Havas éj (1909)
Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani.
Nagy némaság; az élet összedermedt.
Az elhagyott erdőn nehány kivert eb,
A zúzmarás fák közt vadul csaholva nyí.
Pihen a dal, a gyöp kiszáradt mindenütt.
A tél tarol az árva rózsaparton.
A meztelen fák, mint megannyi fantom,
Az égre görbesztik fehér csontváz-kezük.
Sietve száll a nagy, halotti holdkorong,
Minthogyha fáznék a magányos űrben.
A pusztaságra bámul kimerülten,
S hogy látja, mily kiholt, búsan tovább bolyong.
Ránk szórja jéghideg, fagyos sugárnyilát.
Sápadtan és kísértetin világol.
A hó sziporkát hány, az éjbe távol
Oly babonásan ég a szürke holdvilág.
Ó gyilkos éjszakák, madár-ölő idők!
A fákon a jeges szél zúgva nyargal.
A madarak várnak fagyott inakkal
S a lombos ág alá vágynának szállni ők.
A pőre gallyakon ón-kérgű jégeső.
Ott ülnek és gubbasztva, lesve néznek.
Forgó szemekkel várva a sötétet
S a hó fehér, fehér s az éjjel sose jő.