Himnusz (Komjáthy Jenő)
szerző: Komjáthy Jenő
Átérezém a lét keservét,
A földnek összes nyomorát.
Ki méri meg a kínok terjedelmét?
Célok ködébe vajj ki lát?
Sötétben él a törpe ember,
Eszmélni nem tud, merni nem mer,
Elfödi végül örök éjjel...
De mintha más az én sorom!
Nem omlik, mint a többi, széjjel,
Megtestesül, mit álmodom!
Ó, hála, hála Istenemnek,
Hogy olyan szépet álmodám!
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!
A föld csupán az ég salakja,
Alanti tűz, mi benne forr,
Nem hat az égbe durva harca,
Amely virágot, álmot eltipor.
Mi célja van ez óriási harcnak,
Vad győzelemnek, bús kudarcnak?
Hiába éltél önösen magadnak,
Hiába élned másokér,
Csalóka fény emelt, árnyak ragadnak,
Csak álom volt a büszke cél.
Enyém is az; de nem tudom mért,
Az én szívem mégis vidám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!
Ki fejti meg, ki látja tisztán
Élet! sötét rejtelmidet?
A bölcsek szózatát a pusztán,
Ha hallja is, ki érti meg?
Az átok úr. Ezer sebében
Vonaglik az emberiség,
Mérhetetlen kínja tengerében
A jobbak vére semmiség.
Szivem zokog; de tudja Isten,
Én mégis szépet álmodám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!
Ó, fáj e gúnyos össze-vissza!
Tudom, hogy minden hiuság:
De ajkam ajkad kéjit issza,
Ragyogó, édes ifjuság!
Csókod hevén magasra gyúl a lélek,
Csókod tüzét nem oltják röpke évek.
Az első csók, mit tőle kaptam,
Még most is itt ég ajkamon;
Az ifjuság, a halhatatlan
Kisér magányos utamon.
Mi vár reám a csillagokban,
Karjaiban megálmodám,
Ő szórja dús fényét szivembe,
Ő hinti e gyönyört reám.
Föllázadék a végzet ellen,
Gyakorta fölzokogtam én:
De most majd szétfeszíti mellem
A szerelem, az üdv, a fény!
A foltot én, mely égetett, lemostam,
Nem nézek a bünök sarába mostan,
A lélek szárnyai ragadnak
És a magasba néz szemem:
Ha nyitva áll az ég, a gazdag,
Mér csüggjön csilló porszemen?
Ó, boldog én, ki a nagyobbnak
Igéretföldét láthatám!
Ím, szót keres a kéjbetölt szív,
Szavam kitör: gyönyör reám!
Gyönyör reám! Ó, mert magamban
Érzek mindent, mi isteni,
A lét hatalmát pompafényben
Lelkemen által rengeni!
Fölengedett az ősi átok,
Öveznek ragyogó világok;
Nem hajtom én fejem le búsan,
Fényt szórok, merre csak megyek,
És üdvözülve, koszorúsan
Adom ki majdan lelkemet.
A boldogságot eljegyeztem
És a dicsőség vár reám;
Addig az élet hadd sebezzen:
Érzem, gyönyörre szült anyám!
Gyönyör reám! Ó, mert a Múzsa
Megihleté már homlokom!
Nevem nem süllyed vak borúba,
Nem járok ismert nyomdokon.
Mi él a napban s dúl a vérben:
Én érzem, látom s általértem.
Csodás erőt támadni érzek,
A költészet hatalmat ad,
S imé belátom az egészet,
Diadalt ül a gondolat.
Ha álom volt, mit általéltem,
Dicső volt, amit álmodám...
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!
Gyönyör reám! Áldás a dalnak,
Melyben a bánat kéjeleg!
Bűbájos, mély zenébe halnak
Az átvirrasztott éjjelek.
Játsszék a vész vad keze rajta,
Gyönyört lehel a költő lantja;
Áldott, ki búját dalba önti,
Szirtek között mosolygva jár,
Vihar ha jő, dallal köszönti,
Szivébe tőr; fején sugár!
Elvérzik szívem a sebekbe,
Halóra, rózsa hull reám: -
A szenvedést, a kínt is áldom,
Hogy e nagy álmot láthatám!
Gyönyör reám! Áldott az óra,
Mely létrehívott engemet!
Az alkotó, a büszke szóra
A lég gyönyörtől reszketett.
Ujjongva szült a föld s az égnek
Tüzei büszke daccal égtek.
E kárhozott, de szép világra
A fénynek ünnepén jövék,
A boldog asszony magzatára
Csókját lehellé tiszta ég.
Ha büszke szóra nyílik ajkam,
Ne dobjatok követ reám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!
Gyönyör reám! Ó, légyen áldott
A költészet, az ifjuság!
Bejárom büszkén a világot,
Fejemben ragyogóbb világ!
Fejemre hír sugára lebben,
Szivem remeg már édes sejtelemben,
Szivem hatalmas szóra dobban,
Magam fölé emelkedem,
És érzem, mindegyre jobban,
Hogy úr vagyok a lelkeken!
A koszorút már szövi lelkem,
Illata hint gyönyört reám...
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!