Históriás ének bús Bálint deákról
szerző: Emőd Tamás
Csodaszép éjfél. A Visztula medrén
Remegve porzik a fekete hab.
Gyászcsipkés árboc bókol a vizekre,
Bús Bálint deák hárfájába kap –
Odafönn setét, hamvasszárnyu felhő
Leng sok mohos, tornácos palotán
És ablakát kitárva néz a ködbe
Dancka alatt egy hattyútestü lány.
*
„Bujdosóba hajszol, beteg az én vérem,
Nincs is maradásom, nincs itt pihenésem,
Fehér levelem jött gyöngyvirág pecséttel:
Gyöngyvirágos pecsét elvisz még az éjjel!
Gyóntató két szemed hunyd le, ne marasszon,
Hazavár Egerbe a nemzetes asszony,
Szépséges, szerelmes Losonczi nagyasszony.
Ha kérdi, hol voltam? – hű igrice voltam,
Más asszony csókjáról sohase daloltam –
Hazug szóval szólok: ne haragudj édes,
Tudod, elvetődtem a szepesi véghez,
S nem engedtek tovább – verje meg az átok! –
Végvári vitézek, szepesi barátok,
Mennydörgős, harangos fekete barátok.”
Az alszegi úton riadalom támad.
Fut apraja, nagyja: hegedősök járnak!
Pedig csak egy szál jött széles nagy Egerbe,
Az is rongyos, poros, – kucsmája leverve –
Bizony megérdemli, hogy könnyet fakasszon:
Bizony kikacagta az egri nagyasszony,
Szépséges, szerelmes Losonczi nagyasszony.
„Sápadt liliomszál visszamegyek érted,
Lelkem búbánatát egyedűl te érted...”
Lengyel hegyek ormát behavazta a tél,
Lengyel hegyek orma nehéz gyászról beszél:
„Siratatlan harcon vérvirágot látok” –
Ép akkor temették bús Bálint deákot
Mennydörgős, harangos fekete barátok.
*
Dancka fölött a decemberi ködben
Száll egy szomorú, krúgató daru.
Gyászcsipkés árboc bókol a vizekre,
S a viskós, törpe ó-lengyel falu
Felbúg csodásan... tornyos ima zendül,
Citerasirás holdas éjszakán:
Égő gyertyák közt kiterítve fekszik
A legutolsó hattyútestü lány.