Hitel-4.
Hány gazda találkozik nálunk, ki alföldön úgy viszi gazdaságát, mintha felföldön lakna s viszont? S ugyan hány van, kirűl azt lehetne mondani, hogy székes vagy vizenyős földei, sovány domboldalai vagy sűrű rengetegi s még legjobb szántóföldei s rétei is a lehető legnagyobb tiszta jövedelmet hoznák? Hány ismeri igazán mezeit, lapányit, hegyeit, mocsárit, tavait, összeköttetésit, szomszédit, hazáját, éghajlatát sat.? S így nem természetes-e, hogy nemritkán még a legjózanabbnak látszó elintézés is semmivé lesz, mint az erős s másképp ügyesen felállított építmény is összeomlik, ha üreg rejtez fenekén.
Mit ér azon hiábavaló, de igen közönséges okoskodás, melynek talpköve csak egyedül a sok „ha” s mindég „ha” s nem egyéb. Ha ők ülnének a tanácsban, ha Bánátban volna jószágok, ha őket meghallgatnák sat., akkor vágtatva indulna minden a tökéletesség felé sat. S mi magunk hányszor okoskodunk így!
S hányan hoznak rólunk s tetteinkrűl bal- s hibás ítéleteket, mert se szándékunkat, se helyeztetésünket nem ismerik. „Ha N. helyén volnék, tudnám én, mint kellene vinni gazdaságát. Most alig van épülete, földjei jobb részét víz bírja, tisztei csalják, nem is értik a dolgot, én kétannyi jövedelmet állítanék ki” sat. S mindez eszesen hangzik; de ha tudná, hogy N. mennyi adósságot vett át jószágival, semmi hitele nincs, csak mostan házasodván lakásrúl kell gondoskodnia, s más jószági is vannak, melyekben a javítás sokkal jutalmasb sat., akkor imígy fejezné be okoskodásit: „Ezeket mind nem tudtam.” Azért nehezebb cselekedni maga helyén, mint másén; magunkén minden gátot s akadályt meglátunk, másén pedig közönségesen nem:
De ha hibáznánk is ítéletünkben s eszközink választásában, nincs-e annál természetesb, bármi szomorú legyen is?
Helyeztetésünk mennél magasabb, annál kevesebbet láthatjuk a dolgok valódi állapotját, mert akárki mit mond, általjában véve csak magunk szemeivel láthatunk. Ha a fülbesúgást, árulgatást meg nem szenvedjük, hogy tudhatjuk: hátunk mögött mi történ? Ha pedig elfogadjuk, mint hihetjük csak egy pillantatig is, hogy azok, kik oly alacsony s megvető mesterséget űzni képesek, minket, mihelyt hasznokat látják, megcsalni nem fognak? S íme, ez az emberiség árnyékosabb oldala!
Gazdáink egy része századát előzi meg, s úgy cselekszik, mintha már 1901-ben élne; más része pedig úgy gazdálkodik, mint II. András idejében volt szokás. Egynek mezei olyanok, mintha erővel hozták volna oda Belgiumbúl, másiknak síkjai pedig oly ábrázatlanok, hogy azokon tevével vagy dromedárral összetalálkozni nem volna meglepő. S ezen előmenetelek vagy hátramaradások nem mindég a körülállásoktúl, de többnyire a birtokosak gondolkodásmódjátúl függenek. Némelyik a burkus, a mecklenburgi sat. szisztémát dicséri s utánazza, midőn sok kirekesztőleg a magyar s erdélyi régi szokást magasztalja, s csak úgy szántja földét, mint azt nagyapja szántó valaha, vagy tán éppen nem is szántja! Olyik cseréppel s rézzel födi gazdasági épületeit, másik még nádgarádot se fon sat.
Ha a Heves vármegyei vagy bácskai gazdag angol módra gazdálkodna, balul tenné, mert a sokszor uralkodó szárazság miatt nem díszlene minden fű neme lapányin oly derekasan, mint Albion szigetében, hol sok a köd, sok a nedvesség – úgy nem volna annak ítélete ép, ki azt hinné, hogy külföldön általjában semmi sincs, ami hazánkra igen illene, és egy s más tárgyban többé előre nem mehetnénk. Ha úgy volna, szinte a marhahús mindennapi használásának is meg kellene szűnni, mert régi apáink, bizony nem tagadhatni, valaha csak jobbára lóhússal éltek, s ha akkor, midőn az ökör jött divatba, szabad volt nékiek előhaladni, mért nem ma nekünk is abban, ami helyes s józan? S mért volna tőlünk az megtagadva? De sok akad olyan, aki valamely előmenetelen ma éppen úgy haragszik, mint három-négyszáz év előtt azon haragudott volna, amit ma dicsér s amiért ősatyáink bölcsességét áldja. Mint Kupa embere, éppen úgy kikelt volna annak idejében lóháton faszekér ellen, mint harminc esztendő előtt hintók s most zártkocsik ellen kelne ki. Az ilyes mindenben hátramarad, ami által senki sem veszt többet, mint ő maga: harminc esztendő előtt, midőn a többiek már hintón jártak, ő mind parasztszekéren ült; ma, midőn mások tisztaság miatt társaságba, s ha az út engedi, olvasás végett még utazásra is inkább zártkocsiban mennek, ő hintóba lép; ha pedig az emberi ész idővel még valami ügyesbet találand fel, ami által magát egy helyrűl másikra vitethesse, s mindnyájan vagy gőz által, vagy pedig levegőben fogunk szélvészképp utazni, akkor ne kételkedjünk, őtet fogjuk látni zártkocsiban.
Eleinte mennyit nem kiabált sok gazda a spanyol juh ellen, ki végre akkor adta magát testestül-lelkestül e tárgynak, midőn legszebb időszaka már leforgott. Ma éppen oly hevességgel kelnek angol ló, kender, selyembogár sat. ellen ki, mint valaha megint más új javítás ellen fognak hevesen kikelni! Én józanabbnak s tanácsosbnak látom azon határt, mely az idő előtti előmenetel s a hátramaradás közt van, s melyet a hidegvér s csendes ész jelel ki.
Egyet s mást mindazáltal próbálni, úgy gondolom, kinek-kinek kötelessége, mert másképp egy tapodtat sem mozdulnánk elő. Ha mindenki magában azon egyszerű kérdést tenné csak: „valjon mi fogna történni, ha minden ember éppen azt cselekedné vagy azt abbanhagyná, amit én”, lehetetlen, hogy igen sok a világon másképp ne forogna; például „én a többséghez csatlom magamat – diétára nem megyek, ott úgyse használhatok, majd lesznek nálam okosabbak is – ország védelmére ki nem kelek, hisz én az ellenséget úgyse tarthatom fel – én aláírásomat később oldom – két esztendő múlva gyepre én is hozok lovat – váltógazdaságot, új ekét, görbe kaszát én nem használok, majd lesz más, ki próbálja” s több ilyest. – Már ha mindegyik ezt szorosan követné, se majoritás, se minoritás, de még opinio se lehetne, országgyűlés képviselő híja miatt egészen abban múlna, az ellenség legkisebb hátráltatásra se találna, az egyetem pénztára üres volna, a versenyezés megszűnne, a földművelés örökkön-örökké patrio more veszteg állana sat.
Másrúl pedig több értelmet, körülményi szabadságot, bátorságot mért tenni fel, s mért gondolni másban több kötelességet s tán több kedvet is azok teljesítésére, mint magunkban? Ily mentségek modestia köpönyege alatt közönségesen nem egyebek, mint vagy restség, vagy puhaság s nemritkán hypocrisis állítási. S más mért tegyen, fáradjon inkább, mint mi? Hol alapul ennek igaza? Nem! Tegyen ki-ki jót s műveljen derekast, menyinyíre ereje engedi. Magát felsőbb sors által kiválasztott különös lénynek, reformátornak, új Mohamednek tartani – legnevetségesb, tagadni nem lehet; de nem kevésbé szomorú magában s maga erejében semmit se bízni s mindenütt mást állítni maga helyibe. Az élet pályáján _ _ _ _* – mert egy férfiú, ki kebelében viszi a justum ac tenacem propositi virum* sat. eltökélett értelmét, vajmi nagy auctoritas a földkerekén!
Az eddig előadattak mindazáltal nagy figyelmet nem érdemlenek, s csak azon hiányok vagy feleslegek legtermészetesb következési, melyek a gazdát vagy egészen tehetetlenné teszik, vagy minden iparkodásnak ellenszegülnek. S azon hiányok vagy feleslegek, ím, ezek: az egyetértés s hitel híja, a legelők, fáizás s birtokok osztatlansága, a céhek, limitatio, robot s dézma létele.
Az ember közönségesen munkássági körét vagy, hogy érthetőbben mondjam, azon időt, mely valaminek kezdetétűl fogas annak megérettségeig tart, igen rövidre tűzi ki. Ezt világosabban nem tudom kifejteni s kár, mert bizony igen fontos. Vizsgáljuk azért tovább, s kérem az olvasót, figyelmezzen.
Társaságban látunk néha olyat, ki elméssége, bájoló előadása s bizonyos kecs által bámulásra gerjeszt, mindenkit mulat, s annyi díszlete – successusa – van, hogy agya épségin nemcsak nem kételkedünk, de tán azt irigyeljük is; midőn, meglehet, másnap már számos indiszkrécióira s bohóságira akadunk, melyek által sokkal többet megbántott, mint mulatott, s magának tán egy barátot se, de számos ellenséget szerzett. Ilyenrűl azt mondanám, munkássági körét igen szorosra tűzte – vagy hogy csak két-három órára volt esze. – Más iskolábúl kiléptekor mindjárt feleséget vesz, mind a kettő gyermek, nincs a háznál egy kávékalánnyi tapasztalás, de szépen folynak az órák sat. – errűl azt mondanám: négy-öt esztendőre volt esze. – Harmadik egyet s mást vadászott a világon, aminek minden becse fény, füst, illat, nem egyéb; és lelki, testi s házi csendét a hajhászatóan odaveszté. Mint magasabbra ment s mennyivel feljebb emelkedett, annál rútabbá lőn, mint a Ginkgo biloba,* mely gyenge idejében szép s rendes plánta, esztendők forgásával végre idomtalan rongyos fává válik sat. – errűl is azt állítnám: csak bizonyos időre volt esze. – Van olyan is, kit mindenekelőtt hazája elmaradása érdekel, s kinek minden ügye s munkája annak felemelésére céloz; de egypár év alatt századra kiterjedő munkát s fordulást akar végbevinni, sehol nem szánt, hanem mindjárt vet, a hónapos salátának, mert az szaporán nő, örvend, s csak azt öntözi, midőn azonban a fiatal csert, mivel lassan zöldül, még észre se veszi, s a valaha felségessé leendő erdei királyt vigyáztalanul elgázolja. Errűl is azt mondanám: be kár, hogy ily rövid időre van esze sat.
Ha pedig annak magyarázatjába ereszkedünk: mi az ész? – soha tíz ember közt három annak értelmében meg nem egyez; „Mennyi esze van U.-nak, mivel annyi pénzt tudott szerezni.” – „Csudálatos ész ezen H., tízezer verset tud könyv nélkül.” „Már hogy O.-nak van esze, arrúl nem kételkedhetni, mily jó rendben van háza, s felesége s gyermekei mily szépek, be kellemesen él.” – „Ez ám az ész, huszonnégy nyelvet tud” sat. Csak ezek után is: valjon mi az ész? Mert akikrűl szólánk, azok lelki tehetségi éppen nem egyenlők, sőt inkább igen különbözők; mert a jó memoristának tán nem lesz felesleg pénze; a dús pedig egy verset se tud könyv nélkül; a boldog férj egy-két nyelvet tán jócskán, egyen-kettőn pedig darabolva szól; a lingvistának ellenben nincs, ki szeresse s ki élete útját virágokkal hintegesse.
Hát ugyan: mi az ész? Ítéletem szerint jobb érteményét az észnek nem adhatni – azoknak ti., kik érteni akarnak –, mint így: „Ennek egypár órára van esze, annak több napra, emennek öt, tíz, húsz esztendőre, amannak egész életre s ennek századokra, öröklétre.”
Technikai s egyéb tárgyakban éppen így áll a dolog. Ha egy utat készítünk, s csak egypár esztendőt tűzünk ki, akkor az olcsó s így természetesen rossz út fog jobbnak látszani szemünk előtt; ha tíz, húsz, harminc esztendőt veszünk össze, csalhatatlanul úgy fogjuk tapasztalni, hogy a drága út – legolcsóbb! Ha kevés időre számlálunk, fazsindellel fedjük házainkat, s így a tűz, melynek csak jó barátunknak kellene lenni, sokszor fertelmes ellenségünkké vál. Azon országokban, hol messzebbre számolnak, ki-ki nevetve nézi, mint tüzelg a kémény, s a londoni lakos örül, hogy már kilábolt nemzete azon időbűl, mikor városában egyszerre 13 000 ház égett hamuvá. Másutt, hol csak közelre számlálnak, kétségbeesés festekezik a szegény falusi ember képén, midőn lakhelye felül egekbe tornyodzik a fekete füst – s egy kevés zsír, mely a kéményen kifut, egy darab tapló, mely pipa mellé esik, elegendő az Istenhez hasonló embert sok ezernyi szívreható kiáltás közt gyászba borítni, nyomorúvá tenni, s tán éppen olyanokat, kik fa híja miatt ritkán főzhetnek s bajjal, vagy csak igen kis ablakú házakban melegedhetnek, s így a tűznek kevés javát, hanem jobbadán átkát tapasztalják.
Ha vámot kellene fizetnünk,* azon pillantat, midőn pénzünktűl megválnánk, s lovaink egy kicsinyt megpihennének, soknak kellemetlen, de aztán több óráig, sőt több napig jó úton járni annál kellemetesb volna. Most kevesebb testi fáradsággal megyen az utazó Bécsbűl Philadelphiába, mint Bécsbűl Kolozsvárra; ott hosszabb időt tűznek ki munkássági köreiknek, itt kevesebbet. Testi erő s egészség haszonvételében van szapora, halk s lassú élő; tudományokban, világbölcsességben kisebb-nagyobb magasságra emelkedő; némelynek esze, úgyszólván; már iskolábúl kiléptekor áll meg, másnak később fagy be – kevésnek lelke tágul s nagyobbodik koporsóig mind jobban. Alkotmányban, országlásmódban a legnagyobb rész egyedül egynek vagy a népnek keziben szereti látni a hatalmat – s így csak rövidre számlál – mert az első legegyszerűbb, a másik pedig oly kormánymód, melyben ő is részt vehet. Hogy csak kevés Marc[us] Aure[lius], Antoninus Pius, Traian[us] volt, az nem jut eszibe s vele nem gondol; hogy ellenben több nem vezethet keveset józanul, hanem nehány sokat, annak eldönthetetlen igazságát nem is gyanítja, ámbár a népkormány nem fér jobban össze a természettel, mint ha több kocsis hajtana egy lovat, vagy egy hadnál számosabb tábornok volna, mint közvitéz. Csak kevés számlál hosszabb időre, s keresi képviselői alkotmányban bátor létét.
Vasúttal, csatornával éppen így van. Nehány esztendeig a köznép keresetét csorbítja, némely vásárt felesleggel borít el, s azáltal a közel birtokost ideig-óráig károsítja, de számost esztendő leforgása után az egész vidéket elősegélli s felemelkedésre bírja, s végre szinte mindenki vagy legalább a számosb rész önhasznát sokszorozva leli a közgyarapodásban. Így van a legelők s fáizás elosztásával, a céhek, limitadók, robot s dézma lételével. Ha egypár évet veszünk össze, akkor jobb, ha minden mozdulatlan áll meg, ha egy fertály vagy fél századra tekintünk, akkor változás kell. A kérdés csak az: mi kívánatost: rövid vagy hosszú időre való ész s abbúl származó pillantati vagy tartós jólét? S aszerint ki-ki felelhet magának.
Az egyetértés híja, melyet így is magyarázhatni: „Neked sincs, nekem sincs, mert nem értjük egymást”, csalhatatlan oka többek közt annak is, hogy hazánk jó részét víz bírja, posvány fedi, s hogy sokszor – s ezen ne kételkedjünk – valami rossz kotyogó malom* hátráltatja egy egész vidék virágzását! Ha igazán s öncsalás nélkül akarjuk számba venni, mily kevés mai napi haszon tartja paralizálva némely vidékek jövendő bizonyos nagy hasznát s óriási előmenetelét – csak indignatióval szemlélhetjük a Körös berkeit, Tisza, Dráva, Bodrog kiöntését, Hanságot sat., melyeken ezernyi famíliák élhetnének boldogul (melyek tán most nyomorúsággal küszködnek), vagy egészen új nemzetségek támadnának, melyek által az ország ereje s dísze hathatósan öregbedne. Mily szép tartományokat nyerhetnénk egy csepp vérontás nélkül a hazának! S mennyire szelídülne s nyájasodna még anyaföldünk levegője is, ha nád és zsombék helyett, melyben most róka s farkas csatangol, kies mezők s mosolygó lakhelyek támadnának! Az egyetértés híja oka, hogy a föld gyomrában fekvő legnagyobb kincs, a vas és kőszén, csak kis mennyiségben jut napvilágra – oka, hogy sokszor hazánkfiainak része éhezik, midőn része feleslegben tombol, s a haza oly testhez hasonló, melyben a vér nem kereng – oka, hogy sokszor némely helyeken termesztményinkben fulladunk, melyek kis becsűek idehaza, de kinccsé válnának Amphitrité kék kristályán!*
S mért nem értjük egymást? Mert ki-ki különb-különb időkört tűz ki munkásságának. Egyik csak magának s magáért él; s így előtte a mai haszon, habár nem nagy is, legfontosb – másik övéinek s utóinak szenteli napjait, s így annak a mai kár, mely idővel hajt csak hasznot, nem sajnos, s azt könnyen tűri – sat. S íme, itt állunk megint az egyesületek mindenekelőtti szükségénél, mert ki-ki vagy rövidebb, vagy hosszabb időre terjeszti ki plánumit, s így azok közt p. o., kinek kettő vagy öt esztendőre s kinek tizenöt- vagy harmincra van esze, egyezség minden bizonnyal nem lehet soha – s ezen hiányt kirekesztőleg csak az egyesületek lelke pótolhatja ki, mert hidegvérű s minden oldalú vizsgálat, mely indulatosságon túl van, oly világosságba hozza végre a mai kis haszonnak tán holnapi nagy kárát vagy viszont az ideig-óráiglani elmaradás s veszteségnek jövendőbeli nagy előmenetelét s nyereségét, hogy a magát s mait legszeretőbb is fog holnapra gondoskodni s áldozni; s az, ki eddig csak mindég holnapután akart vigadni s ma búsult, még ez órában éli világát s ürít ki velünk egy pohár mádi tőke nedvé azok jólétére, kiknek ezen munkát szentelém. S éljenek boldog megelégedésben!
A hitel híja oka, hogy senki nem jobbíthatja földeit oly mértékben, mint természet szerint lehetőnek kellene lennie. Egy erős ló közönséges úton s kocsin 200 mázsát nem fog húzni, ez természetes; de hogy 2 vagy 3 mázsánál többet ne húzzon, az természetlen, s mindenkinek is szemébe tűnik, mert a ló erejét s mázsa terhét kombinálni ki-ki tudja. Hogy hazánkban 50 ezer hold birtok félmillió jövedelmet pengőben* ma nem hozhat, az is természetes; de hogy 30, 40 ezernél ne hozhatna többet spedig veszedelem nélkül, az a természettel összeütközik, s mégis úgy áll a dolog. Már ezt megint nem mindegyik tudja egyeztetni, s azért vegyünk elő példát.
Gyors Pálnak* 200 ezer forint adóssága van – s csak pengőben vegyünk mindent* – nehogy tán valakit papirospénz által, minekelőtte arrúl szó lesz, botránkoztassunk –, s középszámmal 28 ezer forint jövedelme. Pál úr sem a jelent, sem a jövendőt kirekesztőleg nem szereti, de vígan éli a jelent, s amellett a jövendő álmaiban is szép reménnyel ringatja szívét; ha mindazáltal valamely időhöz inkább hajol – az a jelenvaló, mert jobban kedveli, amit már megfogott, mint azt, amit csak foghatni remél – s e részben azon ezrektűl különbözteti meg magát, kik csak mindég azt óhajtják, ami nem övék, s kiknek még a nádméz is keserűvé válik ajkaikon; vagy azoktúl, kiknek szebb jövendő soha nem nevet, s csak a szűk jelen virágit tudják szedni; szóval Pál úr középúton szeret élni, s javainak ma és holnap is kívánja hasznát venni. Ez karakteri fő rajza.
Birtoka 70 ezer hold s hazánk oly tájékán, hol föld s vásár tűrhető. Törvényes kamatot fizet 12 ezer forintot, s ezt legnagyobb pontossággal cselekszi, mert minden adósságát, igazi hypothekát adni nem tudván, becsületbeli adósságnak tekinti. Egyéb terhei is vannak, melyeket éppen oly szentül visz, úgymint több egyesületek tagja s számosb aláírások részese, s ezekre kell 1 ezer forint. Falusi háztartása s városi lakása, akár ott lakik, akár nem, megy 3 ezerre, s így marad szabad rendelésére 12 ezer forint. Igazán véve tehát ez valóságos jövedelme, mert az említett kiadásokat becsülettel alig vagy éppen nem kisebbíthetni. Kamatot fizetni, kötelezésnek eleget tenni oly szent tartozás, mint nem lopni, nem rabolni. Otthon szomszédit szívesen látni, városban jobb társaságban élni elkerülhetlen s egyszersmind kellemes szükség. Már 12 ezer forinttal ugyan mit fog tenni Pál úr? Ha csillagát, melybe sorsa helyezteté, csak egy kissé is meg akarja tekintgetni, s úgy, mint a jó gazda birtokát ismeri, ő, mint ember, lakhelyét csak a határszéleken is meg kívánja vizsgálni, legalábbis kell esztendei utazásra 10 ezer forint. Ha az univerzum – vagy hazájára nézve csorbának látja, hogy vele magva szakad, ő lévén az utolsó csemete, feleséget vesz, s egypár év alatt tele a ház aprónéppel, s 10 ezer forint megint nem lesz felesleg. Ha nőtelen éli hazaföldén napjait, annyi unalmat lel házánál, s ha birtokához képest nem költ, lova, szakácsa sat. nincs; jó barátinak száma oly szűk, hogy 10 ezer forint egy kis előmenetelre a világban alig lesz elegendő – szintúgy nem, ha valamely gyűjteményt állít fel, vagy tán éppen antiquarius.*
S így, ha 10 ezer forintnál több el nem kél személyére, ami legnagyobb csuda volna ily helyezetben – a 70 ezer hold birtok javításra esztendei 2 ezer forint marad, mely oly kiterjedésre annyi, mint egy szekér só a Dunába. Ezen 2 ezer forint meg se fog látszani, s oly kevés, hogy alig hajt hasznot. S így Pál úr azon dilemmában áll, hogy vagy télen gubában s nyáron pőrén harminc esztendeig mindegyre odahaza lakjék és javítson, vagy a 70 ezer holdat szinte in statu quo hagyja, mert javításra adósságot tenni – a mi pénzbeli elrendeltetésünkben – bizonyosan nemcsak az ügyetlen gazdát, de még a józan Gyors Pál urat is tenkre hozná; habár eleinte csak 5-tel 6-tal fizetné is 100-át, midőn javítási tán 10-et s többet is hoznának 100-túl.
S itt látszik legvilágosabban, mily természetlenségbe helyezteti a hitel híja a magyar gazdát! Úgy lenne Pál úr boldog, ha sorsához képest élhetne s egyszersmind jószágit javíthatná is; most vagy egyik-, vagy másikbúl ki van rekesztve. Úgy boldogulhatna, ha 200 ezer forint adóssága mellé még 200 ezer forintot venne fel, s azt józanon jószágiba invesztálná, hanem egyúttal bizonyos is lehetne, amirűl ma senki sem az, hogy ok nélkül pénzét fel nem mondják, amitűl az adós egyedül akkor szokott lenni ment, midőn a hitelező tudja, hogy pénzéhez juthat kétségkívül szinte minden órában.
Ha tapasztalás nem mutatná, mely hitelt szül ezen lehetőség: minden pillantatban pénzéhez juthatni, azt csak természetes pszichológiai érzésünk is megbizonyítná, hogy ezen könnyűség; „minden órában magunkéhoz juthatni” – mennyi nyugalmat s lelki csendet terjeszt keblünkbe! Melynek híja sokszor legkisebb ok nélkül lázítja fel a hitelezőt s buktatja el szinte kincsei közt az adóst! – S nem így van?
Tudom, nehányan így fognak ezek ellen kikelni: „nem mondhatni, hogy mindenütt hátra volna a mezei gazdaság, s még nálam is már egy és más előre ment, hogy pedig hypothekát nem tudna adni a magyar földesúr, az éppen nem áll, s ugyan hol tudna adni valaki bizonyosabbat?” Ki azt: hogy egy kis váltógazdaságot,* egypár birkaaklot állított, s mivel már egy kanálist húzott, jobbágyit regulázta* s kis bükkönyt, lóhert termeszt, ugyancsak derekas industriónak tartja – ámbár igen meglehet, hogy mostani állapotunkban ez legjózanabb – az minden bizonnyal csak mindég anyaföldét tapodta, soha künn nem volt, jobbat nem látott, s így a tárgyrúl csak úgy ítélhet, mint vak a színekrűl – s ilyenekkel keserves világosságot keresni. Ami pedig a hypothekát illeti, ne gondoljuk, hogy az igazán mienk legyen, amihez mindég csak holnap s tán soha vagy igen későn juthatunk.
S továbbá vegyük tekintetbe, hogy adott hypothekánkat bár az tán igen felséges – a külföldi s legközelebb szomszédságunkbeli pénzesek olyasnak általjában elismerni nem akarják; s ezen állításomat azon számosak legjobban bizonyíthatják, kik pénzt kerestek künn, de magoknak – mert mások számára volt elég a ládában – nem kaptak.
„Hisz a liquidi debiti pör* elvégződik hat esztendő alatt” – új ellenvetés! Ha ezt megengedem is, noha tapasztalásom szerint igen kételkedve, mit ér a hypotheka, ha teszem, tőkémet, ami mindenem,1830-ban adom ki, s több esztendőig kamatját, sőt hírét se kapom, éltemen azonban unalom, kedvetlenség, pénzszűke rágódik, s végre 1835-ben, éppen egy esztendővel a szerencsés executio előtt meghalok; vagy ha életben maradok is, az adós a törvényes foglalást ellenállással hátráltatja, s ha új galiba után az ítélet végrehajtatott, az elfoglaltat, mely még kérdés, miként kamatolna, ismét erőszakosan visszaveszi sat.! S nincs-e ezen rajz az életbűl merítve? És mégis jó hypothekárúl mernek némelyek szólani!
A legelők, fáizás s birtokok el nem választása
mennyi negativa, sőt még positiva kárt szül, arrúl már a számosabb rész meg van győződve, hála az egeknek! S ha elosztatások még legtöbb helyen végbe nem ment, igen természetes, mert vagy meg akarja az osztozó részek* közt egyike a másikat csalni, ami az erősebbnek könnyebb, mint a gyengébbnek, vagy a princípium valósítása igen nehéz és szövevényes.
Mennél nagyobb a műveltség, annál több ágra oszlik minden tudomány, minden mesterség, s mennél jobban eloszlik, annál magasb lépcsőre emeltetik, mert minden ágán külön ember lévén, azt legnagyobb tökéletességre bírhatja. S csak azon földön lehet a gazda verítékiért megjutalmazva, melyen egyedűl maga s nem más „gazdálkodik”, melyen önmarhája legel csak, s nem minden bitang ront s tipródik.
Legyenek Smith és Young hamvai, kiknek halhatatlan munkáit – tudom – az olvasó ismeri, ezernyi áldással üdvözölve; az ő erős eszek s fáradhatlan vizsgálatik gyümölcse már hazánkban is lassan-lassan pirosodni s érni kezd. S így a birtokok elosztásárúl se újat, se jobbat nem tudván mondani, s még a nálam lélekben sokkal tehetősb sem, mindenkit az említettek munkáira utasítok.
A céhek s limitatio feleslege
Majd minden monopólium egypár évre hasznos, s eggyelmással provideálja a sokaságot; de hosszabb időre minden hathatós közelőmenetelnek legmagasb s -tetemesb gátja; úgy van a privilégiummal is. Bizonyos időre mind arra, ki bírja, mind az egészre nézve felette hasznos, örökre pedig nemcsak a közönségnek, de végre sokszor még annak is káros, ki vele fel van ruházva. Ezt paradoxnak látja sok, érzem, s igazán olyan is képleg; kár, hogy fel nem világosíthatom úgy, mint kívánnám, de egészen félre vezetne a felvett tárgytúl; azonban állításom megerősítése végett közbevetőleg azt mégsem hallgathatom el, hogy a magyar nemesember pénzt kölcsön rendszerint nem kap, midőn a városok fel sem is akarják mindazt venni, amivel kínálják! Ami többek közt egy nagy haszna a privilégiumnak.*
A céhek örökké hátráltatják a termesztmények s mesterművek árainak egymás közti rendes arányát. A búzának köble felmegy 20 forintra – volt eset –, s vele a csizma ára is – és íme, leesik búzánk megint 5 forintra, de a csizma mind fenn lebeg s csak lassan-lassan ereszkedik le, s tán éppen annak legnagyobb kárával, ki a céhek mellett leghevesebben kel ki.
A limitadók pedig, s kivált a hús limitadója annak oka, hogy mezei gazdaságunk egy sarkalatos talpköve béna, s így egy lábbal a levegőben áll.* Igaz, hogy megszűnések egy s más kellemetlen, de csak ideig-óráig tartó következést szülne. Egy helyen sok is, más helyen pedig igenis ritka lenne a szabó, csizmadia, asztalos sat., de kivált mészáros. Itt megbüdösödne a hús, ott jó darabig nem is lehetne kapni, vagy csak igen drágán. Sok nagyérdemű úr nemritkán még vasárnap is halat enne hús helyett sat. S ezen zavar, tagadni nem lehet, eleinte igen kellemetlen volna, s tán hosszabb ideig is tarthatna; de végre a földesurakra, mint nemkülönben a parasztságra árasztna legnagyobb hasznot.
Minden változásra,* legyen az legislegjózanabb, fog minden bizonnyal valami zavar – krízis – következni, s ezt kiállani mindenki nem akarja vagy nem tudja, s kétséget nem szenved, hogy az átváltozási időszakban minden rendetlenebbül forog, mint azelőtt, s hogy így azok, kik előre kombinálni nem tudnak, megijednek, s minekelőtte a szebb rend helyreállott volna, már a kezdettel fennhagynak, s magokat régi helyezetekben még jobban leszegezik. A régen sínlődő azon fordulásban, melyet megint az élet felé teszem még rosszabbul vagy legalább fájdalmasabbul érzi magát, mint azelőtt. Azon birtok, mely jobb lábra tétetik, átváltozás idejében alig hoz jövedelmet, de legyen csak vagyonbeli tehetség s békes tűrés, rövid idő alatt sokszorozva téríti a kárt vissza. – De ha elegendő pénzbeli tehetség nincs, jó ideig szinte minden jövedelem nélkül ellehetni – ha belső csend nincs, bevárni azt, amit csak az idő hozhat meg – s ha kivált nincs elég lelki függetlenség, egyenesen járni a cél felé, nehogy azok pletykái s mendemondái eltántorítsanak, kik mindenben találnak hibát, csak magokban nem, s csak mások iparkodásit tudják gátolni, míg magok semmit se képesek előállítni: akkor jobb mindent régi lábon hagyni; mint nemkülönben sokkal bölcsebb ahhoz való tulajdon nélkül semmi nagyobbat s komolyabbat nem kezdeni, hanem inkább kis körben s fény nélkül használni. Senki se kívánja egyébaránt, hogy a világ szcénáján ki-ki rollát játsszon.
A hús megállapított ára minden derekas hizlalást haszontalanná tesz,* hol pedig a hizlalás haszontalan, ott a gazdaságnak sarkalatos talpköve hibázik. A jó hús nem drágább, mint a rossz, s így mért törekedne a gazda jobb húst állítni? A faggyúért? Az nem fogja mindég, s kivált, hol a mező szűk s egyéb s jobb hasznát is vehetni a legelőnek, a hizlalót elégségesen jutalmazni; de hisz az is limitálva van, s nincs-e abban valami természetlenség, hogy valamely portéka jó és rossz minéműségében egyenlő árú legyen? Ami pedig a természettel összeütközik, ideig-óráig akármily fényes és jónak látszó következési lennének is, végre minden bizonnyal sikeretlen marad; sőt többnyire kárt s veszedelmet szül.
S ugyan egyéb termesztményinkre nézve micsoda következése lenne annak idő jártával, ha, teszem, a legjobb bor s legrosszabb, a legtisztább búza s kontrolos, a legszebb gyapjú s legdurvább sat. egyenlő árú lenne? S mily szép industriót következtetne ily elrendelés! A hús dolgában pedig ne gondoljuk, hogy másképp van az eset, sőt ott tán a limitatio még sajnosb következésű, mert egy helyett két rosszat okoz, ti. hogy azon gazda, ki jövedelmiben hizlalás nemléte miatt igen károsodik, élte folytában a legrosszabb húst is rágja pasztoralis hazájában! – 1811. és 1816-ik esztendei szűk időkben,* midőn a mészároscéhek teljességgel húst vagy nem vághattak, vagy vágni nem akartak, éppen csak azzal segíthettek számos megyék magokon, hogy mindenkinek megengedték a húsárulást. – Mért nem látjuk ezt minden időben így?
Ha egy gonddal vizsgáló utas hazánk földét bejárná – de nem kastélrúl kastélra, kúriárúl kúriára, hanem minden protekció nélkül – pedig ily utazás hasznos, mint nemkülönben oly házasság szerencsés, mely valódi s nem csak ünneplés s tánc közt lett ismerkedés következése –, minden protekció nélkül, mondom, azon következést húzná testi táplálásunk tárgyairúl, hogy vagy igen kevéssel elégedünk be, vagy igen szegények vagyunk. Keveset kivéve, vendégfogadóinkban, korcsmáinkban igen alávaló húst, felettébb savanyú bort, szörnyű sovány baromfit s még ugyancsak rossz kenyeret találna. Ő természet szerint hazánkat földművelő tartománynak tartaná – mert még fabrika vagy manufaktúra nyomdokát se venné észre, s minden bizonnyal így tudakolná a német kellnert: „Úgy látszik, a legelő itt igen kevés és szűk, mert a hús oly sovány.” – „Korántsem, uram, itt 6 ezer holdnál több a legelő.” – „Lehet-e, az Istenért! 6 ezer hold!!! De a búza, rozs s ennek alja* igen drága, ugye, mert a kenyér oly savanyú s alávaló, a nyomorult csibék pedig mintha éhen vesztek volna.” – „Éppen nem. Most, igaz, felment egy kicsinyt, de sehány esztendő előtt semmi ára sem volt, s csaknem megrothadott.” – „És tán akkor is csak ily hitványok voltak baromfiaitok, mint most? Ez már furcsa. De a szőlő, tudom, nemigen érik meg, mert oly fanyar és zavaros a bor.” – „Sőt igenis korán érik, már szeptember végén szedik, s aztán annyi van, hogy el sem adhatni.” – „Már ez különös, s úgy látszik, valahol hibának kell lenni.”
S úgy látszik – s valóban, ha igen dicséretes, de itt helytelen hazaszeretet által magunkat csalni nem akarjuk –, az utazó igazat mond, s hogy mi, magyarok a szép ökröt inkább nézzük, mintsem esszük, s ha esszük is, nem idehaza, hanem Bécsben esszük.
Hogy mindent, amit termesztünk, jutalmasan el is adhassunk, azt elérni bajos, de az is lehető, s majd annak idejében kifejtjük – de ha semmit sem adhatnánk is el, legyen legalább annyi eszünk, hogy mindenünk a tökéletesbhez legközelebbre járuljon.
Sohasem emeli fel az embert egy történet a lehető legmagasb megelégedésre, mint csak ritkán gázolja el egy csapással a sors egészen. A megelégedés, mint a meg nem elégedés, közönségesen sok kellemes bényomások s érzések sommája s viszont: egyenként véve, mint p. o. mindég rossz hússal élni, meg- vagy meg nem elégedésünkre alig van befolyások, de összesen és számosan véve az embert boldoggá vagy nyomorúvá tehetik. Rossz kenyérrel, savanyú borral, hitvány baromfival, kemény hússal élni több esztendőig, oly házban, melyben büdös szag, számtalan szúnyog, bolha, csimasz, csótány s egér van, füstölög a kályha, közel éles haranghoz, munkás kovácshoz vagy oly udvarban, hol sok a kutya, szám nélkül a lúd, kacsa, tyúk; szűk csizma s nadrág, melyben nem léphetni, fogfájás, ostoba cseléd, süket szakács, sánta paripa, részeg kocsis, unalmasokkal társalkodás, szomszédban hegedű-trombita-tanuló, magyarul nem tudó hazafi sat. – ki élhetne soká ezen körülmények közt? S így bizony nem hiábavalóság a jó s porhangú hús mindennapi használásunkra, ha egyébként a gazdát nem gyarapítná is.
Eleget kísér nálunk már gyermekkorában két huszár* is, s minden tetteit magasztalja, mert így hópénze felemeltetését reméli, de el nem éri: ha csak ezer lépést tett is a kis gróf, jó gyaloglónak állítják; ha odahaza egy egzament adott, s szülei nagyobb hivatalban vannak, minden bizonnyal eminens lesz; ha sok kísérővel atyja jószágira megy, ott már várják, s ő mindent csak ünnepi állapotban lát – s végre egészen kitanulván, azaz iskoláit végezvén, odahaza gróf N.-hez, báró M.-hez, onnan viceispán – s onnan F. urasághoz élettapasztalás végett utaz. Váltott lovakkal járja be a hazát – volt mindenütt, s mindenütt jól fogadták, s még nyaratszaka Füreden s Mehádián is mulatott, most pedig, minekutána Velencében s Monachiumban külföldi bölcselkedést lelni hat hetet töltött, hivatalba lépett. S íme, ismeri a hazát, külföldöt, s angol parlamentrűl, francia kamarákrúl szól, s azt fejtegeti hallgatóinak: miképp szegényedett el Gallia mezei gazdasága, s hogy romlik majd meg Britannia gőz- egyéb erőművek által, ha-ha-ha! sat. Már ilyenek csak javát kóstolták honjoknak, a boldogok! S csak úgy ismerik, mint mi azokat ismérhetjük, kiket nagyvilágban csak legszebb köntösikben s csak oly pillantatokban láttunk, midőn a legtermészetesb ember is vagy valamely Tollát játszani, vagy belsejét a sok fagy ellen, melyre talál, egészen elzárni kéntelen. S aztán ily felvilágosított s a velő közepéig kicsinosodott elmék perorálnak a limitatio, céhek s több ilyek szükségérűl: „Másuttjó lehet a limitatio eltörlése, hol több a népesedés, több a konzumens; legyen csak, ki egye sat., majd lesz hús – s most is hol lát az ember derekabb göbölyt sat., mint nálunk.”
Makkbúl mindenütt tölgyfa lesz, habár egy hazában nagyobbra, másban kisebbre nő is; a ló csikaja csak ló marad, akárhol csikózzák is, ámbár itt derekabban, ott hitványabban tenyészik sat. Úgy éppen azon egy oknak akárhol hasonló következési vannak. S ha más országokban tapasztaljuk, mily nagy hasznot következtet a céhek, de kivált a limitatio megszűnése, ne kételkedjünk, hogy idehaza is áldott következéseket ne szüljön, s annál bizonyosabban, mert Hollandia, Britannia, Németország s honunk közt oly különbség se éghajlatra, se életmódra nincs, mint teszem Grönlandig s a Jóremény-foka közt. Mi a keresztény vallás s józanabb filozófia által Európában, melynek hossza s széle oly csekély, inkább csak egy famíliabeliek vagyunk. Ami pedig a jó magyar göbölyt illeti, az egy igaz kövér angol ökörhöz hasonlítva csak olyan, mintha pályára készíttetett volna el!*
Hogy a céhek s limitatio megszűnése nagy hasznot hajtana, s igen könnyen eszközölhető is, kételkedni nem lehet; s ha kételkednek is nehányan,* kik a dologhoz érthetnének, s magyar hazánkat s a külföldet jobban ismerik, mintsem fentebb említett mágnásunk, minden bizonnyal olyanok fognak az új szisztémában eszközölhetetlen, a természet – s jó renddel meg nem egyeztethető képzelgéseket találni, kik a mellesleg ártatlan jövedelmek baráti, melyek se nem mezőbűl, se nem manufaktúrákbúl kerülnek, hanem egy kézbűl másikba csúsznak; vagy kik mostani helyeztetések miatt a középszerű hús javát eszik, s csak oly áron szeretik fizetni a jót, mint szegény ember a csontot fizetni kéntelen. S ily igazságszeretők vannak többnyire a józan újítás ellen s minden előmenetel útjában.
| ←Hitel-3. | Hitel Hitel-4 | Hitel-5.→ |