Heti levél (1905. január 29.)
| Heti levél (1905. január 29.) szerző: Kosztolányi Dezső |
Legutóbb átutaztam Budapesten. Gyönyörű volt ez az ifjú város a januáriusi reggel fehér tündöklésében. Ezer és ezer kereszt villogott a téli napfényben, az óriási aranyos kupolák rózsaszín ködbe burkolództak, és a térhódító, kemény és hatalmas magyar szó diadalmas tengerzúgásként csapkodta a házak falait. Mámoros gyönyörrel jártam az utcák során. Köröttem ismert rendben haladtak el a város jól ismert típusai, s nagyban forrt már a politika erjedő mustja is. A hirdetőtáblákon nagy betűs meghívók kiáltottak rám, s a jogászvilág szokottnál elevenebb vitatkozása is rendkívüli dolgokat jelentett. Csupa tetterő, érdeklődés és várakozás vett körül. S én mégis elvonultam a tömegtől, elkalandoztam ismeretlen kőpalota-szegélyes utakon, és kerestem egy szobrot. És ezt a szobrot nem találtam meg!
Igazán éppen akkor jutott eszembe, hogy Kossuth Lajos ércbe öntött mása még nem áll Budapesten. A pénz régen együtt van, a jegyzőkönyvet lezárták, az elszámolásokat elvégezték, s az életében száműzött Kossuth arra van kárhoztatva, hogy halála után is idegen földön legyen, s Amerikában, idegen nyelvű nép között álljon, hirdetve egy hosszú élet nagy szenvedéseit s egy nagy kor nagy diadalait. Nem vagyok barátja a külsőségeknek. Tudom, hogy az ő nevéhez mi, törpe epigonok, nem sokat adhatunk. Mi neki a mi szobrunk, ki tisztább volt itt lenn az aranynál, keményebb a vasnál és szívósabb az acélnál? S lesz-e olyan szoborművész, ki méltóképpen kiönti dicső alakját? Ki tudja hideg kőbe vésni ezt a szót: Kossuth? Ki tudja oly fölségesre formálni életének mozzanatait, amilyen valóban volt? Igen, itt a művészet és valóság sorsa megfordul; szobrász száll majd le hozzá, és tőle koldul ihletet, hogy méltóképpen kiformázhassa művészi és olyannyira egész életét. Azt hiszem, ha a mindnyájunk lelkében felbuzgó tűzpatak alkotó erővé válnék: csakis akkor tudnánk egy hozzá méltó szoborképet faragni. Nem egy ember, de az egész magyarság, az egész nemzet.
E nemzetért veszem ajkamra Kossuth nevét. Mert rám nézve nem fontos, hogy ott lássam fővárosunk utcáján az ő szilárd, intő alakját. Egész élete elevenen él a lelkemben. Minden mozzanata egy-egy szoborcsoport. Hisz minden tette oly klasszikus volt s oly szoborszerű!
Az egyszerű ügyvéd, aki az országgyűlést elbűvöli varázsos beszédével: ime, az egyik szobor. S aztán sok, sok más. A tüzes újságíró, kinek szavára egy nemzet les visszafojtott lélegzettel; a börtönbe zárt politikus s végül az a sápadt alak, ki fekete köpenyben, láztól égő szemekkel, összefont karral leborul a nemzet nagysága előtt. Aztán a menekülő, a megtört, de le nem tört emigráns, és végre a legfájóbb kép! - az agg patriarcha, ki Torinóban idegen vánkosra hajtja le leroskadó fejét.
Valóban, az ily élet mintázására nem kell szobor. Mert maga is az.
De nem őróla van szó, hanem a nemzetről, melynek nagy szüksége volt és leszen rája. Nem azért, mert lelkéből lelkedzett fia volt, hanem mert igazán nagy ember volt. Vasember. Ércember.
Mi természetesebb tehát, mint hogy ezt az alakot megörökítsük? Mi természetellenesebb, mint a késedelem?
Az ő neve messze idegenbe elhat. James Russell Lowell, északamerikai költő, Emerson szellemi rokona, egy gyönyörű ódát szentelt az ő emlékezetének. Az emberiség büszke arra, hogy élt a földgolyón egykoron egy oly ember, kit Kossuth Lajosnak hívtak.
Mi pedig késedelmezünk, jegyzőkönyveket írunk, szerződéseket kötünk, megbízásokat adunk és veszünk, csakhogy elhalaszthassuk szent kötelességünk teljesítését. Mindnyájunk kívánná látni a nemzethőst, és mégsem jelenik meg halála után az örökkévalóság mezében; a vérünket, aranyunkat adjuk oda szobrára, s a neki szánt tér pusztaságos és üres. Valami titkos szellemkéz köti meg munkálni vágyó karunkat, valami érthetetlenül misztikus lidérc fekszi meg a keblünket, s ha felemlítjük dacos haraggal telt szavunk, selypítő hangok titokzatos meséket mondanak egy szomorú öregemberről, ki beteges és gyakorta sír...
És ezzel el kell hallgatnunk. A nemzet, a tízmillió szemben áll egy szomorú öregemberrel tehetetlenül, közönyösen, vállát vonva. Vár valami véletlenre, de egy hang sem hagyja el ajkát. S ez az, ami leverő és megbélyegző mindannyiunkra nézve.
Ha hőseinket nem tiszteljük, nagy vétket követünk el; a tisztelet elhalasztásának minden perce egy gyilkos döfés önmagunk ellen: de a közöny szégyen reánk és gyalázat utódainkra. Mert ezerszer nem oly megbélyegző a nem akarás, mint a tétlen apátia. Aki valamit nem akar, igenlő választ is ad bizonyos tekintetben. Azt mondja, hogy ne legyen meg valami tíz parancs. De az, aki semmit sem akar, az gyenge és gyáva. Az a nemzet pedig, aki nagyjai iránt ennyire közönyös, nem érdemli meg a jobb jövendőt.
Mondják ki hát, hogy Kossuth szobrát nem akarják felállítani egy bizonyos időpontig, követve elveit, amelyekért száműzött lett. Azt mondta, hogy addig, míg az az uralkodó ül Magyarország trónján, kit ő egykoron ledöntött onnan, nem lép hazája földjére. Ezt ő mondotta és megtartotta. A nemzet hozzáteheti, hogy ő még bronzban sem állíthatja fel legszentebb ereklyéjét addig.
Ez férfias és nyílt elbírálása a kérdésnek, olyan, amely a magyar nemzethez és Kossuth Lajos nevéhez illik. A másik azonban alattomos és megvetendő; szentségtörés a legnagyobb hős ellen, ki Magyarországért élt és halt. A világtörténelem tanúsága szerint mindég győz a nagyság; ha ma nem, holnap. Az a szellemnépes éjszaka, az a lidércteli szürkület, mely most megbénítja kezeinket, előbb-utóbb szétfoszlik. S akkor feleletet kapunk kérdésünkre, s görcsösen összeszorított öklünk előtt áll majd a szelleméjek főrendezője.
Szomorú gondokkal hagytam el a fővárost. Láttam, hogy a szép föld még mindég a szellemek hazája, s véghetetlen sok megmagyarázhatatlan és láthatatlan erő mozgat bennünket. Úgy éreztem, hogy a tündéri város csak félig otthonunk; egyik felében mi tanyázunk, a másikban a villik, a manók és lidércek laknak. Aztán lassan eltűnt előlem a káprázatos perspektíva. S mikor vonatom a határ felé robogott, s én a kupé ablakából kihajoltam, hogy búcsút intsek hazámnak, már nem láttam semmit sem. Lassan leszállt az éj a szellemektől szorongatott Magyarországra.