Hazánk és a külföld
szerző: Cholnoky Viktor
A kínai embernek a sajátságos, nem is évezredes, hanem évtízezredes kultúrája kifejlesztett magában a csájni-menben egy olyan ösztönt, vagy tehetséget, vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt a kvalitását, ami már magában megkülönbözteti a legendás "Szer" földjének a kultúráját minden más hasonlóan ősi műveltségtől is. Ez az egészen sajátos és egészen egyedülálló kvalitása a kínai embernek - és ebben már a fürgébb fajtársa, a japáni sem osztozkodik vele - az, hogy neki nincsen bal keze, és nincsen jobb keze, nincsen bal lába és jobb lába. Hanem van neki igenis déli keze, és van neki északi keze. Ez évezredes atavizmus agymechanizmusával a kínai gyermek szinte már kompasznak születik, mert még a sárkányeregető - igaz, hogy nem nagyon szilaj - játékai közben sem feledkezik meg vehemens fordulóban sem arról, hogy most melyik keze lett északiból hirtelen délivé, Pé-ből Nan-ná, mert hiszen a kínai, a mágnestű első feltalálója, még a birodalmának is két fővárost adott, az északi Pékinget és a déli Nankinget. Ősösztöne a kínainak az észak és a dél minden helyzetben való megérzése.
Ellenben a szélrózsának nemcsak két iránya van, hanem négy, és nemcsak Kínában, hanem nálunk is vannak kinézerek. Azzal a különbséggel, hogy ezek a busszola jelölte két másik világtájékot érzik meg valami beléjük nevelődött vagy önnön magukban belehizlalt ösztönnel: nem északot és délt, hanem keletet és nyugatot. És a kínai sárkányeregető vagy papírlámpást világosítgató gyermek nagyszerű bizonyosságával, szinte tiszteletreméltó, mert egészen naiv önhittségével érzi meg, hogy itt, nálunk, márhogy Magyarországon, itt kezdődik el a Kelet, az Ázsia, ellenben amint a vasút elhagyja Marchegget vagy Bruckot, ott mindjárt egészen bizonyosan a nagyszerű, a kultúrában telhetetlen Nyugat következik. Ezek a keresztbe fordított kinézerek, akik a jobbra és balra mutató nagy bőrszárnyukkal úgy mutatnak rá Kelet és Nyugat irányára, mint a kultúra száiszi titkú kapujára rászegezett denevérek, ezek tehát azt érzik, hogy nálunk kezdődik el a Kelet, az Ázsia, amire pedig rajtunk túl a másik bal kezük, akarom mondani bal szárnyuk mutat, az azután egészen színtiszta Európa, tehát cseppentett kultúra.
Sohasem tudtam valami igen nagy haragra gyulladni, amikor a magyar viszonyokat, a mi történéseinket "ázsiai állapot"-nak stigmatizálják, megfeledkezve arról, sőt talán nem is egészen bizonyosan tudva, hogy ez a szállóige egy nem egészen a szájuk íze szerint való forrásból származik, a nagyon konzervatív és kissé talán nagyon is keserűen arisztokratikus Sennyey Pál bárónak egyik parlamenti beszédéből. Ismétlem, akármilyen sötét gyanúba keveredjem is bele, az "ázsiai állapot" ellen, mint irónia vagy szatíra vagy szarkazmus ellen sohasem tudtam igazán nekidühödni. És most nagy valószínűséggel úgy érzem, hogy azért, mert nem éreztem ki belőle teljes tökéletességgel a gúnyt, a kicsinylést, azt a fogahíjas kis keserűséget, amivel új tendenciák óhajtása az, hogy belepiszkoljanak a régi és egészen megbízható fészekbe.
Most valamelyest revelálódik bizonyára nálad is, olvasóm, ennek az iránytűkultúrának és világrész-skatulyázásnak az ártatlan és ügyetlen mivolta. Az „ilyen is csak nálunk történhetik” undorig csépelt sablonjának a gyatrasága, hazugsága, teljesen kongóvá vált frázisa.
Mi itt, Ázsiában még mindig zokogunk azon, hogy a betyárromantika ideje tulajdonképpen mégsem múlt el rólunk, csak formát változtatott, mert hiszen soha annyi akasztás nem volt, mint mostanában, a right honourable highwaymenek tehát csak technikát változtattak, nem pedig mesterséget is. Ők maguk maradtak los mismos perros, con otro collar - ugyanazok a kutyák, csak a nyakukra tesznek újabb, divatosabb örveket. Ma már a magyar zsivány nem fokossal dolgozik, hanem browninggal, ma már a haramia nem az erdők sűrűjében les rá az áldozatára, hanem rátöri Temesváron a zálogháznak, Pozsonyban a trafiknak az ajtaját. Nálunk ezen, itthon történvén a dolgok, természetesen megint zokognak az ájrópéerek, a külföldben telhetetlenek, akiknek még a kalotaszegi varrottas is csak akkor szép, ha Berlenben a Wertheimnél vehetik meg, és most valószínűen azon fogják kétségbeesetten csapni össze a kezüket, hogy a mi barbár rendőrségünk már megint útját állta, hogy megközelíthessük a Nyugatot, mikor már itt, Budán galléron csípte az első magyar automobil-apacsokat, akik Kaposvárra terveztek egy kis kultúrkirándulást à la Chantilly. Mert hiszen nekik a houdaini gyilkos táncmulatság is szebb és stílusosabb volt, mint az ököritói véres cécó, mert - ah, az is Franciaországban történt, tehát feltétlenül jobban hasonlít a Jean Goujon utcai katasztrófához, mint a mi nyomorult kis ázsiai stílusú katasztrófáink. De ha nem is, Houdain neve mindenesetre szebb név, mint Ököritó neve.
Nem tudom, érzed-e már, olvasó, azt az abszurdumot mind, ami csak ennek a két összehasonlításnak a révén is megderül. A képtelenségét ennek a saját becses ábrázatunk következetes és rosszhiszemű szidásának, amelyik ma már nem is sport, hanem annál is silányabb foglalkozás, mert a sportnak, akármilyen oktalan mesterkedés is, legalább nincsen alattomban értetődő tendenciája.
Hiszen az nem volna baj, hogy mi szidjuk önmagunkat. Valóban, Berzsenyi is szidta a magyart. De nézzetek bele az imádott külföld tükrébe, és akkor, ha sem vakok, sem rövidlátók nem vagytok, meglátjátok, hogy ugyanaz a kor vigyorog rátok, amit itthon értek.