Hamvazószerdára
szerző: Barcsay Ábrahám
Orczy Lőrincnek
Mely szent csipet hamu szállott homlokodra?
Lőrinc! jöjjön áldás, kívánom, papodra:
Ki oly nótát adott ciberés torkodra,
És oly szent beszédet fűzött ajakodra.
Felmetszem, barátom! leckédet szívembe,
Hagyd, ébresszen jóra sok gyengeségembe.
Elviszem magammal temető-helyembe,
A hív tanácsadás ritka ez életbe.
De ne véld, hogy Bécsnek álarcos piacán
Én buján hevertem hívság puha karján,
S ülvén incselkedő szépeknek lócáján,
Vélek tolakodtam táncolók pajtáján.
Ha néha világnak árja ragadott is,
Ha a gyönyörűség ölében hívott is,
És ha gyenge szívem szinte habozott is,
Még soha rabjává nem téve Sybaris.
Ezer érzékenység lakja e szívemet,
Mely szüntelen osztja rövid életemet,
Igaz, de meg ezer kín rágja szívemet,
És így miben leljem gyönyörűségemet?
Nem tudom, Társ! nálad talán feltalálnám,
Ha veled az örsi kerteket kapálnám,
S ott a gyümölcsfákat sorjába plántálnám,
Vagy hasznos veteményt burjántól gyomlálnám.
Ha töviset tépnék, ama rossz nyelveket
Képzelném, kik öntik éltünkre mérgeket,
Ha bojtorjánt, vélném ama rest lelkeket,
Kik más munkájával hízlalják testeket.
De azonban még te új zöldellő ágat
Mezgésen lefejtvén fújod víg nótádat,
És csendes akolba hajtod nyájacskádat,
Én csak messze hallom fűzfa-furuglyádat.
Minap is előbbször kivívén nyájamat,
Hogy szép napfény érte legelő-tájamat,
És szökdösni láttam víg báránykáimat,
Csernek vetvén hátam, próbáltam sípomat.
Azt véltem, hogy talán öröm lesz szólása,
Azonban a szomszéd kőszikla hangzása
Szomorún tért vissza, mert bús volt hallása,
S mint nékem, néki is panaszos mondása.
A fák levelei, hallván keservemet,
Ők is kettőztették gyászos énekemet,
A patakok vélek vitték nyegésemet,
Hogy még a vizek is tudják esetemet.
Ha Chlóris valaha Neptunus ölében
Hitetlenül menne habok közepében,
Hagyd, jusson panaszom Thétisnek fülében,
S küldje Chlórist vissza kunyhóm küszöbében.
Azonban a nap is égő Lybiának
Érvén határira meleg Afrikának,
Hegyekről vastagabb árnyékok hullának,
Az én kecskéim is hazaballagának.
Magam, Isten hozzád, pedig az erdőknek,
Isten hozzád, mondék kies legelőknek,
És a virágok közt mulató szellőknek,
S a harmatos égen bujdosó felhőknek.
De akár est-csillag ragyogó fényével,
Akár világos hold éjjeli díszével
Tűnt légyen szememben hódító színével,
Útamat mulatám csak Chlóris képével.
Mindenütt ő bírja egyedül lelkemet,
S midőn éjjel álom enyhítné testemet,
Akkor is árnyéka foglalja szívemet,
És jelenlétével csalja reményemet.
Hánykódásim között sokszor álmaimban
Azt vélem, hogy őtet tartom karjaimban,
S hogy lábait mosván könnyhullatásimban,
Végtére kegyelmet nyerek kínjaimban.
Számtalanszor látom komor tekintetben,
Hogy előttem állván gyászos öltözetben,
Panaszos szavakkal juttatja eszemben,
Mely keserve légyen most távollétemben.
Kegyetlen árnyékok! tündéres látások!
Kik csendes elmémet így háborítjátok,
És szabad szívemet újra raboljátok,
Nehéz fogságomat, kérlek, tágítsátok.
De már újra virrad, keljetek, zsellérek!
Izmos tulkaitok igában vessétek,
Pásztorok! az ehes nyájat vezessétek,
S délre e sövénybe fejni térítsétek.