Heti levél (1905. június 11.)
| Heti levél (1905. június 11.) szerző: Kosztolányi Dezső |
Lehet-e csodálkozni azon, hogy bennünket mindenütt háttérbe szorítanak a külföldön? Szabad elszörnyülködnünk azon, hogy hazánk határán túl mint legalázatosabb osztrák alattvalóval beszél velünk a nagy nemzetek fia? Megbotránkoztató-e az erős, kemény fajok gyermekének irántunk való idegenkedése, lenézése és nagy közjogi tudatlansága, ha magyar dolgokról van szó? Nem jogtalan-e a mai ellenfelünknek megvető kicsinylése? Mindenre azt felelem, hogy nem, nem és nem. Miért? Azért, kérem alázattal, mert mindezen háttérbe szorításnak, lenézésnek, közjogi tudatlanságnak, megvető kicsinylésnek mi magyarok vagyunk az okai.
Mostanában jó ismerőseim és barátaim egy nagy nyaláb könyvet hordtak össze asztalomra, melyben a külföld mindenféle nyelven véleményét adja le rólunk. Mindenki gyaníthatja, milyen tónusban. A jó barátok gondoskodtak róla, hogy a magyargyűlölet szülte minden írás csatornapiszkát felém zúdítsák. S én hálával tartozom nekik, mert megtudtam, hogy miképpen gondolkoznak rólunk külföldön. Jórészben kegyesek felfedezni, hogy mi is létezünk a világon, aztán hozzáteszik, hogy lovas és barbár nép vagyunk. Ezek a békességes indulatú auktorok véleményei. Van azonban egy nagyobb csomó könyv és újság, mely a fekete gyűlölet s az indulat bősz háborgásában született. Itt van például Grillparzer írása, melyben kimutatja, hogy bennünket a német kéz rántott ki a halál torkából, nincs kultúránk, irodalmunk, s azt a kegyes tanácsot adja, hogy felejtsük el a nyelvünket, s legyünk tetőtől talpig németekké. Ilyennel, természetesen, nem lehet szavunk. Itt nem a nagy német költő beszél, hanem az osztrák. Okos dolgot teszünk azonban, ha egy kissé elgondolkozunk rajta.
Ilyen dolgot semmi esetre se lehet rólunk mondani, ha nem engedjük meg. Mi azonban megengedtük! Sohasem fejeztük ki kellően tiltakozásunkat, ha túlnan reánk támadtak! Nem tartottunk össze, mint egy kis család, hogy összetegyük a magunkét, hanem mindent a németnek adtunk. Azt hittük, hogy ami odajut, arannyá válik, s a becsületünkre szolgál majd.
Nem említek fel mást, csak a múzeumokat. A magyar ember, aki a magyar fővárosból jő, irigykedve lép be a pompás, hatalmas bécsi múzeumba, s pirulva gondol a honira. Úgy érezi, hogy erődben van, a tudomány és a művészet márvány bástyafala alatt, s káprázó szemét egy pillanatra lecsukja, hogy elleplezze könnyeit. Eszébe jut az otthon, a mi szegényes, rossz lépcsőjű, kaszárnyaszerű múzeumunk, az egyre fogyó honvédek, kik mogorván járkálnak a termekben, meg sok más.
Tudom, hogy szegények vagyunk, s nem lehet lehetetlent kívánnunk a nemzettől. De rossz is az, amiről szólni akarok. Elszomorítóbb az, hogy Bécs Magyarországot itt is teljesen kizsákmányolta, s örök szégyen ránk nézve, hogy magyar emberek szolgáltatták ide a magyar földön, magyar pénzen talált műkincseket.
Az archeológiai múzeumban nem tehetek két lépést, hogy magyar leletet ne látnék. Vöröspatak, Ószőny neve lépten-nyomon szemembe ötlik. Van itt kövület, van itt római bronzedény, karperec, van itt korsó, függő, képviselve van itt a neolit, a paleolit, mintha legalábbis kötelesek lettünk volna ide szolgáltatni legértékesebb leleményeinket. Ez azonban még nem minden. Nálunk is van ilyesmi. De történelmi emlékeinket is elhurcolták. Itt van a mi szerencsétlen Lajos királyunk vaspáncélja. Itt van az archeológia bámulatos leletje, az Attila kincse, a mi hun ükapánk tíz aranykorsaja, melyeket a mi földünkből ástak ki. Bécsben Attila! Az a nagy szakállú, izmos király, kiről a székely góbé még ma is tud mesélni, akinek a fiát még ma is várjuk mindnyájan, aki ott nyugszik valahol a mi szőke Tiszánkban... De ez mégsem minden. A világ legnagyobb meteorja, az ég ajándéka, mely a mi földünkre esett le, szintén, itt van, mintha nekünk nem is lenne mennyezeti kincstárunk. A francia régész ezek után egész természetesnek találja, hogy a magyarok még mindég rabló kalandokra járnak, s az angol tanuló a természettudományi órán vígan darálja le, hogy a Hungaryban talált meteort annak fővárosába, Viennába vitték. Kinek lehet még ezek után is szava?
Kik voltak az adományozók? Magyar emberek: bankárok, akik még egy milliót akartak szerezni, s főhadnagyok, akik aranygallérra aspiráltak. Rövid időn belül biztosan betelt a kívánságuk.
Nem nagyképűsködés, ha azt mondom, hogy ezek a jelenségek végtelenül elszomorítók. Az ily haladásakadályozó, nemzetbénító apróságok hatnak azután oda, hogy bennünket mindenütt kisemmiznek és lenéznek, anélkül hogy egy szót szólhatnánk. Teljesen igazuk van a külföldieknek! Ők rámutattak az útra-módra, melyen haladnunk kell. Az ilyen főhadnagyokat és bankárokat ki kell korbácsoltatni az országból, s levágott füllel és orral bújdosásnak kell engedni; hadd hirdessék ezek a modern gyászmagyarkák, hogy él még az ázsiai náció. S világért sem kell megijednünk, hogy barbároknak neveznek majd odakünn: mindég azért szenvedtünk, mert nem voltunk eléggé azok. Nekünk félnünk kell a teuton veszedelemtől, s nyersen, bátran, kíméletlenül kell ellenségeinkkel elbánni. Ezt a természetes, becsületes, őszinte erőnket ma is ismerik mindenütt, s ezért tisztelnek minket, és - úgy szűr alatt - félnek is tőlünk. Ha azonban ellanyhulunk, nem félnek tőlünk. De nem is tisztelnek majd!