Hitel-1.
Az erős ellenáll,
a gyenge kétségbeesik.
Honunk szebb lelkű asszonyinak
Fogadjátok, hazám érdemes leányai, tiszteletem és szeretetem jeléül ezen kis munkám ajánlását! Vegyétek, bár férfiakhoz illendőbbnek mondják azt sokan, nyájas kegyességgel pártfogástok alá. A hitelről szólok, s ami belőle foly; a becsületrűl, az adott szó szentségéről, a cselekedetek egyenességéről, így előttetek sem lehet a tárgy idegenebb, mint előttünk, mert annyi nemes és szép, ami az emberiséget felemeli, a ti nemetek műve. Ti viszitek karjaitokon életbe a kisded nevendéket, s jó polgárrá nevelitek; a ti nemes tekintetetekből szí a férfi lelkierőt s elszánt bátorságot. S ha léte alkonyodik a haza ügyében, ti fontok koszorút homloka körül. Ti vagytok a polgári erény s nemzetiség védangyali, mely nélkületek – higgyétek – soha ki nem fejlik; vagy nemsokára elhervad, mert ti vontok minden körül bájt s életet. Ti emelitek egekbe a port s halhatatlanságra a halandót. Üdvözlet és hála néktek!
TUDNIVALÓ
Homály és tévedés elhárítása végett az olvasót mindenekelőtt szükségesnek tartom arra figyelmeztetni, hogy én ezen kifejezést: hitel; azon értelemben veszem, melyet a közéletben a „creditum” jelent, ami nem egyéb, mint bizonyos lekötelezések által más kezében lévő ingó vagy ingatlan vagyonunkrúl nyert bizodalom és bátorság. Mennél nagyobb bizodalmat s bátorságot nyújthat valaki az ő kezei közt lévő vagyonunkrúl, annál több hitele – credituma van; s mennyivel nagyobb bizodalommal s bátorsággal bírja a közönség saját javait másoknál, annál tökéletesbnek mondatik azon ország hitelállapota.
Előszó
Nincs oly bölcs a világon, ki még igen sok hasznossal ne nevelhetné tudományát, mint viszont: alig van oly tudatlan a föld kerekén, kitől egyet s mást nem lehetne nagy haszonnal tanulni. Minden emberben van valami jó, mint virágokban méz, s így remélhetem: a közönség engedőleg fogja ezen értekezést fogadni.
Én azt szeretem hinni:* minden jobb lelkű ember bizonyos vágyást hordoz szívében – habár sejtetlen is –: magán, felebarátin s mindenen, ami őt környezi, szüntelen javítni. Ezen a tökéletesbhez ellenállhatatlan vonzódás legszebb tulajdona az emberi léleknek; s amint halhatatlan része jobban s jobban fejledez, annál inkább nő s erősödik az benne. S e szünetlen vágyás következésében leend lassan-lassan a vad eszkimó emberré, az által emelkednek egész nemzetek előbb-utóbb legtökéletesb, virágzóbb, boldogabb létre, s annak mindennapi előmenetelét gátolni akarni éppen oly hasztalan munka, mint annak úgylétét tagadni öncsalás.
Előbbre s magasabbra törekedik az ember, ez kétséget nem szenved, s mi azt minden tárgyban láthatjuk. Csak újabb időkben is mennyire javult hazánk némely részeiben, teszem, a földművelés, mezei gazdaság? Lakásink hogy csinosodtak, városink mely szerfelett szebbültek sat.? És ha nem történt is nevezetes s még sok lábra nem állíttatott, ami említést érdemlene, nem halljuk-e legalább szinte mindenki szájában a panaszt? Egynek az utak rosszak, másnak kereskedés, vízi csatornák, vasutak kellenének; ennek a szegények s koldusok nagy száma terhes; annak a nyelv nem eléggé halad, az olvasók mennyisége csekély; megint mások az éjjeli világosítás híját kárhoztatják városinkban, nemkülönben a trottoirok s fedélcsatornák nem létét; ismét mások a tömlöcöket s foglyok tartását gondolják hibásoknak s több efféle.
Hogy minden időben volt, van s lesz is panasz, természetes; de igen különbözik a javítni kivánástúl. Amaz magával, embertársival, kormánnyal, egyszóval mindennel való elégedetlenségbűl foly, s többnyire alacsony haszonkeresés vagy romlott sárepe nyavalája. Emez pedig embertársihoz, hazájához s a tökéleteshez vonzó szeretetből ered, és szebb lelkek sajátja.
Ezen szebb s jobb ösztön nálunk szembetűnően nevekedik, s nagy szám készen áll – fáradsága s java egy részének áldozatával – egyet s mást hazája vagy legalább vidéke virágzatára s gyarapodására előmozdítni s felállítni. Soknak, igen soknak célja csak egy: nemes és dicső, s nem egyéb, mint a közjó előmozdítása; de annál különbözőbbek s többfélék azon módok, melyeket mindenki a közcél elérése végett legfoganatosbaknak tart s melyekhez ragaszkodik. Mindegyik építni akar s mind ugyanazon egy épületen, de a talpkövet szinte mindegyik másképp s máshová akarja rakni, s mindegyik különb móddal fog az építéshez. Sok az első emeleten kezdi, némely annak kifestésével, s némely szinte a ház tetejével gondolja legjózanabbnak a munka kezdetét. Igázi talpkövet ritka rak.
„Bárcsak szabad volna a horvátországi Ludovica-út”* – így szól egyik. – „Volna biz inkább függőhíd Pest és Buda között” felel a másik. – „Mindenekelőtt sétálóhelyeket készítsünk, s a pesti Duna partjaira fákat ültessünk, mert azok növéséhez idő kell, és …” – „Ez már mély okoskodás! Állítsunk magyar theatrumot inkább, az terjeszti a nemzetiséget s nem a fák!” – így bölcselkednek mások. – „Csak külföldön ne laknának mágnásink, költenék pénzeket jószágikon, s járnának csak vármegyegyűlésinkre.” – „Hiszen az nem árt, csak az a külföldi ruha, kapca és cipő, meg az a, hogy is mondják csak, collier grec ne csúfítná magyar testeiket s képeiket” – így szitálják az igazságot megint mások. – „Papirospénz öl bennünket, bár körmöci aranyunk volna, s bányáink temérdek kincse hazánkban maradna.” – „Nem ez, barátom – felel erre más –, csak a só, a só ne volna oly drága.” – És számtalan több effélék! Csakhogy ki-ki saját gondolatfát hiszi legmélyebb sarkalatkőnek s leg- és legelső lépésnek, melynél hazánk lehető előmenetelét kezdeni kellene.
Sokan pedig minden hátramaradásunkat a kormánynak tulajdonítják. – Az appalto, a harmincad okozza képzeletekben nyomorúságunkat. Csak az ne volna, díszlenék akkor minden. Számosan szomszédink – kikkel közös urunk van – kárán akarják alapítni a magyar szerencsét; és szünet nélkül a vám és csak a vám körül fárítgatják eszeket. Mint a félszemű, ki mindég azon szomorkodik, hogy vak szemével nem lát, s nem örvend inkább a természet csudáin, melyek megmaradt szeme kristályában festekeznek. Vagy mint ama gazdák, kik szánakozó mosolygással hallják Young, Koppe, Thaer neveit; új szisztémákrúl; váltógazdaságokrúl, szederfákrúl sat. pedig hallani sem akarnak, de magokat sokkal eszesebb s úgynevezett praktikusabb gazdáknak tartják, ha mindezen esztelenségekkel nem bajlódnak – s minden jobb industria helyett jobbágyiktúl, amit bérben bírnak, elszedik, azokat legjobb földeiktűl megfosztván újonnan regulázzák,* s őket lassan-lassan erejekbűl kiveszik, és aztán szinte hazafittlanságnak állítják, ha valaki a magyar adózó nép sorsát e részben irigylésre méltónak nem véli; az egész alkotmánynak felfordulását jövendelik pedig, ha a kormány az ő ugyancsak genialis gazdálkodási módjokat gátolja s a köznépnek pártját fogja. Így gazdálkodik szomszédunk, a török is, s akárki mit mond, tagadni nem lehet, hogy ennél könnyebb, egyszerűbb s olcsóbb földművelési mód a világon nincs! Szóval: sokan csak mindég más kárán akarnak gyarapodni, vagy ott, ahol lehetetlen, s nem oly módokhoz nyúlni, melyek által mind a két rész nyertes lehetne.
Némelyek szomorúan fütyörészik el a mohácsi veszedelem nótáját, s azt hiszik, ott van koporsója minden szkíta fénynek. S tán úgy van – ámbár én nem hiszem –, de az okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthetett meg, s avval béelégedni s lassankint, többet szerezni iparkodik.
Igen sokan pedig a jó régi időt siratják, a jelenrűl egészen elfelejtkeznek, s azért ezt bölcsen nem is használhatják. Márpedig, hacsak a régiség bája nem, egyéb bizonyosan semmi sem teheti előttünk kívánatosabbá eldődink idejét saját éltünk napjainál. Másokat ezzel rá nem szedhetünk, mert fennhangon szól a história; s az öncsalás esztelenség. Sok ember a régiségnek oly tisztelője, hogy egy faragatlan követ remeknek vél, ha tán valaha Cicero ült rajta, s nehány eldűlt vékony oszlopot, mivel sok századi, inkább csudál, mint p. o. a londoni Waterloo kőhidat vagy a simploni utat, mert ezek csak nehány esztendeiek. De ezen gyengeség is a tökéleteshez való vonzódásbúl ered. Nehány országban a régi kor idejében annyi ment végbe, ami nagyság címerét viseli, annyi az emberiség díszére méltó, hogy semmi se természetesb, mintha annyi csuda tünemény a felhőkbe könnyen emelkedhetőnek ítélőerejét úgy elragadja, hogy ő még a régi rozsdát is az új fénynél nagyobbra becsülje. A mi hazánkban ily nagyság, melyet siratni lehetne, még nem volt. S hála az egeknek, hogy nem volt! Mert így még lehet! S örvendjünk, hogy régebben nem éltünk, s még előttünk napjaink!
Hány embernyom forgott le, mióta nemzetünk Európába költözött? S növésünk és kifejlődésünk ellen mennyi akadály? S hány esztendeje csak, hogy a török Budán dúlt? S mely kevés, hogy Gallia árja* hazánkon? S így ha bajunk nem is oly felette nagy, s ily zavarban s ily rövid idő alatt előmenetelink körülményinkhez képest gigásziak is, ne gondoljuk azért, hogy Visegrád poraiban s régi Buda falai közt el van már temetve nemzeti díszünk, mert a nagyságnak ezen előjelei csak egy szebb hajnal virradtára bátoríthatnak; hanem legyünk bizonyosak, hogy igazi felemelkedésünk ideje még hátra van.
Csak az a valóságos bölcs hazafi, ki lehetőt kíván, s jól tudván, hogy az ember gyenge léte miatt se felette boldog, se határtalanul boldogtalan nem lehet, a középúton jár. Ő lélekderülten él, szomorú unalom nem öli óráit, s a közjóért fáradozván, nem panaszkodik mindegyre hasztalan, hanem inkább felkeresi a hibákat, s azoknak kútfejeit nyomozza, kifejti, s rajtok segít, ha lehet; ha nem lehet, nemesen tűri – gyáva panasz szájábúl nem hallatik. A hibákat pedig inkább magában keresi, mint másokban, mert magával parancsolhat, másokkal nem. Ha senki se tenné kötelességét, teszi ő, úgy mint az igazi hős maga megáll, ha a többi futásnak eredett is. S mennyi számos jót tehetni hazánkban, csak hogy bona fide közhaszon legyen a cél s ne fényűzés, hírkapkodás, dicséret szomja!
A sokasággal, tudva van, úgy boldogul az ember, ha mindenét dicséri s csudálja; ki igazat mond, hibáit felfedezi s dorgálja, az sohasem kedveltje, mert hiúságát sérti s önfelsőbbségét érezteti. Elcsábítni könnyű, s ahhoz csak hízelkedés kell, mely alig lehet oly durva s a valóval oly ellenkező, hogy mégis sokan szívesen ne nyelnék el s meg ne emésztenék. Ezen álpénz becse nagy a világon, és még akkor is kelendő, mikor nem justae ligae monetának* tudatik azon francia anekdota szerint, mely így kezdődik: Tudom, hogy megcsal, de szórakoztat. Hány falusi lakos emelne minket egekbe, ha szállásokra azon elhatározott feltétellel mennénk, hogy általjában mindent, ami övék vagy ami magyar, dicsérni, s mindent, ami másé vagy külföldi, kivétel nélkül gyalázni akarnánk. S ellenben hány tartana minket elkorcsosodott magyaroknak, ha tán egyet s mást a gazdaság újabb folytatása módjárúl, a legelő felosztásárút, nemesebb szőlőtőke ültetésérül, boraink jobb készítésérűl, más nemzetek elsőségérül s ilyesekről szólanánk? Hány kárhoztatna, ha többek közt csak afféle puhaságunkrúl, hogy még lóra se merünk ülni, vagy annyi tárgyakban szívreható tudatlanságunkrúl és mégis oly igen fennjáró büszkeségünkről tennénk említést?
De célunk nem az, hogy számos úgynevezett jóakarókat s barátokat szerezzünk, kik egy nap egekbe emelni, másnap pedig sárral lennének hajlandók bennünket hajigálni, amint ti. hiúságoknak kedvezünk vagy ellenezünk, hanem hogy használjunk. S azért igazat fogunk mondani mindenkor és mindenütt, akár tessék, akár nem. Az igazi barátság szent kötelessége hízelkedéssel soha nem él; a meg nem romlott magyar pedig az egyenes bátor szót becsülni tudja, s nem az elfajult s elromlott hazafiakat veszi például, hanem azokat, kik nem kevésbé hű jobbágyai királyoknak, mint honjok valódi polgárjai. Nem azokat, kik azt vélik, hogy hazafiúi tett urunk megbántása;* sem azokat, kik azt kiáltják, hivatalban lévő nem is lehet jó hazafi, s csak az igazi patrióta, ki minden intézetet, minden rendelést kivétel nélkül rágalmaz – mint sokan azt tartják igazán mesterszakácsnak, ki mindent rendkívül paprikáz, s csak azt ugyancsak magyar embernek, ki azt szereti is.
Azokat se majmolja, kiket semmi szebb vonzódás nem köt anyaföldjökhez, mint egyedül jövedelmeik pontos elvárása, s kik ahelyett, hogy hazafiaik elősegítése végett kezet nyújtanának, azokat inkább gúnyolják, és sokszor bárdolatlanságokért kacagják, holott még az oktalan állat se ocsmányítja maga fajtáját, s még az undok szarka se mocskítja be tulajdon fészkét. De ugyancsak azokat sem odahaza az elválhatatlan pipával, kik minden előmenetelnek eleven gátjai, here gyanánt csak henyélve híznak a haza zsírján. A dolgos méh nem marad örökkén kasában, ide s tova bolyong, s becses mézzel tér elvégre vissza.
A valódi magyar vaktán senkit se követ, hanem a lehető legmagasb lépcsőig mind testi, mind lelki tehetségit s tulajdonit sajátsága szerint fejti ki; foglalatosságit s életét személységéhez s körülállásihoz alkalmaztatja, maga köriben marad, és bármi csekély lenne is tisztje, annak tökéletes teljesítése s önbecse által ad díszt és fényt. Ki nem tudja, hogy sokféle ember kell a társaságban, sokféle hivatal, ú. m. egy erőművben sok szerszám, sok karika sat.; de se az, se ez nem foroghat jól, ha mindegyik része nem tökéletes; vagy ha a rugó a láncnak, ez pedig a tengelynek akarja játszani rolláját, vagy ha minden részek közt nem uralkodik legszorosb összeköttetés, legtökéletesebb egybehangzás. Tegye csak mindegyik maga kötelességét s ne valamit egyebet; hanem azt ugyan emberül. Ne avassa magát politikába, kormányba helyén kívül – mit is tud ehhez, midőn oly kevés bizonyos datumi vannak. Mi, birtokosak a gazdaságot, kereskedést mozdítsuk elő; fejtsük ki a tárgyat jobban s jobban; oktassuk, világosítsuk fel egymást, álljunk sokan össze, mert mit tehet egy ember, concentrice vigyük a dolgot s ne excentrice, mert eldarabolva hazánk tágos mezein hány szép feltétel s jóakarat némul el s némult el már, mely egyesüléssel s egyetértéssel vajmi szépet és nagyot alkotna s alkotott volna! Tanácskozzunk, fáradjunk s cselekedjünk, s csak ne kívánjuk még azt is, hogy a kormány érettünk szántson, vessen s csűreinkbe takarítson is. Csak eszünkbe se jusson, hogy gótot fogunk találni előmenetelünkben, mert uralkodónk se kíván egyebet közboldogságunknál, s ha némelyek közülünk nem részesek abban urunk tehet-e arrúl? – vagy mi magunk?
Már mindezek után – érzem, rajtam a sor, hogy vélekedésimet: ugyan mit kellene egyben s másban előmenetelünk végett eszközölni? – előadjam, mert hibát találni vajmi könnyű, s ahhoz mindegyik tud, de jobbat előállítni – bizony nehéz, s abban szerencsés leszek-e? – nagy kérdés.
Most csak pénz-, kereskedés- s gazdaságbeli tárgyakat kívánok fejtegetni, s így általányosan csak azokrúl lesz szó. Ha tán egyebeket is belekevernék – amit tenni fogok-e, nem-e? – még magam se tudom, ami azonban könnyen megeshetik – azért előre is engedelmet s bocsánatot kérek, mert nekem már az a szokásom vagy hogy jobban mondjam – hibám.
Bévezetés
Nevetséges vagy inkább szomorú dolognak kell-e mondani, ha valaki nagyszámú gulája* s tölt gabnavermei mellett is koplal vagy szinte éhen hal? Nevetséges vagy szomorú-e, ha egy nagybirtokos, kinek kiterjedt termékeny szántóföldei, rétei, erdei, szőlei sat. vannak, ki nem adózik, s az országnak szinte semmi terhét nem viszi, s kinek sok ingyen dolgozik – ha egy ily birtokos, mondom, annyira elszegényül, hogy végre adóssági miatt semminél kevesebbje marad? Víg- vagy szomorújáték tárgya-e inkább, kérdem az olvasót? Részemről nem tudom, nevessek-e, bosszankodjam-e? De hogy sokakra nézve a dolog hazánkban nemigen áll különben, bizonnyal tudom.
Magyarországban a termékeny föld kiterjedése s mennyisége oly bő, hogy annak csak haszon nélkül fekvő része is gazdaggá tenne más nemzetet; s ez kérdést nem szenved, mert nem vélekedés vagy okoskodás, hanem száraz és csalhatatlan számolás tárgya. Hogy pedig nem találkozik könnyen ország, melyben számosabb nevezetes birtokosak javaikra nézve naprúl napra nevetségesebben vagy szomorúabban aljasodnának el, mint magyar hazánkban, azon se lehet egy cseppet is kételkedni, hacsak szemeink hasznát venni akarjuk.
Már ez mért van így – s ennek úgy kell-e lenni, vagy tán nem kellene; annak kifejtése lészen ezen rövid értekezés tárgya.
Ha az országok s nemzetek előmenetelét, virágzását vagy viszont, azok hátramaradását s hervadását tekintjük, s mindazon okokat kifejteni iparkodunk, melyek növéseket előmozdították vagy hátráltatták, s mily lépcsőkön emelkedtek fel vagy süllyedtek le: úgy fogjuk találni – ámbár a sorsnak s vak szerencsének is nagy befolyása van –, hogy legtöbbnyire felemelkedések oka az egészséges agyvelő s a tudományok szoros rendszabási szerint felállított s folytatott intézetek voltak s viszont; úgy fogjuk találni tovább, hogy a józan szisztéma, akármily csekély fényű következési lennének is eleintén, mégis a közvirágzás és – boldogság valódi alapja s viszont.
S ha valamely tudomány méltó és férfihoz illő, bizonyosan annál dicsőbb nem lehet s egyszersmind édesb, mint embertársai java s boldogsága okainak nyomozása s kifejtése. Dicsőbb nem, mert az erénynek, mely szó erőbűl származik,* legnagyobb fénye az, hogy az erős nem egyedül akar megelégedett lenni, örvendeni, szerencsésnek érteni magát, ami magányosan lenni nem is tudna; hanem hogy másokon is segítni törekedik, jólétekre kezet nyújt, s többeket kíván boldogságra juttatni. Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében! De édesb sem s tán kecsegtetőbb sem, mert a vizsgálatok folyamatjában, s midőn mélyebben s mélyebben közelít a vizsgáló az alaphoz, melyen az egész épület nyugszik, vagy azon maghoz, mely oly nagy fa növését okozta, midőn az akadályokat elhárítja, a ködöt eloszlatja, úgy fogja tapasztalni: hogy többnyire a nagy következéseknek leg- és legelső oka csekélységnek látszó dolog – s viszont: hogy gyakran a sok dolog, fáradozás és munkálódás hasznot nem hajt, sőt gátolja a jót, mint sok orvosszer a test rendes munkálódásit inkább hátráltatja, mintsem elősegélné: hogy az igazság, józan bánásmód s a „Mit kell tenni?”, amin többnyire fennakadunk, közönségesen közelebb van hozzánk, mintsem azt keresni szoktuk s magunk is gondolnók: hogy a természetnek bal- s előítéletek és szokások sat. által meg nem romlott útján bizonyosabban feltaláljuk szükséges tudnivalóinkat, mint egész könyvtárok elolvasása és sajátunkká tétele által sat.
Annál pedig bájolóbb s mulatságosb foglalatosság ugyan nem könnyen lehet, mint a nagy következések okait kikeresni és az időjárás s avval összekötött történetek minden szövedékit s fonódásit és az egész esetnek, kezdetétűl fogva végeig, mintegy csontalakját felállítni. Hány örvend csak egy rejtett szó kitalálásán! Hánynak áll legkellemesb s legfőbb foglalatossága calembourok és charadok készítésében s megfejtésében, ami többnyire csak hiábavaló s haszontalan észcsigázás és idővesztés. Már valjon a kellemes időtöltésnek nem nagyobb szféráját leljük-e, ha puszta szók helyett inkább rejtett s nevezetes dolgok s okok kikeresésében s feltalálásában munkálkodunk? Én legalább mulatságosbnak tartom kinyomozni s felvilágosítni azt, habár hasznárúl egy szót sem említek is, p. o. Franciaország kereskedése, szép és igen szerencsés fekvése mellett, mégis mért oly csekély? Spanyolország mért szegényedett el minden kincse s aranya mellett is? Mért gyarapodnak némely országok lakosi mezei gazdaság által, bár földjök rossz? S mért szegényülnek el, vagy csak bajjal élhetnek mások, jóllehet honfokban a föld jó? Mért hoz kőszén- s vasbánya több pénzt az emberek közé, mint arany- és ezüstbánya sat.?
Sok gondolkodók foglalatossági ily vizsgálatok voltak s ma is azok, s nemcsak országokra s nemzetekre, hanem a tudományok minden ágazatira kisebb vagy nagyobb haszonnal terjednek ki, s kisebb vagy nagyobb mértékben szinte minden embernek természetébe vannak szőve, azon különbséggel, hogy a vizsgálatok vagy minden rend nélkül majd egyik, majd másik tárgyrúl tétetnek, ami igen közönséges és mindennapi; vagy pedig annak rende szerint s lépvést, azaz methodice történnek, ami ellenben igen ritka.
Hogy nem a tanulás s tudományok mennyisége teszi az embert okossá, hanem azok megemésztése s jó elrendeltetése, azt nemcsak nálunk, hanem mindenütt nyilván tapasztalhatjuk; mert ha minden státusbeli embereket összeveszünk, többet találunk életrevalót – ki élni tud, s nemcsak városban, hanem minden helyzetben, s ilyen előttem az okos ember – azok közt, kik könyvbűl soha nem tanultak, mint azok közt, kik igen-igen sokat, de rendetlenül tanultak s tudnak. Hány parasztgazda találkozik csak nálunk is, ki tíz tudalékos életrevaló szűk eszén könnyen kitesz? Ezek tudnak tán tíz nyelvet is imígy-amúgy; tán több ezer deák, francia s német verset is könyv nélkül; festéshez, hangászathoz is értenek mellesleg, mnemonikárúl s magnetismusrúl is tudnak egyet s mást szólani sat.; de ha szerencséjekre pénzes állapotba nem szülte volna őket a sors, tán kenyereket se tudnák keresni.
Azonban vizsgáljuk jó renddel s józan metódussal: sok birtokosink guláik s búzavermeik mellett is mért szegények? s mért vannak számosan, kik százezer forintnál több esztendei jövedelmikkel közel járnak a koldusbothoz, vagy immár a szamaritánus irgalmasságára is kerültek? Fejtsük ki hidegvérrel s részrehajlás nélkül: mért nem viszik vagy vihetik iparkodó gazdáink gazdaságikat oly magas pontra, mint azt az éghajlat s föld engedné, s hogy hazánkban kereskedés mért nincs – vagy legalább mért nincs olyan, amilyen lehetne?
Úgy látszik, valamely hibának kell lenni, mely a jót gátolja; vagy valamely hiánynak, mely miatt jó következések nem folyhatnak. És ezt iparkodjunk felkeresni. A tárgy nem felettébb unalmas, s annak kifejtése egy magyart bizonyosan jobban érdekel, s hozzá illőbb időtöltés, mint sok egyéb hiábavalóságok felfedezése. Ebben ki-ki velem egyetért, hiszem, mert minden nemesebb ember nemzete hátramaradtán pirul s aljasodásán szenved; mint viszont hazafai előmenetelén örvend, s azok boldogsága teljes megelégedéssel tölti be lelkét.
Vélekedésemet egyenesen kimondván azt tartom: mindazon szomorú következésnek, melyeket érinténk s még bővebben fejtegetni fogunk, s melyeknek mindennapi tanúi vagyunk, nincs főbb oka, mint pénzbeli összeköttetésink hibás elrendeltetése s az abbúl természetesen következő tökéletes híja minden hitelnek. Ezen hiányt látom minden fizikai természetlenség* okának, mikor p. o.100 ezer vagy több holdnyi föld birtokosa csak egy forintrúl se tud bizonyos hitelt adni, s pénzben szűkölködik; a tőkepénzes ellenben helyet alig találhat, honnan várhatna bizonyos kamatot vagy idővel tetszése szerint a tőke rendes visszafizetését is. És éppen úgy látom a hitel híját minden erkölcsi romlottság s lelki aljasodás egyik fő okának is. Mert ha valaki pénzét 20-szal, 50-nel, 100-zal 100-túl* vagy még több uzsoráért adja kölcsön, annak bizonyára az ördöggel is van dolga, ki pedig 100-túl 20-nál, 50-nél,100-nál többet ír alá, azt bona fide sohasem cselekszi, hanem csalni akar. Már ily alkudozók közt, kinek egyike embertársát nyúzza, másika pedig csalja, s hol Mephistopheles játssza a fő személyt, miként nevekedhetik emberség s polgári erény? És ha ezen szép társasági szokás több nemzéseken hat keresztül, s már anyatéjjel szívódik ezen gyönyörű régi elintézés – ugyan kell-e még több egy egész nemzet elrothadására? E dohos penészen épült régi pénzbeli szisztémánk nem hozta-e sok hazafi társunkat adósság dolgában többször immár oly keserves dilemmába, hogy szinte ostoba cselekvő s gazember közt alig lehete harmadik rollát választania? Tegyük kezeinket szívünkre, s tagadjuk, ha merjük! Füleinket pedig dugjuk be azok előtt, kik nem is tudván jól, miről van szó, azt ordítják: maradjunk a réginél.
Nehány, a tárgyat megelőző észrevétel
Hányszor halljuk a bölcsesség s igazság némely törvényit felebarátink ajkain, s hányszor terjesztünk mi is szép hangon s meleg öntetszéssel némelyeket követésre méltóul elő, mint p. o. „Ismerd meg magad”, „Az egyesült munka erősb”, „Egy nap se línea nélkül”,* „Halljuk a más részt is”, „A rend mindennek lelke” s több effélét. S ugyan valljuk meg, mely ritkán hozzuk ezeket valóságra s életre tetteink által. Már csak vegyük az éppen említettek közül eleinte a bölcsességnek azon első mondását: „Ismerd meg magad”, s fejtsünk ki mindent, ami vele összeköttetésben áll, s úgy fogjuk tapasztalni, hogy mindennapi foglalatosságinkban annak hasznát venni közönségesen elmulasztjuk.
Az önismeret külön véve, minden egyéb körülállások ismerete nélkül, csak csorba hasznot hajtana; de a bölcsesség azt kívánja, hogy mindenki magát, azaz: testi s lelki tulajdonit; körülményit, úm. nemzetiségét, vagyonát, hazáját, hazafiait; összeköttetésit, azaz szüleit, rokonit, gyermekit; választottit, úm. szerelmét, barátját, ismerősit oly tökéletesen ismérje, amint azt agyvelői ereje csak engedi – a bölcsesség azt kívánja, hogy ezek kitanulása s kiismerése élete fő foglalatossága s fő tudománya legyen; és hogy végre minden külön helyzetiben, önmagát s összeköttetésit keresztüllátván s tökéletesen ismervén, ha úgy szabad mondanom, házi esze szerint cselekedjen.
A legmagányosabb ember is számos oldalú, úgyhogy még egy remete is különféle helyeztetésekben van; mert ő egyszerre a Mindenható teremtménye, király jobbágya, haza polgárja, atyja fia, testvére bátyja vagy öccse, embertársai felebarátja sat. S ha mindazokat teljesen nem ismeri, ti. önmaga oldalait – nem is fejlődhetik oly tökéletességre, vagy ami éppen egy, oly boldogságra, mint az valósággal tehetségében volna. Azért látunk mindenoldalú ismeretek híja miatt annyi különben jó atyát, ki egyébiránt nem jó hazafi; viszont sok jó hazafit, ki nem jó férj; számos jó házitársat, ki nem jó gyermek, nem jó rokon; sok jó gazdát, ki nem jó polgár; számos törvénytudót, ki minden egyébben tudatlan – s több efféle.
Aki pedig úgy akar cselekedni, hogy valaha azt meg ne bánja vagy tán meg ne sirassa is, annak mindazon pontot, melyen áll, mindazt, ami azon ponthoz ér s üt, tökéletesen ismerni elkerülhetlenül szükséges; mert a cselekvés oly szoros összeköttetésben áll magunk s körülállásink mibenlétével, hogy az csak ebbűl folyhat józanon.
Ki világosan érzi s tudja, hogy egészsége gyenge, bátorsága csekély, az katonává nem lesz; ki azt nem tudja – mert magát nem ismeri –, az tán azzá lesz, de hihetőleg a csatában nem jelen, hanem hátul az ispotályban fog lenni, avagy előrehaladáskor arriére-garde-hoz, hátravonuláskor pedig avant-garde-hoz fog kéredzeni, s így korán veszni vagy kikacagtatni, midőn más szférában tán hazafiai megbecsülését s megelégedett hosszú életet találhatott volna fel. – Ki jól tudja, hogy szemei gyengék, azok hasznát kímélve fogja venni, s így hihetőleg a nap sugárinak még vén korában is örülni; ki ellenben azt nem tudja, kábulásig merül tán könyvekbe, s végre többet tudhat ugyan, mint mások, de sokkal kevesebbet vagy tán semmit se lát. Aki nyilván tudja, hogy az elme három fő tehetségei: képzelet, emlékezet s ítélet tökéletes arányban nincsenek benne egyesülve, nem fog felemelkedésre vágyni, nem fogja munkássági körének tágulását kívánni, mert világosan látja maga előtt: hogy annál kárhozatosb elbízottság és vakság nincs, mint másoknak tanácsolni vagy másokat vezetni akarni ahhoz kívántató talentum nélkül; s hogy azok, kik ezen hiányokat nem érezvén, magokat kolomposokká s vezérekké tétetik, több kárt okoznak, mint hasznot, és sok fáradozásikért, ha mégoly tiszta szándékbúl folytak is, dicséret s hála helyett gúnyt s gyűlölséget aratnak – sőt némelykor áldás helyett felebarátikat könnyekbe borítják sat.
Már ezek szerint a vagyonos nem fogja pénzét elásni, mint viszont a vagyontalan nem fog tehetségín túl költeni. Aki tudja, hogy hazája a nemzetek lehető legmagasb felemelkedési polcához közel áll, arra fog törekedni, hogy azt azon, meddig csak lehet, fenntartani segélje; ki pedig látja, hogy hazája még serdülő korú, annak geográfiai helyeztetését, éghajlatát s lakosit fogja vizsgálni, hogy előmenetele rugóit kifejthesse. Már ha egy muszka tartaná hazáját bortermésre leghelyesebbnek, s annak másunnan behozatót kárhoztatná, nem cselekedne bölcsebben, mint ha a peloponesusi lakos hegyeit, völgyeit búzával, vagy a magyar sík mezeit olajfával vagy rizskásával ültetné el. Éppen úgy ellenkezne a természettel parasztgazda markában a kormány zablája, mint a kapa vagy cséplő uralkodóéban. Szinte oly nevetséges az egészséges fiatal ember patikások, orvosok kezében, mint a beteges öreg úr fiatal menyasszonyával négyszemközt. Így van egyéb körülmények meg- vagy nem ismerésével is. Mennél jobban átlátja azokat az ember, annál józanabbak tettei. S ha jól átgondoljuk a mondottakat, úgy látszik, az emberi nyomorúságok nagy része ezen bölcsesség törvényének nem használásábúl származik.
Ha körültekintünk, itt látunk nyavalában sínlődőt, mert erejét, ott kétségbeesettet, mert vagyonát vélte nagyobbnak. Emitt lézeng ügyefogyott, amott gyalázatba merült, mert ez hazáját, amaz hazafiait nem ismerte. Ott koldul az egykori gazdag kereskedő, mert az ország fekvését, szokásit nem látta tisztán.
Amott megvonul a valaha pompás birtokos, mert se vagyona, se adóssága, se hazája nem tűnt soha esze s szíve elibe. Amarra teng az elbukott árendás, mert földje vegyületét, ereje mennyiségét s a közel vásár szerencséjét nem ismerte. Emitt szomorkodik a néhanapján szabad s víg legény, most férj, mert a házasságbúl csak édest, de keserűt nem várt. Amott kínlódik az életen keresztül egy szerencsétlen házaspár, különvéve mindegyike nagy érdemű, de nem egymáshoz illő – nem ismerték egymást – sat.
Mindebbűl következtessük: hogy a józan kifejlésre, megbírálásra s cselekvésre az önismeretnek – a szó egész kiterjedésében – használása az életben mindenekelőtt szükséges.
Erőltetés nélkül s természetesen fog folyni ebből sok mindenféle hasznos, p. o.: a régi nem jó, mivel régi, hanem jó és rossz is lehet. Az új pedig nem rossz, mivel új, hanem jó és rossz is lehet. Ami magyar, mivel magyar, még nem helyes, hanem helyes és helytelen is lehet; s a külföldi nem megvetendő, mert külföldi, hanem megvetendő és elfogadható is lehet. A régi szokás sem nem jó azért, mert szokás, sem nem tiszteletreméltó, mert régi, hanem éppen oly hiábavaló s erkölcstelen, mint szent és bölcs is lehet sat. Ezek által pedig szoros tudományi rend szerint haladván elő, sok régi mondás, mely szankcionálva lenni látszott, elbomlik s örökre elnémul. Csak lássuk.
Minden jobbítás és előmenetel ellen sokan legkisebb önismeret nélkül így kelnek ki: „A nemzetiséget nem kell rontani, mi magyarok vagyunk, ne utánazzuk a franciát, angolt, németet.” „Csak ne tegyünk semmit nemzeti szellemünk és sajátságunk ellen.” Ily módon a régi jóval a régi rossz is örökkön-örökké megmaradna, az új jó pedig soha életre nem kaphatna, s ez kívánható, óhajtható-e?
Tagadhatatlan, hogy a szellem és sajátság minden nemzet legsarkalatosb intézetire nézve szent, s annak megsemmisítése a nemzetiség halálát elmúlhatlanul sietteti; de ha kislelkűleg makacson minden javítást kirekeszt, a legszebb, leghasznosb s legszükségesb előmenetelnek lesz gátja, hiábavalóságokon s szemfényvesztéseken alapul; s annál veszedelmesb, mennél erősebben ragaszkodik hozzá a sokaság. És ugyan mi az a nemzeti szellem, az a sajátság? Az már készen jön a világra, mint valamely állat? Egyszerre sül, mint a zsemlye? Vagy pedig már érett korban kezd tüstént lehelni s élni, mint Pygmalión márványa? Avagy csak lassan ered, halkkal nő, nevekedik s fejlődik ki?
Ha az első igaz, akkor éppen oly igazán lehetne azt is állítni, hogy Amerikának s Új-Hollandiának némely vad nemzetségi az ő nemzeti szellemek és sajátságok elromlása nélkül általjában semmiben sem mehetnek elő, hanem már arra vannak kárhoztatva, hogy tulajdon állati vadságokban örökkön-örökké maradjanak meg.
Egy magányos ember ugyan mikor végzi tanulásit, azaz öntökéletesítését? Akkor, mikor iskolábúl kilép, mikor pappá vagy ügyvéddé leszen, tán mikor megházasodik? Vagy harmincesztendős korában, vagy mikor? S így mely időpont az, midőn egy nemzet már oly magas lépcsőn áll, hogy legkisebb változtatás vagy újság a nemzeti lelket megrontaná; s mikor van az, midőn már annyira áll kifejtve, hogy a legkisebb előmenetel vagy javítás nemzeti zománcának kettétörése nélkül ne eszközöltethetnék? Már mi magyarok mikor voltunk oly igen érettek, hogy egy kissé még jobban megérnünk nem lehetett volna? Ugyan mikor? Szent László idejében, vagy midőn Mátyás híres könyvtára még álla, s Visegrád egész fényében? Vagy midőn az ország összesereglett rendei Mária Terézia királyok védelmére igaz magyar szabad ember s hív jobbágy érzésével kardot rántottak, s a sebes hírnél is elébb Berlinben termett hős Hadik sat.? Bármily édesen melegítse is ezek emlékezete lelkeinket, csak egy szebb jövendőnek maradnak szép előjelei s villám csillanatú jelenési, s állandóbb és szelídebb világosságot ígérnek. Haladjunk!
Csak ebbűl is látszik részrehajlás nélkül, mennyi nevetséges fejlik ki a dolognak egy kis rendes vizsgálata által.
Ha gazdaság jobb elrendelésérűl van szó, hány kél ki így: „Ez Belgiumban, Olaszországban jó lehet, de nálunk a nemzeti spiritus, a sajátság” sat. Ha pénzbeli hitelről van szó – hány szájában hallom azon bölcsen átgondoltnak látszó témát: „A cambium mercantile igen kívánatos volna, de az alkotmány, a régi famíliák fennmaradását illető gond s helyeztetésünk azt nálunk lehetetlenné teszik.” És így mások különféleképp.
Ha pedig a második igaz, hogy ti. a nemzetiség csak lassan és halkkal fejlik ki, nő és nevekedik, akkor úgy hiszem, mindenkinek, ki a nemzet tagja, minden időben s minden körülállásokban leg- és legfőbb kötelessége, hogy annak előmenetelét s javát, mennyire erejében áll, előmozdítni helyeztetéséhez képest törekedjen, s a bölcsesség azon két más rendszabásit, melyeket előadónk,* kövesse: az egyesült munka erősb; egy nap se linea nélkül, mert csak egyesülés s állhatatosság által győzhet a halandó mindenen. Ami pedig a miképpent és hogyant illeti, ami legfőbb kérdés, vegyük a bölcsesség azon két utolsó mondását, melyekrűl szólónk, segédül: halljuk a más részt is; a rend mindennek lelke, mert úgy fogjuk találni hidegvérű fontolgatás után, hogy többnyire a legszebb – s legjózanabbnak látszó plánum – s projectumnak s a legnagyobb fáradozások – s munkálkodásoknak azért nincs s nem is lehet várt és óhajtott sikere, mert önkényesen minden felvilágosító ellenzés nélkül s így természetesen csak féloldalúlag s hiányosan koholtattak, készíttettek, s végre nem azon rendben kezdődtek s folytatódtak, melyet a dolog természete kívánt volna.
Mily következési vannak az egyesületeknek, s azok mit állítottak már fel csillagunkon, külföldön láthatjuk, s ha még az sem elég, kézzel foghatjuk, s így azon nem kételkedhetünk. Azonban az egyesületek lelkéről, melyet más helyen már érinték, igen kis számúaknak van tiszta értelmek. Legtöbben azt gondolják, hogy az egyesület az, hol sokan fizetnek, s egy parancsol – pedig nem az a dolog veleje, hanem: hogy soknak nemcsak vagyonbeli, hanem lelki tulajdona is egy célelérés végett összesedjen. Britanniában például alig tehetni oly kicsapongó projectumot, hogy arra aláírást tüstént kapni mód ne volna; s azon utazó, ki mindennek csak héját, de belsejét semminek se szokta látni, vándorlásiban sokszor jóízűen elneveti magát a szigeti lakos originalitásán vagy tán éppen bohóságán.
| Hitel Hitel-1. | Hitel-2.→ |