Harsány dalt ma és vidámat...
fordító: Kosztolányi Dezső
Harsány dalt ma és vidámat,
fönt a legnagyobb királynak
szóljon ez az ünnepünk.
Szentünket áldjuk ma dallal
és szívbéli diadallal,
azt, ki született nekünk.
Édes ének, kedves ének,
melybe tiszta lélek éled
és a szájból fölrivall.
Hát hogy itt e hármas ünnep,
zengedezzünk Istenünkkel,
õt dicsérte ez a dal.
Így csodáljuk most mi, dallók,
úgy tiszteljük a hitvallót,
ki tettekben óriás,
mert attól van a hatalma,
ki jóságát ingyen adja
és örökre glóriás.
Imre, a dicsõ királyfi,
már korán kezdett kiválni,
mingyárást jeleskedett.
Ám hogy õsi származását
még tetszõbb szinekbe lássák,
Krisztus hív cselédje lett.
A hívságokat kerülve,
csak jámborság volt az üdve,
ennek tett mindent alá.
Járt fönt a hatalma ormán,
megveté ezt is mogorván,
földi jó meg nem csalá.
Éjtszakát vigyázva tölt ő,
egy napot a másba ölt ő,
nem tunyálkodik, buzog.
Nő a szorgossága éjjel,
fény nyilall belőle széjjel,
ajkán jámbor himnuszok.
Hogy csodákra lett ő,
ifjan megmutatta,
mert csókját a kedves,
hív papoknak adta.
Annyi csókot osztott
nékik kiskorában,
mennyi évig hervadt
itt, a föld porában.
Árn a szent barátot
megcsókolta hétszer,
mert a szűzisége
fénylett, mint az ékszer.
Vivódik, imádva senyved,
mit ajánljon föl Istennek
s várja, hogy jelentse ki.
Fényesség támad s az égi
szózat azt beszéli néki,
válaszát így hirdeti:
„Nincsen kedvesebb, erénynek,
az égnek és a szerénynek,
mint a jámbor szűziség.
Hát legyen enyém a drága
tisztaságod szent virága,
bárha benned tűz is ég.”
Szűziség szagos virágát
kedvelik az angyalok.
Mostan véle társalognak
s ő közöttük andalog.
Amikor meghalt az ifjú,
Krisztus élteté tovább,
gyámolítva a hatalmát
végzett sok jeles csodát.
Imre győzött a halálon,
győztesen leverte őt,
mert hogy elmult, a csodája
nem mult el, de egyre nőtt.
Egy emberrel négy csodát tőn,
buzgóan imádkozott,
a gonosztól és a bűntől
megtisztult az átkozott.
Törli a halál írását
és halálos szíjat old,
zúzza a vasat-bilincset
és kilép, ki kötve volt.
Konrád im' szabad a bűntől,
bűnhődéstől szabadul,
szíja enged, lánca roppan,
az írása földre hull.
Imre, légy a pártfogónk hát,
mert barátink nincsenek,
oldd meg a mi bûneinket,
e nehéz bilincseket.
Nézz le a sanyarú völgyre,
ahol annyi a sírás,
hogy te véled vigadozzunk
glóriádba glóriás.