Heti levél (1905. január 15.)
| Heti levél (1905. január 15.) szerző: Kosztolányi Dezső |
Egy bosszantóan érdekes s aktualitását soha el nem vesztő kérdésről szeretnék egyet-mást elmondani, azon problémák egyikéről, melyről mindenki beszél, melyről annyian vitatkoznak, s melyben végleges megállapodás a mai napig sem jött létre: a tekintély kérdéséről. Azt hiszem, hogy a legműveletlenebb embernek is van valamelyes fogalma róla, kezdve a másolásból élő diurnistától föl egészen a legszebben fésülködő osztálytanácsosig. Az ily kérdések a gondolkozó emberiség közprédái, s mindenki ront vagy javít valamit rajtok. Mert, mellesleg megjegyzem, az ember bármily elaljasodott, parlagi és műveletlen, mindég édestestvére a gondolkozásnak. Nem tud nem gondolkozni, mert megélhetésével és boldogulásával függ össze, hogy működtesse agysejtjeit. Az első gondolat talán a monda-ember paradicsomból való kiűzetése után szülemlett meg, akkor, mikor az élet megkezdődött. Csak szellemi életünk finomságáról, a gondolkozási tényezők kiválasztásáról beszélhetünk, pangásról soha. Azok a magasröptű, gondolatdús művek, melyek a szellemvilág legmagasabb régióiban mozognak, mélyen vágják be gyökerüket az élet zsíros televényföldjébe.
De most nem ilyen ideákról van szó. Nagyon is a földön csúszó eszmékről, nagyon is silány és értéktelen dologról: a ma szentnek hirdetett abszolút tekintélyről. Megvallom, e szó ma már unalmas előttem, mert eljutottam ama pontig, hogy inkább meghajlok az ostobák előtt, semhogy vitatkozzam velök; s hogy tollamra veszem, egyedüli oka az, hogy rámutassak azon rothasztó hatásra, amelyet a társadalom minden rétegére gyakorol.
Sokan emlegetik például, hogy a társadalom tekintélyek elismerése nélkül anarchiává változnék, de nagyon kevesen gondolnak arra, hogy az összes aljas ösztönök, a hipokrizisek kiválogatott finomságai, a gyáva hódolatok ezerféle nemei a tekintélynek való sunyi kódolásban lelik forrásukat. Egy ember elém áll, s azt állítja magáról, hogy tévedhetetlen, mindentudó, gáncstalan, s akármit mondok, neki van igaza. S jaj nekem, ha véletlenül éppen én találnék - minden jó akaratom ellenére - igazat mondani, mert pusztán az ő monopóliuma a tudás. Vele szemben minden tiltakozó szónak el kell némulnia. Mert ő egy testület diplomás tagja, mert ő a tudományos pöffeszkedés tudatlan képviselője, mert ő a tekintély. Ebben az egy szóban összpontosítja összes becsvágyát, s ez egyben támadó fegyvere és pajzsa neki. Ez a szó, mely elkülönözi a többi halandótól, s megvédi a velök való lealacsonyító érintkezéstől, az a bűvös szaiszi fátyol, mely alatt a tudatlanság és üresség lappang.
Igazán nem tudom, ki erkölcstelenebb, az az egyén, ki a józan ész ellenére ily bástyafallal övezi magát körül, vagy azok a cikkelyek, melyek a mai romlott társadalmat ily kerülő utakon igyekeznek kormányozni. Végig kell csak tekintenem az egyetemeken, s látnom kell egyes tanárok aprócska elméleteit és nevetséges követelődzéseit, vagy jól szemügyre kell csak vennem néhány öntelt, gőgös félistent, ki szentségtörésnek tartja, ha kétes értékű igazságaitól csak egy betűt is eltérek, vagy ha oly merész vagyok, hogy szerényen, de határozottan az én igazamat védem, s lehetetlen meg nem győződve lennem, hogy ez az erény a legsilányabbaknak privilégiuma. De ez még nem veszedelmes, inkább érdekes és mulattató. Az azonban, hogy a társadalom ily hamis bálványoknak hódol, s ily rossz gyógyszerrel akarja meggyógyítani súlyos hibáit: végzetes, szörnyűséges tévedés.
A tekintélyek keresése és az előttük való meghódolás örökemberi. Mindnyájunknak vannak hősei, kiket legszentebbnek és legnagyobbnak tartunk. Egyiknek Jézus, másiknak Buddha, Mohamed, másnak ismét Shakespeare, Goethe, Dante. Ez az a nagy érzelem, melyet Carlyle hero worship-nek, hőstiszteletnek nevez. Mindez természetes és erkölcsös. Az azonban, hogy a társadalom intézményeinek rozzant alkotmányát olyatánképpen próbálja toldozni-foldozni, hogy egyeseket hivatalosan hősökké avat, s a tiszteletet törvényekbe cikkelyezi, erőszakos és természettelen. Az egyén pedig, aki e védfal mögé búvik, s nem igyekszik a többivel való versenyt keresni, gyáva és üres, s nem érdemli meg, hogy kalapot emeljünk előtte.
Akinek komoly igénye van a tiszteletre, minden esetben megkapja azt. Lehetetlen, hogy egy igazán nagy embert ne tiszteljenek! Az ok mindég meghozza az okozatát, s a tudás a nagyságra más felelet, mint a mély tisztelés és őszinte elismerés nem lehet. Az iskolákban a legtudatlanabb és erőszakosabb lurkók is elnémulnak, ha látják föllebbvalójuk imponáló tudását. A fő azonban az, hogy a hódolatot sohase követeljék meg, hanem idézzék elő a birtokukban levő sokféle eszközzel. A lázadókat győzzék le a nagyoknak fegyverével: a tudással, s hassanak avval az erővel, melyet Goethe valahol világhatalomnak nevez: a tapintattal. Jaj azoknak, akik a végsőkhöz folyamodnak s megfutnak az alattvalókkal való harctól!
Ilyeténképpen az egész nehéz és bonyodalmas kérdés békés és boldog megoldást nyerne. A legfontosabb az, hogy az egyének jogait eltipró intézmények keretébe igazán nagy emberek kerüljenek, kik a tekintély vaskorlátait maguk rontják szét. Nyugodt, világosfejű emberek, kik mindenkinek megadják a tudás jogát, s harcra szállanak a kevesebb tudásúakkal. Igen, én azokról a zsenikről álmodom, kik megírják Hamlet-jüket, s levetve minden komolykodó feszt, tombolva hemperegnek túláradó örömükben a dolgozószobájuk szőnyegén...
De elég. Csak arra akartam rámutatni, hogy mi a palliatív gyógyszere ama nagy betegségnek, melyet a tekintély idéz elő a mai társadalom testében. Mert egy időre, míg az általános műveltség korszaka el nem következik, fenn kell még állnia, mint szükséges rossznak, hogy a tajtékzó igaztalanság ellen vértül szolgáljon. De csak ezen célra és csak addig. A bölcs ember úgysem él vele sohasem. Az igazi tekintély ott végződik, ahol a nevét kiejtik. Az igazi tekintély természetes erő, békés hatalom. Ölő, gyilkos kard, melyet sohasem szabad használni.