Hermina
szerző: Arany János
Megjelent az „Életképek”-ben 1876. augusztus 29-én.
A közelebb mult tél nagy részét Krakóban tolté egy magyar nemes ifju: nem politikai czélból, mikép azt némelyek talán gyanítnák; hanem egyéb érdekből, mit azon egyszerű oknál fogva nem beszélek ki előre, hogy ez által a kegyes olvasót beszélyem végigtekintésére ösztönözzem.
Az 1845-dik évi october 30-dika egyike volt azon felhőtlen őszi napoknak, melyeken a nyugoti szellő fejér szálakkal szövi be a mezők virányát s a még egyszer, bár későn életre kelt pázsiton itt-ott savanyteljes őszi füvek öltögetik vérpiros nyelveiket. A délesti nap tiszta fénye csöndesen hullámzó tengerré varázsolá a beselymezett síkgyepet; langymeleg sugári kellemesen hatottak a fázékony emberi testre: csak annak idegeit futhatta végig némely borzadály, ki a Visztula partján sétálván, e folyam csillogó tükrére tekintett s hideg fürdőjébe képzelé magát. Azonban, nyár végével, e partnak is nagyon meggyérültek csapongó fecskéi s az esvén, miről szó van, egyedül beszélyünk ifja – kit Szerényinek nevezhetünk – élvezi a hajlottkorú természet még folyvást igéző szépségeit a merész folyó tekerves partjain.
Egyszerre lódobogás, kocsirobaj s ezekbe vegyült némbersikoltás riasztja fel ifjunkat édes elmerültségéből: hátratekintve féktelen lovakat lát rohanni, s az elragadt kocsival egyenesen a Visztula medrének tartani. A lehullt kocsis távolabb fekszik; a kocsiban két némber látható.
Szerényi nem haboz, mit tegyen. Merész elszántsággal iramlik a bősz lovak elé, s midőn azok alig vannak pár ölnyire a folyó szélétől, megragadja szíjaikat. De a feldühödt állatokat nem oly könnyű feltartani; rohantukban keményen hátralökik s elgázolják az ifjút. Hanem éppen ez akadály lábaik között és alatt megzavarja őket s míg egyik jobbra, másik balra vonva, sükeretlenül vesződnek, a felocsúdott kocsis oda érkezik s rendbe hozza pártos alattvalóit.
Szerényi eszméletlenül fekszik a kocsi alatt. Homlokán, mellén, nagy sebet s kék foltokat vertek a láb ércz patkói; jobb kezét kerék nyomja. A hölgyek kocsiba tétetik őt s nem tudván kilétét, lakukba viszik.
Pár nappal e történet után, dagadó vánkosok hófehér gyolcsai között, gyógyító álomba szenderülten találjuk Szerényi Gyulát. Fejénél őrangyalként ül egy szép hölgy, habselyembe kötött aranyos imakönyvvel kezében. A hölgy arcza fehér, mintha Ferenczynk csak most vette volna le róla vésőjét: de a hollófürtök, az erős szemöldök, s ezek alól tündöklő fekete szemek hatalmasan meggyőznek, hogy az alak nem szobor. Szemei a könyvbe vannak merülve, szent áhítattal utazzák végig a malasztos igék sorait: de midőn a könyörgő az imának ezen szavaihoz ér: „tartsd egészségben, uram, szerelmesimet”, tekintete a beteg ifjúra villan, s arczán a szemérem futó bibora hajnallik fel.
Kell-e mondanunk, hogy e hajnal a szerelem napjának hírnöke?
Ügy van: a hölgy hálaérzelmiből nem ritkán fakadnak szerelem virágai. A férfiszív első látásra képes választani, mert erőt érez magában, szerelme tárgyát, ha gyönge, védni, ha makacs, fékezni: de a nő, ámbár szinte nem ment futó fellobbanásoktul, védtelensége érzetében, legtöbbször annak hajlandó nyújtani szerelmének hála és becsülés koszorújába elegyült virágait, ki tettleg bebizonyítá, hogy őt hatalmasan védni bátor, erős, kész. És ha ekként támadt szerelme később mégis megváltozik, ez akkor van, midőn szívéből a hálaérzet már eltűnt, a mi fájdalom! változékony kedélye miatt, nem tartozik a legritkább események közé.
Azonban az ajtó nyílik, s az orvos belép. A neszre fölébredt beteg fölveti nagy kék szemeit s ezek először is ama feketék tekintetével ütközvén össze, egy újanpattant villanyszikra vezetőivé lesznek az ifjú szívéhez. Álmai zavartak, ébrenléte perczei álmok valának, mióta az ismeretlen helyre hozatott: s most, midőn eszmélve serken föl, Isten egébe s angyalai közé álmodja magát.
– Semmi baj, – szólt az orvos, megtapogatván Gyula üterét.
– Nem fog többé ily zavartan beszélni? – kérdé a hölgy rebegve, mélyen pirulva s elfordulva, mintha homlokáról bűnvallás volna olvasható.
– Pár hét mindent jóvá tesz, – válaszolt az orvos a már távozó hölgynek. – Aztán szokott vidám kedélylyel szóba eredvén a beteg ifjúval, beszéde során kölcsönös felvilágosítást vett és adott ezen, még eddig homályban rejlett, dolgokról: ki legyen a hölgy.
Marinski Dávid, Hermina atyja, élte jobb részét hadiszolgálatban töltötte az ausztriai seregnél, s most, mint nyugalmazott őrnagy, szülővárosába, Krakóba vonulva vissza, megtakarított tőkepénze után s évdíjából, tisztességesen élt. Marinski nem volt rosz hazafi; honának felvirágzása legbuzgóbbika volt óhajinak: de óvakodott mégis részt venni az újabb mozgalmakban, mert, mint szokta mondani, elég higgadt vérrel bírt átlátni, mikép ezek, vértanúk szaporításán s hona gyengítésén kívül, semmi eredményt nem szülhetnek. Szerinte, ha nemzetének még jövendője van, az csak béke útján lesz elérhető. Ezért honfitársai által gyanús szemekkel nézetett, sőt buzgóbb körökben, szinte honárulónak bélyegeztetett.
Azon virágot, mely kebelén már-már elhervadott, de faja szépségeit nemesített alakban örökíté át a gyönyörű Herminára, hajdan, ifjúsága erődús napjaiban, a szép Magyarhon kertéből szakasztotta Marinski. E hölgy teljes szívvel csügg vala szép hadnagyán: de szerelme nem volt képes kioltani kebléből ragaszkodását a hazához, hol csecsemő korának bölcsője rengett s gyermeksége bábjait anyai édes gondok válták fel. Azért, mihelyt férje szolgálatból kilépett, arra bírá azt, hogy nyugalmának hátralevő éveit Magyarország kebelében élje le, mely hont – annak különböző tájain töltvén el katonasága szebb korát – alkalma volt megismerni. Marinski örömmel engedett e honvágynak, de a faluban, hol a nő szüleinek ősi nemesi laka állt, csak sírhalmokkal találkoztak. Fájdalom s némi lelkivád, mintha kedvesei halálát az ő huzamos távolléte okozta volna s mintha bűn volt volna haldokló ágyuk mellett nem virasztnia, messze, messze űzé az érzékeny asszonyt: öröklött birtokát eladá s Krakóban települt le férjével és kis leányával együtt. De később ismét visszasovárgott a honba, melyen kívül – s e módosítással igaz a régi közmondat – magyarnak nincsen élet.
Hermina magyar tejet szítt. Még ott lebegtek multja fátyolán gyermekkora tündérképei; még ott zsibongtak füleiben a szende játtársak csevegő szavai, melyeket ő is oly tisztán, oly kedvesen beszélt vala. Ezért, szülőfölde virányiról jogszerű honába szakadva is, fentartá ismeretségét az édes nyelvvel: azon csevegé anyjához bizodalmasb beszédét; s bár nem hideg a lengyel iránt sem, melegen ragaszkodék a magyar irodalom jeles műveihez. Ne kárhoztasd, ne irigyeld őt tőlünk, eleven sebektől vérző haza! hiszen mi megköszönnők, ha köztünk nevelt leányaink, idegen nyelveken kívül, a magyart is megtanulnák.
Egyébiránt Hermina, bár nem egészen ment neme hiúságitól, jó vala. Szépségével együtt erényeit is öröklötté anyjának; és ha kissé regényes, ábrándos kedélyét s e tekintetben néha csaknem makacs szeszélyeit leszámítjuk: alig födözhetünk fel valamely hibát erkölcsi lényében. De ez is inkább természeti hajlam, mint rögszokás, inkább általa került, több esetben legyőzött gyöngeség, mint uralkodó szenvedély volt s egyéb ragyogó tulajdoni által anynyira háttérbe szoríttatott, hogy csak folytonos társalgás után lehetett rajta olykor-olykor észrevenni.
A szülék mélyen érezték a hálát, melylyel Szerényinek tartoztak. Betegsége alatt leggyöngédebb ápolást, azután is legszívesb barátságot élvezett ez körükben, s kivált miután tőle elhunyt szülői nevét, lakhelyét megtudták és azokban mindkettő egykori ismerőseire, sőt a nő az anyában hajdankori barátnéjára emlékezett, szülei szeretettel csüggének a szép fiatalon. Visszaidézték a multnak kies napjait; emlegeték az időt, mikor a kétéves Gyula egy hasonkorú szép fiacskával játszadozott, s ilyenkor szelíd köny rezdült meg az apa mély szemében, szelid köny csermelyzett alá az anya redőzött arczain, mert e fiú, az ő egyetlen fiók, koránhalt Victoruk volt.
Mindezekből érti nyájas olvasóm, hogy Gyula és Hermina szerelme szabadon felvirulhatott, s mivel a határtalan bizalomnál fogva, melylyel a leány anyja iránt viseltetett, alig maradt ez néhány napig titokban, örömére a szüléknek csakhamar jegyváltás következett, s az egész boldog család azon édes reménynyel nézett elébe a kikeletnek, hogy akkor elhagyván Krakót, Magyarországba, Szerényi birtokába jőnek le, ott ülendők a víg nászünnepet.
És most vajha bezárhatnám a történetet! vajha el mondhatnám röviden, mikép a tavasz eljött, az utazás, menyekző megtörtént, s most az új pár szerelmének tiszta sugári megtöretvén a szülők örömkönyén, remény szivárványát tüntetik fel, biztosításul, miszerint a család boldogsága maradandó lesz! De a sors máskép akarta: folytatnom kell.
Szivek boldogságát ecsetelni hasztalan erőködés: a kép, melyet legbátrabb kéz rajzolni merészel, végtelenül távol fog állni az eredetitől. Hasonló lesz az a Korán költészetéhez, mely a menny üdvét nagyon is földileg ábrázolja.
Elég mondanom, mikép Gyula s Hermina nevezhetlen boldogok valának; még boldogabbak az által, hogy létezett rokon kebel, melybe érzelmeik fölöslegét kiönthessék. Hermina barátnéja a szép Eleonóra, Gyula barátja a derék fiatal lengyel Ilniczki Auguszt gyöngén szereték egymást s a két ifjú pár, szerelemben, egymásközt barátságban, viszonylag édeni napokat élt.
Hajh, édenieket!... Ott virult a fiatal természet dús pompájában; ott illatoztak az első tavasz hímes virági; ott kínálkoztak a fák aranyszín gyümölcseikkel: de ott rejtőzött a kígyó ezeknek tömött lombjai közt, látatlanul, vészesen! A kígyó először Hermina szívét illeté fullánkja hegyével.
Hermina egy idő óta szívszorongva kezdé észrevenni, hogy Gyula szemei gyakorta huzamosan megakadnak Eleonóra érdekes arczán. Nem vádolhatá ugyan, mintha irántai szerelme akár melegség, akár gyöngédség jeleiben fösvényebbé vált volna: de midőn, tükrei segélyével naponként lesve, óranegyedig a leány tapadó méláiban sejtelmét igazolva lelé: minden látszó bensősége Szerényinek, alacsony képmutatássá törpült előtte.
Sokáig epedt némán hasztalanul. Éjeit nem látogatá édes álom: napjait nem fűszerezé szokott vidámság; s a perczekben, midőn Gyula keblén függött, gyermeki csevegés helyett, fájdalom keserű hangján gyóntatá kedvesét: ha nem csalja-e meg, ha nem lesz-e hűtelen? Az ifjú százszor esküvék: de Hermina keble redői közt ezt sziszegé a kígyó: ,ne higyj. ez eskü hamis'.
S a világhírű orvos, az idő, nem csöppentett balzsamot a leány szívére, sőt naponkint megfordítá a beléütött gyilkot, hogy a seb be ne gyógyulhasson.
„Nem, nem epesztem többé magamat a hűtlenért! Kitörlöm emlékemből, mint álomképet, mint tündérmesét; elfeledem, mint illatárt, melyet csapongó szellő felém hozott, de ismét elragadott. Hiszen könnyű nekem öt felednem: hiszen tán nem is szerettem őt. Hálával tartoztam neki; de az adómat lefizettem: legbecsesb vagyonomat, szívemet adám jutalmul. Igen, hála volt csak, kötelesség, de nem szerelem. Elfogadá; ismét elvété: most szabad vagyok. Nem epedek tovább: boldogságát nevelnék kínaim. Daczolni fogok a nyomoruval: hadd lássa, hogy a kéz, melyet eltaszított, nem oly olcsó, miszerint akárkinek is játszerévé aljasodjék!...”
Hermina mondá – legalább gondolá – ezeket. Csalatott szíve megcsalá magát: elhazudá titkos érzelmeit s szerelme mélységét rövid daczos indulat tömött fátyolával teríté be. Boldogtalan leány! az által akart menekülni metsző kínaitól, hogy újabb szerelem mámorhullámiba sülyeszté magát.
Sóvár imádói egyike, Kaminiczki báró lőn választva kitörleni szívéből emlékét a hűtlen Gyulának. A báró látogatási sűrűdének; Szerényi végkép elmaradt. S Hermina oly boldog volt – ha Gyulára nem gondolt.
Február közepe táján fényes vigalom adatott Krakó legelső táncztermében. A tisztes anyahölgyek bírói széke figyelemmel, néhol éles megrovásokkal kisért egy ifjú tánczost s egy karcsú hölgyet, kiknek gyakori együttlejtésében szerelmi viszonyt gyanított észrevenni. Marinskiné is jelen volt, de körülte másról suttogtak a bíráló nyelvek: mert azon karcsú hölgy az ő leánya volt.
Marinskiné semmi különöst nem talált benne, hogy a leány több ízben tánczol Kaminiczkival. Hermina forrón szereti jegyesét, gondola s a báró iránt tisztelettel kell viseltetnie. Mert Herminának nem volt már bizodalma felfödözni anyja előtt megváltozott viszonyát Gyula iránt; noha búslakodó kedélyét egészen el nem titkolhatá.
Épen fejbódító keringő forralá az ifjúi vért, midőn Kaminiczki, végezvén első körét Herminával, karjára fűzé ezt, s nyájas beszélgetés közt távoleső szobába tűnt vele. Senki sem ügyelt a távozókra: csupán egy kékszemű szőke ifjú kíséré őket éles tekintetével. A báró pamlaghoz kéré szíve hölgyét, s édesen suttogá neki szerelme titkait.
A szőke ifjú pedig csöndesen utánok suhant, megállott a legszélső ajtó megett, kebeléből csillogó tőrt vont elő, végigtekintett annak hármas élén, azután egy leső pillanatot vetett a pamlagon ülő párra; hirtelen keblébe rejté a gyilkot s rohanva eltávozott. Hermina nem láthatta őt.
Kaminiczki sima nyelven ömlendezteté szerelme százszor ismételt vallomásait. A hölgy erőszakkal tépett ki kebléből minden fájós emlékezetet: akarta szeretni Kaminiczkit. így akarjuk néha valónak hinni óhajtott álmainkat; akarunk biztosodni, hogy a mit lelénk, valóban kincs s a mit kincsnek nézünk, nem álmunk csaljátéka: de hirtelen megdördül az ég; a villámcsattanás messze riasztja szenderünket, kincsével, boldogságával együtt, s mi a vihar közepén találjuk magunkat, elhagyatva, vigasztalanul!
Kaminiczki beszéde lassan kétértelművé kezde változni. Hermina, szíve ártatlanságában, mindég a jobb értelmet fogta fel: ismeretlen volt előtte a bűn nyelve, mely a legszebb szóvirágban is öldöklő mérget rejt. A báró tettetésnek hitte a hölgy szíve egyszerűségét s kifejezéseit egyértelműekkel cserélte föl.
Hermina visszariadt: vissza, mintha rózsát szakasztván, midőn illatát élvezni akarná harmatos szirmai közül, mérges darázs csapódnék szeme közé; mintha az ajkaihoz vitt eperszemen hirtelen undorító pókot pillantana meg. Sebesen fölállt ülhelyéről, a főterembe iramlott s anyjának döbbent szíve fölé rejtette halavány arczát.
– Beteg vagyok, anyám, menjünk haza.
Félóra múlva ágyban feküdt Hermina. Hítta a halált, de nem jött az, sőt testvérének az álomnak is megtiltá fölkeresni a szép szenvedőt.
Másnap hiában kérdezék baráti Szerényit szállásán; hiában fürkészték ki a város minden zugát: ő nem találtatott Krakóban.
Szerda lőn, febr. 18-dika 1846. A történetírás vérbetűkkel jegyzendi föl e napot évkönyveibe s ki mondja rá igaz bírálatát. Mi csak annyiban említjük meg, mennyiben fölvett tárgyunk tőle függésben áll.
Marinski Dávid nem vélte biztosnak a zendülő várban maradnia. Pénzét, becsesb ingóit összeszedte, s útra készült Magyarhonba. Egyedül Hermina rosszulléte késlelteté a család elutazását.
Hermina zokogva beszélte el megcsalatását anyja előtt. Marinskiné azonban nem hihette Gyula hűtlenségét: és reményt nyújtott a beteg szívnek, hogy a kedves ifjat honában feltalálandja. S ím e bíztatás – legyen való, vagy hazug – jótékonyan hatott a leány egészségi állapotára: az elutazás reménye pár nap alatt felgyógyítá őt.
Az indulás szombatra, február 21-kére lőn határozva; a vágyó hölgy szemei kíváncsian legelének a naptárban. És e néma rendezője a ház dolgainak indulás szombatán Eleonora nevet mutatott a tűnődő leánynak.
– Eleonora! – sóhajtá – megátkozzam-e ezen nevet, mely több évig áldás volt szívemben? megátkozzam-e búcsú gyanánt, mint rablóját szerelmemnek? Hátha a rablást tudtán kívül követték el bájai? Vele beszélnem kell; kérdőre kell vonnom: így nem távozhatom.
Pénteken estve Eleonórához sietett búcsúvételre. Ölelő karokkal repült ez barátnéja fogadására, s legelőbb is egy arczképhez vonszolta, melyet, mint dicsekedve mondá, Augusztjától csak most kapott névnapi ajándékul. A kép Eleonora tökéletesen talált arczképe volt, s Hermina, mintegy átvillanyoztatva leánytársa színletlen örömétől, nem állhatá meg, hogy a képet meg ne csókolja.
Ilniczki távolabb állt: mosolygott, de egyszersmind köny csillant meg szemeiben.
– Ha tudná nagysád, mily kezek vonásit érinté ajkival, bizonyosan visszavenné csókját, – monda.
Hermina Ilniczkire tekintett; olvasni lehetett arczárói, hogy nem érti a beszédet.
– A képet – folytatá Ilniczki – szegény barátom Szerényi Gyula festé, emlékezetből. Figyelmesen kileste Lórim vonásait s belőlök lakhelyén rakta össze ezen másolatot. Lórim nagyon elégült vele: hanem én csak az eredeti mellett maradok.
Hermina lelkében világosság lőn, de villámé volt ez, mely életfáját széthasítással fenyegeté; villámé, mely ő rá süté a hűtelenség korombélyegét!
Szerényi tehát nem egyébért merült el néha Eleonóra nézésében, mint azért, hogy arczvonalait emlékébe annál hívebben benyomhassa! Tudniillik Auguszt meg akarván kedvesét névestéjén lepni, Gyulát, mint jó festőt, kérte meg arczképének titkoni elkészítésére.
Ama számtalan érzelmek közül, melyek a boldogalan leányt, mint megannyi rémek, űzik vissza lakába, legkiválóbbak a bánat, szégyen, kínzó öntudat s mégis forró szerelem, megettök tátongó kétségbeeséssel: azon egyetlen érzet, mely a lét fonalát még fenntartja s az életet hosszabb útra edzi: egyedül a remény.
Remény, hogy szerelmesét, bűntelen, holtig hű Gyuláját még feltalálandja; remény, hogy ez megbocsátand, nem teend szemrehányásokat eltévedt jegyesének; remény, hogy csókzáporral hintheti még ajkait s a kezet, melyen adott gyűrűje csillog...
Reménye, hajh, nem csalta meg!
Galicziának Bochnia nevű kerületében sebesen halad egy utazó kocsi. Előtte az úton paraszt nép csoportoz; a csoport közepén lassú ökörszekér mozog előre. A kocsi csakhamar eléri a csoportot, de, mielőtt kitérhetne, izmos karok tartóztatják fel a lovakat.
Marinski őrnagy kénytelen kiszállni kocsijából, s lehetőleg igazolni magát, hogy nem forradalom embere.
Hirtelen, éles sikoltással szökik le a hintóból egy magas ifjú hölgy, s a pórnépen keresztül a szekéren terem. A szekéren holttest fekszik, véres mellel, vértelen arczczal; s a barna hölgy, ráborultan, őrjöngő szenvedélylyel csókolja hideg kezét, ajkait. „Gyula!” sikolt még egyszer, hangján a kétségbeesésnek, s ájultan rogyik jegyese fölé.
Marinski és neje borzadva ismerének a legyilkoltban Hermina jegyesére.
A vad lengyel pórok megilletődve nézték a jelenetet s feledék rabhalottuktól az élő fájdalmat eltiltani. Az őrnagy kocsiba emelé eszméletvesztett leányát; a pórok tovább akarák vinni martalékukat.
– Ne vigyétek, adjátok eltemetnünk! – jajdult a keserves anya.
Marinski gazdag ajándékokkal csakugyan rábírá a parasztokat a holttest átengedésére, bár előbb szabadkoztak, hogy azt, mint ,lázasztót’, kötelességök Lwowba vinni.
S ott, egy igénytelen halomka tövén, egyszerű kereszttel kijelölt sírban nyugszik Szerényi Gyula, kit időtlen féltésből származott szeszélyes női dacz a forrongó nép közé hajtott, hogy ha már életét elveszté, halálát lelje föl!
A fiatal orvos, kinek szíves elbeszélése után jelen történetet közlöm, Kassán találkozott Marinskiékkal. Ő jelen volt az orvosi tanácsban, mely Hermina életromjai felett tartatott, s melyben a nyomatékosb vélemények egyhangúan odanyilatkoztak, miképen, ha talán testi egészsége még visszaszerezhető volna is, mihez egyébiránt semmi remény: elméje sohasem fog teljesen kiépülni.