Heti levél (1905. július 2.)
| Heti levél (1905. július 2.) szerző: Kosztolányi Dezső |
A német könyvpiacon most Andrejev Leonyidnak Vörös kacaj című könyve kelt itt nagy feltűnést. Ritkán is olvas az ember ennél szebbet, igazabbat, vérfagyasztóbbat. Önkéntelenül felkiáltunk, íme, a mai kor Homérosza, íme, a háború összes iszonyatai, a szegesdrótokba gombolyodott katonák, a tűzben vöröslő vértócsák, a rémület s az őrület halk vigyorgása, a sápadt arcokból kibuggyanó bíbor patak, mely gúnyul fröccsen fel az égre, a vörös kacaj, íme, a modern trójai háború. Aztán elfulladunk a dühtől, az iszonyattól, s ökölbe szorul a kezünk.
De egyúttal el is csodálkozunk. Hogyan, kérdezzük, a nagy orosz író, ki eddig a modern patológiás életnek volt utolérhetetlen festője, sorompóba áll a csatatéri tudósítókkal, a szocialistákkal s az újságírókkal? A nagy belletrista szolid művészete az irányköltészetbe csapott át?
Úgy van, úgy van, de nem kell rajta csodálkoznunk, s még kevésbé megbotránkoznunk, mert ez a lépés haladás és nem esés, sőt ma, mikor a tartalmatlan üresség tobzódik a költészet berkein, valóságos érdem. A dekadencia csenevész gyermekei végképpen kipusztultak, s a vérbő élethez kell fordulnunk. Újra felvetődik a századokig vitatott, eldöntetlen probléma, az irányköltészet kérdése, s újra száz hitehagyottja lesz az eddig bálványozott irányzatnak, mely elszigetelte magát az élet termékeny ihletésétől és lemondott minden nagy célról. Ez a jövendő nagy kérdése lesz, éppen nem olyan chose jugée, mint azt egy modern magyar szemle feltünteti.
Legkevésbé sem kelek a közönséges irányköltészetnek védelmére. Utálattal vetek el minden oly munkát, amelyben valamilyen kirívó, otromba tendencia van. Munkások élelmezését szorgalmazó verseket nem szeretek olvasni. Minden olynemű írást megvetek, mely nem elsősorban az esztétikai célért íródott. Van azonban egy bizonyos feltétel, mely az irányeszmét nemcsak megengedhetővé, hanem az alkotás érdemévé teszi.
Nem az írói feldolgozás az, mint sokan vélik. Nézetem szerint az nem változtat semmit sem a dolgon, ha egy problémát akarok kifejteni, s egy célt törekszem elérni, hiába igyekszem munka közben eltüntetni a célomat. A nemes irányköltészet nem itt keresendő, hanem tisztán a sujet-ben. Eszményt kell dalolnunk és megírnunk, mely testté válhat: ez a talány kulcsa.
Az eszmény azonban örökké változik a korral. Az emberiség halad, lépést lépésre tesz a fejlődés létráján: az, ami egy század előtt ideálunk volt, ma a történelem lomtárába került, s mi csak mosolyogni tudunk rajta. Egykor ideál volt, ma valóság; egykor költészet volt, ma történelem.
Mit kívánjunk tehát az irányköltőtől, a jelen váteszétől, az igazi nagy embertől? Egyetlenegyet: azt, hogy modern legyen, s megértse korát, dalolja ideáljait a megvalósítás minden igénye nélkül, pusztán azért, hogy szépen daloljon, s eszméket adjon az emberiségnek. Ezeké a jelen, ezek a jó, a megértett, a nagy költők. Ők belátnak a dolgok mélységébe, s míg törpe kortársaik az egyszerű jelenségek mellett kacagva, könnyelműen mennek el, ők éppen ezekben lelnek érdekességet, talányosságot és értelmet.
Az irányköltészet e magyarázatára hosszú gondolkozás és küzdelem után a történelem segélyhívásával jutottam. Tekintsünk csak a múltba! Nézzük meg egy Pázmány, egy Dévai Bíró Mátyás alakját: milyen nagyok, mily igazak s milyen hasonlatosak a jelen nagy embereihez. Mindnyájan más-más ideát követnek, de egymással megegyeznek abban, hogy korukat megértik, s az emberiséget a fejlődés egy magasabb fokára akarják emelni. Az a Sebastianus Brand, aki ostorozza a nem imádkozó keresztényeket, nagyon hasonlatos a ma legnagyobb költőjéhez, Ibsenhez, ki az egyéniség jogait hirdeti.
Íme, Ibsenhez jutottunk. Ő az, akit ma imádunk, ő mindnyájunk bálványa s ő a legnagyobb irányköltő, ki a nagyok erényét hirdeti. S mégis mily erős, viharos és hatalmas az ő művészete! Mikor az ő páratlan alkotását látjuk, úgy tetszik, mintha a nagy tanítómester dühösen tomboló lépéssel járna a deszkaszínpadon, mint valami modern prédikátor. S milyen a stílje? Csupa kérdő- és felkiáltójel, rövid, szakadozott mondatsor, a fogalmazás minden szépsége nélkül valóságos telegramstílus. Darabjaiban alig hal meg valaki, sőt véres összeütközés is alig van bennök, de a cselekmény szövése mindig érdekes, s halálos izgalommal, lihegő érdeklődéssel várjuk a katasztrófát. E titok feloldása, mint már rámutattam, a probléma újságában s a kor megértésében van.
Ma a társadalmi kérdések foglalkoztatnak mindnyájunkat. Ma egy egyén fennmaradásával többet törődünk, mint a nemzetek sorsával; Petőfi honfibúját a lelkünkben érezzük, de jobban szeretünk oly költeményeket olvasni, melyek az egyén jogát követelik.
A régi írók, természetesen, mindig jobban eltávolodnak tőlünk, anélkül, hogy az örök művek elvesztenek értéküket. A költészetben van bizonyos elpusztíthatatlan aranyállomány, mely minden idők rozsdájának ellenáll; van azonban benne sok homokszerűen változó mozgó elem is, mely az évekkel is megsemmisül. A teljes megértés babérját azonban csak a jelen költője kaphatja meg.
El tehát a kétértelmű szólamokkal. Van nemes, nagy irányköltészet, mely mindig a legmagasabbra tör. A költő egykoron egyúttal pap és orvos is volt. Ma is annak kell lennie. Járjon a tömeg előtt, prédikálja a nagy ideákat, s gyógyítsa a társadalom sebeit. Mutasson a legmagasabb sziklafokra, és fújja meg a riadót!