatra sat., búzámat veszteség nélkül 8 forintért adhatom, s azon felül minden nyereség fejébe megyen. Ha pedig kitermesztéseig búzám köble pusztámon 1 forintomban van, s mérőjétűl a legközelebb vásárra szállításáért 1 forintot kell fizetnem, akkor, ha két forinton kél a búza, semmi nyereségem se marad, s így az egy helyrűl másra való vitel azon arányban ró le a portéka becsébűl, mennyivel nehezebb, hosszabb, veszedelmesb s több akadállyal van összekötve, s a veszteség az egészre nézve annál nagyobb s viszont. Képzelhetni egy utat, melyen egy mérő búza vitele 20 ft volna, s Mezőtúrrúl Calcuttáig, ha mindenütt szárazon vinnők, tán annyiba telne is; azon két ló munkája pedig, mely rossz út miatt más két ló elibe fogatik, mely jó úton maga is elvinné a szekeret, örökre el van vesztve, mert az előfogott két ló azon időben egyebet is vihetne végbe, de végbe nem visz.
Mennél könnyebb tehát a szállítás s mennél nagyobb becsű a portéka, annál egyenlőbb marad becse s ára az A ponton s az onnan távul lévő B ponton azonegy portékának, s annál több tiszta nyereség marad a kereskedő keziben. Ez axióma, s ezen ok miatt látjuk némely nemzetek kereskedési foganatját; mert ide s tova szállítási módfok könnyű, portékáikat pedig nem természeti miségekben, hanem már mint becsesbre vált javakat viszik egy helyrűl másra. Nem nagyon jó kereskedés jele szinte egész méneseket látni egy középnagyságú szekér előtt, melyet alávaló gyapjú vagy egyéb kis becsű portéka nyom. S nem bizonysága mély tudománynak s felvilágosított értelemnek, valakit jobb út, vasút, vízcsatorna sat. ellen minden kifogás nélkül kikelve látni.
Az ország java nem egyesek s nehány magányosak hasznán, hanem az egész virágzásán alapulhat; azon mendemonda pedig, hogy honunkban csak pásztorok és szántóvetők lehetünk, s tőlünk még el vannak rekesztve fabrikák s manufaktúrák – ámbár ezt sokan velős állításnak vélik –, nem eszesebb szó, mint ha valaki azt mondaná: „Ő csak gabnát termeszt, s marhával s juhval sat. nem bajlódik.” Derekas gazdaságban mind a kettő elválhatatlan, s az, ki több marhát tart, előbb-utóbb több gabnát is fog aratni; szintúgy pásztor és szántóvető ember is több lesz, vagy legalább nagyobb nyájakat őriz, többet szánt, ahol emberkéz s erőműv a természet s föld ajándékit nagyobb becsre emeli.
Igaz, kereskedésre geográfiai fekvésünk nem legjobb, azonban nem is oly rossz, mint sokan gondolják, azaz nem oly rossz, hogy azon, amit a természet megtagadott, mesterség által valamennyire segítni ne lehetne. Ha földünk nem oly zsíros, hogy minden trágya nélkül is megteremje a búzát, abban fogjuk azért hagyni használását? Ugarnak hagyja-e a Zala vármegyei gazda homokagyag földeit, mivel egy szem után csak 4-5-öt takarít csűrébe, míg a bánáti 15-20-at? Bizonyára nem; sőt a stájer még puttonban viszi a földet fel a kősziklák hátára, s azon gazdálkodik.
Szinte mindenütt állíthatni elő életjavait s kellemeit, s ezek megnyerése nem annyira éghajlattúl, földtűl sat. függ, mint a lakosok nagyobb vagy kisebb ügyességétűl. Lombardia nagy részinek földje oly sovány s oly felszínes, hogy emberi kéz nélkül vadság volna, ami volt is valaha; azonban szinte egész esztendőtszaka olyan, mint egy virágzó kert. Aratás után hazánkban legtöbb helyen a vidék nagy kopárság, marháink porban! Földeink pedig mily jók! Kereskedés is mindenütt lehet nagyobb-kisebb arányban, s ez is többet függ a lakosoktúl, mint minden egyébtűl. Így Spanyolország kereskedése, igen szép fekvése mellett is, alig érdemel figyelmet. Saxoniának, Sziléziának pedig mostoha fekvése mellett kereskedése virágzó. Mindenen diadalmaskodik a férfiúi érett ész, eltökéllett állhatatos akarat és szorgalmas munkásság; ezek virágoztatnak, gyümölcsöztetnek jegek közt is plántát, midőn a tudatlan és rest még Utópiában is éhen halna.
De mennél nagyobb az akadály, annál szükségesb a fő, ipar s veríték, s kettőztetni kell mind lelki, mind testi tulajdonokat, hol a természet mostoha, s engedni nem akar. Ellenzés a bátorságot csak edzi, s a derék új erőre gyúl, hol a közember elgyengül. Fogadjuk hazánk áldásit háladatos szívvel, csorbáit pedig hozzuk helyre; fekvésünket ne gyalázzuk, de ne is emeljük felhőkbe. Vegyük hidegvérrel a mappát, s mondjuk magunknak őszintén: éjszak felé lengyel föld, nyugotra német birtok – keletre s délre Törökország s egy kis darab tengerpart környez, s az sem igen jó. Vizeink Duna, Vág, Mura, Dráva, Száva; vad természetűek; Tisza, Maros: fekvése helytelen; Kulpa: kis medrű. – Utaink társzekerekre többnyire haszonvehetlenek. Csatornáink ritkák, hibásak. Éghajlatunk csak középszerű. A tavasz változó, s a tél agóniája sokszor május közepéig terjed, s némely évben azt kérdhetni: ugyan van-e, volt-e tavaszunk? Nyarunk meleg, s ugye, alföldi gazda, egy kissé több eső nem ártana? Őszünk jó s bortermésre egy a legjobbak közül a világon. Telünk se hideg, se meleg, s legkisebb karaktere sincs. Földünk ellenben felséges, s mily kiterjedésben! Rezünk, vasunk, kőszenünk, sónk elég. Többi ásványinkat nagyra nem becsülöm, s még az arany – s ezüstbányákért se adok sokat, akárhogy botránkozzanak is meg ezen állításomon némelyek; de én azok létét vagy nemlétét egyenlőnek tartom, s azt hiszem: hogy papirospénz hypothekára állítva többet ér aranynál s ezüstnél; s hogy sebes pénzforgás nem is fogja soha hazánkat nagyobb méltóságra s díszre emelni, míg azon balvélekedésen nem diadalmaskodunk, hogy Selmec és Körmöc alatt fekszik a nemzet kincse. Semmi sem emelheti fel anyaföldünket, csak agyvelőnk s kezeink; s nem hiányos geográfiai helyezetünk oka kereskedésünk nemlétének.
Pénzünk nincs
tagadni nem lehet, vagy sokkal kevesebb van, mint lenni kellene. De más, most gazdag és pénzes nemzetek mindég dúsak voltak? S nincs oly idő, ha a régit vizsgáljuk, mikor szegények valának? Számtalan balítélet forog ezen vélemény körül. Némelyek minden s a legjózanabb változás ellen így kelnek ki: „Teheti ezt a szövetséges éjszak-amerikai, az angol, mert pénze van.” S valóban, éppen oly igaz, hogy pénz szűke miatt nem is álmodhatunk sokrúl, amit ők mai nap tehetnek, mint hamis – s erre vigyázzunk –, hogy nem eszközölhetnénk oly jobbításokat, melyeket ők sok év előtt, midőn csak ugyanazon lépcsőn állottak, melyen mi ma állunk, vittek végbe, s melyeknek mai gazdagságokat s előmeneteleket köszönhetik – s hogy pénzek van.
Velence, Génua, Hollandia arany- s ezüstbánya nélkül valaha Európa minden kincseivel fénylettek, s az emberi ész hozta oda a pénzt; úgy mint sors és vak szerencse tornyozta fel csak kevés időre a sevillai udvarban egykor az Újvilág temérdek bányabeli jutalmait – s ma az emberi ész Britanniába idézi a fél világ javait, midőn Spanyolország egészen elszegényedett! Nem lehet követni a régibbeket abban, amit ma tesznek, hanem abban, amit akkor cselekedtek, midőn oly időkorúak voltak, mint mi ma vagyunk. Végezni kell előbb az első iskolát s aztán a magasbakat. Az angol nem kezdette gyarapodása talpkövét pénzzel, de munkával – jól elrendelt, eszes, szisztematizált munkával; – a tanító nem kezdé ügyét tanítással, hanem tanulással, s nem lehet Eukleidést fejtegetni némely megelőző tudományok nélkül. S mindaz, amit részint földművelésben más lábra kellene állítni, mint fentebb említém, részint kereskedés végett eszközölni vagy változtatni, ahogyan alább mondani fogom, nem telik sok pénzbe vagy oly temérdekbe, hogy azt ki nem állíthatnók. Jobb szisztéma elfogadása s a hiányos elhagyása csak oly zavart okoz, mint mikor egy rendetlenül élő rendesen kezd élni: Eleinte, meglehet, józansága némely alkalmatlanságot fog vele éreztetni, melyeket bor, pálinka s több efféle elnyomott, de csak kis idő múlva egész organizmusa rendesebben forgand.
Ma könnyen vádolják anglomániával az embert. Ítéletem szerint lehetetlen Britanniában egyet s mást meg nem szeretni, s az, ki maga utazza be azon országot – s nem úgy ítél róla, mint rövidlátású szép vidékrűl, süket hangrúl, nőtelen házasságrúl, s ki határábúl alig bújt ki, az egész világrúl – valamely ki nem magyarázható belső édes érzéssel fogja ott látni a törvény előtti egyenlőséget, a nemzeti szellem, közlélek, publicitás és sajtószabadság által való csudálatos kifejlést s felemelkedést; örömmel fogja szemlélni egész vidékek álomképhez hasonló virulását, az emberiség jussai lehető legnagyobb szentségét – és szánakozással fogja hallani mindazon gyenge s ügyetlen megtámadásokat, melyekkel a gyáva mer szembeszállni oly nagy nemzettel, mely jóllehet minden csudái mellett is sok oly hiányokat mutat elő, melyek csak azt bizonyítják, hogy halandók hiába törekednek tökéletest elérni, s hogy bármi nagyon közelítsenek is ahhoz, mégse lábolhatnak soha ki a középszerűségbűl egészen. De számtalan a jelest, nemest, szépet, dicsőt soha sem látja, nincs ahhoz szeme – csak a piszkot, mocskot keresi s tudja feltalálni mindég, s mint a büdösbanka ganéjt túr, vagy mint a varjú dög körül kereng. Így sok Britanniával! Árnyékos részeit keresgeti csak, s kétségen kívül talál is eleget, szép részeirűl pedig mindörök hallgat. A mindennapi ocsmányságokhoz szokott rab lélek kacagó ráncba szedi ajkait Leonidas, Zrínyi, Botsaris hőstettein, s a szolgai életet nagyobbra becsüli a felséges halálnál; s ily salak elégséges a legszebbet, legdicsőbbet szardonikai gúnyolással* elrútítni! Van sok Britanniában, mitűl a jó Isten mentsen meg: – „Intolerantia* legelőször is, s ezt mi bátran vethetjük szemére, mert nálunk annak nyoma sincs, hála az egeknek! hahaha!” – „A manufaktúrások nyomorúsági, azaz: hogy mindennap tán húst nem ehetnek és sört nem ihatnak, amit megszoktak, s aminek elmaradását nem könnyen tűrik.” Nálunk több ember nem eszik húst, mint aki eszik, sok oláh még jó kenyeret se szagol élte folytáig s D[ebrecen] tájékán számos ember nyaratszaka görögdinnyén él! Mily jó, hogy már kisdedkoruktúl fogva ilyesekhez szoktak, s jobbat nem ismernek az irigylésreméltók!!! – „Irlandiai Irlandia!” Igaz, s hogy lehet oly nagy részét egy nemzetnek minden jussábúl kirekeszteni; az éppen olyan volna, mintha valahol* az országnak minden terhét a szántóvető ember vinné spedig szolgai helyeztetésben, s nehány ezer família élne csak hiábavaló here gyanánt az ország zsírján!!! Hiszen az nem szép volna.* – „A nemzeti adósság!” Már ebben mi szerencsésbek vagyunk, mert nemzeti adósságunk, mely senkit se nyom igen, nincs ugyan; de ellenben személyes adósságink szépen vannak ám, s agyon is nyomnak! Nem nevetséges-e mindez, részrehajlás nélkül, s nem annyit tesz-e: másnak szemében látni a szálkát, magáéban pedig a gerendát sem! Minden nemzetben van jó, van rossz; fogadjuk el a jót, ne eresszük be a rosszat. Engedjük csak, ha divatba akarna jőni nálunk az olasz ágy s olasz sajt: az első sokkal jobb a mienknél, melybűl a nyugtalan alvó könnyen kiesik, a hosszúnak pedig lába lóg ki; és sajtfok is ugyancsak többet ér annál, melyet tanyáinkon sovány juh- vagy kecsketejbűl készítnek; hagyjuk ellenben a talján puhaságát, gyenge életszeretetét s magok közt örökké tartó szakadozásit világos egű hazájában. Franciának igyuk campaniai borát,* s minekelőtte galambganéjjal sat. magunk is hamisítgatnánk önházunknál pezsgőbort, készítsük maga nemében miénket jobbá; mert ami ál és hamis, semmit sem ér, akárki mit mond is – s keressünk embert, aki igya. Lesz olyan, ki, mint mi, némelykor jobban fogja szeretni a külföldit; mint a honit. S ha jól el tudjuk adni 1, 2, 3 ezer akóinkat, mely évenkint szőlőinkben terem, vagy hogy jobban mondjam, dézma gyanánt* hordainkba töltetik, mért ne vennők a gallus borát 1, 2 száz palackonként a legjobb minéműségben? Így vegyük a török dohányát, paripáját, Amerika cukrát, kávéját sat.
Ha pedig másoktúl többet kellene átvennünk, kivált ízlés-, mesterség-, művészet-, tudomány- és szokásokban, mint amennyiben ők akarnának minket utánozni, azon inkább örüljünk, mintsem búsulnánk, és senkire se irigykedjünk. Ők vének, mi ifjak vagyunk, s meglehet, midőn nappal legszebb tehetségekkel tündöklenek s a világot úgy oktatják, mint a vén professzor katedrábúl tanítványit, éjjel összezsugorodva girbén-görbén jajgatnak a köszvénytűl, mi pedig éppen annyit, mint ők, nem tudván, jóízűt alszunk, s új erővel ébredünk fel korán új munkásságra s nemes tettekre. Legyünk szerencsésbek, mint ők, s nem ketten, tízen, ezren, de a legnagyobb rész; csak ne panaszkodjunk szüntelen, hogy pénzünk nincs, hanem valljuk meg inkább, hogy nem értjük a dolgot, s nem nyúlunk azon módokhoz, melyek által magunknak pénzt szerezhetnénk.
Más nemzetekkel a konkurrenciát ki nem állhatjuk
Ez éppen annyit tesz más szavakkal: „Nekem annyi pénzem nincs, mint R.-nek.” – „Oly kiterjedt jószágim nincsenek, mint E.-nek, s földeim fekvése nem oly kedvező, oly jó.” – „Egészségem nem oly erős, mint a karcagi bíróé, testállásom nem oly tetszős, mint K.-é.” – „Vénebb s életuntabb vagyok, mint S.” Sat. S így azon pénzemnek, melyet Isten adott, hasznát venni éppen nem akarom. Mit is tehetnék egy századrészével annak, amit R. bír? Jószágim, melyek kiterjedése E.-hez képest olyan, mint egy vakondoktúrás Badacsonyhoz, maradjanak régi mivoltokban; búzát nem teremnek földeim, s így rozsot, zabot, korompélyt se termesztek biz én! Ha csak egyszer lakom jól disznóhússal, vagy télen pőrén s egy bundával hegyembe forgolódom jószágim körül, már megárt, s így inkább jobb nem élni, mint ily sínlődve s ily óvakodással élni, mint nekem kell. Társaságokba nemigen járok, oda csak oly szép emberek valók, mint K., s kik tetszhetnek. Én ráncimmal, göröncsös bőrömmel, amilyen életunt s vénecske vagyok, olyant nem találhatok ott, ki társaságomat kedvelje, kinek szíve érettem dobogjon, a konkurrenciát ki nem állhatom sat. Szép okoskodás valóban! S ne gondoljuk, hogy ritka, sőt figyelmezzünk csak, mindennapinak fogjuk tapasztalni. „Ezt-amazt teheti A., K., V., B. sat., én nem; ők dúsak, én nem; van mindegyiknek 5O ezer jövedelménél több, én 10 ezernél többet soha nem látok” sat. De ha A., K., V., B. valami közcélra jövedelmek felét tudják adni vagy tizedét, mért ne adhatná a 10 ezres okoskodó jövedelme 20-30-ad részét a közjó előmozdítására? S mily matematikai számolás szerint foly az, hogy az 50 ezer forintos jövedelmű nagy áldozatokat tenni köteles legyen, a 10 ezer forintos jövedelmű pedig egy garassal se tartozzék anyaföldének?
Ily okoskodások köpönyegek gyanánt használtatnak, s azoknak szeretem hívni, mert alattok, anélkül hogy könnyen észre lehetne venni, sok mindenféle igen rút s ocsmány fér el. Ezek előszámlálása s a hátulsó ajtók rajza, melyeken a heves patrióta, ha megszorul, valamely illendőséggel kibújhat, fog idővel valamely új munkám tárgya lenni. De azt mégse hallgathatom el most, hogy ily okoskodók többnyire a leghazafitlanabb dúsakat veszik például. „Ha E. nem adott a közjóra, mért áldozzam én; ő százszor gazdagabb nálamnál.” – „Mert az ezredes futásnak eredett, hát én, ki csak százados vagyok, mért állanék meg?” Közönségesen legutolsó csepp véreket ajánlják a haza boldogságaért s a közjó miatt, mint Decius, akármikor készek magányosan ellenség fegyveri közé ugratni, mert tudják, soha szó arrúl nem lesz, se Pythia, se augurium többé divatba nem lévén. S mi nagy hasznot hajtana lágy velejek, vizes vérek s puha csontjak honunknak? Még trágyának se volna jó! Egypár aranykőt; egy-két forintocskát ellenben, melyeket nem magok szereztek; hanem a ládában volt már, mikor születtek, mindenféle, némelykor igen mulatságos fordulásokkal meg tudnak tagadni; köpönyeggel a dolgot fedni s leplezgetni, hátulsó ajtócskán kicsusszanni, p. o. ha vasútra kell pénz, akkor készek szép summákat országútra vagy vízcsatornára adni; ha tudós társaságot állítunk, akkor legnagyobb áldozatokkal kelnek elő a Pest s Buda közt építendő függőhídra; ha majd egyszer errűl lesz igazán szó, akkor bizonyosan a Ludovica-út megvételére leszen kincstárok nyitva; s ha majd ezért alkuszunk idővel, minden kétségen kívül akkor megint találnak ki valamit, amit az ember nem is gondolna, s meglepve mulattatják nyomorú, de ügyes fogásikkal a nemesbre szültet, mint ahogy Bosco bámulásra gerjeszti a sokaságot ügyes szemfényvesztési által! S hány ily gauklerpatrióta van hazánkban!
Ha R., E. kincsei, birtokai nem mieink is, azért az élet minden kellemirűl lemondjunk-e? Korántse! Tőlünk függ boldogabbakká lennünk, mint ők, mint nemritkán a tehetetlen pásztorember vagy kézműves nálunknál boldogabb. – Pénzünk nincs felesleg: éljünk takarékosan, forgassuk azt, amit markolunk, ügyesen, s ha egyet s mást magunknak nem szerezhetünk meg, annyival édesebben fog az esni, amit állhatatos dolog, takarékosság s eszünk által nyerendünk. – Földeink alávalók: szántsuk nagyobb szorgalommal, trágyázzuk kettőztetett erővel, diadalmaskodjunk tudományunk s munkásságunk által a mostoha természeten. A legkisebb siker, mely izzadásunk gyümölcse, belsőnket szebb örömmel fogja betölteni, mint ha telkeink egy kis szántás után is megtermenék a búzát. Hány nem is sejdíti, mely jóízű azon falat kenyér, melyet a falusi ember verítékkel szerzett, s hány gazdag – kit éppen az untat, szerencsétlenít s öl, hogy mindene van, s nem remélhet többé semmit – cserélne a szűkölködővel, ki mindég vágy, kíván és óhajt.
A határtalan bőség szinte sajnosb a szükségnél. Az első lelki, másik testi ínséget vonz maga után. Egészségünk nem erős: éljünk mértékletesen. Öngondoskodással többet győz a lelki erős a testi erősnél. S megjegyzésre méltó: hogy nagy s kivált hosszú veszedelmekben, midőn minden korlát megszakad, s az önélet mentése a legnagyobb urat egy lépcsőre állítja a legutolsó szolgával, mint teszem, hajótörésben, midőn lassan elhull egyik a másik után, s száz ember 3, 4-re olvad össze, hogy akkor közönségesen nem a legerősbek s – állatiabbak, de azok mentik meg élteket, kiknek lelkek legnemesb s tudományok legkiterjedtebb. Ha jobb a parasztember gyomra mienknél, szakácsunk ellenben jobb az övénél. S ha állati részünk egyben-másban szenved is, vagy oly határ nélkül nem vigadhat, mennyi szép lelki örömink vannak, melyek létét a tudatlan s állati ember még nem is gyanítja! Személyünk nem tetszős, lábunk csonka, hátunk görbe, fülünk nagy. Pótoljuk ezen hibánkat kellemink, jószívűségünk, nemes gondolkodásunk, egyenes karakterünk által! S ha szépek szíve látásunkra villámként nem gyúlna is szerelemre, nyerjük hajlandóságokat állhatatosság s férfiúi elszánt akaratunk által, s ha szerelemre nem bírhatjuk is, kínszerítsük becsülésünkre, tiszteletre.
Így áll a kereskedési konkurrencia! Ha az angol gazda eladja búzáját 10 forinton, ha ökriért 100 forinttal kínálják, ha a francia boráért 10, 20 forintot kap sat., nem irigylem, sőt jó szerencsét kívánok neki, s ahelyett hogy gabnámat rothadni, ökrömet kutyáknak s boromat kifolyni engedném, inkább igenis megelégszem, vagy hogy jobban mondjam, megelégedném, ha búzámat 5, ökrömet 50, boromat 8 forintért adhatnám. S ki tudja, ki lesz köztünk nyertesb, kinek marad több tiszta haszon zsebiben, s mindenekfelett ki lesz megelégeltebb? Ha Odessza, Egyiptom, Szicília gabnával eltölti az olasz, spanyol s néha franc s angol kikötőket, s a mi gabnánk árát nyomja, termesszünk idehaza többet, gondoskodjunk arrúl, hogy szállítása a tengerig olcsóbb legyen, vigyünk legjobb s így legdrágább mineműségbűl a külvásárokra, vagy váltsuk becsesbre portékáinkat, mint p. o. gabnát lisztté, gyapjút posztóvá sat. S csak azt ne mondjuk: hogy más nemzetekkel a konkurrenciát nem állhatjuk ki, hanem hogy több s jobb termékek kitermesztése, könnyebb communicatió s a portékák becsesbre változása végett legkisebbet se teszünk, s csak azt várjuk, hogy a galamb sülve repüljön szánkba.
A kivitel vámok miatt lehetetlen
Portékáink kivitele kétféle: vagy azon tartományokba vitetnek, melyek királyunk birodalmai, vagy idegen koronák alatti országokba. Ha csak a monarchia körét tekintjük, s közös urunk alatti szomszédinkat, akkor a vámok súlyárúl igen bajos szólani. Minden országlás filozófiája a legnagyobb részt boldogítni,* s ha Ausztriába, Morvába sat. szabadon vihetnők minden termékinket sat., el volna-e érve ezen legigazságosb s legszentebb cél? Én nem tudom, vagy tudja az olvasó? S van-e annyi tudománya, van-e minden körülállások – s összeköttetésekrűl oly jó ismérete s oly találmányos esze s bátorsága, hogy a vámok helyett valami egyéb pótolékot tudna állítni, ami mind a két országnak hasznos s minden résznek elfogadható is volna? S merne-é ezért vagyonával s bőrével kezes lenni? Elhiszem, nekünk igenis jólesne, ha javainkat vám nem terhelné; de valjon hogy esne nyugoti szomszédunknak, s arra urunknak ne legyen gondja, ugye? Azok nem az ő fiai? S ha egyetértés által meg is szűnhetne a köztünk lévő vám, feltehetni-e azt, hogy nem volnánk kéntelenítve valamely más terhet vállalni magunkra?
Minden országlásmódban van nagyobb-kisebb teher, de teher van mindég, s azt vinni kell akárkinek s akárhogyan; s csak abban áll a tudomány s országlás mestersége: azt a lehetőségig kisebbítni s oly ügyességgel osztani el, hogy senkit se sértsen, senkit se nyomjon le. Ez mindazáltal Arakhné szöveténél is fonadékosabb tárgy, s még a legegyszerűbb országokban is gordiai csomóhoz hasonlítható; s hát még nálunk,* hol szinte annyi az alkotmány, nyelv, vallás, mint betű az ábécében, s hol az interesszék oly különbözők, hogy kerubnak is nehéz volna egyiknek nagy hasznát másik szembetűnő kára nélkül eszközleni; minthogy még Istennek is nehéz lenni, midőn egy pillantatban az utazó száraz időt, a földművelő esőt, a borkereskedő rossz, a kapáló bő termést, egyik hajós nyugoti, másik keleti szelet kíván sat. S így minden panasz az országban lévő vám ellen azok száma közé tartozik, amiket minden egyéb közteher ellen is hallunk, s mely addig, míg emberek társaságban élnek, sohasem szűnhet meg. Hogy egyébiránt könnyebben vihetnők-e a vámok terhét más módon, s erre a kormány és törvényhozó test ráállana-e? – azt itt fejtegetni nem kívánom, csak azt tekintvén, ami magunktúl s öntanácskozásinktúl függ.