Harangszó (Móra László)
Megjelent az Álmok szekerén verses kötetben 1925-ben.
Pannóniába vándorok jövének
– Nagy messze útról tépett sok követ –
E város kettős történetkövének
Testvérül adni új emlékkövet,
Új márványtáblát hatvan hős nevével,
Hatvan családnak fájó szent sebével.
...Testvérek voltunk édes egy családban.
E hajlék adta szívünk harmatát.
Tapolcaparton, játszi napsugárban,
Együtt álmodtuk sorsunk hajnalát...
Ábrándos tervük még fülünkbe reszket...
Elhamvadt multra visszaemlékeztet.
S ki hitte akkor könnyes eljövendőnk?
Ki hitte, hogy jő hosszú gyász vele?
S bejárja rétünk, elrabolt sok erdőnk
Az ezredéves őshegyek szele
S feljajdul minden holdas éjszakába
Egy jajkiáltó csonka kis hazába?
Szép Álomország álomkergetői
Hősökként haltak vérvirág-mezőn.
A kulturának szorgos magvetői
Árvákat hagytak köztünk könnyezőn,
Hogy fényes Égből, mint a csillaglámpák
A csonkatestű ősi fát vigyázzák.
A hatvan hősünk fáklyalelke ott áll
Szentelt határunk meglopott rögén
S vigyázza, nézi, gyúl-e már az oltár
Az Árpád adta két folyó közén.
– Úgy néha, néha erre is leszállnak,
Az új tanitók új szívére várnak.
Im’ most itt van mind a hatvan lélek!
Aranybetűkön repdes mindegyik.
Az új diákok áldozó szívének
Hamvas virágit ők öntözgetik;
S a volt tanárjuk fáradó kezére
Áldást könyörg a hősök szívverése...
Im’ most is itt van mind a hatvan fáklya!
Aranybetűkön repdes mindegyik.
Égből leküldött angyalokra várva
A sok lepergett könnyet fölszedik
S láthatlan kézzel felhordják az Égbe
S harmatként hintik szét az égi rétre...
Így általuk, kik Égből földre járnak:
Templommá lett e csöndes iskola.
Örökkön élő képin az oltárnak
Ez égi fény nem fogyhat meg soha!
E fény a hősök szívedobbanása!
E fény az élők új feltámadása!
Imádság-könyvünk lapja áll előttünk.
– Márványba vésve rajta szép nevek. -
Imás ajakkal mind, akik itt nőttünk:
Imádkozzunk ma, testvéremberek!
Boruljunk földre, templom itt e szent hely!
Boruljunk földre, áldott e sok sebhely...
Harangszó csengjen szívünk templomába
S a lelkünk szálljon véle messze el,
Hol ellen közt, a kínzó föld porába,
Átokkal bántják... sírjuk jeltelen...
S ahol a vérünk szent patakként habzott:
Öleljük össze mind e szentelt hantot!...
Harangszó csengjen Multról a jelennek!
Ez szőjje hittel álmodott jövőnk!
Harangja csengjen minden hű kebelnek.
Ez legyen zászlónk s titkos sebkötőnk.
– S megáldott lesz így véretek jaja!..
És: talpraáll egy rombadőlt Haza! –