Hazaszeretet
szerző: Kis János
A nemes szív a porból kikél,
Sorsán s idején túl repűl.
Nem imádja, ha mit népe vél,
Vagy neme hisz, és honja szűl.
A nap a merre vet szemeket,
Mindenütt csak lát testvéreket.
Celta, görög, barna, fejér,
Áldást mind egy istentől nyér.
De bár a lélek felemeli
Szemét az ég seregére,
Őtet a tunya test késleli,
Melly ragad szülőföldjére.
Mennybe siető gondolatja
Szárnyát hiába próbálgatja,
Nem bírja súlyos munkáját,
Nem feledheti hazáját.
Szereti atyja szűk lakását,
A nagy asztalt, a karszéket,
Egyűgyű szomszédi szokását,
Körűl belűl a vidéket.
Szereti tanúló pajtásit,
Velek volt édes múlatásit,
Szeret arról emlékezni,
Mint tudott hajdan érezni.
Te, ki idegen földre szakadsz,
Édes bút kóstolsz s kedvözönt,
Midőn ott valakire akadsz,
Ki hazád szép nyelvén köszönt.
Mint óhajtod jeges honodat,
Bár szép külföld fogja pártodat.
A partot könyvvel áztatod,
Hol kunyhód füstjét láthatod.
Ha minden rendek szabadsága
Él mint a köz jó kútfeje:
Becses a szántó fáradsága,
Gondtól nem fáj a bölcs feje:
Ha kiki a terhben egy részt vesz,
Fő székekbe érdem, nem rang, tesz:
Akkor inkább otthon rongyban,
Mint másutt fő rab bársonyban!
Boldog, ki hazáját szeretvén,
Örök érdemre tört utat!
Kit, mint hasznos polgárt, a bölcs vén
Az ifjaknak ujjal mutat!
Nem ön hasznát vadászsza szíve:
A köz jót nézi minden míve;
Rá szánja javát, erejét,
S ha kell, nem kíméli fejét.