Hans Christian Andersen
szerző: Kosztolányi Dezső
Ez a név úgy hangzik nekünk, mint gyermekkorunk zenélődobozának elpattanó hangja, vagy valami régóta nem hallott, jól ismert tündércsengettyű. Nem irodalomtörténeti név ez képzeletünkben. Több annál. Egy életérzést hoz vissza a múltból, abból a termékeny-eleven korból, amikor a reggelek és esték még gazdagon ifjak, tartalmasak voltak, fokról fokra ismerkedtünk az élettel, minden apróság - a gyertya lángja, az ablaküvegen nyíló jégvirág s egy ismeretlen emberi arc - feledhetetlen élményt jelentett számunkra, és ezzel a sok őskori-csecsemőkori csodával végzetesen összeszövődtek az ő szavai, melyeket akkor először hallottunk. Egyszerre kastélyok nyílnak ki, üvegpagodák s szellemek, boszorkányok, manók tünedeznek föl, elevenednek meg. Közel lép hozzánk a kézzelfogható valóság is, valami rejtélyes erőtől átszellemülve, az élettelen tárgyak is, a lámpa, a kulcs, a labda, a búgócsiga, az ólomkatona, a diótörő, amely hirtelen bukfencezni kezd, és a palavessző, amely sikongva ugrándozik a palatáblán. Az élet viharos kísértetjárása zajlik köröttünk e ritka csodatevő nyomán. Hogy dán volt, és a XIX. század elején született, azt könyveinkből tudjuk. Mi születésünktől kezdve magunkénak vallottuk, mint szüleinket és dajkánk mosolyát. Mióta Petőfi Sándorné Szendrey Júlia elsőül tolmácsolta nyelvünkön meséit, azóta az egymást váltogató nemzedékek rajtuk nevelkedtek, magukba hasonították költészetét, mint értékes építőanyagot. Nekünk is van egy külön Andersenünk, mint ahogy van egy másik Andersen Japánban, Elő-Indiában és Amerikában is, az egész földgolyón.
Kicsoda ez a halhatatlan és korlátlan álomlátó? Koppenhágában ott áll a szobra. Egy önkívületes, eszményi költő, a XIX. Század modorában, inkább rút férfi, szikár arccal, óriási orral, csigás fürtökkel. Talán valami színészhez vagy bábjátékoshoz is hasonlított, egy bűvészhez, aki a következő pillanatban majd mindent megváltoztat pusztán az ige erejével. Mindenesetre regényes, a kora romantikusaihoz tartozik. Ha emberi mivoltába akarunk hatolni s meséskönyvei fülledt légköréből az élet tényeihez menekülünk, akkor egy új, még ködösebb mesevilágba jutunk. Ő maga írta meg életrajzát ezen a címen: Életem meséje. A regényes költő szemében az ellentétek jelképesen azonosak, s épp ezért összeolvadnak. Számára kezdet és vég, öröm és fájdalom, születés és halál egy. Lehet, erre mutat rá önéletrajzának az a döbbenetes adata, hogy Andersen János Keresztély voltaképp egy ravatalon született. Apja, aki mesterségére nézve varga volt, annak idején maga ácsolta össze hitvesi ágyát, s ehhez azt a faalkotmányt használta föl, melyen kevéssel azelőtt egy Trompa nevezetű gróf koporsója nyugodott, úgyhogy a deszkák fekete posztódarabkái még emlékeztettek a gyászos rendeltetésükre. Micsoda távlat egy elinduló életnek, egy serkedő képzeletnek! Itt azonban nemcsak bölcső és koporsó találkozott egymással, hanem a sors két véglete is, a főrangú, hatalmas és gazdag halott emléke is a legnagyobb szegénységgel. Egyetlen szűk szoba a műhely és a lakóhely, ahol három élet szálai bogozódnak. Az apa alig huszonkét éves. Lélektani kimutatások tanúskodnak arról, hogy a nagyon fiatal szülők gyermekei többnyire képzelgők és féktelenek lesznek, költők, hősök vagy gyilkosok. Ez az apa maga is gyermekember. Szeret játszadozni egyetlen gyermekével, s elkényezteti. Vasárnaponként színes ábrákat nyír neki, bábszínházat készít, melyben elő lehetett adni Holger és Shakespeare darabjait. Szívesen olvasgatja fiának az Ezeregyéjszaka meséit. Álom és való egymásba mosódik ebben a szurtos-homályos vargaműhelyben. Nem tudni, mi a használati tárgy, s mi a játékszer. A határok tétovák. Egy készülő saru, mely még a kaptafán feszül, megindul, s lábak nélkül önmagától táncolni kezd. Különben is a környezet fölöttébb babonás, minden limlomnak jelentőséget tulajdonít, összefüggésbe, vonatkozásba hozza az élet egyébként érthetetlen mozzanatait. A gyermek nagyanyja a szürke barátok kórházkertjében mesél neki csodálatos történeteket. Nagyapja csöndes, félkegyelmű aggastyán, fabábukat farag, s eladogatja a parasztoknak, afféle jámbor őrült. Egyszer a gyermek megpillantja őt az utcán, amint körülzajongják és gúnyolják a járókelők, s futásnak ered, mert érzi, hogy ez az öregember az ő tulajdon vére. "Rendkívül okos gyermeknek tartottak - írja önéletrajzában -, aki nem sokáig élhet... Az öreg nénik elbeszélései, az őrült alakok, akiket a kórházban láttam magam körött, közben annyira hatottak rám, hogy mikor sötétedett, alig mertem kimenni a házból, s rendszerint engedélyt kaptam, hogy alkonyatkor lefeküdhessem szüleim ágyába, melynek hosszú, virágos függönyei voltak... Majdnem sohase jöttem össze más gyermekekkel. Még az iskolában se vettem részt játékaikban, inkább benn üldögéltem. Otthon volt elegendő játékom, melyet apám készített. Legnagyobb örömöm abban leltem, hogy babaruhákat varrtam, s kifeszítettem anyám kötényét a fal és két rúd közé, egy ribiszkebokor elé, melyet én ültettem az udvarban, s így tekintettem a verőfényben ragyogó levelekre. Különös, álmodozó gyermek voltam, gyakran görcsösen behunyt szemekkel járkáltam, végül azt is hitték, hogy rosszul látok, pedig ez az érzékem különösen ki volt fejlődve... Jámboran, babonákban nevelkedtem föl."
Ennek a mozdulatlan álomvilágnak az apa halála vet véget, amikor a gyermek tizenegy esztendős. Az ifjú apa harci kalandot keres, beáll katonának a napóleoni háborúba, betegen érkezik haza, lázasan fekszik, félrebeszél. Az anya a gyermeket egy javasasszonyhoz küldi, csikorgó télben, egyedül, fél mérföldnyire attól a kisvárostól, ahol laktak, Odensétől, mely nevében még a pogány Odin emlékét őrzi. Andersen ezt az útját így írja le: "A javasasszonyhoz érkeztem, kikérdezett, karjaimat egy gyapjúfonállal mérte, titokzatos jeleket tett, végül pedig egy zöld gallyat helyezett mellemre. Azt mondta, abból a fából való, melyre a Megváltót fölfeszítették. Most pedig menj - szólt - a folyó mentén haza. Ha apád közben meghal, akkor találkozni fogsz szellemével." Így ért haza. Apja csak harmadnapra halt meg. "Holtteste az ágyban pihent - írja Andersen, - én anyámmal előtte feküdtem a földön, s egész éjszaka cirpelt a tücsök." "Meghalt - mondotta anyám a tücsöknek -, nem kell őt hívnod, elvitte a jégszűz." És én megértettem, hogy mit beszél anyám. Emlékeztem, hogy előző télen, amikor ablaküvegeink befagytak, apám egy alakra mutatott, s tréfásan azt mondta: "Ez el fog vinni engem." Ilyen szellem és legenda szőtte át Andersen egész életét. Anyja mosónő volt, tizenöt évvel idősebb apjánál, és ivott. Ura halála után, negyvenkilenc éves korában újra férjhez ment. A gyermek magára maradt. Szabónak akarták nevelni, de ő operaénekesnek és táncosnak készült. Mostohaapja meg a részeges, imádott anyja elől, akit sok-sok meséjében magasztosított föl az égig és a fönségig, néhány tallérral zsebében elmenekült Koppenhágába tizennégy éves korában, szerencsét próbálni, s ott a színházi világ ámulva nézett erre a hórihorgas, nyakigláb, sárgaszőke rajongóra, nem értette, miképpen lehet belőle operaénekes és táncos. Iskolázottsága oly hiányos volt, hogy holta napjáig hadilábon állt a helyesírással. De tudta a másik helyesírást, mely megragadja mindazt, ami él, s az életéből remekművet teremt. 1835-ben jelennek meg első meséi. Dániában még észre se veszik, de Németországban már barátja Chamisso és Tieck, VI. Frigyes király is fölfigyel rá, fejedelmek hívják udvarukba, mint egy mesehőst, s Károly Sándor, a szász weimari herceg hódoló bámulója. Diadalmasan utazza be a világot. 1847-ben Dickens köszönti őt Angliában testvériesen. Közben pedig fiúi szeretettől áradozó leveleket írogat haza a részeges mosónőnek, hogy a borospalackja dugóját ne igen nyitogassa, s amikor hazatér, tüntetően sétálgat vele a vidéki utcákon. Rendjelek esőznek kabátjára, s ő kisdedi hiúságában boldog. A dánok is büszkék rá. "Itt a mi külföldi orángutánunk" - mondják. - Aztán hetvenéves korában, a dicsőség és világhír ormán meghal, mint "jó, egyszerű, öreg költő".
Ha van igazi Andersen-mese, akkor ez az élet az, minden Andersen-mese eredetije: lidérces, édes és csodálatos. Nekünk elszorul a szívünk, amikor olvassuk. De ő elégedett volt ezzel a töméntelen szomorúsággal, megpróbáltatással és riadalommal. "Életem - írja vallomásában - szép mese, gazdag és boldog. Ha gyermekkoromban, amikor szegényen és magányosan kikerültem a világba, valami hatalmas tündér találkozik velem, s ezt mondja: - Válaszd meg pályád, célod, aztán, amint szellemed serdül, és amint az értelem követeli majd, oltalmazni és vezérelni foglak ebben a világban -, sorsom akkor se lehetett volna se boldogabb, se bölcsebb, se különb." Talán igaza is van. Ez az élet a fájdalmas egységében maga a szépség, mert valami földöntúli hangulat árad belőle, mely a csillagoknak és a legkisebb göröngynek egyformán értelmet, színt ad. Mit is érnénk el, ha a világot az ész és a józanság, az egészség és a tisztaság szabályai szerint rendeznők be, az eugenika, a fajnemesítés célkitűzésével, s kirekesztenénk belőle mindent, ami zavaros, beteg s az értelemnek megfoghatatlan? Beethoven süketsége és iszákos apja nélkül, Leopardi púpossága nélkül, Schumann elmebetegsége nélkül és Andersen kísérteties gyermekkora nélkül a föld talán kevésbé értékes volna. A gyermek marad ő mindvégig, hetvenéves koráig, megtorpanva olyan kezdetleges fejlődési fokon, ahol a bámuló, szinte együgyű szemlélet az életet még a maga paradicsomi érzékletességében látja. Gyermek abban, hogy álmodozó, érzelmes, valószerűtlen, de abban is gyermek, hogy észreveszi a valóságot, a rózsa mellett gilisztát, és a tündérország mellett a szemétládát, s okossága, kajánsága, kegyetlensége kikiáltja az igazságot, hogy az a császár, akit a felnőttek hajbókolva bámulnak mesterien szőtt, áttetsző ruhája miatt, meztelen. Gyermek abban, hogy éles humorérzéke van, s a kis dolgokat fölemeli, a nagy dolgokat pedig sárba dönti. Gyermek abban, ahogy ír, sohase a nyelvtan, hanem mindig az eleven lélek szerint, ismétlésekkel, kitérésekkel, isteni szeszélyének engedve. A kutyának akkora szeme van, mint egy teásfindzsa, s a labda a fecske menyasszonya. Ez a világ tündéri, néha bohókásan operettszerű is, s néha oly ijedelmesen valóságos, hogy megborzadunk tőle. A gyermekek költője nem áltatja olvasóit holmi happy enddel, mint a felnőttek alkalmazkodó kiszolgálói, nem csinál titkot abból, hogy még a mese is mindig rosszul végződik. Halottas világ ez. A gyermekek itt meghalnak, angyalok emelik őket a magasba, sírjukon virágok lengenek, s az őszi holdfény tündököl szomorúan. Múlandóság ferdíti, görbíti a tárgyakat is, melyek végül a szemétdombon találkoznak egymással. Andersen mesél, de sohase hazudik, nem szolgál édes cukrászhabbal kis közönségének, nem gügyög neki összecsücsörített szájjal. A beteg gyermekhez betoppan egy öregember, lópokrócba bugyolálva a halál, elviszi őt, az anya eszeveszett fájdalmában utánaszáguld, dalol az éjszakának, odaadja két szemét a tónak, s vakon jut el a halál országába, előbb, mint a halál, mert ő az anya, a gyors szeretet, ott pedig zokogva belátja, hogy a végzet megváltozhatatlan, s talán helyes is, hogy gyermeke nem él többé. Egy cikkében számot adott arról, honnan vette meséinek tárgyát. Az egyiket, A királykisasszony és a borsószem-et az odenséi fogház fonószobájában hallotta, a másikat komlószedés közben. A császár ruhája című meséje spanyol eredetű. Don Manuel hercegről szól, aki a XIII. században élt, s ezt Cervantes is feldolgozta. De a tárgyi adatoknál mindig fontosabb az ő dús élményanyaga. Abból kerül ki az igazi tündérmese, a fátyolos, rejtett emlékekből, melyek az anya nyomorúságára vonatkoznak, vagy az apja régen elhangzott szavaira, a szürke szemű mesélő nagyanyjára, a gyöngeelméjű nagyapjára, s a sok-sok tárgyra, a koppantóra, a kalapácsra, az orsóra, melyek csodás kis bálványok gyanánt vették körül éberen és vigyázva alig eszmélhető csecsemőkorát. Innen van, hogy minden, amit leír, azonnal él is, s azonnal művészi. Wilde később utánozta - cifrázta és túlfinomította - az ő meséit, de nem érte utol. Maeterlinck babonás hangulataiban is fölismerszik az ő ősibb és mélyebb regényessége, Andersen egyedül áll, mint költő. Csoda a csodák világában is. Ő a varázsló.