Heti levél (1905. január 22.)
| Heti levél (1905. január 22.) szerző: Kosztolányi Dezső |
Mindenki ismeri a katonatemetést. Elöl megy a halottkocsi minden különösebb dísz nélkül, azután az elhunyt százada szigorú, katonai pompában. A száz legény a parancsoló tiszt szavára egyszerre megmerevedik, a puskájához kap, s a gyászzene elhallgat. Egy pillanat múlva vörös tűz sugárzik ki a puskák fekete csőüregéből, s az ég visszhangzik az érces dörejtől. A század az eltávozott bajtárs után küldi szárnyas ólomgolyóját. Aztán kemény vezényszóra megfordul az oszlop, s harsogó trombitaszóval, ujjongó indulóval járja be a várost.
A múltkor ilyenforma gyászszertartást néztem végig egy barátommal, aki a katonáék brutalitásán igen nagyon megbotránkozott. Kérdezte tőlem, nem kegyetlenség-e ily germán hadi nyerseséggel végigsiklani a fájdalom mélysége felett, sőt Dante szép szavait is idézte, melyek azt mondják, hogy semmi sem fájdalmasabb a búban, mint az öröm tudata. Mindenesetre furcsa az ilyen víg gyászceremónia, s be kell vallanom, hogy mikor először láttam, reám is visszásan hatott kissé. De mikor tovább gondolkoztam rajta, nagyon ésszerűnek, szépnek, sőt magasztosnak tetszett. Ma meg, ha nem is kívánok nyomban katonailag eltemettetni, a legnépszerűbb intézménynek tartom, ami a mi síránkozó, tömjénszagú Európánkban egzisztál.
Először is kétségbevonom, hogy egy igazán jól játszott induló, melyben az öröm halhatatlansága harsog, nem képes felvidítani a legszomorúbb kedélyt is. Bánataink és örömeink nincsenek ok nélkül. Kedélyünk arrafelé billen, ahol nagyobb az érzelemadag. Ha meg vagyok terhelve szenvedésektől, bánatoktól, keresem a szórakozást, hogy ez ellensúllyal bizonyos egyensúlyt tudjak létrehozni zavart lelkiállapotomban. Ez lélektani tény, és ez a katonáék mellett szól.
De ha magasabb szempontból tekintjük a tárgyat, akkor sem ítélhetjük el őket. Ők egy bevégzett dolgot zárnak le katonás fináléval. A merev test mellől felszárnyal az örök dal, harcias marconasággal, kevély nyakassággal, mint a szakállas gótok pajzsba búgott szilaj harcdala, melyet Odinhoz küldtek fel. A bánatról nem tudnak semmit sem. És végre az örök öröm, a kéj mindig több volt, mint a sopánkodás, s a melankolikus tétlenség. Ez ismét egy szempont. De legfőképpen egy másik nézőpontból szeretném bemutatni Mars fiainak bölcsességét. Azt hiszem, hogy midőn a temetéseken sírván-sírunk, inkább pár lényegtelen külső körülmény, az alkalom ünnepélyessége s főleg az önzés csalja szemünkbe a könnyet, mint az elhunyt iránt való feltétlen szeretet. Pár napig felfüggesztettük rendes életmódunkat, fekete posztós szobában jártunk-keltünk, látogatókat fogadtunk, kik lehetőleg komor arcot igyekeztek felölteni; mi természetesebb, mint hogy kicsordul szemünkből a könny? Nem akarom sérteni az ember fájdalmát. Nem a könny drága gyöngyét sem! De váltig szeretném a nemes nedűt a pszichológia görebjébe önteni, melegíteni, elpárologtatni, szóval analizálni, s bizony mondom, nagyon sokan megdöbbennének, látván, mily kevés van abban a könnyben az igazi bánatból s mily sok esztelenség, mily sok ösztönszerűség és mily tömérdek önzés van benne!
Mit bánt hát bennünket, ha felharsog a trombita, s csattog a cintányér, és a dobról levonják a gyászfátyolt, miután eltűnt szemünk elől a koporsó? Azt hiszem, ez reánk, de még a halott legközelebbi rokonaira nézve sem lehet sértő. Gyönge érvnek tekintve azt is, hogy a halál szörnyűséges és komoly dolog, a legkomolyabb, ami e földtekén létezik, mert ez csak reánk vonatkoztatva az, s ez sem mindenkoron. Tudjuk, milyen a halál? Mért fogjuk rá, hogy éppen szomorú, mikor talán éppen az ember legnagyobb diadala? Nem, a koporsó mellől elhangzó diadalének valami mély szimbólum, mely rezgésbe hozza minden idegemet, s heves gyönyörre dobbantja szívemet!
A rejtélyt megoldani nem tudjuk, miért hát sírnunk? Ahol a mi sokat gúnyolt, de valóban nagyon hatalmas elménk semmire sem megy, ott a gyenge könyü sem fog segíteni. Semmi esetre sem, mert nagyon is erőtlen és természettelen! A halál legmegrázóbb ábrázolásait nem azokon a képeken leltem meg, hol az ember tomboló fájdalmát láttam dühöngeni a kihűlt porhüvely felett. Egy ember, ki merev és élettelen testvérére reátekint tágra nyílt szemmel és fehérülő ajakkal: íme, ez a halál reánk gyakorolt természetes hatása. Nem könyü, nem nevetés, csak végtelen szótlanság, talányos hallgatás, melynek éppen úgy nincs megfejtése, mint az elmúlásnak orvossága.
Miért nevezzük erkölcstelenségnek hát örömünk kitörését, hogy a földi bajok végre elmúltak? Ez nem oly természetes-e éppen, mint a bánat tombolása?
Igen, generális úr, mély elismeréssel jelentem be önöknek alázatos és keveset érő civil hódolatomat. Önök megoldották a legnagyobb problémát, ha nem is teljesen, legalábbis annyira, mint gondolkozóink és költőink. Szóljon tehát a zene, az öröm dala, s a test távozzék a sírba! Ön, százados úr, adjon jelt a kardjával, s a trombitás nagy tüdejéből fújja át az összes életkedvet a rézinstrumentumba, és zúgjon a mindent megoldó öröm mélységes akkordja. S azután azt sem bánom, ha ön, ó, százados úr, e mély filozófiai cselekedete előtt megvizsgálja, kinek nincs nyakkendője, és ki nem tisztította ki ünnepi kabátja gombjait...