Hegytetőn (Sárközi György)
szerző: Sárközi György
Ismeritek szeptember könnyű szelét, mely a szőke avarba
Lágy ujjakkal kotorász, (hisz kedvese aranyhaja az,)
S fürge lábblal rugaszkodik a fák borzongó ormain által?
Vagy ismeritek a hold bizonytalan sugarát árnyékos éjben,
Mely porzó égi úton szalad s ugrál tornyok bádogtetein
S langyos cóskjait egyidőben hullatja ezer folyam vízébe?
Könnyebb, szabadabb s messzebbsuhanó vagyok én ezeknél
Fönn e kősziklába fagyott s gőgösen égbezúgó hegyen,
Fönn a törpe bozót zöldjével koszorúzott, büszke hegyormon.
Mintha nem is lennék, vagy mintha engem is, mint a tűnő szivárványt,
Csak pára s a nap sugara ringatna játszva a táj felett
S ha mulnom kell, haló színekkel lassan az ég kékjébe oszolnám.
Nemcsak most járok, lengek itt, hol a mennyboltot ujjammal elérném,
Álmaim, mint a sasok, kóvályganak örökkön errefelé,
Hol már jeges nyugalom csöndes fényében ragyognak a szirtek.
Kinyilt szárnyával a madár lejjebb száll, lejjebb sodródnak a felhők,
Itten tiszta, finom levegő él, árva tengerként egyedül,
Parttalan, hömpölygő tenger s fölöttem ködlik és kéklik tiszta mélye.
Mily boldogság e lenge közelség, mily távol a boldogtalanság,
Mily távol sülyedt s kavarog magas hegyem barna lába körül,
Mily boldogság e hamvas magasság, mily mélyen hagytam a bűnt magamtól!
Mintha valami ár sodorna hullámkarokkal egyre előre,
Egyre sebesebben, fölcsapva s merülve lágy oceán,
S egy ragyogó kapú fölnyilna előttem s a zengő víz rajta átzuhogna.