Heti levél (1905. június 18.)
| Heti levél (1905. június 18.) szerző: Kosztolányi Dezső |
Nagyon igaztalanul támadott rá egy igen előkelő magyar írónő a modern irodalomra.
Ez a kiváló hölgy, ki mellesleg mondva a mostani író magyar nők között a legelső, szeretetteljes, asszonyos humorával és nyájas szatírájával pellengérre próbálta állítani a jelenkor klasszikusait, s azokat - beszéljünk nyíltan! - minket, kik a ma ragadó áradatában élünk, s utáljuk az ósdiságokat. Erre a kedves, pirongó cikkre, mely annyira elüt az irodalmi bagolyvárak rozsdás lovagjainak durva kapcáskodásától s otromba ripakodásától, nekem is lenne néhány szavam.
Azt mondta a jeles úri hölgy, hogy a jelen irodalma reklámüzlet a szívérzésének minden jele nélkül; tetszéshajhászat, divatkórság, mely tisztán a különcök és az átlagemberek megvesztegetését tűzi ki alantas céljául; elcsépelt, sekélyes problémák visszakérődzése, néhány reklámember regényes életének s furcsa írásának művészi vegyülete. Azt állította továbbá, hogy a jelen irodalmi hőseiben hiányzik az, ami az embernek is megbecsülést adna; az írók minden megindulás és ihlet nélkül dolgoznak, s semmit sem kívánnak, mint azt, hogy a könyvük hatást érjen el; az életet sutba vetik, s könyvükben egész más világot alkotnak, anélkül hogy a valóságra fordítanák a szemüket.
Ez végtelenül érdekes távlatot nyit minekünk, s valósággal ösztönöz, hogy jobban latra vessük az érveket.
Nálunk, Magyarországon, végtelenül otthonosak az egyszersmindenkorra alkalmas esztétikai frázisok, melyek az önképzőkörtől kezdve az egyetemig nagy kedveltségnek örvendenek. Ilyenek közé tartozik az az otromba közhely, hogy az író átérezte a költeményét, vagy hogy az életéből merítette a tárgyat. Jaj lenne neki is, munkájának is, ha nem így lenne! Összetépnők a könyvét, bármi jó is lenne. Nem olvasnók az írásait, bármennyire is vonzóak lennének. Mert első az esztétika, az irodalomtörténet, mely azt mondja, hogy az irodalmi munkálkodás s az élet párhuzamosan futnak egymás mellett. A kettőnek nem szabad hazugságot énekelni. Az, aki nem boldogult a szerelemben, ne próbálja elénk állítani Ámor kegyenceinek üdvét. De, hozzáteszik, ha akarná, sem tudná lefesteni. S itt van a fatális tévedés.
Az élet s a költészet, az ember s a költő e monisztikus felfogása a legnagyobb ostobaságok közé tartozik, mit valaha az idők méhe szült. Egykor talán az emberi fejlődés legalacsonyabb lépcsőjén igaz lehetett. Ma azonban merő hazugság!
Ma az, aki tollat forgat, az, aki vérbeli író, az életet mindenkor az írás szempontjából szemléli. Az, hogy felkel a nap, az ő életére nézve csak egy esetleges esemény, a lényeges benne a színhatás, a hangulat, mondjuk röviden: az egész napfölkelte egy dal; a háború vérfolyamaival, vagyis iszonyával ránézve egy tragédia és semmi más. Azt, amit a többiek életnek neveznek, ő nem érti; ránézve teljesen másodlagos jelentőségű lesz. A tárgyak az ő szemében írástárgyak lesznek. Az élet örömeivel, könnyfacsaró szenvedélyeivel és szenvedéseivel a szemében pusztán egy írásmassza. A hamisítatlan életet nem látja, mert ha látná, már eleve hiányoznék ama képessége, hogy elénk állítsa. Akkor nyárspolgárnak kellene lennie. Ezzé meg nem lehet. Elénk állítja tehát az öntudatosan szemlélt világról szerzett benyomásait. Az öntudatlan művészet kora réges-régen elmúlott. S az életről beszéltek neki, azt kívánjátok, hogy fantáziáját az élet vasvágányain száguldtassa? Nevetséges együgyűség! Az ő élete az írás, az, amit ír, azt általéli, s az alkotás varázskohóján igaz lesz a hazugság, és az élet csak a legdurvább formákat szolgáltatja az alkotáshoz. Amit a mai író, a jó, a nagy író az írás tüzében mond, az mind a szívből jön, az mind heart song, ha jó az alkotás. Ha rossz - ki törődik a rossz alkotásokkal?
E tekintetben nagyon érdekes jelenség a nagy Verescsagin, ki az óceán hullámain, az ágyúk füstfelhőiben is csak színhatásokat keresett. Mily mellékes volt neki maga, az élete! Ilyen jelenség Goethe is, ki Itáliát akkor festi legtalálóbban, mikor még nem is látta, vagy a bort nem szerető Petőfi, aki mámoros, féktelen bordalokat ír. Az élet, a hazugul bálványozott igazság mellékes volt előttük is. De ez nem baj. Az irodalomban nincs igazság és hazugság, ott pusztán jó és rossz alkotás van.
S hogy rajzolhatták azt, amit nem láttak? Hogy tudta Petőfi a részeg embert oly művészettel beszéltetni, mikor sohasem volt részeg? Én azt mondom erre - éppen azért sikerült neki annyiszor költeménye! A valóság, a röggel való durva érintkezés elriasztja az ideáinkat. Az, aki tűzbe teszi mezítelen lábát, bizonyára nem dalol himnuszt a tűz tiszteletére. Akkor, mikor írunk, nem az érzelmek s a tárgyak hatása alatt kell lennünk, hanem éppen emancipálnunk kell magunkat alóluk, bizonyos hidegségre kell szert tennünk, mely lehetővé teszi a sziget művészi elrendezését. Ebben áll az ihlet és egy arkhimedészi pontnak, egy szálnak a keresése, melynek segítségével egész témánkat legömbölyítjük, egy szó, egy jelző fellelése, alkalmas technikai diszpozíció - és semmi egyéb. Azok a mesés hazugságok, melyeket a naiv szélhámosok kolportálnak, csak nevetségesek. Az az egy szó azonban, mely felidézi az egész gondolatot, szent. Arra hallgatni kell a költőnek. Az az égből jön.
A költő mindig ezt választja vezérfonálul s nem sokat törődik az unalmasok kifogásaival és tárgytalan szemrehányásával. Akkor, mikor írásról van szó, minden latolgatás fölösleges. Ha az írónak vígságában egy pillanatra a mélabú, a szenvedés sugall egy dalt, egy novellát - feltétlenül írja meg. Ne szégyellje kisebb szenvedései benyomásait, s ragadja meg az alkalmat, hogy megértesse velünk, mi a szenvedés lényege. A körülmény lehet bármi kicsinyes, az ihletés s a belőle fakadt remekmű mindég szent.
Ezért tartom helytelennek azt az álláspontot, mely szerint az írót külső élettörténete után kell megítélnünk. Melyik az a biográfus, ki engem kielégít? Ki mutat rá a szenvedések s az ihlet kútforrására? Hányszor volt egy remekműnek a sugallója egy kis fejfájás, egy kis pénzzavar? Ki tudja az élet ily apró-cseprőségeit felhajhászni? Senki, senki. Ideje tehát, hogy felhagyjunk a régi, lomtárba való szólásmódokkal, s ha az íróról van szó, ne sandítsunk az irodalomtörténetekbe, hanem tisztán írásaira szögezzük szemünket. Ne azt kérdezzük, hogy élt az író, ihletett volt-e, mikor dolgozott, hanem arra feleljünk, jó-e a könyv vagy nem.
Ezek után pedig a kigúnyolt Oscar Wilde-et és Kierkegaard-t bátran sorozom a klasszikusok közé.