Havas éj
Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani.
Nagy némaság; az élet összedermedt.
Az elhagyott erdőn nehány kivert eb,
a zúzmarás fák közt vadul csaholva nyí.
Nincs dal, kopár fagyos a tarló mindenütt.
A tél dühöng az árva rózsaparton.
A meztelen fák, mint megannyi fantom,
az égre görbesztik fehér csontváz-kezük.
Gyorsan görög a nagy, halotti holdkorong,
mint hogyha fáznék a magányos űrben.
A pusztaságra bámul kimerülten,
s hogy látja, mily kiholt, búsan tovább bolyong.
Ránk szórja hidegen éles sugárnyilát.
sápadtan és kisértetin világol.
A hó sziporkát hány, az éjbe távol,
oly babonásan ég a szürke holdvilág.
Ó gyilkos éjszakák, madár-ölő idők!
A fákon a jeges szél zúgva nyargal.
A madarak várnak fagyott inakkal,
s nem tudnak a fagyos ágon aludni ők.
A pőre gallyakon üveges jégeső.
Ott ülnek és némán gubbasztva, néznek.
és hajnalig lesik csak a sötétet,
s a hó fehér, fehér, s az éjjel sose jő.