Hannibál föltámasztása

Hannibál föltámasztása
szerző: Móra Ferenc

<poem> I.

      Ahogy a magyar határon leszedtek bennünket a vonatról, a nyakába ugrottam az első fináncnak, és akkorát cuppantottam a képére jobbról-balról, hogy beletántorodott. Ugyan nem tudom, finánc volt-e, éntőlem lehetett fegyőr, postás, tűzoltó, akármilyen fegyvernem, a színes posztón akkor se igen tudtam eligazodni, mikor magam is azt hordtam.
      Dia, aki tudta, hogy mennyire utáltam a tovarisokat az örökös csókolódzásuk miatt, kerekre nyitotta álmosan hunyorgó szemeit:

– Testvéred talán? – kérdezte oroszul. – Hogyne volna testvérem, hiszen magyar ember – feleltem neki én is oroszul. Mert akkor még kevés volt a magyar tudománya, hogy a magunk nyelvén értethettem volna meg vele, micsoda förgeteges öröm lehet az, amely egy magyar emberrel még a fináncot is megcsókoltatja. – Ó, te szegény ember! – simogatta meg Dia gyöngéden a bal karom helyét. (Mert a bal karom ott maradt a taganrogi kórházban. Éppen a Dia apja vágta le. Az volt az utolsó operációja, másnap sürgős idézőt kapott a Csekához, és sose jött többet vissza. Mielőtt elment volna, odahozta Diát az ágyamhoz, elmagyarázta neki, hogy mikor kell levenni a kötést, és ránk parancsolt, hogy csókoljuk meg egymást előtte is, ha már a háta mögött egymásra akadtunk. Azt mondta, igen okosan tettük, mert így mégiscsak lesz kettőnknek három keze, s az több, mint külön az egy meg a kettő.)Ha nekem csak a ruhámhoz ér is Diának a keze, mindjárt zúgni kezd a vér a halántékomban. Magamhoz szorítottam a simogató karját, megkerestem az ujjammal azütőerét – ugyan nem kellett keresni, egyszerre odataláltam a prémkesztyű alatt lüktető halk folyóra –, és együttskandáltam a vére ütemével: Hoc erat in votis...

      Mögöttem hétesztendős pokol, előttem a hazai paradicsom, Ázsia után Európa, a vérszagú szkíták után a kalácsszagú civilizáció, a börtön után a szabadság; a karomon a világ legdrágább asszonya, a csizmámban hír, dicsőség, akadémiai levelező tagság és talán a hetedik fizetési osztály is! Ugye, meg lehet érteni, hogy egy rokkant klasszika-filológusnak Horatius szaladt ki a száján élete legboldogabb pillanatában? A finánc azonban nem volt hajlandó megérteni. Kirántotta a karomat a Diáéból, és valami silbakos bódé felé lódított:

– Ne beszéljenek itten zsidóul! – De kedves szemlész úr – próbáltam felokosítani –, hát nem ismer rá, hogy ez diákul van? Mondja, maga sose volt ministránsgyerek? – Jó, jó – tessékelt tovább a könyökével –, ismerjük már az ilyesmit. Majd, ha a vizsgálat megvolt, akkor virginálhatnak, ahogy akarnak, de azt nem engedhetem, hogy előre összebeszéljenek. Csekaj, haladjunk csak befelé! Hét év alatt a fülem elszokott egy kicsit a hazai indulatszavaktól. A „csekaj” nem a malacokat igazgató kanászgyerekeket juttatta eszembe, hanem az orosz alkotmány támaszát és talpkövét. Csöndes megadással ballagtam a bódé felé, amelynek ajtaját egy csillagos finánc támogatta. Csak a küszöbről fordultam hátra: – Hát a feleségem? – Aztat is viszi az illetékes – nyugtatott meg a mérges finánc.

      Az illetékes, aki egy másik bódé felé terelte Diát, egy

marcona, öreg némber volt. Az orosz népmesékben baba jagodinának hívják az ilyent. (Magyarul is meg tudnám mondani, de hatósági személyről nem akarok tiszteletlenül nyilatkozni.) Szegény asszonykám kergetett galamb módjára pihegett új honfitársnője előtt. Odakiáltottam neki, hogy fölbátorítsam: – Csak férfiasan, Profimova!

      Úgy lett, ahogy vártam: mosolyogva intett vissza. Ha meg akartam nevettetni, csak a vezetéknevén kellett szólítanom. Sokat öltem vele, hogy milyen furcsa etimológiájuk van az orosz neveknek. Valahol azt olvastam, hogy a Turgenyev „tevebőr”-t jelentett eredetileg, és a Dosztojevszkij „sapkaleffentyű”-t, mások szerint „üstborító”-t. Mit tudhatom én most már, mit mondok neki, mikor Profimovának hívom? Azt jelenti-e az, hogy „macskafarkinca”, vagy azt, hogy „medvetalpacska”? Akár egyiket teszi, akár a másikat, én ilyen csúnyát nem mondok, csak annak, aki rosszat tesz, például teafőzéskor a mahorkás skatulyába csippent bele a teás helyett, vagy Nyikoláj Buharin helyett Ciceróval támasztja föl az asztal lábát.
      Mindig csak ilyen komoly vonatkozásban szólítottam a családi nevén, különben Diának hívtam, mert Lídia Alekszejevna volt a keresztneve, s otthon Lidovkának hívták. De én ezt csak szembehunyva tudtam kimondani, és akkor is mindig olajos káposzta szagát éreztem, mert az orosz nőneveket nem tudom elválasztani az óhitű naptártól és a böjtös eledelektől. A Dia egészen más. Abban benne ragyog az egész Olimposz, és azt hiszem, hogy négyszemközt Horatius is csak Diának hívta a maga Lídiáját.
      Sajnos, a bódéban megint meggyőződtem róla, hogyhazámban nem nagy becsülete van a klasszikus kultúrának.

– Mennyi pénze van készlétben? – kérdezte tőlem a csillagos pénzügyőr. Őszintén szólva jólesett ez a kérdés. Azt láttam belőle, hogy feléből-harmadából se lehet az igaz, amit a muszkák közt a hazámról beszéltek. Nem lehet az olyan veszni tért ország, ahol a hivatalos nyelv ilyen szépen megmaradt a maga régi integritásában. – Nincs nekem, barátom, egy megveszekedett garasom se. Százötvenhat korona negyven fillér tiszti lénung volt nálam, mikor hadifogságba estem, azt őrizetbe vették Perekopban, kaptam róla írást is, de a pénzt nem adták vissza. Azt hiszem, az az aranyalapja az orosz állami banknak. – Az írása megvan róla? – Nem vagyok én szemétláda, uram, hogy ilyesmit tartogassak. – Akkor ez irányú bejelentése nem vehető figyelembe. Egy darabig imponálóan harsogott a toll a papíron, aztán következett a punctum saliens. – Tiltott írások, propagandanyomtatványok, izgató röplapok stb. vannak önnél? – Vannak a hóhérnál. Hiszen azok kergettek haza. – János, motozni! Nem vagyok csiklandós, nyugodtan álltam, hogy János kicsipcsipcsókázza magát rajtam. Csakhogy a vak varjúcska még hátra volt! – Vetkőztesse le! Csak most jutott eszembe, hogy micsoda kincseken járok én a csizmámban. Odaléptem az asztalhoz önkéntes vallomástételre. – Kérem, előadom én úgyis, ami nálam van. Régi latin pergamenekről való másolatok vannak eldugva a csizmámban. Tessék elhinni, nincsen semmi aktualitásuk. – Majd elválik – intett a csillagos ember, és a csillagtalan János gyakorlott kézzel lekapta a csizmáimat. A bélés közül kiszedegette az apósom receptpapírjaira írt jegyzeteimet, és mint gyanús objektumokat előállította őket az asztalon. – Persze! Muszka betűk! – villant föl diadalmasan a hivatalos ember szeme, ahogy fölemelte az egyik kutyanyelvet. – Ne úgy, könyörgöm, lábbal tetszik fölfelé tartani. – Mindegy az, muszka írás ez, akármerrül nézem. Engem nem tesz bolonddá az úr, gyerekkoromban Zomborban is ilyenek voltak a Mitetszik boltosnak a siltjén. A dolog csak annyiban lepett meg, hogy az én írásomatrendesen török írásnak szokták nézni, orosznak még nem mondta senki se. De nem vettem sértésnek a dolgot, hidegvérrel felhúztam a csizmámat, és elmagyaráztam a fináncoknak, hogy az újkori klasszika-filológia legnagyobb szenzációjában turkálnak. Egy kaffai karaita zsinagóga padlásán régi római pergameneket találtam, amiket valószínűleg még az arabok hurcolhattak el az alexandriai könyvtárból. Az egyik pergamen Hannibál haláláról szól, akiről eddig úgy tudtuk, hogy arra a vidékre menekült Prusziasz királyhoz Bithiniába, és ott mérgezte meg magát, mikor a rómaiak a kiadatását követelték. Ebből a pergamenből azonban, amit én szó szerint lemásoltam, az derül ki, hogy Hannibál tulajdonképpen egy karthágói forradalomnak esett áldozatul, mikor az arisztokraták sérelmére új alapokra akarta fektetni az adórendszert. Tehát tévedett Wiegand kollégám, mikor húsz évvel ezelőtt a Fekete-tenger partján Hannibál sírját vélte megtalálni, ellenben közel járt az igazsághoz Dodge kollégám, aki már a kilencvenes években azt sejtette, hogy Hannibál felett nem Scipio aratott győzelmet, hanem a forradalom.

      Éppen a karthágói adórendszer igazságtalanságait akartam kifejteni, mikor vizsgám elnöke nagyot ásított:

– Ez a hely nem arra való, hogy itt forradalmi propagandaelőadást tartson, és én különben se vettem részt a forradalomban. Az öregapjának meséljen ilyeneket az úr, ne nekem. – De ember! – csaptam össze a kezemet – hát magának ez mese? Hát maga sose hallott Hannibálról? – Maga akar engem vallatni? – nézett rám szigorúan. – Hát ha tudni akarja, igenis hallottunk Hanni Pálról. Benne van a kislányom emlékkönyvében is, hogy „Ki önmagának ellen áll, nagyobb vitéz, mint hajdan Hanni Pál.” Nem beszélne az úr inkább arról, hogy mit mászkált ott Pokolegyházán a zsidótemplom padlásán?

      Nem beszéltem már én semmit, csak azt kérdeztem, hogy ezek után szabad-e elajánlanom magamat? Azt felelték, hogy sose volt jó az a nagy sietség, itt a barakkban várjam meg szép nyugodtan, míg folyamatba tett ügyem elintéződik.

– Mikorra várhatom ezt? – Kell neki két hét, mert komplikált az ügy. Örüljön neki az úr, mert addig az állam kosztolja. – Hát a feleségemmel mi lesz addig? – Ne tessék félni, az is a mi vendégünk lesz. – De legalább összezárják velem? – No még csak az kellene! – nevetett össze a csillagos János a csillagtalannal. – Hát minek tetszik nézni a vesztegzárt? Ő a női barakkban lesz, vagy az is lehet, hogy már ott is van, az nem mihozzánk tartozik, mink csak jelentést teszünk a felsőbb hatóságnak. Öthetes házasok voltunk, és abból öt órát se töltöttünk egymástól külön Diával. És most a hazai nászút azzal kezdődik, hogy elválasztanak bennünket két hétre asztaltól és ágytól! Sose voltam káromkodós ember, legföljebb azt szoktam mondani, ha nagyon megharagítanak, amit az öreg Neptunus az Aeneisben: Quos ego! Most azonban kiszaladt a számon, amit a Zlota-Lipánál tanultam a polyák testvérektől: – Jaszna sztrela gladova! Ami magyarul nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy üssön meg benneteket a magas mennykő! – János, hozza csak vissza a jegyzőkönyvet! Persze hogy be kellett venni a gyanús ténykörülmények közé azt is, milyen muszkául káromkodtam.

                                                                                 II.

Ha jól utánagondolok, be kell ismernem, hogy a legnagyobb jótevőm mégiscsak az volt nekem ebben az országban, aki ezt a kéthetes karantént kitalálta a lelki lepragyanúsak számára. Soha életemben nem voltam akkora úr, és nyilván nem is leszek többet. Kvártély, koszt kifogástalan ─ mikor először kaptunk gulyáslevest, belecsordult a kanálba a könnyem ─, és a társaságban se volt kivetnivaló ember. Orvosok, ügyvédek, tanárok hamar összemelegedtünk, és csak annyiban volt köztünk pártkülönbség, hogy az egyik felekezet alsóspárti volt, a másik felekezet durákpárti. Én természetesen durákpárti voltam, mert szerény véleményem szerint ez jobban megfelel a klasszika-filológus elmélyedésre hajlamos pszichéjének és – őszintén szólva – az én politikai felfogásomnak is. Láttam én azt a muszkáknál, hogy mit tesz az, mikor az alsók ütik a felsőket! Ezt azonban nem mondtam senkinek, mert nem nagyon szerettem osztani, már pedig ki volt mondva, hogy egész nap az oszt, aki a politikát szóba hozza. Mikor ezt a törvényt hoztuk, akkor az egyik májbajos doktor azt találta mondani, hogy ez odakint is így lesz, az oszt, aki politizál. Azzal büntettük meg, hogy aznap kizártuk a görögdinynye élvezetéből, amit valamelyik János gurított be hozzánk. Mert hamarosan kiderült, hogy a Jánosok nem olyan kutyahitű emberek ám, mint amilyennek hivatalosan mutatják magukat. Más az, mikor rubrikás papírosokat töltenek ki a felsőbb hatóság használatára, és más az, ha nem az előírásos szemükkel néznek körül a világban, hanem az istenteremtette szemükkel. Például az a csillagos János, aki oly kevés megértést tanúsított Hannibál adóreformjaival szemben, aminőt legföljebb természetrajz-professzorokban vagy filozófusokban tételeztem volna fel, pár nap múlva a tulajdon gyíklesője hegyébe nyársalt sült kukoricával ütött oldalba. – No – nevetett hozzá –, tudom, hogy ilyet se evett a komenisták közt. Ha a lotofagoszok asztaláról csent gyümölcs lett volna, nem haraphattam volna mohóbban bele. Mégiscsak a mi földünknek az édessége pattogzott ebben ki! Hát még ha Diával osztozhatnék rajta! Úgy, ahogy minden falaton osztozni szoktunk: most én harapok, most te harapsz! Kétfelé törtem a kukoricacsövet, és fölágaskodtam a kerítésre. Így át lehetett látni a női barakk udvarára, és egyszer már át is telegrafáltam Diának. Kétszázszor nyitottam szét és csuktam össze a tenyeremet, ami ezer csókot jelent a világ minden nyelvén. Gondoltam, megpróbálom a fél kukoricacsövet áthajítani neki. Könnyebb lesz ez sokkal, mint mikor kukoricagránátot hajigáltam, ette volna meg, aki kitalálta!

      Elkeseredve kushadtam vissza, mert a terepviszonyok nagyon kedvezőtlenre fordultak. Két kötél volt az akácokhozkötve a barakkok közt húzódó töltésen, és azokon mindenféle fehér vásznak száradtak. Persze, ezt az intézményt nem csak a lelkek fertőtlenítésére találták ki. Még egyszer fölkapaszkodtam, hogy ha már Diát nem láthatom, legalább azt találgassam, melyik lehet az övé az asszonyi himmi-hummik közül. De aztán megint csak visszatottyantam, mert Poliphémosz legyen az, aki ekkora fehér nyájban egy bárányt ki tud választani. Kedvetlenül rágicsáltam a csutkát, mikor rám szól valaki:

– Édes-e, uram, édes-e?

      Hát a János volt, nem a csillagos, hanem a taszigálós János. Micsoda konfidencia ez, mikor itt nem is Oroszországban vagyunk? Feleljek, ne feleljek neki? De olyan bizodalmasan mosolygott rám a becsületes, barna szemével, hogy muszáj volt emberséggel felelnem.

– Tudnék én ennél édesebbet is, fiam. – Teszem azt, például ezt-e? – nyújt felém egy lapulevélbe takart valamit. Hát a valami egy fél cső sült kukorica volt. Nézek Jánosra, int a lapulevélre, hogy azt nézzem csak. Nézem a lapulevelet, hát számok vannak belevakarva: 1001. Már erre megint csak meg kellett ölelgetnem a félkarommal a taszigálós Jánost. – A feleségem? Ember, a feleségem küldte? – Csakis – bólintott János. – Kóstolja no, édesebb-e ez?

      Egy kicsit megszégyelltem magamat. Én a kukoricámnak a vékonyabb végét tettem el Diának, ő meg az övének a vastagabb felét küldte el nekem. Lemondás, aszszony a neved! Igaz, hogy beleharapott, de azt csak azért tette, hogy a fogacskája helyét benne hagyja. Persze hogy ott folytattam az istenek lakomáját, ahol az ő szája érintette. Két szerelmes szív a kukoricacsutkán is megtalálja egymást.

– De én tudok ám édesebbet ennél is! ─ kacsintott János a kerítés felé. ─ Az előbb, hogy eljövök a női barakk előtt, látom, hogy nyitva van az ajtó. „Hát ez mért van nyitva?” ─ kérdem attól a fehércselédtől, aki ott ácsinkózik. Azt mondja, nyitva felejtette a Mári néni. „Hát hol a Mári néni?” Azt mondja, bement a faluba egy guriga selyemcérnáért. „Hát osztán kinek kell az a selyemcérna itten?” Azt mondja, őneki. Akkor nézek jobban a szemébe, hát látom, hogy ez meg az úrnak a menyecskéje. Az ám, azt mondja, ő az, és nagyon megköszönné, ha ezt a konfektet elhoznám az úrnak. Hát mért ne vinném, mondok, csak el ne csellegjen ám az asszonyság messzire innen az ajtótul. Nem ő, azt mondja, csak vigyáz itten a ruhákra, míg vissza nem ér a Mári néni. No, pedig abba beletelik egy fertályóra is... Hű, a teremtésit neki, a barakk tehene belement az eklézsia herésibe!

      Nagyon kellemesen lepett meg, hogy János így szívén viseli az eklézsia érdekeit, még inkább az, hogy futtában ő is nyitva felejtette a mi ajtónkat.

─ Látod, kedves, ilyen emberek a magyarok ─ mondtam büszkén Diának, ahogy a pimpimpárés fűben az ölébe hajtottam a fejemet a fehér vászonsátorban.

      Attól fogva János olyan találékony pártfogónk volt, hogy nem győztem csodálni az invencióját. Meg is kérdeztem tőle, hogy milyen katona volt a háborúban.

─ A vezérkarban voltam én, kérem, mint afféle teddide-teddoda pucer. Persze, az volt a baj, hogy János volt a pucer a teddide-teddoda emberek közt. Egy hét múlva annyira összebarátkoztunk, hogy János már tekintetes úrnak szólított, és megmutatta a Rózsi arcképét. Szép, nagy darab lány volt a Rózsi, a széle-hossza egy fajtából, és nagy testi erőre vallottak a betűi is, amikkel dedikálta a képet: „Lajcsikámnak”. – Nini, hiszen magát Jánosnak hívják – néztem rá értetlenül a pátrónusunkra. – Hiszen éppen ez az én bánatom, hogy nem én vagyok a Lajcsi. Kollégám a Lajcsi, és ő levelezte mostanában a Rózsit, holott azelőtt engem levelezett a Rózsi. Húsvétkor bújt bele az ördög a lányba, mikor szabadságon voltam Pesten, és megismertettem vele a kollégát. Lássa, a képet is a Lajcsinak ajánlotta, pedig nekem ígérte. – Hogy kerül akkor magához? – Úgy, hogy Lajcsi kihajította a ládájábul. Neki már nem kell se testének, se lelkének, mert itten veszi el a papgazdasszony lányát, avval két tehén is jár. – Akkor hát a kutya se sánta, fiam. Lajcsié a két tehén, magáé az egy Rózsi, ez csak tiszta munka? – Az ám, ha azt tudhatnám, hogy ő mi szándékban van. – Hát mért nem kérdezi meg tőle? Nem látszik maga olyan szégyenlős embernek. – Nem is az van abban, uram, hanem karácsonyig nem lesz szabadságom. Az pedig nagy idő az olyan fehércselédnél, akin úgy kap a szem, mint a Rózsin. – Nono, de hát a levél mire való? János elfanyarodott mosollyal vakarta meg a füle tövét. – Hiszen, ha én írástudó volnék, akkor én sokra vittem volna a háborúban. (No, János, nem sokra vitte ott egy írástudó se.) Még tán könyvet is írnék róla a maradékjaimnak, hadd tudnák meg, hogy ki fia-csikaja volt az ősük. (Jól van, János, ezt hívják a kitanult emberek memoárnak. Csakhogy ahhoz meg végképp nem kell írnitudás.) De hát nem tudok én egyéb írást, csak a nagybetűket a silteken, azokat is csak a nagykőrösi piacon. De látja, már a pesti silteket nem tudom elolvasni. – Hát ez már baj, János. – Az a baj, tudja, hogy a Lajcsi már nem levelezi a Rózsit. Mert ezelőtt, ha írt neki, engemet is mindég beleírt a levélbe, de mióta fölhagyott vele, azóta nem vagyok nyilvántartásban a Rózsinál. Azt se tudja, élek-e, halok-e.

      Cyrano jutott eszembe, és fölbiztattam Jánost, hogy ha levélpapírt szerez, írok én az ő nevében olyan levelet a józsefvárosi Roxánnak, hogy összeszalad rá az egész Óriás utca. Nem próbáltam ugyan még ezt a mesterséget, de ha az embernek a Liber Heroidum volt a szakvizsgai dolgozata, akkor csak tud szerkeszteni egy szívszaggató

szerelmes levelet.

      Szép, rózsás, rozmaringos, vadgalambos levélpapírt szerzett János, de mi volt az ahhoz képest, amit én beleraktam a botanikából meg az ornitológiából. Mikor elolvastam Jánosnak, nem győzte az orrát törülgetni.

– Halhatatlan szép, valóságos vőfélyköszöntő. Ha márványkőből volna annak a nőnek a szíve, akkor is meglágyulna tőle.

      Nem olyan nőnek látszott Rózsi a képen, mint aki márványkövet hord a szíve helyén, de azért mégis nagyon meglepett a levelem eredménye. Válasz ugyan nem jött rá, de harmadnapra megjött Rózsi Pestről akkora kosárral, mintha a hadtáp géniuszát akarná szimbolizálni. Nekünk is jutott belőle olyan libacomb, hogy a régi jó háborús világban megjárta volna buzogánynak. Már akkor tudtam annyit a hazai közállapotokról, hogy aki ilyenekkel dokumentálja a szerelmét, az vagy kanonokok testi jólétéről gondoskodik vagy bankigazgatókéról. Meg is kérdeztem Rózsit, hogy van-e jó helye.

– Ó, igen, kérem, áldott jó nagyságám van, egész nap a szomszédban ül a kávémérésben, és lesi az urat, hogy mikor hozzák haza agyonverve. – Hát micsoda az úr? – Plakátragasztó, kérem. Élhetős foglalkozás az nagyon, alig győzi, csakhogy hol a jogászok verik fejbe, hol a vasmunkások, mert hogy azonos nemzetiségű szegény.

      Hát ez micsoda új színfolt lehet Magyarország etnográfiai térképén? Ránéztem Jánosra, és János egy kicsit megzavarodottan mosolygott rám egy mandulás pitéből szerkesztett pajzs mögül.

– Rózsika azt gondolta, hogy szintén izraelitának tetszik lenni. Ámbár, utóvégre az is csak Isten teremtése.

      De a torkához is kapott János rögtön, ahogy ezt kimondta, mert megakadt rajta a pite. Így veri meg az Isten, aki nem szívéből beszél, hanem konjunktúrázik. Az is megijeszthette azonban a derék fiút, hogy rosszkor konjunktúrázott. Nem jó, ha valaki meghallja az ilyen meggondolatlan nyilatkozatot, és különösen nem jó, ha felsőbb hatóság hallja meg. Márpedig most egy valóságos felsőbb hatóság lába alatt ropogott a homok. Mert van ám a homoknak is magához való esze, és tudja, mikor zizzenjen, mikor roppanjon. Kitapasztalta ezt az én fülem már a muszka fogolytáborokban.

A felsőbb hatóság különben ezúttal valami biztos volt ─ később rájöttem, hogy honfitársaim közül azok, akiknek más címük nincs, vagy biztosok, vagy elnökök ─, aki mindenféle írásokat szedett elő a táskájából. Egy részüket aláíratta velem, és visszarakta, más részüket ő írta alá, és ideadta nekem, hogy jól eltegyem őket, és vigyázzak rájuk, mert azokra még sokszor lesz szükségem. Tudniillik azokkal igazolhatom, hogy minket itten megmostak izsóppal, és fehérebbek lettünk, mint a hó. Most pedig obsit, amerre a nap süt, kitelt a koszt, kvártély, világítás. – Hova állítsuk ki az utazási igazolványt? – Pesti tanár vagyok, oda megyünk. Nem tetszik tudni, megvan-e még az Egyetemes Philologiai Közlöny? – Nem, azzal igazán nem szolgálhatok – nézett rám úgy, ahogy udvarias ember szokott nézni a nem egészen tökéletes emberre, aki nem tudja, mit beszél. Pedig nagyon tudtam én, mit beszélek. Hannibál halálát akartam előhozni. Hadd lássa a hivatalos ember, hogy a krími tatárok közt is a haza dicsőségén dolgoztam én.

      Hirtelen a homlokomhoz kaptam. Ó, én mafla krími tatár! Hát nem majd itt felejtem a jegyzeteimet!

– Kérem, biztos úr, éntőlem itt elszedtek az alantas közegek bizonyos tudományos jegyzeteket... – Igen, állítólag tudományos jegyzeteket. Pardon, tanár úr, ez csak a tényálladékot feltüntető jegyzőkönyv kifejezése, eszem ágában sincs kételkedni önben. – Köszönöm alásan. És a jegyzetek? – Azok felterjesztettek a felsőbb hatósághoz, de nyugtát tetszett róluk kapni, ott van azok közt az írások közt, amiket átadtam önnek. Tessék rá vigyázni, mert annak ellenében fognak visszaszármaztatni az irományai.

      Dia tipegő lábai alatt muzsikált a homok, és asszonykám piros szája a nagy hadvezér komor árnya felett megsemmisítő győzelmet aratott.

– Mehetmük?

      Sohase hallotta hírét a Halotti beszédnek a drága, de idegenek előtt, ha zavarba jött, mindig úgy ragozott, mint a legrégibb magyar nyelvemlék. Azt hiszem, ez a legragyogóbb érv amellett, hogy a Halotti beszédet olyan tisztelendő magiszter hagyta ránk örökbe, aki nem lótejen nevelkedett, hanem méhsörön. A biztos úr, amint Diát meglátta, a jobb kezével negyed ívben emelte meg a kalapját, a bal kezével pedig rántott egyet a mellénye alján. Nincs az a Hannibál, akit egy magyar vesztegzárbiztos így megtisztelne. Latiatuc feleim, mic vogmuc.

                                                                                 III.

      Utólag mindig kiderül, hogy a felsőbb hatóságoknak igazuk van. A közérdeket szolgálták akkor, mikor elszedték tőlem a krímiai jegyzeteket, amelyeknek hivatása volt megrázni az ókori történelem alapjait, és alájuk temetni Mommsent és Ferrerót. Mi lett volna a históriai receptemből, ha nekem kellett volna gondjukat viselnem abban a tabáni kubikulumban, amelybe a Rózsi élelmessége beprotezsált bennünket, mint negyedrendű elkárhozottakat. (Már úgy értem, hogy albérlőket.)
      A kubikulum egy földszintes háznak az udvari szobája alatt volt. Bezárni nem lehetett, csak becsukni, mert nem ajtaja volt, hanem teteje. Azt nappalra kitámasztottuk

egy meszelőnyéllel, hogy levegőt raktározzunk bele éjszakára. Akkor persze le kellett csukni, ha másért nem, már csak azért is, mert erre tették be éjszakára a konyhából a Bierhuber úr vaságyát, aki menekült méhésztanító volt Torontálból, és mint másodalbérlő bírta a szobát. (Az első albérlőt Tera máminak hívtuk, abból élt, hogy másodalbérlőt tartott, és kint hált a konyhában a sublótfiókban.)

      A vaságy a Bierhuber úré volt, de nem ő hált benne, mert ő éjszaka aktuális politikai kérdésekkel foglalkozotta Tuhutum Vérszövetségben. Az ágy Netumák bácsi testi kényelmét szolgálta, aki dohánybeváltó tiszt voltvalahol Turócban, de elszaladt a csehek elül, mert erővel zsupánná akarták tenni. A zsupánságot elhittem neki, de a szaladást nem. Leromlott állapotában is másfél mázsát nyomott, integer korában kettőt, s azt hiszem, tulajdonképpen ellensúly gyanánt alkalmazták az állami dohánymázsán.
      Akárhogy volt, nekünk csak hasznunkra volt, hogy a sors őt rendelte fölébünk. Először azért, mert megóvott bennünket a nagyvilági élet kísértéseitől. Se mozi, se kávéház minket este el nem csábíthatott, mert Netumák bácsi már esti harangszóra lepihentette fáradt tetemét, tehát nekünk úgy kellett igyekeznünk, hogy legalább öt perccel előbb már búcsút vegyünk a felvilágtól. Mert nem volt emberi hatalom, amelyik Netumák bácsit kimozdíthatta volna a vaságyból, ha egyszer megszállta.
      Egyszer esett meg velem, hogy két ifjú honfitársam igazoltatott az utcán – persze megcsalódtak szegények, mert az aranyórám még Moszkvában áldozatul esett a korszellemnek –, emiatt késtem három percet, s az egész éjszakát az asztalon kellett végigkucorognom, mint Bierhuber úr szobájának legtöbb kényelmet nyújtó bútorán. Próbáltam én Netumák bácsit leemelni, de a klasszika-filológiai doktorátus nem képesít ekkora teherbírásra.
      Az keserített azonban legjobban, hogy még csak egy kis megnyugtató kopogást se bírtam szegény Diához lejuttatni. Ahol Netumák bácsi hortyogott, ott semmi erőművi zaj nem érvényesülhetett. Mi volt az ehhez képest, mikor Kronión egy szemöldökrántással megrázta a nagy Olimposzt! Ha a titánoknak eszükbe jutott volna Netumák bácsit bevenni a bandába, nemkellett volna oda se Ossza, se Pélion, egy horkantással szétugrasztotta volna az egész isteni gyülekezetet!
      De jó volt az nekünk nagyon, hogy Netumák bácsi ilyen virtuóza volt a bőrhúzásnak éjszakáról éjszakára! Legalább nem kellett szégyellnünk magunkat, ha néha egy kicsit hangosabban viháncoltunk, mint illett volna. Mert bizony minekünk nagyon kinyílt a szemünk, ha a gyertyát eloltottuk, azt pedig igen hamar megcselekedtük. Egyrészt azért, mert nappalra is kellett, másrészt azért, hogy ne hárman osztozzunk azon az oxigénen, amelyikből kettőnknek is szűken jutott. Ámbár én azt hiszem, hogy ahol szerelem van jelen, ott a kémia megbukik. A szerelmesek olyanok, mint a virágok, nem fogyasztják az oxigént, hanem termik.Mink legalább úgy éltünk éjszakánkint a kubikulumban, mint a fehér egerek az üvegharang alatt az oxigénben – legalább ami a virgoncságot illeti. Attól nem kellett félnünk, hogy kárt teszünk valamiben, mert minden bútorunk egy láda volt meg egy ágy. De egészen megfelelt az a mi szerény igényeinknek, ha pedig házi előadásokkal kárpótoltuk magunkat a színház és mozi helyett, díszleteknek is nagyszerűen beváltak. Az egyik volt Kréta, a másik Naxosz, amikor Thészeuszt és Ariadnét játszottunk, vagy Kolkhisz és Iolkosz, ha Jaszón és Médea került színre. A szín gyakran változott, s hogy a téma nagyjában mindig ugyanaz maradt, azért a görög mitológia a felelős. Helena elrablása, Európa elrablása, Persephone elrablása – mert az élet akkor is csuparablásból állt, mikor még istenek jártak a földön, csakhogy akkor még nem volt különb rabolnivaló az asszonyoknál. Ezt a gonoszkás megjegyzést Dia tette, mert ha én tettem volna, akkor Dia egyszerre Dianát játszott volna. Különben őszinte örömet talált a hitregetanban, amelyet a lánygimnáziumokban mindenütt elnagyjázva tanítanak, holott sokkal jobban lekötné a növendékek érdeklődését, mint az accusativus cum infinitivo. Ezt nem elfogultságból mondom, mert én például az elemezést mindennek elébe teszem, és a mitológiát csak mint segédtudományt kezeltem. Dia azonban, akinek semmiféle

előiskolázottsága nem volt, ebben is mesternek tekintett. A budai tudóstársaság dolga azt megállapítani, hogy királyokat temettek-e valaha a tabáni kubikulumba, vagy vakszemen ütött gazdag disznókereskedőket hajigáltak bele a néhai rác kocsmárosok. Én csak annyit mondhatok, hogy három hónapig az istenek űzték ott bohó játékaikat, abban az időben, mikor kint az utcákon is feléledt a klasszikus ókor. Ha például Cicero is feléledt volna, és körülnézett volna a fórumon, lépten-nyomon találkozott volna Clodius és Milo ventosa plebsével, s hálát adhatott volna a lareseknek, ha nem a Lánchídon találkozik velük, mert ott bizony megmártották volna a tógáját a vízben. Ugyan nem tudom, amilyen szélkakas volt az öreg, még tán Tuhutum is lehetett volna belőle. Én magam különben nem sokat tudtam a felső világról, mert boldog infernómból csak olyankor kukkantam ki, ha a családi láda érdekei kívánták. (Tűzhelyet nem mondhatok, mert a kubikulum ezt az intézményt nem ismerte, leginkább gyönge túrón, zöldpaprikán, sárgarépán és más ilyen cereáliákon éltünk, amiket a ládában tartogattunk.) Sokat ácsorogtam a hatóságoknál is, amelyek addig lőcsöltek egymás nyakába, végre kineveztek tanárnak a régi iskolámhoz, már a harmadik hónapban. Igaz, hogy latin szakos létemre rajztanítást osztottak rám, de ebbe hamar belebékültem, mert láttam, hogy nem én vagyok egyetlen fia a hazának, aki abból él, amihez nem ért. Az volt a fő, hogy végre ki tudtam tölteni a bejelentési lapon a „foglalkozás”-rovatot, és megszakíthattam minden érintkezést Leninnel, akiből eddig éltünk. Tudniillik abból éltünk, hogy mint szemtanú cikkeket írtam a lapoknak a vörös cár ellen elkövetett merényletekről. Vrangelban, Gyenyikinben és Kolcsakban együttvéve se volt annyi lelemény, mint énbennem, mert én legalább tízszer felrobbantottam, vízbe fojtottam, megmérgeztem, szíven döftem és a Kreml romjai alá temettem az Antikrisztust. És jobb meggyőződésem ellenére minden szenzációs „saját tudósítás”- om után arra kellett kérnem a jó Istent, hogy engedje mentül tovább élni ezt a trifurcifert, mert miből veszünk aztán érett sajtot, ha egyszer csakugyan elviszi az ördög?

      Hát most már vihette Lenint és vihette az egész kül és belpolitikát. Megmondtam az iskolában is a kollégáknak, hogy nekem hagyjanak békét, ne kapacitáljanak se jobbra, se balra, nem veszek részt a kötélhúzásban, mert én már anélkül is félkarú ember vagyok.

– Nono – figyelmeztettek jóakarattal –, baj lehet még abból a nagy semlegességből! A történettanár is azért van felfüggesztve, mert semlegesen tanította a világháborút! – Hát pedig én az apám lelkének se politizálok! De nem ilyen kiabálva mondtam én ezt akkor, hanem csak úgy lento risu, ahogy Horatiustól tanultam. S igyekeztem mindenkinek igazat adni, hogy magam maradhassak, ami sikerült is, mert tudvalevőleg a klasszikafilológusok is nagy diplomaták meg a rajztanárok is, hát még a klasszika-filológus rajztanár! A fizikaprofesszor, aki a nehézkedési törvény értelmében mindig oda dűlt, ahol nagyobb volt a rakás, azt kérdezte egyszer tőlem, hogy mi az őszinte véleményem a numerus claususról. Okos törvénynek tartom-e? Mit gondolok, meg fog-e maradni? – Kérem, az én tudományom szerint a legokosabb törvényt a Caracalla idejében hozták, de azután mindjárt ez következik. – Bravó! És hogy szól az a Caracalla-törvény? – Elrendeli, hogy a római birodalomban az utakat mentül jobban el kell hanyagolni, mert mentül lassabban bírnak utazni az idegenek, annál többet költenek a birodalom határai közt. És tetszik látni, a gyakorlatban, ez a törvény nálunk mai napig is érvényben van. A logika tanára azt a ravasz kérdést adta fel, hogy tulajdonképpen ki az én ideálom a ma élő európai államfők közt? Tekintettel arra, hogy a bajuszkötő vége mindig kipipiskedett a kolléga szivarzsebéből, nem kellett a válaszért a fejemet törni. – Vilmos császár. – Ugyebár? Igazán örülök. Nekem is mindig ő volt az ideálom, mióta trónra lepett. – Ó, nekem azóta ideálom, mióta nem folytatja a mesterséget. A természetrajz-földrajz szakos kollégának valamikor szombaton szokott lenni a vasárnapja, és talán innét van az, hogy még mindig érdeklődik szociológiai kérdések iránt, igaz, hogy olyankor előbb körülnéz, és utólag megjegyzi, hogy ő csak azt akarja kimutatni, mennyire szép dolog az a méhtársadalomtól, hogy nem él vissza a szociális gondolattal. Nekem is akkor tette föl a kérdést, mikor csak ketten voltunk a tanári szobában: – Kedves kollégám, Ön színről színre látta az orosz felfordulást, mondja, a bolsevizmusnak tulajdonképpen mi a felfogása a munkáról? – Körülbelül az, ami a vásárhelyi parasztnak. Legjobb volna a munkát eltemetni, azt meg, aki szerette, levágni a torára.

      Egyszer óra közben nagy vitát provokált a hittanárunknak az az állítása, hogy korunk erkölcsi színvonalát semmi se emelné annyira, mintha újra alkalmazásba vennék az egyházi átok muzeális villámait. Némelyek lelkesen fölkarolták az eszmét, sőt szükségesnek tartották azt pártértekezlet elé vinni, mások azonban kissé tiszteletlenül nyilatkoztak róla. Én az asztal végén ültem a rajztáblámmal, amelyen az epiciklois szerkesztését próbálgattam. Ez a görbe vonal, amelynek semmi egyéb rendeltetése nincs a világegyetemben, mint hogy tizennégy éves fiúk ríva fakadjanak miatta, sokkal jobban érdekelt korunk erkölcsi színvonalánál, de épp olyan kevéssé akart sikerülni, mint az. Különösen, mikor az asztal-verdesésre került a sor, ami erkölcsi problémák eldöntésének bevett eszköze ugyan, de az epiciklois-szerkesztésnek nincs hasznára. Ott is akartam hagyni a zsinatot, de a hitoktató rám harsant:

– Kolléga, maga is adja bele az eszét! Mi a véleménye a szőnyegen forgó kérdésről? Lehetne-e a mi korunkban az egyházi átoknak foganatját várni? – Hogyne – ocsúdtam fel a cikloisok bűvköreiből. – Ahol megfogja az embereket, ott föltétlenül van foganatja. De például a medinaiakon nem fogott, mert mikor azok megharagították Mohamedet, és látták a szeméből, hogy most mindjárt átkozódik, akkor mind leguggoltak, hogy ne érje őket az átok.

      Ez végét vetette a vitának, de végét vetette a hitoktató irántam való szimpátiájának is. Sose érdeklődött nálam többet az iránt, ami pedig állandóan foglalkoztatta, hogy turáni testvéreink közé tartoznak-e az arabok vagy nem. (A nevük kétségtelenül magyar eredetre vall.) A magyar irodalom professzora volt az egyetlen kolléga, akit nemcsak hogy el nem idegenítettem magamtól, de még hálára is köteleztem. Mégpedig éppen akkor, mikor azért duruzsolt, hogy nem vagyok elég határozott.

– Azt mondja Propertius, csak a halottak határozottak – bújtam egy régi középiskolai tekintély háta mögé. De hát korunkban minden tekintély megingott. A kolléga nyomban letromfolt. – Azt is Proppernak hívták azelőtt! (Zajos derültség a ház minden oldalán.) Okos ember, ha letiporják, kedvét keresi a győztesnek. – Az bizony nem lehetetlen. Horatiusnál is érdekes dokumentumát találni annak, hogy már Rómában is megmagyarosították a nevüket a zsidók. Ott van például a Judaeus Apella, az ötödik szatírában. Bizony az is Ábelesz zsidó volt azelőtt. – Nagyszerű, barátom! – kapta elő a noteszét. – Ha megengedi, ezt följegyzem magamnak. Vagy maga akarja megírni? – Írja az ördög. Nem értek én ahhoz. – Hát én megírom: nagyszerű téma, akár vezércikknek, akár humoreszknek. Nagyon melegen szorítottunk kezet. Én tán még jobban örültem, mint ő, mert jobb adni, mint kapni. Ki tudja, hátha olyan pályán indítottam el a kollégát, amely az irodalomtörténetbe ívellik! Örömemben vettem az alagút szájánál egy szál pletykafüvet. Az a kilencedik fizetési osztály dísznövénye. Szaporodik, mint a parancsolat, és nem kell neki se föld, se cserép, csak egy pohár víz meg egy kis napocska. Annak pedig nem vagyunk szűkiben, mióta a kubikulumból a magasabb régiókba emelkedtünk. Ez körülbelül összeesett a tanári kinevezésemmel. Mikor az megjelent a hivatalos lapban, Bierhuber úr kikerített a kapuban, és kért, hogy legyen szerencséje hozzám estére a Három Dudásban. (Más nevet mondott, de azt nem hozhatom nyilvánosságra. Magasabb érdekből.) Egy kis ünneplés a hazáért meg nem árt.

      Nagyon szépen megköszöntem a kedves figyelmet, és őszinte sajnálatomat fejeztem ki, hogy én ezt nem tehetem.

– Ja, ja, Tehetem! – ragyogott fel a Bierhuber úr vérbe borult szeme. (Nem a vérszomj veendő gyanúba, hanem a sörszomj.) Én is Tehetem, te is Tehetem! Krisztigott, Bruder! És akárhogy kapkodtam vissza a kezem, el nem eresztette addig, míg külön-külön végig nem ropogtatta minden percét az öt ujjamnak. Ez a rituális ujjropogtatás érette föl velem ésszel, hogy alighanem a vérszövetség titkaiba vagyok belecsöppenőben. A Töhötömöt torontáli vándorméhész dialektusban úgy mondják, hogy Tehetem, s Bierhuber testvér ezen az alapon gondolja, hogy én is olyan szittya táltos vagyok, mint ő. Elmagyaráztam neki, hogy szerény közpolgár vagyok én, nem ünneplésre való, s amúgy is nagy akadálya van annak, hogy én a testvéresülésen megjelenhessek. Tisztelet, becsület Töhötöm apánknak, de a Netumák bácsi százötven kilója se kutya ám! A hun ivadék rám vigyorodott, és szamárfüleket mutatott. (Úgy látszik, ez is olyan jel, amiről a szövetség tagjai megismerik egymást.) Micsoda gondolat az, hogy engem akarnak ünnepelni? Ő, Anton Bierhuber lesz az est hőse, akit ma avatnak kánná, mert eddig csak mirza volt. Hetvenheten vannak a mirzák, és heten a kánok. Ő soron kívüli kán lesz, mert soron kívül szerzett rá érdemet. Kidolgozta Magyarország felszabadításának egyetlen keresztülvihető tervét. Pszt, erről egy szót se, mert mindenütt kémek vannak! Tudom-e én azt, mi az: egy méh? Ja, ja, eine Biene. De nem egy méh kell ide, hanem tízszázezer millió méh. Minden családba legalább egy kaptár. Ha jön az ántánt, és megkérdezi, hogy minek nekünk az a sok méh, azt mondjuk, hogy nagyon szeretjük a mézes kenyeret. Na, mi lesz ebből? Az lesz, hogy mikor minden családba be van vezetve a kaptár, akkor hajrá, neki a rácnak, neki a csehnek, neki az oláhnak a méhekkel!A méh, az szurony, az repülőgép, az minden. Akinek az megcsípi az orrát, az kiszalad a világból. Akié a méh, azé a jövő! És nem kell hozzá más, csak egy energikus szakember, egy lelkes Bienenvater. Az csak megérdemli azt a rongyos kis napidíjat, mi? Majd estére a többi függő kérdéssel együtt megtárgyalják azt a kánok, csak én is ott legyek. Legkésőbb nyolcra, mert akkor lesz a pajzsra emelés. Holnap ilyenkor pedig már a Duna-Tisza közén szervezi Anton Bierhuber a nemzet megméhesítését. – És mi lesz a lakással? – kérdeztem dobogó szívvel. Belátom, cudarság volt ilyen csiribiri dologra gondolni, mikor a hazám jövőjéről volt szó, de hát esendő az ember. – Hja, asztad mék nem dutog – vont vállat a Bienenvater. – Arról gel kontoskottya mótyor kudmány. – Én ezt a lakást értettem. – Eszted? – köpött a küszöbre a soron kívüli kán. – Eszted id hatyog, neket, mint Tehetemnek. Ety badriót melldó a bárdfogásra. De bizony lettem volna én ezért akár akkora patrióta mint Thonuzoba! Egy valóságos szobáért, amelynek igazi ajtaja van, és azt igazi kilinccsel lehet csukni, nyitni! Az ablakon reggel besüt a nap, és este betartja a lámpást a hold! Mindjárt el is határoztam, hogy bővítjük a műsort, és színre hozzuk Endimiont és Dianát. Csakhogy olyan Endimiont, akit fel lehet ébreszteni, és olyan Dianát, aki ráakasztja az övét a hold szarvára. – Holtig hálás leszek, testvér. De van itt még egy megoldandó jogi kérdés. Hát Netumák hova menjen? – Mid Nedumág? Asz nem erszi a mi mótyor fájdullmung, asz fan ety spion a csehekdül. Gel etet gitopni!

      No, a Netumák kidobásához sok mirza kell, gondoltam magamban. Majd szót értünk velük estére. De hát menni se kellett értük, mert alkonyatkor a helyünkbe jött két mirza. Igen fő-mirzák lehettek, mert nagyon keresztbe állt a szemük, és különben is kegyetlen tatár nevük volt. Az egyiket Hirhágernek hívták, a másikat Vidrozsilnak. Megtört szívvel jelentették, hogy Anton Bierhuber nem fog többet hazajönni, mert elvitte a turulmadár.

Délutáni sörözés közben lefordult a székről, már be is szállították a bonctani intézetbe. Őket azért küldte ki a szövetség, hogy az asztalfiából elvigyék az elhunyt hazafi politikai hagyatékát, amint azt az alapszabályok előírják. El is vittek egy méhészálarcot meg egy proklamációtervezetet, amely méhészkerületek szervezésére hívta fel az Alföld hazafiasan gondolkozó népét. Így dőlt sírba a haza felszabadításának reménye, és így lettem én rövid úton másodalbérlője Tera mamának, aki a gyászeset alkalmából tízszeresre emelte a lakbért. – Nézze, nagyságám – adta elő az indoklást a házi kincstárt kezelő Diának –, maguk meg úgy adják ki az alsó helyiséget az öreg tatának, ahogy akarják. Egy kicsit felhődztem tőle, hogy az öreg tata nagyon a szívére fogja venni menekült társa halálát. De kiderült, hogy észak és dél közt nagy ellentétek lappangnak. – Szerb spion volt ez a Bierhuber, kérem – tért napirendre a nemzeti gyász felett Netumák bácsi, és sokkal nagyobb érdeklődést tanúsított az iránt a kérdés iránt, hogy hol fogja ő ezentúl kinyugodni a nap fáradalmait. Fölajánlottuk neki a kubikulumot, de Netumák bácsi tán még a zsupánságtól se ijedt meg annyira, mint ettől. Azt mondta, hogy először is nem felel meg a társadalmi állásának, másodszor nagyon nehéz bele lemenni, harmadszor föl bírjuk-e őt onnan húzni reggelenként? Tekintettel a kettőnk három kezére, ezt nem mertük vállalni, és így Netumák bácsi kiesett az életközösségünkből.

      Egy hétig még föl-fölijedtünk rá éjszakánként, hogy nem halljuk a horkolását, de az ember lassanként mindent megszokik, még azt is, hogy a felesége szíve dobogásán aludjon el Héphaisztosz fújtatója helyett.

                                                                                 IV.

Pár hónap alatt gyönyörűen elbokrosodott a pletykafű az ablakunkban, és éppen annak a szárazát csipkedtem ki, mikor Dia egyszerre csak elneveti magát krumplitisztítás közben. – Hát te? – fordulok oda hozzá – tán az angyalodat látod? – Nem is képzeled, mit álmodtam az éjszaka. Lermontov térdelt előttem a bahcsiszeráji forrásnál. A költők akkor is veszélyes vetélytársak, ha száz évvel ezelőtt meghaltak. Ajánlatosnak éreztem odaülni az asszony mellé a kisszékre. – Az ám, de... ej, nem kötök én neked mindent az orrodra! – Egész bátran. Nem vagyok féltékeny mindenfélezöldfülű muszka kadétra. – Nem is ajánlom – ölelt át Dia a fél karjával. – Én még álmomban is hű vagyok hozzád. Az ilyen asszony megérdemli, hogy az ember az ölébe vegye. Még akkor is, ha a krumpli mind kigurul a kötőjébül. – Hát aztán hogy volt az azzal a Lermontovval? – Képzeld, meg akarta csókolni a térdemet! – Ejnye, tarrka szarrka farrka! (Ezt Dia valami klaszszikus káromkodásnak gondolta.) De csak nem engedted meg neki? – Te csacsi, hát hogy engedtem volna, mikor nem volt harisnya a lábamon! Az ilyen szemérmes asszony megérdemli, hogy a valóság kárpótolja az álomért. De eltaszította a fejemet. – Sicc, te! De tudod, mit mondott arra Lermontov? – Azt mondta, hogy te egy kőszívű kis majom vagy. Olyan, amilyent a kínaiak faragnak nefritből. – Ó, nem, gavallér ember volt az a dámákhoz! Azt mondta, hogy ha legközelebb megint vele álmodok, akkor hoz egy pár selyemharisnyát a Fő utcából. De most már nagyon komoly káromkodást eresztettem meg. – Hű, az allelujáját az alelölülőnek! Majd lesz gondom rá máskor, hogy ne olvass elalvás előtt orosz költőket. Hérodotoszt hozom én neked haza a tanári könyvtárból, abból megláthatod, hogy éppen a te hazádban milyen egyszerű toalettekben jártak a puritán szarmata hitvesek. Fölugrott az ölemből, és csípőjére rakta a két kezét, összeráncolta a szemöldökét. De azért csak Aphrodité volt ő Pallasz Athénének is. ─ No csak az kellene még, hogy azt a vén pópát is idehozd! Nem elég az az egy, akit éjszaka a fejed alatt tartasz? Csupa nagyszakállú pópának képzelte a drága a klaszszikusokat, és nagyon irtózott tőlük, mert csak a mitológiát tartotta szépnek az egész antik világból. Mindig keresztet vetett, ha a reggeli ágyazáskor a Livius kiesett a vánkosom alul. (Mert ezt tartogattam a fejem alatt, nohanem sok eredménnyel. A pun háborúk háttérbe szorultak a mitológiai stúdiumok mellett.) Elébem térdelt, és komoly aggodalommal nézett a szemembe. ─ Tudod, hogy megijesztettél az éjszaka? Nagyon kínosan nyöszörögtél, mi volt az? ─ Rosszat álmodtam. Megjelent előttem Hannibál, és szíven akart szúrni a lándzsájával. A szívemre borult, és betakart széthulló haja arany zuhatagával. ─ Csúnya álom, rosszat jelent, féltelek, emberkém. ─ Sose félts engem, asszonykám – hajtottam bele fejemet az aranyfolyóba. ─ Ha még egyszer eljön Hannibál, megmondom neki, hogy menjen a felsőbb hatóságokhoz a jegyzeteimért. Énvelem nem állnak szóba, ő katona, tán jobban imponál nekik, különösen, ha táborszernagyi ruhát vesz magára. Ezerrel kezdd a csókot, arra százat, még ezret és még százra nyújtsd a szádat, s ha még ezer és még száz ahhoz adva, végül hibásan lenne összeadva, addig kell újra kezdenünk, míg a hibára nem lelünk. Innen-onnan kétezer esztendeje, hogy Catullus ezt a receptet csinálta az asszonyok megnyugtatására, de azóta se igen találtak ki hatásosabbat a doktorok. Dia már majdnem teljesen megnyugodott, mikor fölkrákogott bennünket Menyus, az iskolaszolga. ─ A méltóságos igazgató úr kéreti a tekintetes tanár urat, hogy azonnal tessék hozzá fölfáradni az irodába. Ez a csókaszemű ember, ez a Menyus, mindig idegessé tett a sunyi nézésével. (A rómaiaknál bizonyosan haruspex lett volna belőle; azt hiszem, azoknak is így el volt görbülve a szemük a sok bélbe nézéstül.) Aztán az igazgató is mi a szöszt akar tőlem vasárnap? Hát még ilyenkor is elvillanyosozzam az ebédrevalót? ─ Látod, az álmod? Mondtam, ugye? – súgta a fülembe Dia, míg nyakkendőkötés örve alatt megölelt. ─ Álom: esős idő – haraptam meg a füle cimpáját súgás örve alatt. ─ Hátha egy kis előléptetés van a hivatalos lapban? Nézd, Menyus rá is tüsszentett. Menyus csakugyan tüsszentett, de azt horkantásnak is lehetett venni, s hozzá még ki is tátotta a száját. Mindegy no, lesz, ami lesz, azért hogy méltóságos úr, derék ember az én igazgatóm, nem kell nekem attól félni. Azzal fogadott, hogy kényes ügyben akar velem bizalmasan beszélni; azért hívatott vasárnap délelőtt, mert ilyenkor nincs bent senki, zavartalanul beszélgethetünk. ─ Tessék parancsolni. ─ Kérlek alásan, te... hogy is mondjam... hát igen... ugyebár... te katolikus vagy? Mert a hivatalos irataid szerint az vagy. Vagy legalábbis az voltál. ─ Persze. Az vagyok én most is. Ha parancsolod, elmondom az egész katekizmust, még a kilenc idegen bűnt is. ─ Ó, kérlek! De talán a kedves nejed őnagysága... vagy az se zsidó? – Az én feleségem? Archimandrita vagy mi a mándruc volt a nagybátyja, akkora aranykereszt lógott a nyakában, hogy azzal verték agyon a bolsik, Isten nyugtassa szegényt. A jóembernek felderült az arca. Mind a két kezével megszorította az egy kezemet. ─ Nagyon örülök. Gratulálok. Már nem a kedves nagybátyátok halála miatt, ne érts félre, őszinte részvéttel vagyok, hanem hogy alaptalanul megrágalmaztak benneteket. De mondd csak, mi az ördögért szoktatok ti otthon zsidóul imádkozni? Akkorára tátottam a szám, hogy majd kiesett rajta a fejem. – Mink? Egy ősöm volt, aki szombatos volt az Apafi Mihály idejében, legföljebb az imádkozhatott volna zsidóul, de azt hiszem, az egyáltalán nem imádkozott sehogy se, mert lovasok hadnagya volt. ─ Nem értem – csóválta a fejét a direktor. ─ Pedig a Menyus a saját szemivel látta, mikor a minap valami körözvényt vitt hozzátok. Te keresztben ültél a széken, a nyakadban volt a talesz, a fejeden valami kapele, a nejed őnagysága előolvasott valami héber imát, te pedig utánamorogtad, s még a fejed is billegtetted hozzá. Azt mondja a Menyus, nagyon megijedtetek, mikor ő benyitott, s te olyan mérgesen néztél rá, hogy attól félt, megharapod. Hát, amit a filológiában homéri kacajnak neveznek, az félénk mosolygás volt ahhoz képest, amit én véghezvittem. Egyre recsegett alattam a kanapé, míg előadtam a tényállást. – Szóról szóra úgy volt, ahogy a Menyus jelentette. Keresztbe ültem a széken, mert én azt mindig úgy szoktam, mikor a tükör előtt borotválkozom. Igaz, hogy akkor már túl voltam rajta, de a szalvéta még mindig a nyakamban lógott: az volt a talesz. A fejemet is mostam, látod, milyen tüskés sertém van, ezt szelídítettem le a feleségem rossz, fekete selyemkendőjével, ez volt a kapele. A feleségem is csakugyan előimádkozott: az ábrázoló geometriából olvasta fel a kúpszeletek törvényeit, amik nekem valóban zsidóul vannak, mert már a fél osztályt beszekundáztattam belőlük, mégse értem őket. Az asszonynak az a nagyszerű gondolata támadt, hogy tán énekelve könnyebben beszedném őket, azért ő beállt elődúdolónak, én pedig utánamorogtam, és a fejemmel vertem hozzá a taktust. De itt már velem együtt prüsztihaházott a direktor is. Azt hiszem, méltóságos úr korában nem is nevetett még ekkorát. Mikor aztán letörülgette a könnyeit, megint visszaméltóságosodott, de most is majd sírva fakadt: – Látod, fiam, ilyen világot élünk. Ez a Menyus telekürtölte vele az egész iskolát, hogy a te feleséged a jeruzsálemi főrabbinak a lánya, és a tanárok egyre maceráltak, hogy helyeztesselek el innen. Nahát, most már majd megmondom nekik a magukét... Bennem emberükre találnak! Hanem azért az ajtóból visszaintett, és a lelkemre kötötte, hogy a Menyustól óvakodjam. – Tudod, fiam, az a legnagyobb tolvaj az egész kerületben, még a sógorának a keresztkomája is az iskola szenével fűt, de nem tehetek ellene semmit, mert nagyon befolyásos ember a pártban. Tudod, olyan főbizalmiféle, az volt már a Kommun alatt is. Megtanultam én azt még a muszkák közt, hogy a negyedik parancsolatnak van egy kodicillusa is, amely azt mondja: tiszteld a főbizalmit, hogy hosszú életű lehess a földön! Nagyon tiszteltem Menyust, és ennek kifejezést is adtam minden tőlem telhető módon. Előre köszöntem neki, s mindig megkuckuztam azt a lépcső alján mászkáló kis varasbékát, akihez atyai jogokat formált, s akit az egész iskola főigazgatónak hívott. (Tudniillik, ha a földszinten ordított is, fölhallatszott a második emeletre.) Még azt is megtettem, hogy a szivarvégeket Menyusnak adtam, holott otthon pipában magamat is delektálhattam volna velük. Még ez se ért semmit, már nem tudom, azért-e, mert Menyus catói jellem volt, vagy azért, mert a szivarvégek csak rövid szivaroktól vették eredetüket. Menyus csókaszeme egyre élesebben fúródott veséimbe, s a kollégák egyre kínosabb csöndbe dermedtek, ha hirtelen betoppantam közéjük. Azért kezdődő asztmámra támaszkodva rendesen már a folyosón fullasztó köhögési rohamokat produkáltam, mert nem szeretem zavarba hozni embertársaimat, s talán örömet is szereztem nekik, amikor konstatálhatták rólam, hogy „no, ebből is ugat már a halál kutyája”. Az élet mindig ád rá alkalmat az embernek, hogy jót tegyen a környezetével. Hanem, akárhogy igyekeztem jóba foglalni magamat, az igazgatóm egyre kapta a névtelen leveleket, amelyek részben előttem is ismeretlen adatokat szolgáltattak életrajzomhoz. Még az is kitudódott, hogy hol én hordom a feleségem szalmakalapját, hol a feleségem mén a vásárcsarnokba az én szvetteremben, ami világos bizonyítéka annak, hogy mi a kommunizmus alaptételeit a gyakorlatban is megvalósítjuk. A direktorom rendesen eldobálta a névtelen leveleket ─ matematikus volt, és a logaritmus örök törvényei bizonyos erkölcsi bátorságot adnak az embernek ideigóráig ─, ezt az egyet azonban megmutatta. ─ Nézd csak, ez nőírás. ─ Az, de férfidiktandóra készült. Látod, itt dolgozatjavításhoz szokott férfikéz rakott bele helyesírási hibákat, hogy olyan legyen, mint egy spontán elhatározásból született női levél. Végre is férfikéz vágta el a nyakamat, asszonyi segítséggel. Hannibál szövetkezett az elbuktatásomra Emese anyánkkal. Világos, hogy ha Ázsia és Afrika összefog, akkor el kell bukni Európának. Húsvéti konferenciát tartottunk, egy kicsit meg is késtem, mert nagyon elácsorogtuk az időt a kirakatok előtt. Húsvét hetében mégiscsak tartozik egy szerető férj a feleségének azzal, hogy megmutatogatja neki, mennyi szépség van a világon az Attila körúttól a Retek utcáig. ─ Tessék, tessék! ─ integetett az igazgató az asztalfőről, mikor restelkedve bekeszegeltem az ajtón ─ már csak a kollégára várakoztunk. Szegény feje nem is sejtette, mennyire énrám várakoztak! A magyar irodalom professzora napirend előtt kért szót. Azt mondta, fontos bejelentést akar tenni. Ez abból is látszott, hogy a cvikkerét nem az orrán tartotta, hanem a kezében. ─ Megengedik az urak? – kérdezte udvariasan a direktor. Én bólintottam elsőnek, hogy „meg”. ─ Kölcsey mondása szerint félve szólamlok meg, méltóságos elnök úr és nagytekintetű tanári kar. Egy olyan hallatlan kegyeletsértést vagyok kénytelen e nagyérdemű testületnek tudomására hozni, amely nemcsak felháborodással, hanem fájdalommal is eltölti keblemet. Amint hazánk nagy költője, Jókai Mór írja, őseinknél, a varchonitáknál, az anyagyilkosságot oly elképzelhetetlennek tartották, hogy szavuk sem volt rá, ezt a gonosztettet névtelen bűnnek nevezték. Uraim, mély megdöbbenéssel jelentem, hogy egyik megtévelyedett kartársunk, aki sorainkban ül, elkövette ezt a névtelen bűnt, elkövette a szellemi anyagyilkosságot! Engedelmet kérek. A kolléga azért kért engedelmet, hogy szájára vehesse a vizespoharat az asztal közepére helyezett tálcáról. Mint gyakorlott szónok, a megszakítással is fokozni óhajtotta a hatást. ─ Halljuk! Halljuk! ─ kiabáltak a kollégák. Sőt én magam is halljukoztam, nemcsak udvariasságból, hanem őszinte kíváncsiságból is. (Sőt az igazgatón kívül én voltam az egyetlen kíváncsi a társaságban.) Ki az ördög lehet az e közt a sok gentleman közt, aki megölte az édesanyját? Magamra természetesen nem gondoltam, nem is gondolhattam. Először is, mert az én édesanyám még él, hála istennek; ő a levélhordó Kutyanyakon, ami nagyon szép állás volna, csak az a baj, hogy darabszám szerint fizeti a postamester. Mivel pedig Kutyanyak levélforgalmi statisztikájában egyetlen levél szerepel havonta: az, amit én küldök haza minden elsején, abba kénytelen vagyok beletenni a fizetésem harmadát. Másrészt, ha anyagyilkos volnék is, a szónok azt köteles volna nekem megbocsátani, hiszen nekem köszönheti nagy irodalmi sikerét. Hiszen a Judaeus Apella nélkül nem írhatta volna meg nagy feltűnést keltő értekezését Horatius antiszemitizmusáról különös tekintettel a magyar ódaköltészetre. Igen nagy sikere volt, különnyomat is készült belőle, németre is le van fordítva (kéziratban). Igaz, hogy a tanulmány heves polémiára is okot adott, amelynek során kiderült, hogy Horatius maga is zsidó volt, ennélfogva az antiszemitizmusa nem lehetett őszinte ─ de hát ezért igazán nem lehet engem okolni. Úgy látszik pedig, mégiscsak ezért kellett lakolnom. A szónok nehány korty ihlet után most már felém fordulva folytatta: ─ Kérdezem a jelenlevő megtévelyedett kollégát, meri- e tagadni, hogy Emese volt a magyarság ősanyja, mert az ő álmával kezdődött nemzeti történetünk? És meri- e tagadni, hogy mikor két nappal ezelőtt hazafelé menet az Emese-egyesület művészi plakátjára tettem figyelmessé, amely e kis-ázsiai álmot ábrázolja, amelynek nyomán nagynevű elődeink Ázsiából Európába költöztek, ezzel a kvalifikálhatatlanul léha megjegyzéssel válaszolt: „az álom nem lett volna nagy hiba, de tette volna inkább lutriba!” A nemzeti érzésem ellen intézett orvtámadás egy pillanatra megnémított, de amint elváltunk, rögtön följegyeztem ezt a példátlan blaszfémiát, s két jelenlevő kollégával tudom igazolni, hogy az szó szerint így hangzott el. Nagy lárma támadt, az igazgató halálsápadtan rázta a csengőt, végre megkérdezte, hogy kívánok-e szólani. ─ Csak azt vagyok bátor megkérdezni az előttem szólott kollégától, hogy nem azon a napon történt-e az én sajnálatos elszólásom, mikor a kolléga úr mint a tanári könyvtár őre hazahozta a Jókai költeményeinek második kötetét, amelyet fél évig magánál tartott? ─ Kikérek magamnak minden meggyanúsítást! Imádom Jókait, s idei értesítőnk számára programértekezést írok a költészetéről, azért alaposan kellett vele foglalkoznom. ─ Bocsánatot kérek, azt én egy pillanatra sem vonom kétségbe. Csak azt legyen szabad még megjegyeznem, hogy az inkriminált rigmusokat én szó szerint idéztem hazánk nagy költőjének, Jókai Mórnak Emese ősanyánkról szóló költeményéből, amelynek az az alapeszméje, hogy igen nagy kár volt nekünk Ázsiából kijönni. Enyhítő körülményül szolgáljon a nevezett költő javára, hogy nem most írta ezt a verset, hanem ötven évvel ezelőtt, amikor a közállapotok igen elkeserítőek voltak. Némi zavart csönd támadt, aminek az igazgató vetett véget, szemmel látható megkönnyebbedéssel jelentvén ki, hogy áttérünk a napirendre. Van szerencséje bemutatni a kultuszminiszter úr őnagyméltósága leiratát a pornográfia elleni küzdelem pedagógiai vonatkozásai tárgyában. Ez máskor nagyon érdekes téma szokott lenni, amelyhez kor- és világnézeti különbség nélkül hozzászól mindenki, most azonban senki se hallgatott oda. Halk torokköszörülések, nem egészen véletlen könyök-összeértetések és tenyérbe hajtott homlok alól való összekacsintások tettek róla bizonyságot, hogy a legőszintébb öröm a káröröm. Az ülést a szokott amábilis konfúzió fejezte be, amelynek során irodalomtörténész kollégám lépett meg elsőnek, mellőzvén az elköszönés formaságait. Amint elment, az igazgató újra összecsődített bennünket. ─ Uraim, baj van. Imént eltávozott kollégánk közölte velem, hogy egyéb elfoglaltsága miatt nem vállalja az értesítői programértekezést. Ki hajlandó most már feláldozni magát a haza oltárán? Mindenki a szomszédját noszogatta, hogy „szólj már te is, bibas”, Engem nem noszogatott senki, de mikor jelentkeztem, még meg is éljeneztek. Az igazgató majd megölelt. Látszott a szeméből, hogy úgy veszi a dogot, mint nekem kijáró elégtételt. ─ Mi lesz a címe? ─ A zámai csata és következményei. ─ Mikor kapom meg? – Az ünnepek után. Most legjobban ráérek.

                                                                                 V.

Csak kint az utcán jutott eszembe, hogy reggel az ágybanegészen más húsvéti programot csináltunk mink.Kankalinszedés a Kecskehegyen. Kökörcsinszedés a Sashegyen.Adóniszszedés a Jánoshegyen. Csókszedés mindenvirágos kökénybokorban. Hímestojás-festés viaszeljárással.Hadd lássa az orosz menyecske, hogy értünk ám ahhoz itt is. Aztán azt is megígértem Diának, hogy megfoltozom az atlaszcipőjét, már abban viszem a föltámadásra, meg húsvét hétfőjén a gellérthegyi búcsúra. Hát persze, mindebből most már nem lett semmi se. Hannibál és Scipio letaposták vascsizmáikkal az egész húsvéti flórát. Csak Dia maradt meg drága, mosolygó, virágzó kökénybokromnak. Azt mondta, nem bán ő semmit, csak odakuporodhasson a lábamhoz, mikor írok. Hanem azért azt hiszem, nagyon örült, mikor húsvéthétfő estéjén eltakarodtak az asztalomról az öreg „pópák”, Livius, Polibiosz meg az újabb kori minisztránsgyerekek, akik ezeket az öreg mesemondókat kommentálták. Mink csak akkor mondtuk el egymásnak, hogy „Vosz Chresztosz”, és csak akkor hajtottuk be egymáson a húsvéti csókot. Igaz, hogy azt jó kiadósan. ─ Te ─ mondom az asszonynak, ahogy kisimogatom a haját a szeméből –, nem kívánkozol te most vissza muszkának? Tenálatok ilyenkor keresztényi kötelessége az embernek mindenkit megcsókolni, akivel találkozik. ─ Ej, házi kutya ─ „kutyaházi”-t akart mondani, miközben meghúzta a fülemet –, azért gondoskodtál te róla, hogy itt csak olyan vén medvékkel találkozzak, mint a Scipio meg a Hannibál! Még a kezében volt a fülem, mikor kaparássza valaki a kilincsünket. Ugyan ki lehet az ilyen késő este ebben a vadidegen városban, ahol mink a világon senkivel se járunk össze. (Utóvégre nem szedhet az ember minden vizitelőt az ölébe, márpedig egyéb megoldás nemigen van olyan helyen, ahol két székből áll az egész komfort, azt is a saját terveim alapján készítettem valódi uraságoktól levetett ládákból. Tudniillik a padláson valami gyógynövény-kereskedőnek a raktára volt, s annak az inasai rövid úton szállították le a megvett üres ládákat.) Nem zengett éppen ősi magyar vendégszeretet a hangomban, mikor azt mondtam: „szabad!” De mikor a vendég belépett, bizony úgy megörültem neki, hogy mindjárt odacuppantottam a képére a „Vosz Chresztosz”-t. ─ Hozta Isten, Rózsi fiam, mi jót hozott nekünk? ─ Hát ezt hoztam, e! ─ tett le az asztalra egy fonatos kalácsot ─ meg ezt is hoztam, ni! Azzal kinyújtotta a kezét az ajtón, és berántotta az udvarról – a Jánost! A lökdösős Jánost, mind ez ideig egyetlen pátrónusunkat a hazai földön. ─ No, ezt meg nekem küldte a jó Isten! – nevette el magát Dia, s most meg ő adott húsvéti csókot a fináncnak, de kettőt. Az egyiket azért, mert ez kijárt Rózsiért, a másikat meg mit tudom én, miért. Filológus vagyok én, nem pszichológus. A rómaiak nem ismerték a csókot. Már nem azt a kellemes művelkedést értem, amely vörös fonálként húzódik végig az emberiség történetén, hanem magát a szót. A latin úgy hívja a csókot, hogy „osculum”, „szájacska”. Tehát Dia „szájacskát” adott a fináncnak. Nem sajnáltam szegénytől, legalább életében egyszer főszemlésznek érezte magát. Amúgy úgy se lehetett rá semmi kilátása szegény fejének, hogy majd őbelőle is csillagos János lesz valaha. Háromszor is nekirugaszkodott már az ábécének, de sose jutott tovább annál, hogy „úr, ír, rí, úr ír”. (Az se volt ám úr, aki ezt kitalálta. Aki „úr”, az nem ír! Tudja ezt minden írástudó ember.) A káplán már a fonó mimikát is kipróbálta a János eszmetehetségén (ezt a szép szót is tőle tanultam) – de az ő feje még ezt se vette be. Mikor a fülét kellett volna megfogni, akkor az orrához kapkodott, és mikor a homlokáról kellett volna a legyet elhajtani, akkor a hasán morzsolgatta a mundérgombot a kincstári cérna erős veszélyeztetésével. ─ Márpedig, ha írni-olvasni meg nem tanulsz, akkor a próbaesztendőd után oda mehetsz, ahol a part szakad ─ mondta neki a fölöttes hatósága. ─ Márpedig én inkább leteszem a panganétot, de engem kukorékolni meg kását fújni ne tanítgassanak ─ jelentette be János a fölöttes hatóságnak a véghatározatot. Mivel a próbaesztendő most már a vége felé járt, János lejött húsvétolni Pestre, hogy a Rózsi segedelmével valami olyan polgári foglalkozás után nézzen, ahol nem macerálják az embert a tudományokkal. Ha követválasztásos idő lett volna, akkor tudtam volna valami neki való pályát ajánlani Jánosnak, így azonban csak azzal biztattam, hogy becsületes ember a jég hátán is megél. Aztán mikor eljóéjszakáztak, utánaszóltam, hogy csak nekem szóljon ám megint, ha szerelmes levelet akar íratni! ─ Hiszen csak az kellene! – karolt bele Rózsi nevetve. ─ Majd megtanítanám én a betyárt a nyújtófával úgy, hogy mindjárt elmondaná az ábécét. János kihúzta magát, mert rendkívül emeli a férfiönérzetet, ha női ajak betyárnak nevezi. De énhozzám is volt ám elismerő szava Rózsinak! ─ A tekintetes úr meg úgyse tudna többet olyan szép levelet írni! Azóta mindig itt hordom a kelebemben. Kerek, fekete szeme megcsillant a holdfényben, ahogy almapiros arcát visszafordította. ─ Te ─ mondom Diának, ahogy betesszük az ajtót –, észre se vettem eddig, hogy ez a Rózsi egész jóképű némber volna, ha a többit nem nézné az ember. ─ Én meg azt néztem, hogy milyen formás szája volna ennek a legénynek, ha az a nagy rozmárbajusz el nem takarná ─ tromfolt vissza Dia. ─ Na ─ csücsörítettem előre az ajkam –, azt hiszem, szép szájért nem kell a szomszédba menned. ─ Hát, ami azt illeti ─ nevetett Dia a szeme sarkával –, én a tiednek felit elengedném. ─ Mit? ─ húztam össze a számat. ─ Így is kisebb, mint a tied! – Próbáljuk össze! Miután több ízben mértéket vettünk egymás szájáról, megint visszatértem a fináncra. ─ Te, én azt hiszem, hogy ez a János éppen úgy beletartozikaz életembe, mint Hannibál. Ő szedte ki a csizmámból Hannibált, mikor hazaértünk, s most éppen azon a napon jelentkezett újra, mikor Hannibált föltámasztom haló poraiból. Nem érdekes? ─ És neki is olyan bundabajusza van, mint Hannibálnak ─ rúgott Dia a papucsa hegyével Montanarinak az asztal alá söpört könyvére, amelyben benne van a nagy pun állítólagos hermája. (Szerintem ez a másik Hannibált ábrázolja, az admirálist, akit a saját emberei feszítettek keresztre Szardíniában, mikor Duilius elcsáklyázta a flottáját. Az a borbélycímerbe való császárszakállas tengeri borjú, akit ez ábrázol, nem kelhetett át az Alpeseken.) ─ Csacsikám ─ állítottam meg Dia lábának karcsú ingáját ─, te nem tudod, milyen fordulópont volt az emberiség életében a zámai csata. Látod, ha akkor Hannibál veri meg Scipiót, nekem talán nem lóg most üresen az egyik kabátom ujja, s te tudod azt, amit így sose fogsz tudni ebben az életben: hogy milyen érzés az, mikor egy asszonyt két karral ölelnek át. S akkor nekem se kellene mindig arra gondolnom, mikor megölellek, hogy nem vagy jól bekerítve, s nagy baj lehet még egyszer abból. Most már Dia mondta nekem azt, hogy csacsi vagyok ─ felső fokban [?] ─, és megcsókolta az üres kabátujjat. ─ Hát, hogy volt az a zámai csata? ─ Úgy, mint hogyha én kiállnék birkózni a Jánossal, és addig zötyögtetnénk egymást, még a parasztökle be nem törné az én szép, finom koponyámat. ─ Csakhogy ennek a drága szép, finom koponyának van ám annyi esze, hogy nem mén neki annak a vastag csontú paraszt medvének! ─ helyezkedett Dia történetfilozófiai álláspontra, és olyan helyen adott oltalmat a szóban forgó koponyának, ahol az igen szeretett tartózkodni. Nem tudom, Diának ilyen intervenciója mennyiben ő abban az időben istennő lett volna ─, de azt nagyszerűen kifejtettem a tanulmányomban, hogy a világ képe egészen másképp alakult volna, ha Zámánál Ábel teríti le Káint. Mert Ádám fiainak örökös versengésében kétségtelenül Karthágó volt a finom szellem, a messzi horizontokig érő ész, a világokat átfogó civilizáció, a puha és rafinált Ábel, és Róma volt a nyers és durva Káin, a korlátolt kecskepásztor, aki zöld gallyakból rakta a tüzet, és csodálkozott rajta, hogy füstje nem száll az ég felé. Bár a jegyzeteim nyilván rég eladták makulatúrának a felsőbb hatóságok, mint más megsemmisítésre ítélt corpus delictiket, Hannibál igen meg lehetett velem elégedve. Mindent megtettem érte, ami tőlem telt. Még a nyomdába is személyesen mentem korrektúrát csinálni, nehogy sajtóhibák tegyék csúffá a pun Napóleont, akit én olyan szépen megtisztogattam a római historikusok keze szennyétől. Pedig húzódoztam a nyomdától, mert azt hittem, hogy ott mind olyan elkeseredett, mérges rabszolgák vannak, mint amilyeneknek azokat a scriptorokat elképzeli az ember, akik éhen-szomjan sokszorosították Horatius ódáit a circei osztrigáról meg a falernumi bort szikráztató kráterekről. Nagyon meglepett, hogy a nyomdaigazgató milyen jól táplált, hasba vállas emberke, és nagyon jólesett, hogy olyan szívélyesen fogadott. Persze, aki betűk közt él, az éppen olyan magától értetődően intelligens, mint ahogy a molnár lisztes, és valószínűleg a tanulmányomat is olvasta már levonatban, sőt, talán már kéziratban is élvezte. Hiszen átment a kezén, s aki abba belenéz, az le nem teszi a „Használt és idézett források”-ig. Bemutatkoztam neki, ez és ez vagyok, Hannibálról írtam egy kis értekezést, talán a névre tetszik is emlékezni... ─ Hogyne, hogyne ─ nagyon örülök ─, mivel lehetek szerencsés szolgálatára lenni? ─ A kefelevonatokat ha szabad volna átnéznem, sok a görög és latin idézet... ─ Te, fiú! ─ intett oda egy álmos surculást – szaladj a korrektor úrhoz, mondd meg neki, hogy itt van Hannibál tanár úr, valami görög históriának a levonatát kéri. Han-ni-bál tanár úr, megértetted, te állat! Ez volt az első siker, amihez Róma rettegtetője hozzájuttatott. Valami szimbolikus jelentőségét találtam annak, hogy az a kövér rabszolgafőnök éppen Hannibálnak nevezett ki. Csakugyan van valami hannibálos abban, amit csináltam. Szembeszállni a világtörténelemmel, nem a kisbetűssel, hanem a nagybetűssel, amit a kultuszminiszter engedélyezett a középiskolák negyedik osztálya számára: van ez olyan merész vállalkozás, mint kétszáz elefánttal átkelni az Alpeseken. S talán Hannibálnak is voltak olyan későn támadt skrupulusai, mint nekem. Méltó keret-e ilyen tudományos szenzációhoz egy középiskolai értesítő? Nem jobb lett volna-e a Budapesti Szemléhez menni a cikkel? Vagy nem kellett volna-e várni vele, még olyan helyzetben leszek, hogy egy-két részletkérdésnek alaposabban utánajárhatok? Például sok homályt tisztázna egy ásatás a zámai csatatéren, s Dia is nagyon örülne egy tuniszi kirándulásnak. Ostobaság. Először is, azt se tudjuk biztosan, hogy hol volt Záma, másodszor, az állatkertbe is gyalog mentünk ki Diával, mert kettőnknek nagy rubrika lett volna a villamosköltség. Most már majd igen, ha a tanulmányom napvilágot lát. Az a legkevesebb, hogy egy fizetési osztályt ugrok. Talán a kormány ki fog küldeni tanulmányútra Karthágóba. Esetleg a külföldi akadémiák szólítanak föl rá. Persze, nem tudják a címemet, kénytelenek lesznek a Magyar Tudományos Akadémiának írni. No, az nagyszerű lesz, mikor Berzeviczy Albert fűtől-fától kérdezgetni fogja, hogy „kicsoda ez az ember? Hogy nem szóltatok nekem erről előbb? Utóvégre én nem kísérhetek mindent figyelemmel, de mégis különös, hogy ezt a nevet sose hallottam, úgy látszik, ezt még senki se érte plágiumon.” A kétségeimet nem közöltem Diával, de az álompalotához együtt hordtuk a köveket. Péter-Pálra építettünk is olyan Turris Maecenatianát, hogy abban még hintaszék is volt. Csak azon nem tudtunk megegyezni, hogy milyen színű plüss legyen rajta a takaró. Dia azt mondta, hogy legyen vörös, de én erre azt mondtam, nekem az nem kell, mert az a kommunistákat juttatja eszembe. Én azt ajánlottam, hogy legyen olyan színe, mint az attikai ibolyáknak, amiket én természetesen sose láttam, de az meg nem kellett Diának, mert annak a kijevi kolostornak a gyóntató papját juttatta eszébe, amelyikben nevelkedett. („Ohó, gyere, gyónd meg csak, micsoda penitenciákat szabott az neked? De lélekre!”) Péter-Pálkor hazavittem neki az értesítőt, s mutattam a tábláját: ─ No, nézd, ez a tengerszín tetszene neked takarónak? ─ Ez? Tengerszín? De hiszen ez borszín. ─ No, igen. Homérosznál az a tengernek a jelzője, hogy „borszínű”. ─ Ahá! ─ nevetett Dia ─ azért voltak hát részegesek mindazok a görög tengerészek, akik a Krímben megfordultak. Szárazon is mindig tengerszínt akartak látni. Végre is abban egyeztünk meg, hogy a takaró egyik oldala lilásvörös lesz, a másik meg vöröseslila. ─ De hát mikor gondolod, hogy bútorozkodhatunk? ─ Azt hiszem, két héten belül tele lesz a nevemmel az itthoni sajtó. Holnaptól kezdve mindenesetre figyelemmel kísérjük a lapokat. Két trafikot is tudok a hídfő körül, ahol szabad megnézni az újságokat. Majd megosztozunk rajtuk. De úgy látszott, hogy az egész mai kor fináncszemmel nézi az ókort. Álompalotánk tornyai egymás után omladoztak be. Egyszer, amint hazaértem az újságböngészésből, észrevettem, hogy a falról eltűnt a Hannibál kétes hitelű portréja, amit Dia kivett a Montanari könyvéből, és belerakott a nádkeretbe, amelyet saját kezűleg szerkesztettem védőszentünknek. Bántott a dolog, de nem mertem szólni. Be kellett látnom, hogy Hannibál förtelmesen viseli magát.

                                                                                 VI.

Pár nap múlva arra ébredek föl reggel, hogy besuhog valami az ablakon. (Július vége felé járt, nyitott ablaknál aludtunk.) Kiugrok az ágyból, fölveszem: újság. Máig se tudom, ki dobta be, de az bizonyos, nem Hannibál szelleme volt. A karthágóiak kegyetlen emberek voltak, de a megkékceruzázott cikkek nem tartoztak a kínzóeszközei közé. Óriási botrány a parlamentben egy értesítő miatt. Propagandaértekezés a sémi világuralomról. Orosz bérenc a katedrán. ─ Ez csak a cím volt, többet nem is olvastam. Összegyűrtem a lapot, és odakaptam a meglevő karommal a meg nem levőhöz, mert rettenetes fájdalmat éreztem benne a vállamtól az ujjam hegyéig. Aztán a fájás átugrott a fejembe, és onnan beleütött a szívembe. Az orrom cimpájába mintha tűt szúrtak volna, és vízesés zuhogott a fülemben, abba néha beleszisszentek a srapnelek, aztán a vízesés egyre messzebbről hallatszott, elaludtam. Arra ébredtem föl, hogy vizes a vánkosom, és Dia törülgeti a szememet. Már felöltözve ült az ágy szélén, ölében a kisimogatott újság. ─ Kicsoda ez a képviselő, aki interpellált a dolgod miatt? ─ mutatott rá egy névre. Odanéztem, és elnevettem magam. ─ Hát a Morognám volt? Ismertem az abroszt, szöszből fonták! Az interpelláló képviselő iskolatársam volt, akit azért hívtunk Morognámnak, mert még nyolcadikos korában is így mondta a monogramot. A történelemmel különben már akkor is nagyon egyéni szempontok szerint bánt. ─ No, Misa ─ fogta meg egyszer óra közben a történelemtanár a folyosón ─, sorold föl hamar a római császárokat! No, ne ijedj meg, nem élek én szamárhússal! Mondjuk szépen: Augustus... ─ Szeptember, október, november ─ folytatta Misa habozás nélkül, de tovább már nem volt benne biztos, hogy ki következik. És ez rakta most énalám a máglyát? Ez szögez engem az Országház kapujára bőregérnek? Ez a nagy fülű oroszlán akar engem elnyelni? No, megállj, majd keresztbe fekszem én a torkodon! Eh, őrület, nem lehet ezt komolyan venni! Olyan, mint hogyha egy papmacska-hernyó azt mondaná Hannibálnak, hogy „hamm, mindjárt bekaplak a kétszáz elefántusoddal együtt!” Egészen földerülten búcsúztam el Diától. ─ Hoci csak az újságot, szívem! Hadd viszem el azt is a direktornak. Nagyon szívibül tud nevetni, mikor mer. Az iskola kapujában Menyus tartott világnézeti előadást az utcai cipőpucolónak. (Azért gondolom, hogy világnézeti előadás volt, mert hallottam az „akasztófa” szót.) Ahogy engem meglátott, rám vigyorodott. ─ Szolgája, tanár úr! Már vártuk. Azzal előrevetette a fél lábát, nyilvánvalóan azzal a szívbeli kívánsággal, hogy milyen jó lenne, ha én abban orra buknék. A folyosón a magyar irodalmassal találkoztam. Mióta az anyagyilkosság vádja alól tisztáztam magam, azóta nem álltunk egymással köszönési viszonyban. Most azonban elkapta a kezemet, és rázta, mint a szivattyús kutat. – Gratulálok, kollégám. Olvastam az értekezését. Mondhatom, remek. Különösen ahol rámutat a karthágói kultúra fölényére. Élveztem, kérem. És az irálya is pompás, még a feleségemnek is megdicsértem. Különben hogy tetszik érezni magát? Azt hittem, haza tetszett utazni a kedves nejével Oroszországba. Amint hallom, most már egészen tűrhetőek ott a viszonyok. Nem vagyok haragtartó ember, s aki bajba jut, minden jó szóért hálás. Visszaszorítottam a kezét, s odaadtam neki az újságot. – Hát ezt tetszett-e már olvasni? Hamar átfutotta, s fejcsóválva adta vissza. – Gyalázat, kérem, mondhatom, szégyen, gyalázat. Hja, most ilyen a világ. Az ember jól teszi, ha még a kocsonyát is megfújja. No, ajánlom magamat, jó nyaralást kívánok. – A direktor itt van? – Fogalmam sincs róla. Csak a kutyafejű botomért jöttem be, bent felejtettem a múltkor, tetszik tudni, mindenemet elhagyogatom. Az ám, vettem észre, mert amit a direktor asztalán először megláttam, az a kolléga fekete szalmakalapja volt. A direktor lenyaklott fejjel ült a dívány sarkában, és sötéten nézte a cipője orrát. Marius lehetett ilyen Karthágó romjain. Bizonyosan az is ilyen dühösen ugrott volna fel, ha Sulla megjelent volna előtte. Csakhogy Marius nyugalmazott generális volt, a direktor pedig kedves, lágy naspolyaember. – Ön az? (Magunk közt eddig mindig tegezett.) Hallatlan bátorság kellett hozzá, hogy még ide mert jönni. Hogy mert ön a bizalmammal visszaélni? – De bocsánatot kérek – feleltem támolyogva –, hát olvasta direktor úr az értekezésemet? – Nem; nem is akarom olvasni. Elég volt az újságot elolvasnom. Éppen az előbb járt itt vele az egyik kolléga. Tudja, hogy tönkretett engem,ó tudja, hogy fegyelmit indítanak ellenem? Láttam, hogy nekem itt már semmi keresnivalóm nincs. Otthagytam Mariust cipője orra és a fekete szalmakalap társaságában, de őszintén szólva, egy csöppet se sajnáltam. Nagyon fájt, hogy nem olvasta a dolgozatomat. Szügyembe vágott fejjel kódorogtam az utcákon. Nem mehetek haza Diához elégtétel nélkül. De hát hol kapom azt meg? Utamba esett az a könyvkereskedés, ahol a gyerekekkel a rajzeszközöket szoktam vétetni, s ahol engem mindig igen szívesen fogadtak, tekintettel arra, hogy nekem nem volt rajzeszközökkel felszerelendő fiam. Kértem egy cím- és lakjegyzéket, s míg a személyzet össze-összesúgott a hátam mögött, kikerestem a Morognám barátom lakását. Én ma „megverek valakit, vagy engem valaki”, de az igazamat nem hagyom. Csak attól féltem, hogy nem fogad, ha a névjegyemet meglátja – de hát ezen a napon nekem mindenkiben csalódnom kellett. Kitárt karral jött elébem, s mindjárt betömte a számat egy trabuco especiallal. (Persze morognámos tárcából.) – Nahát, ez igazán kedves tőled, hogy végre felkerestél, pajtás. Csak nem a miatt a bolond interpelláció miatt jöttél? Ugyan, hagyd fenébe, szóra se érdemes, ingyen reklámot csináltam neked, hehehe! Őszintén szólva, én nem is olvastam azt az izét... milyen csata is? No, mindegy, én készen kaptam az egész interpellációt, és szó sincs róla, nekem nagyon jól jött, nézd, már üdvözlő sürgönyt is kaptam a kerületből. Bungyócsi kalapos, mint pártelnök, nagyszerű, mi? Hiszen emlékszel rá, tudod, az a nagy marha. Szép lánya van, barátom, hű de kutya szép lány és nagyvérű! No, aki azt elveszi... De mit is akarok mondani? Ja, igen, eszem ágában se volt neked kellemetlenséget szerezni, te tudod, barátom, ez a politika. Ugye, hiszen együtt tanultuk, Julius Caesar politikából a saját fiát is leszúrta? De hát minden csuda három napig tart, öregem, aztán a varjú se károg rólad többet. Hát egy kicsit megijedtél, mi? Ha akarod, szólok a miniszternek, hogy ne szamárkodjanak, de légy nyugodt, kánikula van most. Szoktál-e a Dunára járni? Te, öreg, gyere föl egyszer a parlamentbe, onnan lelátni a fürdőbe, a kellős közepibe... vagy te most is olyan szégyenlős vagy még? Nana, kópé: szent életű vasfazék, csak a füle kormos! Te, ma püspökkel vacsorázom, azzal is a hónod alá nyúlathatok, ha kell! És én is boldog leszek, ha rendelkezésedre állhatok, akármelyik vállalatomnál abban a percben elhelyezlek, amikor kívánod. Kiviteli üzlet, sajtgyár, sertéshizlaló, temetkezési vállalat, ciroktenyésztő, hősök albuma, van itt minden, amit akarsz. Becsületszavamra! Parancsolj még egy szivart az útra, ha ízlik ez a vacak. Sajnálom, hogy most nem tudok jobbal szolgálni, de az este börzezsidók voltak nálam feketén, és elszívták a havannáimat. Tudod, a zsidó mindennek a javát válogatja, fene a fajába. Pá!

Eszembe se jutott az utcán, hogy kiköpjem a számból a pántlikás szivart. Hiszen jó fiú az, aki adta, ha bolond is. Aztán, ha nekem ártani nem akart, mért ne használt volna magának? Jól mondta, hogy ez a politika.Az utolsó becsületes politikus uticai Cato volt, mert az a maga nyakát vágta el. Igaz, hogy az is leginkább azért, mert más nem esett a keze ügyébe.

Otthon Dia kisírt szemmel szaladt elébem. Becsapta szegényt valami pokolra való tojásos kofa, hat közül négy tojásban csirkét talált. – No – mondom –, azért nem kell sírni, anyókám! Majd levonjuk a béredből elsején. – Nem is azért sírtam én, hanem azért, mert megijedtem a kiscsirkétől. Nem láttam én még olyant sose. – De hát még a csirkék hogy megijedhettek tőled! Ők se láttak ám még ilyent sose! – ültem föl a konyhaasztalra. Hogy a jókedvemet látta, az ő szemében is kisütött az öröm. – Jó hír? Jó hír? – Bizony. Olyan nagy úrral barátkoztam, hogy énvelemma nem lehet gyalog beszélni.

Az ölembe ugrott, és addig lovagoltattam, hogy a spenótba is beletenyereltem. (Külön öröm, mert azzal is kevesebbet kell belőle elfogyasztani.) – Nincs semmi baj, félreértés volt az egész, az interpelláció inkább hasznomra vált, mert felébresztette irántam a figyelmet, és most lesz már belőlem igazán híres ember.

Nem is gondoltam, milyen jó próféta vagyok. Negyednapra Diát lefektettem ebéd után, el is altattam,kihajtottam a szobából a legyeket is, az ablakot is besötétítettem a kabátommal, én magam meg csak úgy ingujjban kiültem a konyhaküszöbre Horatius epodoszait olvasni. De olyan meleg volt, mintha olvasztott ólom csurogna az égből, bele-belebóbiskoltam a könyvbe. Ötször is nekiveselkedtem, de mindig megakadtam ennél a sornál: Flebit et insignis tota cantabitur urbe... „Sírva fakad, s az egész város nyelvére kerül majd!” A szavakat össze tudtam rakni, de azt nem bírtam kisütni, ki az a nyavalyás, akiről az egész városban kántálnak. Nagyot csapódik az utcaajtó, fölkapom a fejem, Rózsi kopog végig sebesen a téglaudvaron, de sárga a képe, mint a citrom-alma. – Tekintetes úr... – kotyogott belőle a szó el-elakadva –, már tessék megbocsájtani, hogy ilyen kacérkán szaladtam ki... jaj Istenem, még a kötőm is előttem maradt... tessék már megnézni... most raggatja tele a gazdám a várost ezzel a statáriummal vagy mivel... azt mondja, a tekintetes úr is benne van, de hát nem látom én ebben a nevit... mondtam neki, hogy nem Júdásnak hívják a tekintetes urat... de csak azon erősködött, hogy az az úr, mert az újságban is benne volt...

Epeszínű plakátot kapott ki a blúzából, amely megparancsolta minden igaz hazafinak, hogy másnap délután négy órakor legyen ott az iskolánk tornatermében, és felháborodása lángostorával verje ki a Júdást a tudományok csarnokából. Hazafias üdvözlettel az én Morognám barátom legfölül, alatta a minorum gentium. Pék, tímár, bormérő, suszter, női szabó, borbély és egyéb kánok és mirzák, akiknek szemmel láthatóan az ókor története a legkedvesebb stúdiumuk üres óráikban. – Hát biz ez én vagyok, lelkem – hajtogattam össze a plakátot, és tettem be olvasójegynek az epodoszokba. (Tudom már, ki az a nyavalyás, aki „az egész város nyelvére kerül”!)

Hanem aki sírva fakadt, az mégse én voltam. Rózsinak tört el a mécsese. Úgy látszik, asszonyi körökben nem föltétlenül diffamáló az emberre, ha Júdás. Úgy magához ölelt a jó lélek ijedtében, hogy becsületes apostolnak se érdemeltem volna többet. – Jaj, dehogy hagyom levágni ezt a szép, fekete fejét. (Akkoriban látta Dantont a moziban. Azt hitte, engem is ilyen ceremóniával fejetlenítenek meg.) A mi spájzunkban bújjon el, tekintetes úr, ott meg nem találják a tarhonyás zsákok közt.

A jajgatásra Dia is kijött, és értesülvén a helyzetről, kijelentette, hogy a házból ki nem ereszt. Együtt élünk, együtt halunk, akár a kubikulumban, akár a szárított pipacsok és pipitérek közt a drogista padlásán. Én csak nevettem őket, és előszedtem Cicero beszédeit. Felháborodás kell nektek, lángostor kell nektek, ebadta kovászvakarói és dratvarágói? Gyertek csak, Catilinariák!

Mutassak nektek egy semmirekellőt, aki „a fórumon csatangol kacér módon fésült és szagos kenőcstől fényes hajjal”? Gyere csak, Pro Roscio! Akartok látni egy horgas ujjú jómadarat, aki miatt „jobb a vadállatok közé költözni, mint Rómában élni”? Ide csak, Anti Verrem! Éjfélig fordítottam, kivonatoltam, jegyeztem, akkor is csak azért hagytam abba, mert kifogyott a lámpából a petróleum. Akkor kimentem az udvarra, és a holdfényen elrendeztem a gondolataimat a retorika szabályai szerint. Arányosan elosztottam az étoszt és a pátoszt, szétbontottam altételekre a főtételeket, összecsirizeltem dedukciót és indukciót, és szerkesztettem olyan szillogizmusokat, hogy Arisztotelész eltátotta volna rájuk a száját.

Mióta kánok és mirzák vannak a világon, még ennyit nem fáradt értük a klasszika-filológia. Mikor mindennel készen voltam, fölálltam a kútkáva tetejére, és a csillagokra szegezett fejjel elmondtam első nyilvános beszédemet. A csillagok nem mondtak rá semmit, mert ők, mióta katalógusba vannak foglalva, nem ártják magukat a halandók dolgaiba. Ellenben, noha a próbát félhangon tartottam, fölébresztettem vele a Tera mama nőstény gerlicéjét, és az azt monda rá, „hihihi! hihihi!”

Egészen átáztatott a harmat, mire odabújtam Diához, akinek fehér alakja fel-felvillant előttem az ablaknál, míg Démoszthenész művészetében gyakoroltam magamat. Most már meg mertem neki mondani, hogy mit csináltam. Fölkészültem Sámsonnak a filiszteusok közé. – Mit, te oda akarsz menni közéjük! – pattant föl az ágyban, és ahogy fölém hajolt, láttam elfehéredni az arcát a hajnal lángolásában. Keze, mint jégbe mártott bársony csúszott végig a homlokomon. Attól félt az ártatlan, hogy az eszemre ment az izgalom. – De oda is megyek, szívem. Hát hogy lángostorozzanak meg szegények, ha ott nem vagyok?

Még bolondnak gondolt, anyáskodott velem; mikorlátta, hogy eszemen vagyok, bolondnak nevezett. Azthiszem, ilyesmi más házastársak közt is megesett már. S talán abban sincs semmi meglepő, hogy utoljára mégis „kis hősöm”-nek mondott. Ami nekem sokkal jobban esett, mint mikor a vezércikkek neveztek annak nehány milliomod magammal. Olyankor mindig a fogamat csikorgattam, és legjobban szerettem volna addig menni, míg meg nem találom a kiváló publicistát, és hősi halált nem halatok vele a tulajdon tintatartójában. Most ellenben nagyon büszke voltam rá, hogy hős vagyok, és álmomban olyan fidélisen diskuráltam Hannibállal, mint ahogy hősök szoktak egymás közt. – Én, ha neked volnék, lovon mennék holnap az akasztásodra – tette a vállamra a kezét. – Fogadj szót egy tapasztalt hadvezérnek. – De hát miért? – néztem a mellén a sok hadikitüntetést. – Azért, mert lovon könnyebb lesz elszaladnod.

Elcsodálkozva néztem rá, és csak most vettem észre, hogy nem is Hannibállal beszélek, hanem Tacitussal. Igen szigorúan bökdöste a stílusával a bordáimat. Persze, Dia vékony ujja kopogtatta a szívemet. – Kelj föl már, te hétalvó! (Ezek nevezetes szentjei a keleti egyháznak. Magam is igen tisztelem őket.) Tizenegy óra. A reggelit eszed meg ebédre vagy az ebédet reggelire? – Egyiket se – ugrottam ki az ágyból. – Csomagold be, drágám, dolgom van az egyetemi könyvtárban, majd ott eszem meg.

Nem ok nélkül álmodtam én Tacitussal. Van neki egy értekezése a szónoklatról. Azt még át kell futnom, mert úgy rémlik, abban is találhatók igen hasznos utasítások. Hadd lássák a kánok, hogy micsoda ember az, akinek ők el akarják koppantani a gyertyáját! Már a kalap is a kezemben volt, mikor eszembe jutott a sok hadifityegő a Hannibál mellén. Bizonyosan nem ok nélkül mutogatta azokat ő se énnekem. Hátha én is előszedném őket? Mert nekem is voltbelőlük négy darab, persze csak az aprajából. (Mert én csak a fronton szolgáltam.) Kettőt Rácországban szereztem, kettőt a polyákföldön. – Hozd ki csak őket, fiam! – fordultam vissza a küszöbről. – Ott vannak a kanalas kosárban. (A kés-villán kívül ezek voltak minden fémértékeink, hát együtt tartottuk őket, mint a többi grófok.) – Mit akarsz velük? – csudálkozott az asszony. – „Vagy ezzel, vagy ezen!” – idéztem a spártai anyát, ahogy a zsebembe süllyesztettem őket, a rajzpapír mellé, amibe az ebédem takaródzott. – Siess vissza, emberkém! – csókolt meg Dia. – Olyan nem jól érzem magam, a hideg is borzongat, hányhatnékom is van. – Nem lesz semmi baj se – nyugtattam meg egy utolsó csókkal. – Majd meglátod, fehér lobogóval jövök haza, mint Thészeusz Krétából. Leharapom a fejét az öszszes minotauruszoknak.

                                                                                 VII.

A pesti hídfőig kétszer is elmondtam magamban a beszédemet, s egyre biztosabbra vettem, hogy miszlikbe vágom vele az egész tao-tájt vagy kurul-tájt, vagy a macska tudja jobban, minek tisztelik a kánok ivadékai a parlamentjüket. Ha aztán Góg és Magóg hadaival elbántam, illetékes helyről könnyen megszerezhetem az elégtételt.

De nini, hátha mielőtt a Krethi és Plethi elé állnék, megtudnám, hogy mit gondolnak rólam az illetékes helyen? Elszántam magam, hogy fölmegyek a minisztériumba, szót értek a pártusok előtt az európai emberekkel. Sose láttam ugyan, akihez készültem, de hallomásból úgy tudtam, hogy ő a legeurópaibb szittya, és ő az a szalonnafölső, aki mindenrül jó. A klasszikussal szólva: „Nyelvbúvár, szónok, ír, fest, tud jóslani, kenni, jár kötelen táncot, törvényt hoz, népet igazgat.” Olyan sokoldalú ember hírében állt, hogy egy vicclap egyszer tetrakontraoktaédernek rajzolta meg. (Tudniillik, a pappendekliből készült mértani testek közt ez az, amelyiken legtöbb oldal takarja be az ürességet. Sok papír kell hozzá, és annak a megragasztásához sok kovász. Én mint rajztanár hatályon kívül is helyeztem, és csak olyan növendékkel készíttettem el, akinek lisztkereskedő van az atyafiságában.)

No hát, ez a tetrakontraoktaéder lesz az én emberem! Kérdem a portást a minisztérium kapujában, fönt van-e már? A kérdésre kérdéssel felel: Hogy hányadik fizetési osztályban van az az illető uraság? – Tán ügyosztályt akart mondani, öregem? Nem ő, erősítette a janitor, hanem fizetési osztályt. Mert ő nem kapus. Irodaszolga a népjólétiben, aktát hozott, és a kapus megkérte, hogy vigyázzon a házra, még ő megautóztatja egy kicsit az unokáit. Személy szerint tehát itt senkit se ismer, de annyit tud, hogy mindenki a fizetési osztálya szerint jár föl a hivatalba. Ki mentül magasabb, annál később[.] Ez a törvény Dunán innen, Dunán túl. Kisütöttük, hogy az én emberem fizetési osztályának körülbelül az egy óra felel meg, tehát szerencsét próbálhatok.

Szerencsém is volt, ott találtam, csak egy kicsit várakoznom kellett, mert vendége volt. A lictor, aki az ajtóban állt, azt mondta, hogy valami angol újságíró van bent nála villásreggelin. – Jön ide, kérem, mindenféle nemzet, angol, francia, olasz, holland, az Isten se győzi őket.

Nem mondta, hogy mivel, én meg nem kérdeztem. Annyit én is tudok az illendőségből, hogy a nagyurak szolgáinak a leereszkedésével nem szabad visszaélni. Ahogy a Mr. Nemtomki kijött, megláttam a nagyúr mosolygó arcát. Amikor engem állított elő a lictor, akkor már nem mosolygott. Hűvösen fogadott, de nem udvariatlanul, nem ültetett le, de legalább ő is felállt. – Mivel szolgálhatok? Mikor elmondtam neki, micsoda krédóba kevertek engem Pilátusnak, felcsillant a szeme. – Á, ön az? Az ön témája engem igen érdekel. Nem olvastam, de hallottam róla. Én is többször foglalkoztam a Krisztus előtti második század véres üstökösével, aki kétségtelenül pregnáns kifejezője volt a nacionalizmus eszméjének. Mondanom se kell, hogy én híve vagyok a tudományos kutatás szabadságának, de azért nincs igaza önnek, édes barátom. Nem elég jó hazafinak lenni, az mindenki lehet, de intelligens embernek azt mutatni is kell. Látja, ha ön nemzeti alapra helyezkedett volna a tanulmányában, magyar nemzeti alapra... – De könyörgöm, a pun háborúkat nagyon nehéz magyar nemzeti alapra helyezni – tettem egy sápadt ellenvetést. – Téved, tanár úr! – lépett közelebb hozzám. – Mindenbe bele lehet, és egy kis csalafintasággal bele is kell vinni a magyar vonatkozást. Próbáljuk csak. Scipio. Ugyebár, erre bátran mondhatja az ember, hogy egy kicsit csángósan hangzik? Hazai magyar nyelven ezt a szót Scsipiónak ejtjük. Ennek aztán már nagyon könnyű olyan etimológiáját találni, amit a laikus is egyszerre elfogad. Scsipió, Csipió, Csipijó, azaz Csipi jól, vagyis, aki jól megcsípi Hannibált.

Az előbb sápadt voltam, most már kezdett a vér a fejembe tódulni. – De engedelmet kérek... – Várjunk csak, barátom. Hannibál, Hannibál... Mire emlékezteti ez önt? Érdekes, magam is csak most jövök rá! Hannibál, Hanni bál, Honni bál, Honi bál. A karthágóiak, az ókor degenerált franciái úgy fogják föl a háborút, mint egy bálat. Rendkívül jellemző a mentalitásukra, hogy a főistenüket is Bálnak hívják. Ugye, mennyi magyar kölcsönszó már a világtörténelem hajnalán? Látja, ha ezekre mutatott volna rá, akkor a mindig résen levő és gyanakvó nemzeti érzés nem érthette volna önt félre. A nemzeti önérzetre való nevelés, barátom, ez legyen az alapja a pedagógiának. Ért ön engem?

Nagyon barátságosan kapaszkodott a vállamba. Egy lelkesedés volt az egész ember a füle hegyéig. Csakhogy énbelém már akkor belém bújt a Bál ördög. Elnevettem magamat. – Hogyne érteném. Hallottam én már ilyesmiről gólya koromban. Tarquinius, azaz Tar-quin, vagyis Tár-kony, annyi mint Tar kán, vagyis kopasz főnök. – Aha, ön a Jules Martha könyvére gondol, az etruszkokról! Ismerem, érdekes könyv. – Nem arra gondolok én, instálom, hanem a Kakas Márton nagy naptárára, ami minálunk megvolt a padláson. Kakas Márton már a Bach-korszakban önérzetre nevelte a nemzetet azzal, hogy Nabukodonozor is magyar volt meg Salmanasszár is. Az egyik nagy bunkóval hadonászó úr – a másik meg nagy szalmaszár. Halhatatlan magyar típus mind a kettő. – Maga pedig mételyes vörös! – harsant rám a „kedves barátom”, pedig ő volt olyan vörös, mintha csalánba esett volna a képével. Hátat fordított, dühösen legyezgetve magát a zsebkendőjével, én pedig úgy bevágtam az ajtót magam után, hogy bizonyosan lekéredzkedett a szemöldökfa fölül a vakolat. Ebből megláthatta a nagy Szalmaszár, hogy mégse vagyok én teljes híjával a magyar karakternek.

Hanem aztán lent az utcán megcsöndesedtem. Hová a poklok fenekébe menjek én már most? A könyvtárban már nekem semmi keresnivalóm nincs, mert az bizonyos, hogy a tudomány meg én nem eszünk többet egy tálból. Hiszen az ajtót nemcsak a nagy bunkóval hadonászó úrra csaptam rá, hanem a kenyeremre is. Tudta azt már Seneca is, hogy „fulmen est, ubi cum potestate habitat iracundia”. Ahol a harag a hatalom nadrágjában jár, ott mindig kéznél van a ménkű! Tisztában voltam vele, hogy engem már meg is ütött, most már csak az a kérdés, hogy énmiattam nem csapják-e ki Hannibált is az ország összes középiskoláiból.

Jó darabig csavarogtam az utcákon, körülbelül abban a lelkiállapotban, amelyikben a bukott vezér lehetett a zámai csata után. De azt hiszem, azért Hannibál is csak megebédelt, mikor megéhezett. Leültem a Deák-szobor talpára, és kihúztam a zsebemből a menázsit. Rosszat sejtettem, ahogy bontogattam a rajzpapírt, és semmi áruló zsírfoltot nem láttam rajta. Micsoda puritán étel lehet az, amely ennyire kerül minden feltűnést? Bizony, ez nagyon kis probléma, de az ember ilyenekkel bugyborékol vissza az életbe, mikor a nagy problémák a víz alá buktatják.

Hát lekváros kenyér volt a papírban, két karajka, szépen összeborulva a ragadós oldalával. Én igazán nem vagyok az az ember, aki metafizikát csinál a lekváros kenyérből is, de most akaratlanul a végokok tudományára terelődtek gondolataim. Ha Schopenhauer meg nem előzött volna, hajlandó lettem volna értekezést írni az élet semmiségéről és gyötrelméről, amit az én szememben már ifjúságom hajnalán is a lekváros kenyér szimbolizált. Már akkor is áhítatos tisztelője voltam Platónnak, de azt sejtettem, hogy Szókratész halálának körülményeit tévesen jegyezte fel az utókor számára. Nem bürök lehetett az, amivel az igazság bajnokát megétette az athéni demokrácia, hanem valami híg dzsem. Persze, biztosat még akkor nem tudtam, mert a kutyanyaki dzsemet lekvárnak hívták, s az szilárd halmazállapotú, masszív, magában is harapható anyag volt, amely levált a kenyérről, ha az ember a falhoz veregette. Most már azonban tisztán láttam magam előtt Szókratész halálát.

Az attikai bürök ilyen pesti dzsem lehetett, ilyen savanyú, keserű, émelygős, földi bodzából possajtott bolti pempő, amely lassan keveredett a filozófus vérével, azért tudott még a bevétele után is félórás disszertációt tartani a halhatatlanságról. Szilárd meggyőződésem, hogy a metafizika eredetét a rossz konyhában kell keresni. Azok a gazdag csiszlikek, akik Szókratészt halálra ítélték, fenyvesrigót ettek fuvolaszó mellett, thaszoszi bort ittak rá, és a táncosnők lábáról cseréltek eszmét, nem a lélek halhatatlanságáról.

Mivel szakítottam a klasszikusokkal, akik romlásomat okozták, nem tartottam kötelességemnek Szókratész példáját követni, és visszacsavargattam a lekváros kenyeret védőburkába. Gondoltam ugyan rá, hogy talán az ég madarainak táplálására kellene fordítanom, és kísérletet is tettem rá, hogy feldobom a haza bölcsének ércölébe, de az első kísérlet nem sikerült, a másodikat meg nem mertem megkockáztatni. A rendőrposzt nagyon gyanakodva nézett rám, s meg is állított, ahogy a motyómmal a hónom alatt elhaladtam előtte. – Mit akart az úr azzal a szoborral? A conscia mens recti nyugalmával mutattam be neki a lekváros kenyeret. – Kedves biztos úr, egy bölcse van a hazának, akit nem is kell félteni, hogy megtagadja a múltját, hát csak nem gondolja, hogy azt is fel akarom robbantani?

Lecsellegtem a vízpartra, odakuporodtam a legalsó lépcsőre, és belebámultam a sárgászöld tükörbe. Pedig nekem se vízbe, se tűzbe nézni nem jó, mert mind a kettőben igézet lakik, és én annak nehezen tudok ellenállni. Valami ősi ösztön hajt a lelék felé, akik a vizek fenekén hancúroznak, és az láttat velem táncoló lidérceket a tűzben is. Talán az őseim sámánok lehettek még Jugriában, sátoros korunkban, és addig bűvöltek vízzel és tűzzel, míg a törzs népe vízbe nem hányta vagy tűzbe nem dobálta őket, mikor az Ukkó isten rosszkedvű volt, és nem adott halat meg menyétkét. Talán most is ők mormognak föl rám a Duna fenekéről, hogy „gyere haza, gyerek, majd meglátod, hogy ide nem jönnek utánad a kánok meg a mirzák!” Kutyanyakon nem volt ilyen nagy víz, ott csak lóúsztató volt, de azért abba is bele lehetett fulladni, és a lelék már ott is csalogattak, hogy ugorjak közéjük. Csakhogy a lóúsztatóban piócák is laktak, azoktól pedig féltem, azért nem mentem le a lelékhez, de játszani nagyon szerettem velük. Ha kerek, lapos kavicsot dobtam a vízre, azt négyszer-ötször is visszapattintották, míg a többi gyerekekét mindjárt lekapták magukhoz. A pajtásaim mindig irigykedtek rám, hogy én jobban tudok „szőni”, mint ők, de én tudtam, hogy ez csak azért van, mert a lelék énvelem jobban szeretnek játszani.

Ahogy egyre közelebb csúsztam a vízhez, olyan együgyű gondolatokkal, amelyek talán nem illettek volna a klasszika-filológia doktorához, de természetszerűen ébredtek fel a munkanélküliek statisztikájának egyik alanyában, megcsörrentek a zsebemben a hadimonéták. – Nini – mosolyodtam el –, ugyan tudnék-e még „szőni”? – Platty! Platty! Platty! Platty! – bronz, vas, kisezüst, nagyezüst egymás után potyogtak a vízbe. De a lelék nem pattintottak vissza belőlük egyet se. Térdemig csapó, haragos hullámmal üzenték, hogy nem detaillokban kellek nekik, hanem angróban. – No megálljatok – álltam fel –, mindjárt megkaptok, csak előbb hazamegyek az asszonyért, elhozom azt is. Összefogódzunk jó szorosan, aztán Kusztendséig meg se állunk. Ott is csak addig, míg hírt adunk Ovidiusnak, hogy most már megírhatja Jaszón és Médea hazatérését Kolkhiszba. Igen szép költői elbeszélés lesz belőle, pályázhat vele a Nádasdy-díjra.

Ahogy a lépcső tetejére értem, nagy csődületet találtam a vaskorlátnál. Izgatottan mutogattak az emberek a vízre, és összevissza kiabáltak. – Hulla, hulla! Koponya az csak! De bizony hulla! Persze, megint ismeretlen holttest! Disznóság! Telefonálni kellene a rendőrségre!

Egy nagy, sárga fej bukdosott a hullámokon. Néha megállt, mintha azon gondolkozna, hogy érdemes-e még idefönt nézelődni, aztán megint csak nekilódult. A híd felül lecsapott rá egy varjú, de alig vágott hozzá, mindjárt elrepült. – Varjú a varjúnak nem ássa ki a szemét! – emelkedett a helyzet magaslatára egy rakodómunkás. – Szóval ploretár volt – suhogtatta meg a gúny tomahawkját egy alvé-áruló nagytőkés.

A rakodómunkás előrántotta a bicskáját, a másik odaugrott az asztalához és fölkapta az alvé-vágó tomahawkot. Mielőtt azonban a világnézetek harca kitört volna, egy uborkáskofa a faji kérdést vetette közbe. – No hiszen érdemes is ezért megöldösni egymást. Hát nem látják az orráról, hogy zsidó volt? – Igaza van! Az az csakugyan – erősítették a jobb szeműek. Amire a hadra kelt seregek nyomban leszereltek, de az izgalom egyre fokozódott.

A halálfej lebukott a víz alá, éppen mikor az egyik úszóházból valaki utána vetette magát. – Csáklyát kellene hozni! – mondta valaki. A fej megint fölmerült, a koponyahalász magához rántotta a két karjával, aztán a fülig szaladt a szája a nevetéstől. – Fogják meg! – röhögött ki a partra, és nagyot lóbálva a jobb karján, fölhajította a koponyát.

Az emberek szörnyülködve szétrebbentek, és az aszfalton nagyot pukkant egy félig rothadt tök. Az érdeklődésnek egyszerre vége volt, a publikum elégedetlenkedve távozott, volt, aki reménykedve vissza-visszanézett, de a tök makacsul állta az egy helyet. Igaz, hogy akkor se igen csinált volna mást, ha koponya lett volna, de azért a töktől mégis rossznéven veszik az emberek, hogy fejnek teteti magát. (Már mint a veteményes földön termett töktől.)

Egy ember azonban nemcsak visszanézett, hanem viszsza is fordult, a hóna alá kapta a „a gondolatok elhagyott dómját”, és elbicebócázott vele a villanyosmegállóig. Csak akkor kaptam észbe, mikor már elnyikorgott vele a kocsi. Nini, hiszen ez a Menyus volt, a mi Menyusunk!

Nézem a hajóállomás óráját: négy óra. Abbiz Isten, most fonják nekem az igaz hazafiak a lángostort a tornacsarnokban! De már oda mégiscsak elmegyek, csupa becsületből is. Ha már betanultam a filippikát, nem viszem le a lelék közé. Aztán különben is, meggondoljuk még ezt a vízi utat. Nem tudom én, a lelkemre merjem-e venni, hogy derék honpolgárok az én kobakom miatt bicskát eresztgessenek egymásba. Jó ember voltam én világéletemben, halálom után váljak aktív politikussá?

A tudományok csarnokán semmi se mutatta kívülről, hogy belül történelmi esemény játszódik le. Ha csak az nem, hogy a kapuban elhagyatva állott a cipőpucoló standja. – Ejnye – néztem körül –, hát ez a jó ember itt meri hagyni ilyen gazdátlanul a keféit meg a subickjait? No, akkor mégse lehet ez a Budapest olyan bűnös, ha már a cipőpucolók is így bíznak az ősi erényben!

Ahogy ott ácsinkózok, lesuttyan az útszéli fáról egy szurtos kis fityfiritty, begurul a kapu alá, és besüvölt a tornacsarnok irányába: – Hé, Gazsi bácsi, van egy pasas! – Van ángyod térde! – lódítottam odább a cipőfényesítő gyakornokot. (Mert bizonyos, hogy legalább ennyi címe van.) – Hát már engem is úrnak nézel, te bórembukk? Hol a majszterod? – Ott bent eszi a frász, ni! – Mit csinálnak ott? – Nem tom. Sokan vannak. Alighanem ütik a zsidót.

No, azt meg kell adni, hogy nagyon csendben ütötték. Morognám barátom ugyan kitett magáért, az öszszes nemzeti táncokat eljárta, még a határozati javaslatot felolvasta – már ott tartottak, mikor besompolyogtam a szertorna-tudományok templomába –, de a szitytyák sehogy se akartak parazsat abrakolni. Az ünnepi csöndet nem zajos helyeslések zavarták, csak elkeseredett ásítások. A mirzák és kánok nagyobb része édesdeden aludt. Mikor az előadó végre föltette a kérdést, hogy el méltóztatnak-e fogadni a határozati javaslatot, az igaz hazafiak csak nagyon szórványos és nagyon kényszeredett „elfogadjuk”-kal válaszoltak. De hát nem is csoda. A határozati javaslat az volt, hogy az országháborító értesítőből az összes társadalmi egyesületek bevonásával máglyát kell rakni a Vérmezőn. Máglyát rakni, a kánikula derekán, harmincöt fokos melegben, mikor a békasó is magától izzad! Az egyik kán – kövér mézeskalácsos – pótindítványt terjesztett be, hogy a határozat csak a jövő év januárjában hajtassék végre, amikor a máglya nemcsak intő példa lesz a destrukciónak, hanem legalább a budai szegény gyerekek is melegedhetnek nála. Egy másik kán azonban – mindjárt kiderült, hogy ez fakereskedő volt – a határozatot mindjárt, e legkésőbb Szent István napján végre akarta hajtatni.

Nem akar senkit se gyanúsítani, mert az neki nem kenyere, de szerény véleménye szerint az anarchiának tesz szolgálatot, aki ennek a nagy horderejű határozatnak a végrehajtását halogatja. A mézeskalácsos nagyon röviden, de velősen kívánt nyilatkozni. Neki se kenyere a gyanúsítás, de az ő szerény véleménye szerint a kántárs a maga üzleti érdekeit félti a téli ingyen máglyától.

Végre ő meghajol a többség határozata előtt, de kérdi, nem lehetne-e ezt a megtorló intézkedést azáltal is emlékezetessé tenni a tanulóifjúság körében, hogy ez alkalommal jutányos árban beszerzett mézeskalácsot osztogatnának szét a jelesebb előmenetelű növendékek közt? – Szavazzunk! Szavazzunk! – kiabáltak a kevésbé érdekelt szakmák. Egy petróleum-kereskedőt, aki az irányban tett módosító javaslatot, hogy a hatás fokozására minden értesítőt külön locsoljanak le petróleummal, azzal hurrogtak le, hogy ő még csak mirza, s a mirzáknak nincs indítványozási joguk. Ez ellen többen hevesen tiltakoztak, s mivel attól féltem, hogy a tiltakozás ürügye alatt a többség elhagyja a tudományok izzasztó csarnokát, fölugrottam a pódiumra Morognám barátom mellé, és fölemeltem a karomat, mint Agamemnón a megkeveredett achájok és argivok felett. – Patres et conscripti! Akarom mondani, tiszteletreméltó kánok és mirzák! Én vagyok az az országpusztító kalefaktor, ezzel a fél kezemmel, akit az önök bölcsessége máglyára szentenciázott.

Ebben a pillanatban, mikor minden száj rámtátódott, nagyot koppant valami a lábamnál a pódiumon. – Bomba! – ordította el magát Morognám barátom, és a teremben őrült kavarodás támadt. Mindenki egymás hegyén-hátán szaladt az ajtó felé. – Nyugalom, uraim! – ordítottam én is, és fölemeltem a pódiumról a változatos pályafutású rothadt tököt. – Tessék ide nézni! Úgy látszik, valamelyik jelenlevő tisztelt polgártársunk elvesztette a fejét!

Olyan förgeteges nevetést a tatárjárás óta nem hallott Hunnia, mint amilyennel a kánok és mirzák visszafordultak. Csak Menyus somfordált ki, mint a leforrázott macska, feldúlt lelkiállapotának úgy adván kifejezést, hogy lerúgta a lépcsőről tulajdon kis varasbékáját. De nekem most már nem Menyus volt fontos, hanem a főkán, a Batu kán, az én kedves konskolárisom. Ő is el akart oldalogni, mert annyit tudott a parlamenti gyakorlatból, hogy aki a nevettetés kötelén fogja az embereket, az oda is elvezetheti őket, ahová nincs mehetnékjük. – De nem úgy van az, kedves képviselő úr! – fogtam marokra a mellén a selyeminget. – Addig innen el nem megy, míg ez előtt a nagyérdemű közönség előtt nem tisztázzuk a kérdést, hogy Scipio volt-e a jobb hazafi vagy Hannibál. Én nem adok se akadémiára, se nemzetgyűlésre semmit, hanem ezekre az urakra adok, mert ezek sine ira et studio ítélnek! – Úgy van! – dördült meg a mézeskalácsos hangja, és utána fölhangzott az első zajos helyeslés. – Halljuk, halljuk! – Először is tessék elereszteni az ingemet – rángatódzott a Batu kán, mint a Galvani békája. – Engem véd a képviselői immunitás... – Tessék! – eresztettem el a prédámat, akit már vert a halálverejték. Pedig még csak most kezdődött az inkvizíció! – Mindenekelőtt sorolja fel a képviselő úr a római császárokat. Augustus... – Uraim – fordult lihegve a boldogtalan a hívei felé –, az idő nagyon előrehaladt... máskor nagyon boldog leszek rendelkezésükre állhatni... és meg vagyok róla győződve... illetve meg lehetnek önök győződve... vagyis beláthatják önök, hogy nekem most nagyon sürgős ankétem van... a haza üdve kívánja távozásomat... okvetlen vigyáznom kell a nemzet érdekeire... a marhakiviteli ankét... tetszik tudni, okvetlen ott kell lennem.

De ezt már az ajtóból mondta, s nem hallotta, mikor valamelyik próba-mirza utána kiáltott, hogy „maradjon is ott!”. (Ez alighanem hentes volt; nemcsak telt formáiról gyanítottam, hanem a logika törvényei szerint is ezt kellett megállapítanom: a henteseket érintheti legfájdalmasabban, mikor a marhakivitellel csak a mészárosoknak adnak jogcímet az áremelésre.) A próba-mirza nem az osztatlan közóhajnak adott kifejezést: többen pisszegtek, mint helyeseltek neki. Most már ez nekem igen mindegy volt, mert az ütközetet kétségtelenül én nyertem meg. De ha már benne vagyok, gondoltam, nem ismétlem meg Hannibál hibáját, aki nem használta ki a cannae-i győzelmet. Én bizony kihasználom az enyémet, ha semmi hasznom nem lesz is belőle. Azt már elértem, hogy Batu kán megfutamodott; most megmutatom, hogy még tevehajcsárnak se veszik be többet a Három Dudásba. „Hja, barátom, ez a politika!” – Uraim – emeltem fel újra a karomat –, csak egy perc türelmet kérek! (Halljuk! Halljuk!) Önök bizonyára mindannyian jól tudják, ki volt Hannibál. (Tudjuk! Tudjuk!

Egy cérnahang – a női szabóé lehetett – azt kiáltotta, hogy „portás!”) – Igen, jól van értesülve a tisztelt polgártárs, mert a nagy államférfi és hadvezér változatos pályáját csakugyan mint portás kezdte meg. A közpolgári osztály, amelynek példát adott abban, hogy becsülettel és szorgalommal az egyszerű ember is mennyire viheti, így is őrizte meg az emlékezetét: „Hannibal ante portas.”

Hannibál, azelőtt portás. (Hosszú, elnyújtott, kottára szedhető ásítás. Rokon érzelmüknek többen pártoló mosollyal adnak kifejezést.) Pár szót leszek bátor mondani erről az ideális férfiúról, az ókori polgári társadalomnak erről a sans peur et sans reproche lovagjáról. (Ellenszenvező köhögések és csoszogások, többen a könyökükkel azt kérdik a szomszédjuktól, hogy hány óra, ami a távozási szándék kétségtelen jele.) Ő volt az, aki kétezer évvel ezelőtt megakadályozta a forgalmi adó behozatalát. (Éljen! Halljuk! Halljuk!) Sajnálom, hogy az önök szeretett elnöke, az én igen tisztelt barátom, eltávozott. Ő a kérdésnek ezt a részét tüzetesebben tanulmányozta, mert úgy tudom, hogy a forgalmiadó-javaslatnak ő lesz az előadója a parlamentben, s úgy vagyok értesülve, hogy tulajdonképp most is a titkos forgalmiankétra sietett. (Szégyen! Gyalázat! Le vele!)

Akkoriban már fújt a forgalmi adó szele, ahogy a kiadóhivatalok kirakati újságpéldányaiból láttam, s tudtam, hogy ezt a gebulát mindenki beveszi. (Nem az adót, hanem az ellene való tiltakozást.) Cicero az ilyesmit mendaciunculumnak nevezi, azaz olyan kecses kis hazugságnak, s a szónoki művészetben a hatás megengedett, sőt ajánlatos eszközének tartja. Ő feleljen érte, ha egy kicsit bőven bántam vele, de hát amim van, azzal én sose szoktam fukarkodni. – Uraim, ha van önök közt valaki, aki olvasta szerény munkámat, amelynek tűzhalálát megszavazta, az szíveskedjék jelentkezni. (Szusszanni se mer senki. A kerek világon egy ember van, aki jelentkezhetett volna, a magyar szakos kolléga. De azt a tanári szoba ablakában törte a kíváncsiság. A pódiumról láttam föl-fölvillani a cvikkerét.) Megértem, ha önök bokros teendőik közepette eddig nem bírtak neki időt szentelni.

Amint Hannibál mondta: az az állam, amely adókönyvet nyom a városi polgárok kezébe, nem várhatja tőlük, hogy házi tűzhelyükön még egyéb könyvet is forgassanak. (Taps.) Ennél fogva meg fogják önök engedni, hogy in nuce rámutassak Hannibálnak mint az ipar és kereskedelem vértanújának halhatatlan érdemeire. („Csukják be az ajtót!” – kiáltott hátra a fakereskedő. A kis varasgyík még mindig vartyogott.)

Most következett az, amit a régi rétorok narratio rerumnakneveztek, a mai ügyvédek pedig szintén madárnyelven tényálladéknak mondanak. Eszerint Scipio a kisgazdák vezére volt, Hannibál pedig a merkantilistáké. Scipio semmi egyéb nevezetes dolgot nem csinált, mint hogy megszavaztatta az általános választójogot, Hannibál ellenben a legnagyszerűbb törvények egész sorával ajándékozta meg hazáját. Például kimondatta, hogy a fa- és szénkereskedők csak szemmérték szerint tartoznak kimérni a portékájukat, és a közönség köteles azt a szemmértéket akceptálni. A gáz- és villanyvilágítást beszüntettette, és a petróleumvilágítást tette kötelezővé, mert amellett nem kívánkoznak sokáig fönnmaradni az állampolgárok, hanem hamar lefekszenek, és az több szempontból üdvös a hazának. A pékek közt állami jutalmat tűzött ki a legkisebb zsemlyére, mert arra kevés vajat lehet felkenni, s ezáltal nagy megtakarítás eszközölhető a nemzeti vagyonban. (A nagy aranyérmet az a pék nyerte el, aki olyan kis zsemlyéket sütött, hogy mikor egyet kikapott a szél az inasa kosarából, és belefújt a karthágói plebános szemébe, az alig bírta kidörzsölni a zsebkendőjével.) Elrendelte az általános, kötelező alkoholfogyasztást, mégpedig úgy, hogy mindenki tartozik naponta legalább egyszer kolbászt vagy karmonádlit enni, mert az egyrészt erősíti az izmokat, másrészt megkönnyíti az alkoholtörvény végrehajtását. S hogy a lábbeli szakma és a cipőpucoló Gazsi is ki legyen elégítve, olyan törvényt is hozattam Hannibállal, hogy a lakosság kerületenként minden héten tartozik egy-egy pár cipőjét égő áldozatul bemutatni Moloch oltárán, aki abban az időben a civilizált népek közös istene volt, és igen gyönyörködött az égő bőr szagában, s tartozik az ahelyett csináltatott új cipőben belegázolni az e célra készített pocsolyába, mert ez igen edzi a lábakat.

Az egyre megújuló tapsviharok közepette csak két kán ült szigorúan összeráncolt homlokkal a helyén, mégpedig két hangadó kán: a női szabó meg a mézeskalácsos. Szerencsére idejében észrevettem őket, és siettem jogos igényeiket kielégíteni. – Hannibál reformjai közé tartozott az is, hogy a hadsereget női ruhákba öltöztette, ami azért volt jó, mert az ellenséget mindig elbizakodottá tette, továbbá a prófuntot mézeskalács-kovászból süttette, mert így a katonák sokkal jobban elhitték, hogy édes a hazáért meghalni!

Azt fölöslegesnek tartottam részletezni, hogy mennyi küzdelmébe került Hannibálnak ezeknek a törvényeknek az elfogadtatása, mert hiszen azt úgyis elképzelheti minden okos ember, hogy a kisgazda-társadalom akkor is önző és kapzsi volt. Annál jobban kidomborítottam azt a végzetes harcot, amelyre az adóreform-javaslatok vezettek. Hannibál azt követelte, hogy emeljék fel a földbirtok adóját, Scipióék azonban a forgalmi adót eszelték ki. Az ellentétek polgárháborúra vezettek, és Zámánál volt a döntő csata, amelyre Hannibál a céhekkel vonult ki, Scipio pedig a parasztokkal. Sajnos, mint a történelemből ismeretes, a nyers erő győzött az intelligencia felett, Hannibál az ellenség kezébe került, s a kisgazdák irtózatos bosszút álltak rajta. A fél szemét kiszúrták, a szájába korpát tömtek, végre elevenen megnyúzták, és kitömött bőrét madárijesztőnek állították ki a Scipio kölesföldjére, a nyakába pedig táblát akasztottakezzel a fölírással: vae victis! vagyis hogy így jár az, aki a kisgazdát bántja! Természetesen a törvényeit mind eltörölték, ellenben életbe léptették a forgalmi adót, amely aztán úgy elpusztította Karthágót, hogy csak romja maradt meg, s ezen épült fel, mint neve is mutatja, Róma!

A retorika törvényei szerint most a befejezés következett volna, a szívhez szólás és az ilyen súlyosabb esetben, mint az enyém, térdre borulás és az „egybegyűlt atyák” házi isteneire való hivatkozás. De ez mind fölöslegesnek látszott már most. Az egybegyűlt atyák úgyis tisztában voltak már vele, hogy itt mire megy ki a pakli: a kormány azért törte rám a kórét, mert rámutattam a forgalmi adó várható következményeire. Igaz is! Tessék elgondolni, hol tartanánk ma, ha Hannibál törvényei életben maradtak volna, és nézzék meg, mi lett a világból, mióta azokat eltörölték! – Uraim – hajlongtam külön-külön a nyújtó, a mászópózna, a korlát és gyűrűhinta, a ló és az ugródeszka felé, amelyek körül a kánok és mirzák bizonyos árnyalatok szerint csoportosultak –, uraim, azzal fejezem be, amivel Hannibál kilehelte nemes lelkét a nyúzógerendán: Isten áldja a tisztes ipart!

Nem voltam ott, mikor a római szenátus Cicerót kikiáltotta a „Haza atyjá”-nak, de az majdnem olyan lehetett, mint mikor engem fölültettek a tornalóra, és kikiáltottak tiszteletbeli kánnak. Még a fabuzogányokat is összeverték a tiszteletemre, ami szegény Anton Bierhubert juttatta eszembe. (Tudniillik a Három Dudásban ezt a szertartást üres sörös palackokkal végezték.)

Azután nívós vita indult meg arról, hogy Hannibálnak az arcképét festessék-e meg vagy szobrot állítsanak neki, egy szeme legyen-e azon vagy kettő, ki tartsa a leleplező beszédet, kik vezessék a társadalmi gyűjtést, és a zsidóktól fogadjanak-e el pénzt? Ez az egy pont volt az, amelyben mindenki igennel szavazott, a többiekre nézve azonban nagyon elágazók voltak a vélemények, azért nem is vártam meg az eszmecsere végét, hanem angolosan megléptem kán és mirza testvéreimtől. Ha tógám lett volna, azt minden bizonnyal az arcomra húztam volna, mikor kiléptem a kapun. A Coriolanus anyja érezhette így magát, mikor megtudta Plutarkhoszból, hogy Rómát megmentette, de a fiát elvesztette. A kenyeremet tán én is megmentettem, de Hannibált elvesztettem, éppen, mikor föltámasztottam. Meghamisítottam, eltorzítottam, csúfot űztem belőle, maskarába öltöztettem, és bukfencet hányattam vele a cirkuszban.

Ehhez fogható gonosztett nem volt azóta, mióta az elvetemültTullia a saját apja holttestén végigkocsikorzózott a ViaScelerátán. A tisztelt című kánok talán kijárhatnák a megkegyelmezésemet a nagyságos és méltóságos kánoknál, de én soha meg nem bocsáthatok magamnak. A varasbéka ott csúszott-mászott a celtisz alatt, arcocskáján nem annyira a kiállott szenvedések, mint inkább a különböző cipőkenőcsök nyomaival. Fölhasználva a Gazsi bácsi politikai elfoglaltságát, belekóstolt minden subickos skatulyába. (Így fog belenyúlni, majd ha iskolaszolga lesz, minden tanárnak a fiókjába.) Most azzal foglalkozott, hogy az ölében levő számtanfüzetből kitépett egy levelet, csinált belőle staniclit, telerakta éretlen celtiszbogyóval, azt onnan kiszedegette, és beleduggatta az orrocskájába. Így sokkal rafináltabb volt az élvezet, mintha közvetlen a földből raktározta volna az orrába a bogyókat. – Nekem adod-e ezt az irkát, pajtás? – kuporodtam le hozzá. – Mitatóteneteme? – kapadozott a zsebemhez. Ebből értettem meg, hogy a varasbéka az alkudozások terére lépett, és azt kérdezi, hogy milyen ellenértéket kínálok az irkáért. Egyebem nem volt a noteszemnél, azt ajánlottam fel, ami nagyon szép volt tőlem, mert a noteszben sokkal több volt a kitépnivaló, mint az irkában. De hát nekem a notesz már úgyse kellett többet, az irka meg nagyon kellett, legalább egy tiszta levele. Azon írtam meg ott nyomban a lemondásomat a tanári állásomról, be is dobtam mindjárt az igazgatói iroda ajtaján levő levélszekrénybe. Ennyi engesztelő áldozattal tartoztam Hannibál meggyalázott szellemének.

                                                                                 VIII.

Szelíd és udvarias ember vagyok, aki még a gyógynövény- kereskedő kandúrjának se azt mondom, hogy „sicc, te!”, hanem azt, hogy „cicuskám, nem lennél szíves más irányban orientálódni?” A gúnyolódásra se volt sohase kedvem, se különös tehetségem. A római szatirikusokat és a görög komédiaírókat sokat forgattam ugyan – a doktori disszertációm Arisztophanészről szólt –, de inkább csak nyelvi szempontból, s az iróniájukat nem tudtam se élvezni se helyeselni. Sőt például Arisztophanészt határozottan elítéltem azért, hogy kiváló talentumát a tekintélyek lerombolásának szolgálatába állította. Nekem hiába mondják, hogy nem ő volt a hibás, hanem a kor, amely Kleónokat termett Arisztideszék helyett. Az nem úgy van, aki igazi költő, az a suszterokról is tud pindaroszi ódákat írni, sőt csakis az az igazi költő, aki ezt meg tudja csinálni. A marathóni győzőkről nem kunszt szépet írni. De hát akkor mi bújt énbelém, hogy így eljárattam az áprilist ezekkel a derék, becsületes három dudásokkal, akik végre is nem akarnak semmi rosszat, csak jól akarnak lakni a hazából? Hol itatták énvelem azt a boszorkányos filtrát, amelyik így kiforgatott magamból? Hiszen nem ez volt az én szándékom. Szép cicerói szónoklatra készültem én, nem ilyen labériusi mimusra. Hol maradt le a lábamról a kothurnus, és mikor került rá a soccus? Nem, nem én voltam az, aki mindenkibe beleeresztettem a fullánkot, sőt, magára Hannibálra is szamárbőrt húztam. Ez valami révület volt, valami megszállottság. Persze, így jár az ember, ha sámánok ivadéka; egyszerre megperdül a szívében az ördöngös dob, és járatja vele a kutyakopogóst. No, most már aztán igazán elmehetünk a lelékhez örökös vizitre. „Ultra Sauromatas fugere hinc et glacialem Oceanum!” „Fussunk túl Szkíthián, túl észak zord óceánján.”

Szegény Dia se gondolta, hogy az úti programunkat csináljuk, mikor pár héttel ezelőtt Juvenalist fordítgattam neki. (No, nem az asszonyokról valót, csak a képmutatókról szólót!) Az Erinniszek akkor se maradtak el tőlem, mikor a kapunkon beléptem. De nagyon is az arcomra vetődhetett az árnyékuk, mert Tera mama szükségesnek látott megvigasztalni, ahogy elém döcögött. – No, nem kell azért megijedni, tanár úr, esett már ilyen a világon máskor is!

Hát persze hogy esett. De hát mi köze ahhoz ennek az aventinusi vén boszorkánynak, és mit vigyorog hozzá? – Tudja, fiatalasszonyon szokott az ilyesmi megesni! Énrajtam már nem esik meg. Egy ugrással bent voltam a szobában. Dia a sifonér előtt térdelt. – Mi történt veled? – szökkent föl a szívem a torkomba. Felém fordította az arcát, amely sápadt és riadt volt, de szelíden mosolygó, mint a vízből visszasütő hold. Összekulcsolt kezét a szájára téve mutatta, hogy csöndben kell lenni, mert ő most imádkozik, aztán fölintett a sifonér tetejére. Pléhre préselt kazáni Mária nézett le onnan, olyan, amelyik még nem a karján hordja a Megváltót, hanem a méhében. A Krímben találni ilyent minden háznál, ahol új házasok virágzanak.

Odatérdeltem Dia mellé, de nem zavartam, csak a két összetett tenyere közé csúsztattam az én egy tenyeremet. A bánatos Máriácska száján, mert az orosz Máriák mind bánatosak, egyszerre kinyílt a mosoly. Amikor befejezte az imádságát, keresztet vetett magára, és keresztet vetett rám is, de azért nem keltünk fel a földről. Jólesett egymást átölelve és hátunkat a sifonérnak vetve tovább is ott maradnunk a Boldogságos oltalmában, és hallgatnunk az egymás szíve dobogását. Az udvar vénhedt törökeperfáján elrikkantotta magát egy jókedvű sárgarigó: „Kell-e dió, fiú?” – ezt mindig olyan fán kérdezik a sárgarigók, amelyiken nincs dió –és Dia megszólalt: – Tera mama azt mondja, fiú lesz. – Persze, hogy fiú lesz – nevettem el magam –, és a mai nap emlékére Hannibálnak fogjuk keresztelni. A fúriák egyszerre eltakarodtak a fejem fölül. Vitték a hírt a leléknek, a vizek pokolfenekére, hogy már megint nem lesz barátkozás. Olyan bolond fajzat az ember, hogy minden baját elfelejti, ha megtudja, hogy lesz kire hagyni a szenvedéseit. – Mi nyom itt a kabátod zsebében? – kérdezte Dia odakuporodva az ölembe. – Hát az ebédem – veszem ki a csomagot. De már kibontatni nem értem rá, mert az ajtón besötétedett egy árnyék. – Nini! A János! A finánc! – ugráltunk fel. Erre számíthattam volna is. Hiszen Hannibál a meg János öszszetartoznak a mi életünkben.

Csakhogy a finánc már nem volt finánc. Valami hivatalos libériában feszített, de civil jellegűben, gyíkleső nélkül, a bajusza stuccolva, borbélyszaggal dúsan bebűzítve. – No, mi az, János, de nagy gavallér lett magából! Hát kitelt az esztendő? – Ki, kérem. Most a külügyben vagyok. Akkor már értem a stuccolt bajuszt. A külügyben gavallérok az ajtónyitogatók is. – Hát ott nem kell írni-olvasni tudni? – Nem kérdezték, kérem, én meg nem mondtam. – Okosan, János. Lehet, hogy nem is tudódik ki soha. Járt már ott úgy más is. No tartson velünk – toltam eléje a lekváros kenyeret.

Megköszönte szépen, de azt mondja, nem ezért jött. Elhozta ezeket az „izéket”. – Mizéket, János? Elém rakta a perekopi receptpapírokat. A Hannibálpergamenek másolatait. – Ember, hát ezek hogy jutottak magához? – csaptam össze a kezemet a térdemmel. (Félkarú hősöknél ez a csudálkozás gesztusa. Bele van tudva a rokkantsegélybe.) – Ott voltak ezek, kérem, az asztalban, mióta a felettes hatóságom odatette őket. Csak eddig nem szólhattam róluk, mert a hivatalos titkot a harmadik paragrafus szerint meg kell őrizni. – De hát most hogy kerültek ide? – Hát most már nem vagyok szolgálatban, kérem. Mondom, elhozom, hátha hasznukat veszi a tekintetes úr. – Én már nem, barátom – kötöztem össze a csomagot. – Már én se vagyok szolgálatban. Hanem... hanem majd a fiam. Az majd föltámasztja Ábelt. Akarom mondani, Hannibált. Azzal beleharaptam a lekváros kenyérbe. poem>